Vérző szívvel vágyjam vissza a békeidőket?
Próbáljam minél több módon elképzelni
a magam és szeretteim rettentő halálát?
Haljak meg minden háborús képsor
minden egyes szereplőjével,
vonuljak le a metróba, hordozzanak
a mentőig, harapjak a keserű anyaföldbe,
rettegjek minden rettegővel,
omoljon össze a szívem
minden összeroskadó épülettel?
Igen, jól teszem, ha átérzem mások
szenvedését, ha nem dugom homokba
részvétlenül a fejem, ha együtt lélegzem
mindenkivel, akit bántottak vagy bántanak.
Megijedni nagyon emberi, hogyne félnék
attól, ami rettenetes, szájhősök és
kőszívűek kivételével mindenki reszket.
Abban van szabadságom, hogy
mennyire függök rá a félelemre,
mennyire táplálom magamban
az észszerűn és a szívszerűn túl, az őrületig.
Nézzem, olvassam napi huszonnégy
órában öt nyelven a különböző
hírforrásokat és elemzéseket?
Hiszen aki nem követ mindent,
nem elég tájékozott,
fogalma sincs, mi folyik valójában,
minél több szemszögből kell ismerni
a valóságot, történelmet, haderőt,
társadalmat, földrajzot, ne a levegőbe
beszéljünk, kérem szépen.
Igen, és azt is megtehetem,
hogy egy idő után minimumra
szorítsam a híradások jelenlétét
a napjaimban, ne hagyjam,
hogy elárasszanak, és főleg ne engedjek
a kísértésnek, hogy frissen szerzett
véleményemmel nekilássak
ütni-verni az interneten bárkit,
aki másképp gondolja, mint én,
és ezért pusztulnia kell.
De mi, hát akkor üljek tétlenül?
Vagy üljek tevékenyen?
Nézzem meg az összes háborús filmet?
Vagy bőgjek az összes romantikus filmen?
Meghívásom van arra,
hogy tapintható közelségbe kerüljek
a valós valósággal, lássam, ahogy
a kéklő ibolyára kristályos hó hull,
letüdőzzem a fafüst illatát,
lássam a barázdákat az emberarcokon,
roppanjon fogam alatt pogácsa,
kövessem a rigó röppályáját,
belemártsam arcomat a napfénybe,
hogy ne legyek háborús zónává,
hogy béketeremtő csapatokat
engedjek át az elmémen,
hogy átmossam magamat békével,
hogy ne haljak bele
élve a háborúba.
© Lackfi János
Valahogy így, ahogy a költő írta. Most se kedvem, se időm írni a saját érzéseimről, amik nagyjából ugyanezek, de inkább csak félek, s szűkült gyomorral próbálok mindennapi dolgaimmal törődni, nem előre gondolni, "aggódni raktárra", ahogy egy barátnőm mondta. Békét teremteni magamban, ahogy egy másik FB oldalon írta valaki, milyen szépen. Nem picsogni a kenyértésztába, hanem meggyőzni a vörösbegyet, hogy egyen a kezemből. Rávenni Mancit, hogy újra aludjon a bélelt dobozában, ha már 1 fokra és lefagyott szélvédőkre ébredtünk ma reggel. Megünnepelni a kis évfordulóinkat, amik csak nekünk fontosak. Lazítani azon a szűkült gyomron. Bízni. Reménykedni.
