Már több, mint 12 éve, hogy átautóztunk Skóciába, egyhetes "nyaralás" céljából. Az egyik első "tengerentúli" utunk volt, Belfastból kompoztunk át Troon-ba (ekkor még nem bántuk annyira a kompozást, és gyógyszer nélkül ültünk fel rá). Még Focissal, a régi Focus-ommal utaztunk. Ősz volt, október, igazán jó időre nem számíthattunk, de azért meglepett, hogy másfél napot voltunk eső nélkül az egész hét alatt.
Néhány skót szigetet akartunk meglátogatni, és elhatároztuk, hogy Mull és Skye szigetén kívül jobbára ragaszkodunk a tengerparti úthoz, mely körbeöleli Skócia felföldjét. A kirándulás főleg az én lelkesedésemnek volt köszönhető, mindenképpen vissza akartam menni, múltat idézni, mert úgy kilenc vagy tíz évvel korábban, egy barátnőmnek köszönhetően, egy tájfutó csoport tolmácsaként jártam már itt. Micsoda út volt az is!
Annyira még nem volt domináns az internet, hogy mindent előre foglaljuk, sacc/kb. álltunk meg szálláshelyeken, első éjszakánkat pl. egy kocsma fölötti kis hotelben, ha jól emlékszem, Cardross-ban töltöttük. Addig mentünk, amíg tudtunk. Határozottan emlékszem a hold visszatükröződésére a Clyde folyó széles öblének vizén. Aztán a Loch Lomond nyugati partja mellett autózva kötelező jelleggel eldudolásztam a dalt, amit egy régi magnókazetta segítségével már alaposan begyakoroltam.
(Azt említettem már, hogy az írek előtt az angolokért és a skótokért rajongtam?)
Első fő állomásunk Mull szigete volt, illetve Oban, ahonnan ment a komp Craignure-ba, s emlékszem, ott találtuk a kocsiban az első (és szerencsére utolsó) midge-t, amitől V. rettegett, mert hallotta, hogy ezek a kis moszkítók nagyon cspínek. Mull szigetén egy miniatűr kisvasutat próbáltunk ki először, majd megnéztük a nagyon szép Duart kastélyt. Egy éléménybeszámolóban olvastuk, hogy magyar srácok a borsosnak ítélt belépőt meg akarták spórolni, s bemásztak a falon, hogy a másik oldalon szembetalálják magukat a - mint kiderült - várúrral... Aki úriember volt, beengedte őket, mondván, legközelebb azért vegyék meg a jegyet... Főleg a kertre emlékszem, és az egyik nagy ablak alatti love seat-ről a kilátásra.
Oban színes házsoráról emlékezetes számomra, illetve egy plakátról, amely a nagy szélerőmű-telepek okozta madárkárokra hívta fel a figyelmet. Emlékszem, egy ajándékboltban kisüveg whisky-ket vettem, olyanokat, amelyeknek még a nevét sem hallottam azelőtt soha. Mull szigetén a szállásunk maradt meg, átlagos vendégszoba volt egy átlagos vendéglő felett, egy átlagosnál koszosabb zuhanyfülkével... V. faggatására a szállásadónk állította, hogy megnézte az előrejelzést, és holnapra szép időt mondanak. Yeah, right. Szakadt végig. Itt tűntek fel nekünk a fejüket az eső felé fordító, komoran kérődző skót tehenek, akiket iziben standing cow-nak neveztünk el a standing stone-ok mintájára.
Sokat autóztunk a szigeten, pl. egy spanyol-kamion mögött, amelyik a sziget csúcsában lévő kikötőbe tartott s mire utolértük, már frissen fogott rákokat pakoltak nagy kék dobozokban a kamionba, s gondolom, fordult is iziben vissza...A sziget végéből átkompoztunk a közel lévő Iona szigetéhez, s megnéztük az apátságot. Szomorú nap volt aznap is, s legnagyobb csodálatomra egy termetes avokádónövényt találtam a kompkikötő várójában, meg is csodáltam, hogy ezen a hideg vidéken ilyen szép nagyra nőtt.
Utána megint Oban, majd autóval a Ben Nevis ködbe vesző csúcsa alatt állapítottuk meg, hogy ezt sem fogjuk megmászni.... aztán egy jókora hídon át Skye. SKYE!!! Romantikus úticél, régóta vágyott, sokszor álmodoztam róla. A neve fogott meg talán, a vadregényes környezetet sugalló fotók miatt, amiket gyerekkoromban egy National Geographic-ban láttam?
Ezen a szigeten több mulatságos dolog történt velünk. A könyv által ajánlott szálláson nem nyitott ajtót senki. Egyre türelmetlenebbül autóztunk, míg V. meglátott végre egy táblát egy behajtó mentén, s fel is suhant rajta a kocsival. Az udvaron ténykedő tulajdonos érdeklődve kukucskált be a kocsiablakon, hogy ki jön hozzá látogatóba: ugyanis a tábla nem B and B-t hirdetett, egyszerűen csak disz volt, a ház neve ékeskedett rajta. Sietve távoztunk.
Azért találtunk helyet magunknak éjszakára, sőt kajálda is akadt egy közeli hotel kocsmájában. A házinéni ajánlotta, s mondta, véletlenül se a hotelbe üljünk be enni, a kocsmában ugyanazt kapjuk, olcsóbbért. Ráadásul még egy barátságos eb is volt ott, így nekem a hely igen emlékezetes maradt. Kicsit lejtett az asztal, furán állt rajta a Talisker-es poharam, ugyanis azt kértem, elvégre ott készül a szigeten...
Láttunk természetvédelmi központot, ahonnan a pár éve megkezdett sasbetelepítés alanyait lehetett nézni élőben, kamerák segítségével. Élvezetes volt a vezetés. Elmentünk egy módfelett látványos vízeséshez, ahol a víz egyenesen a tengerbe zuhant. Olyan szél volt, hogy a korlát lyukain furulyázott a szél, fel is vettem a fura, szinte földönkivüli hangokat. S bíztatásomra megálltunk ebédelni egy vendéglőnél, amelyről egy konyhás magazinban olvastam, hogy tulajdonosa magaképzette séf, a férje a sommelier, s nagy sikerű vendéglőjük igen népszerű. A kintről elég egyszerü, nádtetejű épület bent alacsony mennyezettel, szürke-barna-fekete szinekkel fogadott, s legnagyobb mglepetésemre ezen az átlagos, késö októberi, szerdai napon az utolsó asztalt sikerült ebédre lefoglalni kettőnknek.... Volt időnk még egy játékmúzeumot is megnézni a közelben, ahol a bácsi úgy átverte egy trükkös játékkal V.-t, hogy utána évekig emlegette, hogyan tették lóvá.
A vendéglőben ablak mellett ültünk, a közeli öböl hínárral teli kövein játszadozó fókákat nézegettünk, idilli volt nagyon. Gyanús volt, egyre gyanúsabb, hogy itt nem egy hétköznapi vendéglővel van dolgunk. Nehéz palalapra volt csíptetve a menü, szűkszavú leírásokkal, s mivel egyik fogás sem nyerte meg a tetszését, V. érdeklődött a pincérnőnél, hogy esetleg szték van-e. Az asztal alatt rugdostam a bokáját, hogy ne adja elő magát, itt fehér abrosz van és csillogóan tiszta borospohár, nehéz evőeszközökkel, itt nem fognak külön kívánságot teljesíteni... S valóban, mosolytalan elutasítást kapott. Már nem emlékszem, hogy mit ettünk, de biztosan a szezonnak megfelelő zöldségekkel tálalták, mert főleg erről voltak nevezetesek. Kifelé menet egy brosúrahalmot láttam meg az ajtóban, felmarkoltam egyet, emlékbe, s csak a kocsiban olvastam el: kiderült, hogy abban az évben ez a világvégi kis parasztházba rejtett vendéglő a világ 50 legjobb vendéglője között volt.... Azóta is nézegetem, nagyon megdrágult a hely, de már van helikopter leszállója, s szálláshelyként is működik.
S voltunk a Talisker lepárlóban is! Sajnos, nagyon gépesített, a rövidke vezetés semmilyen sem volt, csalódást okozott, de a limitált kiadású, méregdrága palack ital, amit ott kaptam V.-től, bőségesen kárpótolt a csalódásomért.
Aztán tovább Ullapool felé, ahonnan a kompok indulnak a Hebridákra.... Aztán Lochinver, Unnapool, fel Durness felé, végig-végig az A838-as úton... megkerülve egy mély öblösödést a partvonalban, ahonnan a már sötétedő vidéken autózva az egyik partról átláttunk a másikra, az itt-ott elszórt lakóházak ablakainak fényére... nagyon hangulatos volt. S csak mentünk ezen az úton, mert feltétlenül el akartunk jutni John O ' Groats-hoz, a legészaki ponthoz. S itt, egy Bettyhill nevű helyen, egy kis útmenti kávézóban, ahol mindenféle ajándéktárgyakat is lehetett kapni, álltunk meg pisilni/kávézni, s ott a polcon megláttam egy szőrbevonatú cserépbirkát. Először Angus-nak akartam elnevezni az addig elfogyasztott sztékek emlékére, de a boltvezető férfi mondta, nevezzük el inkább Agnes-nek, van itt egy öreg hölgy, túl a nyolcvanon, aki még mindig gond nélkül hajtja dombnak fel-le a birkáit, itt lakik a dombon túl, az ő neve Agnes, hívjuk úgy a birkát. Így lett ő Agnes.
S eljutottunk John O'Groats-hoz, sőt, a Dunscanby Head-en lévő világítótoronyhoz, s onnan le délre, tovább az A9-esen Invergordon felé, ahol legnagyobb meglepetésünkre hatalmas, valószínűleg javítás/felújítás/karbantartás alatt álló fúrótornyok sorakoztak az öbölben... (Ezeket a műholdas képen most is látni lehet, hatalmasak!) Majd Inverness felé mentünk, megnéztük a Culloden-i csata helyszínét és múzeumát, s a kedvemért, megint csak múltidézni elmentünk először a Loch Ness Visitor Centre-be, de Nessie nem volt sehol, majd Aviemore-ba. Fel a Cairngorms Nemzeti Park legmagasabb csúcsára, ahová egyszer, nagyon régen, háromnegyedig felbicikliztünk a hegyre a barátnőmmel, bérelt biciklikkel... Egy házaspár meg is állított bennünket, s a kocsijukból kinézve érdeklődtek, hogy mi ide... tényleg... biciklivel? Wow. Azóta sem volt ilyen fegyvertényem fizikai erőfeszítés terén.
Aviemore közelében megmutattam a kempinget V.-nek, ahol megszálltunk a tájfutó csoporttal, ahol a nyulak éjjel megették a sátor elé kirakott zacskós gombalevest... Szállást azonban már csak a közeli Kincraig-ben, a bájos Suie hotelben találtunk, ahol a hotelhez tapasztva egy picike kis kocsma is volt, finom dögösre sikeredett házi chili con carne-val... ahol Moncsika úgy lehúzta a whisky-adagját, hogy utána jókedvében egy helyit próbált meggyőzni arról, hogy a legjobb whisky a Laphroaig. Ahol V. kezéből az első korty után a csapos kivette a sört, s adott helyette ingyen egy másikat, mert kiderült, már csak a hordó alja jutott az uramnak, azért volt olyan kissé fura izű... Ahol a reggeli után vagy egy órát beszélgettünk a tulajjal, aki angol, és elmesélte, hogyan sikerült beilleszkednie a skótok közé... s mesélt a fura vendégekről is... s ahogy elnéztem a Tripadvisoron a képeket, még mindig ő vezeti a helyet.
Az az igazság, már nincsen meg bennem, hogy odafelé, vagy visszafelé mentünk-e Glencoe felé, de ott is megálltunk a látogatóközpontban. S ott történt, hogy a rendkívül látványos, de éppen esős úton elég sok autó haladt a völgyben felfelé, s egyszer csak észrevettük, hogy valami nagyon gyors, nagyon sárga autó közeledik mögülünk, ki-kiugorva előzgeti a sort. Valami félelmetes gyorsasággal zúgott el mellettünk, sokáig követhettük még a tompa, szürkületbe merült tájban élénksárga színét. Porsche boxter volt.
Az biztos, hogy megint a Trosach Nemzeti Park park mentén autóztunk Glasgow-n át a kompkikötőhöz. S útközben felvettünk egy elég szótlan stopost, aki Glasgow-ba tartott, s a hegyi utakon kanyarogva az előttünk lévő autósorból az egyik kanyarban egy kocsi lebucskázott az útról, láttam eltűnni a hátsó piros lámpákat... Emlékszem, riadtan kiabálva figyelmeztettem V.-t, mert ő nem látta, nem az árok felé eső oldalon ült. Nem lett semmi bajuk, megfogta őket a meredek árok alján lévő bokorsor, sértetlenül szálltak ki a kocsiból, de ettől függetlenül elég sokáig remegett a gyomrom utána.
S az is emlékezetes, hogy hazafelé, nem messze az Ailsa Craig nevű, rendkívül szabályos alakú lakatlan szigettől az addig furán rezegő komp kapitánya bemondta, hogy most le kell kapcsolnia a motorokat, mert valami technikai probléma merült fel... Ott ringatózott a nagy komp a hullámokon, míg megoldották a gondot, addig csendesen vitt minket a víz...
Nagyon jó túra volt!
Azóta máshol is láttam már Agnes-féle ajándékbirkát, egyencucc szegény, de a hozzá kötődő emlékeink azóta is igen kedvesek nekünk. Itt esett meg, hogy gyakran órákig autóztunk úgy a Felföld keskeny útjain, hogy egy lelket nem láttunk. Igazi vadregényes vidék!
