Kedves Katya és Laca!

Ez a mai hír megmolyosogtatott. Gondoltam, megosztom Veletek, nem tudom, olvastok-e új-zélandi híreket, most, hogy Mao-n nyaraltok. Az Index jelentette, hogy "öregkorára nyerte vissza szexuális étvágyát az őshüllő". Muszáj volt rákattintatni, mert valami azt súgta, erről az őshüllőről én már hallottam.

S lőn. Jól sejtettem. Henry a cikkben említett állat, egy tuatara, vagyis hidasgyík (a cikk szerint). Henry-t mi is láttuk Invercargill-ban (ott a cikkben említett Southland Museum), a Déli-szigeten, és jót szórakoztunk azon, hogy míg ott voltunk, nem mozdult. Egyáltalán. Illetve, amíg körbejártuk a múzeumot, megnéztük a kiállításokat, addig Henry mindössze néhány fokkal odébb fordította a fejét. El sem tudom képzelni, hogy képes szerelmével üldözni a társát. Amúgy Henry volt az egyetlen, akiről képet raktam be a beszámolómba, amit azóta apósom felhasználóbarát beszámolóvá dolgozott át, hogy olyanok is élvezhessék, akik nem beszélnek angolul. Eléggé teleszórtam sok kis angol(os) megjegyzéssel, amelyek akkor és ott illettek a helyzethez, de pl. anyósomnak, anyámnak nehézséget jelentettek volna.

Invercargill-ba azután mentünk, hogy maga Bluff nem bizonyult valami vonzó helynek. Invercargill-ban volt szállás, volt remek vacsorázóhely is, ahol valami fantasztikus desszertet kaptunk. S volt eső is, mert este, tévénézés közben azt hallgattuk, hogyan szakad odakint - vagy 2.5 centi víz állt kint, a ház előtti parkolóban, amikor kinéztem. Invercargill-ban voltunk Subway szendvicsezőben is - azelőtt sosem voltam, s azóta sem jártam ilyenben -, s V. külön örömére volt Ford-kereskedés is, ahová bemehetett, tobzódhatott, még egy autóba is beülhetett, sőt, prospektusokat is kapott. Őrizgeti őket máig.

Nem emlékszem, NZ-imádatunk mikortól számítható, de alighanem Ti meséltetek először nekünk mindenféle érdekeset róla, Laca hozta a képeket a laptopján, s ámuldozhattunk. Igazából azóta vagyunk rajongói, amióta ott jártunk. A vidék, az emberek, az életmód, az a fanyar humor, az a nyíltság - no, és a jólszervezettség. Meg is nézünk minden műsort, ami a tévében NZ-ről szól, legutóbb pl. a Channel 4 egy műsorában a világ legdemokratikusabban szervezett bordélyát keresték, s hol akadtak rá, ha nem Wellington-an, Új-Zélandon? Bon Ton a neve, és ha érdekel, itt a műsorhoz a link.

http://www.channel4.com/health/microsites/G/g-spot/wi-ladys-guide-to-brothels/index.html

Két dolog egyértelmű lett belőle: az angol kormány, közigazgatás roppant kétmutató módon működik, valamint ott a pont Új-Zélandnak, ami a bordélyokat, a prostitúció legalizálását illeti.

Ahogy egy filmből idézhetnék: végül is, ez is munka.

Na de most megyek vissza izzadókúrát tartani, pocsék éjszakám volt, igen fáj a torkom, és minden mozdulatra folyik rólam a víz. Holnapra muszáj jobban lennem, mert munka.

További jó nyaralást!

Kedves Emese és Laci!

Hírek a kávézóból:

Jennie, a manager augusztus 23-án dolgozik ott utoljára. Szeptembertől Galway-ban, a NUI-ra fog járni (National University of Ireland), tolmácsolást és fordítást tanul. Mint elmondta, mindig ez volt a vágya. Nagyon fog hiányozni, gondos, mindenre odafigyelő manager volt, akit néha maga alá temetett a sok munka. Könnyű volt vele kommunikálni, legjobban úgy jellemezhetném, hogy odafigyelt arra, amit mondtak neki, és aszerint dolgozott. Azt ígérte, utódját majd alaposan meg fogja tanítani arra, hogy velem hogyan tartsa a kapcsolatot, hogy az mindkettőnknek jó legyen, hehe.

Myles (lásd fotó, éppen Guinness-es marhagulyást készít), a szakács, szeptember 18-án megy el, utazgatni a világban, először Ázsia, majd NZ felé, ahol a nővére él. Ott lesznek egy évet, aztán visszajönnek Írországba, de nem biztos, hogy Dublinban telepednek le.

Ezek a nem túl jó hírek illettek a mai naphoz, mivel egész nap esett, és felhős volt az ég. A levelibékák szerint ilyen lesz az idő egész héten. Még jó, hogy a madarak jövése-menése feldobta a hangulatom, ami amúgy a hírektől sem túl fényes, ráadásul megfáztam. Az egész hétvége kaparó torokkal, orrfolyással telt, jó néhány afta teszi nehézzé az életemet, zúg a fejem, és olyan eltömődöttség érzésem van. Vagyis, morgós vagyok, taknyos, és csak sok-sok virtuális fenékberúgással tudtam magam munkára kényszeríteni.

Ellenben jó kis könyvbe kezdtem bele, Pi élete a címe, ma délután, izzasztókúra alatt azt olvasgattam az ágyban. Érdekes.

Kedves Evetke!

Ugye, az már valahol perverzitás, hogy az ember a saját férjével Messengerezik, úgy, hogy egyikük a nappaliban, a másikuk pedig a dolgozószobában ül a gép előtt?

Modern idők...

Köszönöm a kedves versikét a blogodon, jól szórakoztam. Nehogy azt hidd, hogy néhány évi lelkes sütés után mindig minden sikerül. Főleg nem egy olyan botcsinálta "cukrász"-nak, amilyen én vagyok. Mesélhetnék Neked arról - a régi blogon is megörökített - Fekete-erdei tortáról, amelyiknek a tésztája egyszerűen szétesett sütés után, s amelyet össze-vissza kaszaboltam egy nagy késsel, dühömben, mondván, ha már lúd, legyen kövér. V. ette meg a romokat. Ráadásul megrendelésre készült, időre, nagyon stresszeltem, amikor újra nekiálltam megsütni az alapot. Márpedig stresszelve sütni nem az igazi! Nekem a sütés/főzés általában kikapcsolódást jelent, pihentet, megnyugtat, kivéve, amikor az eszközök nem akarnak engedelmeskedni a kezemnek, s mondjuk, a frissen vágott hagymakarikák a földön kötnek ki.

Vagy itt ez a banános torta, aminek a receptje olvasva nagyon sokat ígérő volt. Múlt héten készült, a nagyja még mindig itt búsul a konyhapulton. Már több mint egy éve vágyakoztam a szakácskönyv után, amelyben a receptet találtam. Regal Daley In the Sweet Kitchen c. könyvéről van szó. Amely, mint tankönyv, fergetesen jó, de a receptek nem mindegyike fogott meg.

A könyvben a szerző leírja, milyen szerepet tölt be a liszt, a tojás, a cukor, a vaj stb. a sütés során, mit miért szoktunk elrontani, mit mivel helyettesíthetünk, miért érdemes mindig a legjobb minőségű összetevőket beszerezni, stb. Mondom, remek. Sokat tanultam belőle, apró trükköket is. Pl. ha mézet, melaszt vagy más ragadós folyadékot kanalazunk egy edénybe, érdemes a kanalat vékonyan beolajozni, így a ragadós cucc szinte lepottyan róla, nem kell egy másik kanállal letologatni.

Jó könyv, tetszik, csak ne lenne minden recept amerika "cup", azaz csésze mértékegységben megadva. Ettől egyszerűen síkideget kapok. Alig van türelmem átszámolgatni ezt a bizonyos cup-ot grammra, ml-re. Hihetetlen. Kérlek szépen, ha lisztet mérsz cup-ban, az is más grammra jön ki, ha barnacukrot mérsz, az is más gramm, tehát olyan, hogy liszt/cukor/sajt cup-ja mondjuk egységesen 125 gramm, olyan nincs. Mindegyik más! Van ugyan egy átszámítási táblázat, de éppen a lisztre nincs megadva a cup, így e fent említett banános tortánál lehet, hogy nem mértem ki elég lisztet. Néztem, máshol mit mondanak, hány gramm egy cup, aszerint mértem. Mégsem sikerült a torta, mert hiába követtem szóról-szóra a leírást, hiába volt minden szobahőmérsékletű, a banános torta tésztája lapos lett, két, alig centi magas lap. Tömör, tömős.

A kudarcsorozat a jellegzetesen amerikai jaj-de-édes töltelékkel folytatódott, ugyanis 450 g sajthoz (Philadelphia krémsajt) 500 g porcukrot kellett keverni, némi vaj és citromlé kíséretében. Ugh. Próbáltam az édességet még több citromlé hozzáadásával enyhíteni, de nem sikerült. Megtöltöttem a tortát egy adag töltelékkel, szeleteltem rá epret a recept szerint, majd a tetejére jött még töltelék... De így is megmaradt a töltelék fele. Eredmény: egy tömős tésztájú, geil torta, rengeteg elpazarolt hozzávalóval.

Mesélhetnék még a sok behorpadt tetejű piskótáról, szétdurrant tetejű kávétortáról, elsózott kajákról, rágósra sült húsokról, kőkemény kenyerekről, amiket néha sikerítettem, és amelyeket néha még most is sikerítek. Senki és semmi sem tökéletes. Ha a torta torznak néz ki, ne aggódj, lényeg, hogy finom.