tagjainak, szeretettel:
A budapesti Zsigray Nyomda és Képeslap Stúdió alkotása.
2009. május 15.
2009. május 14.
Most már mindent tudok
.
Ma jött. Megy a konyhapolcra, a füzetke mellé, amelyet atomtámadás, terrortámadás (valamint árvíz, tűzvész), és hasonló "major emergency"-k esetére küldött a kormány, tele jó tanáccsal, telefonszámokkal.
"Oly korban éltem..."
"Oly korban éltem..."
2009. május 13.
Hogyan jótékonykodunk?
Hogyan jótékonykodunk? - kérdezte Pappito, a Habitat for Humanity c. bejegyzése kapcsán.
Eleinte csak az utcai pénzgyűjtőknél dobtunk be egy-két fontot/eurót a perselyükbe, vagy a boltban, a pakolásnál segédkező diákok vödrébe. Őket az uram sosem hagyja pakolni, mert elég rosszul csinálják, neki pedig megvan a maga, sok-sok Tetris-ezéssel kialakított rendszere. De azért szoktunk dobni nekik néhány fillért.
Hogyan jótékonykodunk? Lottózunk :-) Az ír National Lottery oldalán azt is meg lehet nézni térképen, hogy az országban hol, milyen célra, milyen szervezet, közösségi kezdeményezés kapott a lottóalapból. Azt hiszem, ez a legnagyobb pénzmennyiség, amit a csodában reménykedve, és közvetve, de jótékonykodásra fordítunk.
Az ír National Shopping Monitor tagjaként havi 6 euró értékű pontot kapok azért, hogy a bevásárlásaimat beszkennelem, s ezzel adatgyűjtenek rólam, átlagos vásárlóról. (Good fun, egyetlen hátránya, hogy nem kaphatom meg a rólam gyűjtött adatokat, én pedig lusta vagyok ahhoz, hogy magam nézzem meg, évente mondjuk, hány liter tejet vásárolok, és hol?)
Ha kellő számú pont gyűlik fel, akkor kikérhetem őket, ajándékutalvány formájában, s meghatározhatom, hogy mire akarom költeni: könyvre válthatom, vagy különféle áruházak utalványaihoz juthatok. De támogathatunk különféle jótékonysági szervezeteket is, akik pénzben kapják meg ezeket a pontokat. Ezért mi a Dublin Society for Prevention of Cruelty to Animals nevű állatvédő-egyesületet szoktuk támogatni - bár volt már, hogy önző módon egyik évben könyvre költöttem az összegyűlt pontokat.
Rendszeresen kopogtatnak az ajtón olyan emberek, akik segélyszervezeknek gyűjtenek: ők nem pénzt kérnek, hanem hogy havi rendszerességgel bankon át utaljunk 5 eurótól akár 45 euróig pénzt, az ő számlájukra. Egy éven át a Concern-t segítettük, de aztán lemondtam, mert nagyon zavart, hogy időnként nagyalakú, színes magazinban értesítettek a tevékenységükről, amikor beértem volna egy emaillel is - nem színes-szagos, de olcsóbb.
A Deaf Child Worldwide képviselői tavaly rohantak le, gyakorlatilag nem tudtam nemet mondani, annyira nyomta a szöveget a fickó az ajtóban. Ott havi 18 eurót kértek, amit el is vállaltunk, egy évre. Legnagyobb meglepetésemre azonban tavaly júliustól egyszer sem vonták le tőlünk a pénzt. Októberben felhívtam őket, mégis mi van? Minden szükséges adat megvolt, a bankot is értesítettük, hogy igen, fizessék nekik a pénzt, mégsem történt semmi. Idén áprilisban végül lemondtuk az automatikus átutalást, mert úgy tűnt, mégsem volt akkora szükség a pénzünkre, mint a fickó állította az ajtóban.
Ha lehet, inkább állatmenhelyeket támogatunk, mint emberekkel foglalkozó jótékonysági csoportokat. Egy időben az Irish Seal Sanctuary-t segítettük egyéves tagsági díjjal, ma már nem. Nekik sütiket sütöttem legutóbb, remélhetőleg sikerült eladniuk az egészet. Amikor először hallottunk róluk, gyakorlatilag csak magánszemélyek adományaiból tartották fent magukat és telepüket, az ír kormánytól nem kaptak egy fillért sem. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem vagyok tag, továbbra is kapok maileket, sms-eket a rendezvényeikről, fóka-szabadoneresztésekről.
A bevásárlóközpontok ajtajában sokszor álldogálnak önkéntesek, így mindig van nálam apró erre a célra, különösen, ha olyan, szívemhez közel álló szervezetnek gyűjtenek, mint a Cats Protection Association (mely az anyaszervezet, az ISPCA része). Tavaly a Little Sisters of the Poor apácájával álltam meg beszélgetni a Tesco-ban - ők rászoruló időseket ápolnak, háznál, vagy a saját maguk fenntartotta idősek otthonában. Nekik is süteményeket, tortákat sütöttem az alapítójuk születésnapján évente megrendezendő nagy tombolás összejövetelükre. Ennek köszönhető, hogy van egy "ereklyém", amit az apáca adott, köszönetképpen, mondván, ez majd mindig meg fog védeni a bajban. Kicsit szégyelltem is magam, amikor a torták leszállításakor invitált, hogy majd egyszer menjek vissza, és látogassam meg őket, nézzem meg, hogyan dolgoznak, mert tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Vannak jótékonykodó rohamaim, de nem kötelezem el magam egyetlen szervezet mellett sem. Pedig mostanság bőven lenne időm, mondjuk, beállni valamelyik charity shop pultja mögé.
Mostanában, hogy nincs csak úgy mindenre pénz, jobban meggondolja az ember, mire ad ki, ezért inkább sütikkel segítek, ha mód van rá, mint készpénzzel. Azokat többért el lehet adni, mint amennyit most ki tudnánk magunkból szorítani egy-egy szervezetnek. De azért az Irish Cancer Society nárciszos kitűzőjéből minden évben veszek, márciusban.
Eleinte csak az utcai pénzgyűjtőknél dobtunk be egy-két fontot/eurót a perselyükbe, vagy a boltban, a pakolásnál segédkező diákok vödrébe. Őket az uram sosem hagyja pakolni, mert elég rosszul csinálják, neki pedig megvan a maga, sok-sok Tetris-ezéssel kialakított rendszere. De azért szoktunk dobni nekik néhány fillért.
Hogyan jótékonykodunk? Lottózunk :-) Az ír National Lottery oldalán azt is meg lehet nézni térképen, hogy az országban hol, milyen célra, milyen szervezet, közösségi kezdeményezés kapott a lottóalapból. Azt hiszem, ez a legnagyobb pénzmennyiség, amit a csodában reménykedve, és közvetve, de jótékonykodásra fordítunk.
Az ír National Shopping Monitor tagjaként havi 6 euró értékű pontot kapok azért, hogy a bevásárlásaimat beszkennelem, s ezzel adatgyűjtenek rólam, átlagos vásárlóról. (Good fun, egyetlen hátránya, hogy nem kaphatom meg a rólam gyűjtött adatokat, én pedig lusta vagyok ahhoz, hogy magam nézzem meg, évente mondjuk, hány liter tejet vásárolok, és hol?)
Ha kellő számú pont gyűlik fel, akkor kikérhetem őket, ajándékutalvány formájában, s meghatározhatom, hogy mire akarom költeni: könyvre válthatom, vagy különféle áruházak utalványaihoz juthatok. De támogathatunk különféle jótékonysági szervezeteket is, akik pénzben kapják meg ezeket a pontokat. Ezért mi a Dublin Society for Prevention of Cruelty to Animals nevű állatvédő-egyesületet szoktuk támogatni - bár volt már, hogy önző módon egyik évben könyvre költöttem az összegyűlt pontokat.
Rendszeresen kopogtatnak az ajtón olyan emberek, akik segélyszervezeknek gyűjtenek: ők nem pénzt kérnek, hanem hogy havi rendszerességgel bankon át utaljunk 5 eurótól akár 45 euróig pénzt, az ő számlájukra. Egy éven át a Concern-t segítettük, de aztán lemondtam, mert nagyon zavart, hogy időnként nagyalakú, színes magazinban értesítettek a tevékenységükről, amikor beértem volna egy emaillel is - nem színes-szagos, de olcsóbb.
A Deaf Child Worldwide képviselői tavaly rohantak le, gyakorlatilag nem tudtam nemet mondani, annyira nyomta a szöveget a fickó az ajtóban. Ott havi 18 eurót kértek, amit el is vállaltunk, egy évre. Legnagyobb meglepetésemre azonban tavaly júliustól egyszer sem vonták le tőlünk a pénzt. Októberben felhívtam őket, mégis mi van? Minden szükséges adat megvolt, a bankot is értesítettük, hogy igen, fizessék nekik a pénzt, mégsem történt semmi. Idén áprilisban végül lemondtuk az automatikus átutalást, mert úgy tűnt, mégsem volt akkora szükség a pénzünkre, mint a fickó állította az ajtóban.
Ha lehet, inkább állatmenhelyeket támogatunk, mint emberekkel foglalkozó jótékonysági csoportokat. Egy időben az Irish Seal Sanctuary-t segítettük egyéves tagsági díjjal, ma már nem. Nekik sütiket sütöttem legutóbb, remélhetőleg sikerült eladniuk az egészet. Amikor először hallottunk róluk, gyakorlatilag csak magánszemélyek adományaiból tartották fent magukat és telepüket, az ír kormánytól nem kaptak egy fillért sem. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem vagyok tag, továbbra is kapok maileket, sms-eket a rendezvényeikről, fóka-szabadoneresztésekről.
A bevásárlóközpontok ajtajában sokszor álldogálnak önkéntesek, így mindig van nálam apró erre a célra, különösen, ha olyan, szívemhez közel álló szervezetnek gyűjtenek, mint a Cats Protection Association (mely az anyaszervezet, az ISPCA része). Tavaly a Little Sisters of the Poor apácájával álltam meg beszélgetni a Tesco-ban - ők rászoruló időseket ápolnak, háznál, vagy a saját maguk fenntartotta idősek otthonában. Nekik is süteményeket, tortákat sütöttem az alapítójuk születésnapján évente megrendezendő nagy tombolás összejövetelükre. Ennek köszönhető, hogy van egy "ereklyém", amit az apáca adott, köszönetképpen, mondván, ez majd mindig meg fog védeni a bajban. Kicsit szégyelltem is magam, amikor a torták leszállításakor invitált, hogy majd egyszer menjek vissza, és látogassam meg őket, nézzem meg, hogyan dolgoznak, mert tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Vannak jótékonykodó rohamaim, de nem kötelezem el magam egyetlen szervezet mellett sem. Pedig mostanság bőven lenne időm, mondjuk, beállni valamelyik charity shop pultja mögé.
Mostanában, hogy nincs csak úgy mindenre pénz, jobban meggondolja az ember, mire ad ki, ezért inkább sütikkel segítek, ha mód van rá, mint készpénzzel. Azokat többért el lehet adni, mint amennyit most ki tudnánk magunkból szorítani egy-egy szervezetnek. De azért az Irish Cancer Society nárciszos kitűzőjéből minden évben veszek, márciusban.
Medvém, William már tele van mindeféle virágos, vakvezető kutyás stb. kitűzőkkel, amelyek az évek során gyűltek fel. Utolsó adakozásomként a donorságra bíztató szervezetnél vettem pár euróért kulcstartót. Amibe bele lehet illeszteni azt a kis papírkát, amin engedélyt adunk szerveink felhasználására, baleset esetén. Hogy ezt V. - mint legközelebbi hozzátartozóm - hajlandó-e aláírni, azt még nem döntötte el.
Így jótékonykodunk. Mikor hogyan telik rá.
2009. május 10.
Coill an Fhaltaigh
Ma kirándultunk. Mentünk, megkeresni 9 éves fánkat.
Van nekem fám máshol is. Gizi macskám sírja fölött lassan kétméteres kell hogy legyen, az arasznyi magonc korában odaültetett tiszafa. (Ha még megvan.) De V.-vel a közös fánk itt van, Írországban. (Ha még megvan, haha!)
1999-ben az ír kormány kitalálta, hogy az ezredforduló alkalmából minden ír család nevében ültetnek egy fát. Kiválasztottak 16, már meglévő erdőt-ligeterdőt az országban, s elültettek oda Írország őshonos fáiból összeválogatott 1.2 millió facsemetét.
Voltak más kezdeményezések is, pl. minden háztartás (mi valahogy nem) kapott egy logóval díszített gyertyát, amely a 2000. évet ünnepelte.
Hogy nekünk is lett fánk, az a véletlen műve. Akkortájt még Sandyford-ban laktunk, s néha érkeztek levelek az előttünk kettővel ott lakó család nevére, csupa szemétlevél. Ezek a kukában végezték, mert már a háziúr sem emlékezett rá, hogy az előttük ott lakók hová költöztek tovább, s nem hiszem, hogy őket érdekelte volna a sokadik hitelkártya-ajánlat.
Talán kissé elítélendő volt a kíváncsiságom, de amikor megjött a szép, The People's Millenium Forests logójával díszített nagyobb alakú levél X. család nevére, azt kibontottam. Így is, úgy is a szemétben végezte volna, akkor már olyan mindegy, gondoltam. A levélben X. családot értesítették, hogy a nevükben az egyik Millennium Forest területén egy facsemetét fognak elültetni. Azonnal gép elé ültem, s megnéztem a levélben ajánlott weboldalt, amelynek apróbetűs megjegyzései között ott volt, hogy "ha netán adminisztrációs okokból az Ön családja kimaradt volna a fák elosztásából, kérjük, értesítsen bennünket, s kijelölünk a családjának egy fát". (Ehhez tudni kell, hogy Írországban nincs lakcímnyilvántartás.)
Naná, hogy írtam nekik. Először is, jeleztem, hogy X. család már nem lakik itt, nem tudjuk, hová költöztek. S volna-e lehetőség, hogy nekünk, férjemnek és nekem juttassanak egy fát, mint külön "háztartásnak". S láss csodát! Hamarosan megjött a nevünkre a boríték, benne egy tanúsítvány, miszerint a miénk a Coill an Fhaltaigh nevű erdőben, Kilkenny megyében lévő CFDR002441 számú fa. Amely egyébként ugyanazt a számot viselte, mint X. család fája, de ez nem zavart különösebben.
A tanúsítványra pedig annak a Seamus Brennan-nak a szignóját nyomták, aki abban az időben és később is "our local TD", azaz a helyi parlamenti képviselőnk volt, s aki sajnos, tavaly elhunyt. A projektért, mint a National Millennium Committee elnöke felelt.
Boldogan raktam ki a zöld lapot, költözés után is jött velünk, jelenleg az egyik konyhaszekrény-ajtónkat díszíti. Később havi rendszerességgel kaptam a maileket arról, hogyan halad a projekt, milyen bemutatókat terveznek iskolákban ezekről a frissen ültetett erdőcskékről. Ezeknek a maileknek az egyikében olvastam, hogy esedezve kérik a népeket, NE menjenek el meglátogatni a fácskákat, mert még igen kicsi csemeték, s ne tessék már végigtaposni rajtuk nagy buzgalmukban, saját fájukat keresve. Volt is bosszankodó szemforgatás a részünkről, hogy lehetnek az emberek ilyen meggondolatlanok, s már csak ezért úgy is döntöttünk, mi nem megyünk fát látogatni, amíg nagyobbacska nem lesz. A mailek eleg hamar megszűntek, sajnálkozva jött az utolsó levél, hogy pénz híján beszüntetik ezt a szolgáltatást, tartsuk szemmel a megújított weboldalt, onnan tudjuk meg a híreket a 16 ültetési helyszínről, erdőkkel kapcsolatos rendezvényekről.
Nemrég eszembe jutott, mekkora lehet a fánk, menjünk el, nézzük meg. Most, hogy visszakaptuk Böhömöt, s az idő is jónak ígérkezett, nekiindultunk. Előtte megnéztem pár weboldalt, hol is található a fa, de nem találtam megbízható térképet, mert pl. a projekt weboldalán lévő térkép csak egy skicc.
Mondhatni, saccra indultunk neki. Kilkenny-ig még eljutottunk, majd túlhajtva a városon, le a főútról, a szűkszavú irányadást követve autóztuk, négyszámjegyű utakon. Találtunk is egy táblát, amely az erdő felé mutatott, de mivel az országban nem ritka a szél/kamion/pajkos tinédzser által eltekert tábla, s a főútról való távolság sem stimmelt még, egyenesen továbbhajtottunk. Hamar rájöttünk, hogy mégis jó felé mutatott az a tábla, így visszafordulás az első kereszteződésben, s irány az erdő.
Coill an Fhaltaigh a legnagyobb a 16 helyszín közül, ahol a fák elültetésre kerültek. A bejáratnál, a parkoló után tábla fogadja a látogatót, megerősítve abban a hitében, hogy jó helyen jár. Ebben segít még a parkolóhoz vezető Millennium Forest feliratú kapu is :-)
Meggyötört, elkoszosodott tábla adott további információt:
Van nekem fám máshol is. Gizi macskám sírja fölött lassan kétméteres kell hogy legyen, az arasznyi magonc korában odaültetett tiszafa. (Ha még megvan.) De V.-vel a közös fánk itt van, Írországban. (Ha még megvan, haha!)
1999-ben az ír kormány kitalálta, hogy az ezredforduló alkalmából minden ír család nevében ültetnek egy fát. Kiválasztottak 16, már meglévő erdőt-ligeterdőt az országban, s elültettek oda Írország őshonos fáiból összeválogatott 1.2 millió facsemetét.
Voltak más kezdeményezések is, pl. minden háztartás (mi valahogy nem) kapott egy logóval díszített gyertyát, amely a 2000. évet ünnepelte.
Hogy nekünk is lett fánk, az a véletlen műve. Akkortájt még Sandyford-ban laktunk, s néha érkeztek levelek az előttünk kettővel ott lakó család nevére, csupa szemétlevél. Ezek a kukában végezték, mert már a háziúr sem emlékezett rá, hogy az előttük ott lakók hová költöztek tovább, s nem hiszem, hogy őket érdekelte volna a sokadik hitelkártya-ajánlat.
Talán kissé elítélendő volt a kíváncsiságom, de amikor megjött a szép, The People's Millenium Forests logójával díszített nagyobb alakú levél X. család nevére, azt kibontottam. Így is, úgy is a szemétben végezte volna, akkor már olyan mindegy, gondoltam. A levélben X. családot értesítették, hogy a nevükben az egyik Millennium Forest területén egy facsemetét fognak elültetni. Azonnal gép elé ültem, s megnéztem a levélben ajánlott weboldalt, amelynek apróbetűs megjegyzései között ott volt, hogy "ha netán adminisztrációs okokból az Ön családja kimaradt volna a fák elosztásából, kérjük, értesítsen bennünket, s kijelölünk a családjának egy fát". (Ehhez tudni kell, hogy Írországban nincs lakcímnyilvántartás.)
Naná, hogy írtam nekik. Először is, jeleztem, hogy X. család már nem lakik itt, nem tudjuk, hová költöztek. S volna-e lehetőség, hogy nekünk, férjemnek és nekem juttassanak egy fát, mint külön "háztartásnak". S láss csodát! Hamarosan megjött a nevünkre a boríték, benne egy tanúsítvány, miszerint a miénk a Coill an Fhaltaigh nevű erdőben, Kilkenny megyében lévő CFDR002441 számú fa. Amely egyébként ugyanazt a számot viselte, mint X. család fája, de ez nem zavart különösebben.
A tanúsítványra pedig annak a Seamus Brennan-nak a szignóját nyomták, aki abban az időben és később is "our local TD", azaz a helyi parlamenti képviselőnk volt, s aki sajnos, tavaly elhunyt. A projektért, mint a National Millennium Committee elnöke felelt.
Boldogan raktam ki a zöld lapot, költözés után is jött velünk, jelenleg az egyik konyhaszekrény-ajtónkat díszíti. Később havi rendszerességgel kaptam a maileket arról, hogyan halad a projekt, milyen bemutatókat terveznek iskolákban ezekről a frissen ültetett erdőcskékről. Ezeknek a maileknek az egyikében olvastam, hogy esedezve kérik a népeket, NE menjenek el meglátogatni a fácskákat, mert még igen kicsi csemeték, s ne tessék már végigtaposni rajtuk nagy buzgalmukban, saját fájukat keresve. Volt is bosszankodó szemforgatás a részünkről, hogy lehetnek az emberek ilyen meggondolatlanok, s már csak ezért úgy is döntöttünk, mi nem megyünk fát látogatni, amíg nagyobbacska nem lesz. A mailek eleg hamar megszűntek, sajnálkozva jött az utolsó levél, hogy pénz híján beszüntetik ezt a szolgáltatást, tartsuk szemmel a megújított weboldalt, onnan tudjuk meg a híreket a 16 ültetési helyszínről, erdőkkel kapcsolatos rendezvényekről.
Nemrég eszembe jutott, mekkora lehet a fánk, menjünk el, nézzük meg. Most, hogy visszakaptuk Böhömöt, s az idő is jónak ígérkezett, nekiindultunk. Előtte megnéztem pár weboldalt, hol is található a fa, de nem találtam megbízható térképet, mert pl. a projekt weboldalán lévő térkép csak egy skicc.
Mondhatni, saccra indultunk neki. Kilkenny-ig még eljutottunk, majd túlhajtva a városon, le a főútról, a szűkszavú irányadást követve autóztuk, négyszámjegyű utakon. Találtunk is egy táblát, amely az erdő felé mutatott, de mivel az országban nem ritka a szél/kamion/pajkos tinédzser által eltekert tábla, s a főútról való távolság sem stimmelt még, egyenesen továbbhajtottunk. Hamar rájöttünk, hogy mégis jó felé mutatott az a tábla, így visszafordulás az első kereszteződésben, s irány az erdő.
Coill an Fhaltaigh a legnagyobb a 16 helyszín közül, ahol a fák elültetésre kerültek. A bejáratnál, a parkoló után tábla fogadja a látogatót, megerősítve abban a hitében, hogy jó helyen jár. Ebben segít még a parkolóhoz vezető Millennium Forest feliratú kapu is :-)
Meggyötört, elkoszosodott tábla adott további információt:
Elindultunk az első, kézre eső ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, mindenesetre járt a szemem, kerestem a számozott fákat. Azt már gondoltam, hogy nem sorba ültetett csemetéket találok majd, hiszen mondták, keverni fogják egymással a csemetéket, de hogy ekkora gaz lesz, az meglepett. Időnként sülzanót, vadul tekergő szedres jelezte, hogy nem gondozzák az erdőt. Elgazosodott aljnövényzet, nevendék fák, s számos, öregebb, a többiek fölé magasodó fa látványa fogadott minket ezen a patakocskákkal sűrűn átszőtt területen. A levegő nehéz volt, párás, sütött a nap.Hamarosan egy kis keresztúthoz értünk, ahol hámló borítású tábla állt, amely végre elárulta, hogyan is vannak elhelyezve a fák. A területet kis kockákra osztották fel, a mi fánk a 124-es számú ültetési területen lesz található. Az egyik legtávolabbi sarok a kijelölt ösvényektől.
Elindultunk, s mindjárt az első meglepetés az volt, hogy az ültetési területeket parányi, karóra felszögezett, alig észrevehető táblácskák jelezték. Egyetlen fácska sem volt megszámozva. Mindenfelé rengeteg szeder, sűrű aljnövényzet. Hm....
Végül megtaláltuk a 123-as és a 115-ös négyszöget, mely mögött lett volna elvileg a 124-es ültetési terület. A miénk! A széles ösvény két szélén sekély árok, és térdmagasságig felnőtt fiatal szedres állta utunkat. Kis vita után végül csak bemásztunk valamennyire a susnyába, még mindig remélve, hogy találunk számozott fákat. Már jóval kinőttek a csemetekorukból, s fajtától függően másfél, vagy kétméteresek is megvoltak már. V. úgy saccolta, hogy fánk valahol ott van a kép közepén - mintha fiatal nyírfák álldogáltak volna öregebb fák tövében, de ilyen távolból nem tudtam megmondani. Saccoltunk.
Néhány méternyit másztunk csak be a susnyába, és csak annyit értünk el, hogy meg lett szaggatva a nadrágom, s majdnem összevesztünk azon, hogy erőlködjünk-e még a kereséssel, vagy sem. Találtunk még fiatal fenyőket, alig tudtak kiemelkedni a rendkívül elhanyagolt aljnövényzet alól. Úgy tűnt, hogy e remek kezdeményezés szépen elhalt, gondozó kezek híján.
Voltak romantikus elképzeléseim, egy zsenge ágra kötözött magyar szalagról - amit nem csak azért nem tudtunk megvalósítani, mert nem fértünk oda a fákhoz, amelyek ráadásul nem is viselnek semmiféle azonosítót, hanem mert a szalagot is otthon felejtettem.
Nem tudom, a többi erdőcske milyen állapotban van, de el tudom képzelni, hogy hasonlóak ehhez. Vagy... vagy szándékosan vannak így "elhanyagolva", hogy a népek ne tapossanak utat a saját fájukhoz. Amelyek talán már eleve nem voltak megszámozva... Ki tudja...
Azzal nyugtatom magam, hogy biztos ott van. A többiek között. A tudat elég.
***
E, kudarcnak talán nem egészen nevezhető út után a "kertek alatt", Tullow-Tinahely-Aughrim-Laragh-Roundwood útvonalon jöttünk haza, az unalmas N9-es helyett. De jól tettük! Folyóvölgyekben, hegyek oldalában autóztunk, a harsogó színű mezők, legelők, kiskertek között, amit sűrűn besárgázott a már teljes erőbedobással virágzó sülzanót. (E szép képekkel díszített weboldalon tudhatunk meg többet erről a növényről. A képek között egy Bray-ről készült!)
Sóhajtozásra késztető szépségű házak, kertek, barátságos falvak között vezetett az út, néha beszorulva a kis falvak főterére. Egy alkalommal "allotment"-ek sorát pillantottam meg, nem messze az útról, szépen kimért veteményesek, sorokba ültetett zöldek között hajladozott pár ember. Aztán hamarosan feltűnt a nagy Sugarloaf szürkésfehér tömbje (oda is fel kellene menni már) s már haza is értünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)