Szt. Brigitta elhozza a tavaszt

Mostanság olyan felnőttes dolgokkal kellett foglalkoznom, mint meghatalmazás hitelesítése. A konzulhoz kell menni ilyesmiért. Volt valami halvány romantikus elképzelésem, hogy az ilyesmi hogyan folyik, természetesen nem úgy volt, ahogy elképzeltem. Nem kellett bemennem a kozul irodájába, nem ültettek le megkérdezve, hogy kérek-e teát (mégiscsak Írország, ugye), nem váltottunk semmitmondó mondatokat az időjárásról. Ó, én kis naiv. Ő láthatatlan maradt, helyette volt széksor a neonfényes alagsori helyiségben, üvegablak mögött mosolygós titkárnő, kis ki-betolható tálcán kellett beadni az aláírandót, a pénzt - mert fizetni kellett érte, egyetlen aláírásért 30 eurót. Két példány kellene? Akkor 60. Akkor beérem eggyel is... Fizetni csak készpénzzel lehet, szerencsére tudtam erről.

Két perc alatt végeztem, udvarias, pontos és mosolygós volt a kiszolgálás. Féltem az esetleges parkolási nehézségektől és a sűrű forgalomtól (reggelre kaptam időpontot), ezért busszal mentem, ami nekem mindig egy élmény. Mert a busz emeletéről lehet bámészkodni. Ugyan mindig viszek könyvet, de a látvány elfeledteti velem, hogy akár olvashatnék is. S mert olyan szép napsütéses idő volt, éppen eső után, csak úgy ragyogtak a színek. Némelyik kertben már kinyílt nárciszt láttam, s nem is abból a kisfejű fajtából, hanem rendes, nagy nárciszt. Hóvirágot. Dél felé kellemesen friss a levegő, még akkor is, ha bizony fagyosak a reggelek, ma is csak 1 fok volt, a holdfényes éjszaka után. A madarak is hangosak... A cinkék néha már tavaszi dalt énekelnek, amit magyarul "kicsit ér"-nek mondanak, angolul azonban "teacher, teacher". 

Megjelent egy korábban ritkaságszámba menő vendég, egy barátposzáta a kertben, egy tojó. Gyakorlatilag egész nap itt van, ül, és eszi a hájgömböt. Más madarakat elkerget. Lehet, hogy itt fog fészkelni valahol? Elképesztő mennyiséget eszik! A hímet nem láttam. S nagyon agresszív. Még a nála is ritkább vendégeimet, a süvöltőket is elkergeti. Pedig jött egy pár! Sikerült egy kissé elmosódott, de jellemző képet készítenem távcső és telefon segítségével. Ezen jól látszik, milyen kis verekedős dög. "Tollas szarógép" - ahogy V. nevezi. Vannak a tollas és vannak a szőrös szarógépek. Az utóbbiba Oisín tartozik, a fekete szőrű, fehér farokvégű macska, aki elég gyakran felbukkan mostanság. 

Sajnos, a kép jobb oldalába becsillant a folyosóra besütő, padlóról visszaverődő Nap fénye, de talán látható a barátposzáta is.

A legnagyobb ricsaj akkor van, amikor megjelenik négy (két pár) erdei pinty. Mint egy dajdajozó kamaszcsapat, megszállják a kertet, ide-oda repkednek, keresgélnek, megpróbálnak az etetőhöz jutni, de ott vagy a barátposzáta vagy a vörösbegy fogadja őket (utóbbi a barátposzátával nem bír), kis verekedés, odébb szállnak, aztán megjelenik egy rigó, aki azért háromszor akkora, mint bármelyikük, ő is eszeget, addig a másik oldalról a többiek is oda-oda szállnak, végre odaférnek a kajához. A cinkék lassan átszoktak a sokkal nyugalmasabb előkerti etetőre, így már ott is van nekik vizestálka. Aztán a zajongást vízcsobogás és szárnycsapkodás zaja váltja fel: a rigó fürdik. Néha a kis tálka vize is ki van verve: ilyenkor tudom, hogy vagy az ökörszem vagy valamelyik cinke tisztálkodott, nekik elég a félcentis víz a fürdéshez. Reggelente elhúzom a függönyt, s ágyból nézem, ahogy ölik egymást, ahogy keresgélnek, remélve, ide fészkel a közelbe mindegyik, s megint lehet nézni a kicsiket, ahogy még kissé borzas tollal botorkálnak a szüleik után, szárnyrebegtetve kérincsélik a kaját. Csuda látvány!

***

Most, hogy régi iratokat szelektálok, ráakadtam annak a tanfolyásnak az anyagára, amit 10 éve végeztem el, üzletalapítás kapcsán. S az egyik füzetben az alábbi mondat ütötte meg a szememet: a kisvállalkozók legtöbbje nem keres jobban, mintha alkalmazott lenne. S hogy tízből nyolc tönkremegy és feladja az első évek után. Nos, még megvagyok, de ez csakis és kizárólag a férjemnek köszönhető, mert eltart, a hobbimmal együtt.

S nemrég a Shopping Panel is értesített, hogy évfordulóm van, s ezért plusz pontokat adnak. Csodás. Nem is tudtam, hány éve vagyok tag. Megnéztem a régi naplóm, s kiderült, hogy 15! Még egy évforduló.

***

Háttérben kenyerek "beszélgetnek" egymással, csodás illat lebeg a nappaliban, ahogy hűlnek a kenyerek. A múltkor nem fértek el a hűtőben, ezért az egyiket a hideg műhelyben (volt kisszoba) hagytam éjszakára, kis aggodalommal, hogy nem fog-e túlkelni.

Nem kelt. Hatalmas lett, itt-ott szép buborékokkal, bár a rossz kidolgozás miatt sajnos, nem adhattam el, túl levegős lett az egyik fele. Boldogan megettük. De ettől bátorságra kaptam, s most ott altattam mind a hat kenyeret. S olyan szépen lettek! A szoba szinte hideg, de nem hűtőhidegségű, így nem lesz olyan csúnya vastag bőrszerű réteg a talpukon, mint a hűtőben. Igazán elégedett vagyok.

Ma pedig belevágok a leveles élesztős tésztába. V.-t már riasztottam, hogy este neki kell majd a romokat eltüntetnie, mert sosem lehet tudni, valamit elronthatok... 

***

Közben kézen-közön kiderült, hogy bizony, a fenti szomszédék megvették a lakást. Sikerült összeszedni a V. egyévi fizetésénél is többre rúgó beugrót, s megkapni a jelzálogkölcsönt. Hurrá. Vittem volna palack bort szívesen, örülni az örömüknek, de sajnos, nem tartottak minket érdemesnek a jó hírre. Alighanem tartanak tőle, hogy szóba hozzuk a rosszul szigetelt teraszt. Még V. javasolta nekik, hogy erre hivatkozva próbálják meg lenyomni az árat... Vajon sikerült? Ha úgy vesszük, semmi közöm hozzá, hogy megvették-e vagy sem, de korábban minden részletet megosztott velem az asszony, most pedig hallgatnak, mint ... mint... mint azok a kis tollasok a fűben.

Sütisikerek

Csütörtökön szembenéztem egy régi mumusommal: a saját készítésű hajtogatott (laminált) leveles tésztával. Ugye, Simona, a szlovák tag, sajnos, költözik, s valakinek pótolnia kellene a népszerű termékeit. A boltban kapható tészták mindegyike valamilyen olajjal készült, vagy nagy százalékban tartalmaz pálmaolajat, tartósítószereket, citromlevet - egyik sem az, amit mernék mások elé tenni egy ilyen piacon. 

 

Nincs mese, neki kell esni. Belevágtam. Még emlékeztem rá, hogy régen a szomszédom és barátnőm akkor kamasz fia, ki ma már családapa és ékszerész, olyan, de olyan leveles tésztát rittyentett tizenévesen, hogy sárgultunk az irigységtől. Egy falatnyi konyhában, mindössze a konyhaasztalt igénybevéve. Akkor talán nekem is menne... Előtte három-négy forrásból tanulgattam a laminálás művészetét, a trükköket, a fogásokat. Aztán utolsóként eszembe jutott az Istennő, Nigella könyve, s igen, találtam benne receptet a tésztához. Mégpedig egy trükköset, ami a hagyományos utat követők szerint alighanem csalás, de Nigella és a receptet neki adó cukrász biztosított róla, hogy így is tökéletes leveles tésztát készíthetünk, kevesebb buktatóval.

A leveles tészta ugye, abból áll, hogy lisztből, tojásból, kevés cukorból, tejből és élesztőből álló, kelesztett tésztatömböt kinyújtunk, közepére egy lapos fagyos tömb vajat rakunk, betakarjuk a tésztával, és együtt nyújtunk ki vékonyra, háromba hajtjuk, hűtjük, majd újra kinyújtjuk, újra háromba hajtjuk, hűtjük, újra nyújtjuk, háromba hajtjuk... Igen, meglehetősen időigényes. Ehhez képest Nidella Lawson a  "How to be a domestic goddess?" (Hogyan legyünk házi istennők?) c. sütős könyvében a recept azt ajánlja, hogy a tészta száraz összetevőit robotgéppel keverjük össze, majd a fagyos vajat szeletekre vágva szintén dobjuk bele a robotgépbe, hogy durvára vágott vajdarabkákkal pettyezett keveréket kapjunk, amit egy másik edénybe öntve adjuk hozzá a tojásos-tejes keveréket, s lazán keverjük össze, de ne dolgozzuk ki. Egy meglehetősen ragadós, durva masszát kapunk, amit egy éjjel állni hagyunk a hűtőben (mint a kovászos kenyeret), s másnap, szobahőmérsékletűre felengedve nyújtunk a fenti utasítások szerint. Tehét nem kell a fagyos vajtömbbel bűvészkednünk, mert annál a lépésnél sok minden elromolhat: felmelegszik a vaj, amitől később olajos lesz a tészta, nem tudjuk tökéletesen körbezárni tésztával a vajat, nem sikerül a kellően vékonyra nyújtás, stb.

Némi izgalommal álltam neki a dolognak, s mindjárt elkövettem egy hibát, túl finomra dolgozta a vajat a gép a liszttel. Ennek ellenére sikerült másnap nyújtani, hajtogatni, szeletelni, aztán fele ment a fagyasztóba, feléből pedig 9 darab 15x15 centis négyszög sikeredett, amire - szintén Nigella receptje alapján - darált mandulából, porcukorból, puha vajból és tojásfehérjéből álló keveréket kanalaztam. Kelt másfél órát, s ugyan nem lett látványosan nagyobb, de reményekkel telve tettem a fagyasztóba, egy másik könyv javaslata alapján. Ugyanis ezt a tésztát kelés előtt vagy kelés után is nyugodtan lehet fagyasztani, s aztán fagyottan kisütni. Tökéletes gyors vendéglátó sütinek.

Másnap reggel tejjel felvert tojással alaposan, többször megkentem, a mandulagombóc mellé raktam konzervcseresznyéket, aztán 190 fokon sütöttem őket 20 percig. S láss csodát! JÓ LETT! Nagyra felpuffadtak, sajnos, nem olyan nagyokra, mint Simonáé, de azért elfogyott mind. Egyet természetesen a Hivatalos Tesztelőnek, V.-nek ajánlottam fel, s ő áldását adta az eladásukra. Megütötték a mércét!

 

***

A másik sikerem a Sacher-torta volt. A Bécsből hozott német nyelvű recepttel ellátott, nagyon giccses, nagyon vastagon festett konyharuha a mosógépben végezte, ahonnan megfakulva került elő, de még így is volt olyan része, ahonnan le kellett róla súrolnom a pelyhekben málló textilfestéket. De már előtte sem volt néhány helyen egyértelmű a recept, pl. hogy hogyan készül a tortát bevonó csokiréteg. 

Egy másik forrásom német nagynénire támaszkodott, s megváltoztatta a receptet, s liszt helyett darált mandulával készítette a Sachert, hogy glutenmentes legyen (hm). Végül egy jó pár éve "túrt", németből fordított osztrák szakácskönyv lett megmentőm, s az abban talált recepttel dolgoztam. Egyértelmű leírás, érthető recept, semmi fakszni, csak éppen a második réteg lekvárt felejtették ki belőle, ami a torta tetejét fedi, pedig a mellé rakott képen is egyértelműen látszott, hogy nemcsak a közepe, de a teteje is szépen át van itatva lekvárral. Kipótoltam. Érdekes csokibevonatot kapott a torta, de amikor elkészültem vele, meglepődve ismertem fel benne nagyanyám csokibevonatát, amit aprósüteményekhez használt. Cukorral, vízzel felfőzött csokikeverék, ami hosszasan szárad, de utána megbízhatóan kemény réteget ad, lehet egymásra pakolni a sütiket.

 Kicsit még buborékos a bevonat, kicsit reszketeg a kép, de a miénk!

(Az már csak utána jutott eszembe, hogy megnézzem a Sacher tortának szentelt oldalt, aminek kellemes képeiből, és szép videójából szintén kiderült, hogy bizony, a torta teteje is kap egy lekvárréteget, s csak aztán öntik le csokival. Az különösen tetszett, hogy a tortát csomagoló hölgy keze egy idős nőhöz tartozik, aki nyilván nem először csomagol, s nem valami ránctalan kézmodellt kértek fel ehhez a feladathoz.)

V. megette a kis torta negyedét (első nekifutásra csak egy 4 tojásos méretűt csináltam), s a maradékot bevitte tesztelésre a Félcsöcsűbe. Az egyik kollégájától nagyon kedves kritikát kaptam, amit azonnal ki is raktam a sütis Facebook oldalamra. Amikor a piacon meséltem egy másik kollégának (aki korábban ajánlott kávézót Bécsben), hogy sikeres volt a próbálkozásom, azonnal kérdezte, nem csinálnék-e a piacra is Sachert, mert ő bizony venne, a kedvenc tortája. Hm. A Sacher nem olyan kellemesen ragadós, dús belsejű torta, mint a kedvenc csokitortám, de a sárgabarack-lekvárnak köszönhetően nem is száraz, valahol a kettő között kellene keresni az állagát. Az előállítása sem költséges, finom sárgabaracklekvárt tudok venni az olaszoktól, mert igazi Monarchiára hajazó próbálkozás volt ez: osztrák recept, magyar cukrász, olasz lekvár, haha...

Egyszer majd kipróbálom dögös feketecsokiból is.