Oregon road trip

Egy kis visszanéző... Egy darabig nem fogunk road trip-ezni, bár tervek vannak, de minden majd csak azutánra. A tavalyi nagy Oregon partvidéki túráról gondoltam, írok még, de sajnos, nem tudom szépen összeszedni, megfogalmazni a látottakat. Néha már gondolkodnom kell, hogy hogyan is volt? Már elfogytak a szeptemberben vett vaníliakivonatok, szerencsére, V. decemberben megint utazott, s hozott egy újabb adagot, ezúttal hosszabb ideig elég lesz.  Reggelente szorgalmasan esszük a C-vitamin, aszpirin "kombót", D-vitaminnal, amire a doki néni azt mondta, a szigeten mindenkinek ennie kellene. Mert hoztuk haza a bödönnyi gyógyszert, odakint emberbarátibb ára van, s az aszpirinhez nem kell vény, mint itt. Az egyik eszem-iszom előtt elmentünk a CostCo-ba barátnőmmel, ami nekem olyasmi nagybani boltnak tűnt, mint itt a Musgrave, csak nem kellett hozzá cégtulajdonosnak lenni, elég a tagság. A márkás pulóvertől az alaszkai vadlazacfiléig mindent lehetett kapni, kanapét, tévét, nagy dobozos gyógyszert, játékot, gyümölcsöt, cipőt, ékszert... A húsos hűtőpultnál üvegfal mögött dolgoztak a hentesek, lehetett bámészkodni, s nézni, amint egyikük íves tálcában éppen felfogta a gépből éppen kijövő arasznyi széles, hosszú darálthús-tömböt. 

Az "Amerikában minden nagyobb" itt folyamatosan mellbeverte az embert, a másfél literes samponoktól a szeletelt húsokig. Kagylók, rákok, ilyen lazac, olyan tonhal, ha mertem volna, végigtapogatom az egészet, de így csak fényképeztem őket. Gyümölcshegyek. Írtam, hogy napi feladatom volt bőlevű barackot venni V.-nek, aki egész napos fejtágításokon vett részt, s volt, hogy vacsorára elég volt egy barack. Lédús, könyéken végigfolyó levű, mint a régi időkben. (Anno, nagyon régen egyszer rossz helyen szálltam le a távolsági buszról Balatonra menet, s egy bő megállót gyalogoltam a poros, nyári naptól kiszikkadt tájban a part mentén. A megállóban gyümölcsöt árult egy ember, vettem egy barackot tőle, s menet közben megettem. Mire elértem a célig, csupa ragacs voltam, szépen rámszáradt, hiába hajoltam előre evés közben, nem sikerült szépen megennem a barackot, s megérkezésemkor kénytelen voltam  a baráti puszikat széttárt karral megejteni, mint egy édelgő balett-táncos.)

Inkább felrakok pár fényképet, s írok azok alapján... Íme, az útvonal (csak megközelítőleg jelöltem be, sajnos, nem mindenhol az autóutat jelölte be a program, nem mentem bele olyan részletességig, csak városról-városra, településről-településre kattintottam az útvonaltérkép készítésénél): 

https://www.maps.ie/map-my-route/viewMap.php?route=128032

A borravaló... Mindenhol, még akkor is illett hagyni, ha az illető tulajdonképpen a munkáját végezte. Ebben a motelben (Waldport-ban) kis boríték is volt, abban illett hagyni a borravalót, vagy inkább fizetéskiegészítést a takarítónőnek. Tudom, hogy alulfizetettek, de valahogy fura volt mindig fejbentartani, hogy tegyük félre az aprót a borravalóra. Seattle-ben, a szálló melletti vendéglő érdekes módon működött: a számla aljára oda volt írva, hogy alapból felszámolnak 20 % (!) kiszolgálási díjat (que?), s az teljes egészében a vendéglőé. Ha valamit ezen felül adunk a pincérnek, az az övé, nem kötelező de köszönik szépen. Azannyuk mindenit.

Kocsmabejárat. Flounders Inn névre hallgatott, Waldport városkájában itt reggeliztünk. Olyan "invitáló" volt, hogy elsőre elmentünk mellette, csak utána néztük meg alaposabban. Itt volt a reggeli menü sűrűn teleírt két oldal, tojás, kolbász és egyéb dolgok végtelennek tűnő kombinációja, mosolytalan pultoscsajjal megkoronázva. De legalább egyből kiderült, mivel töltik estéiket az itteniek: karaoke minden szerdán, félkarú rablók a wc felé menet, bingo, és tánc. A mindenhol jelenlévő tévén "Saccolja meg az árat!" kvízjáték ment reggel a tévében, hangosan ujjongó és hurrázó résztvevőkkel, akiknek családtagjai jókora házilag készült posztereken drukkoltak a versenyzőnek.

Dűnesor és egy a sok, hatalmas, hullámkoptatta, partravetett farönk közül, rajta sok kis kagylóval, az Oregon Dunes National Recreational Area területén. Nagyon klassz, általam mezitláb megtett ösvény vezet az óceánpartra, alacsony bokros, fás sávon és a dünéken keresztül. Itt elegyedtünk beszélgetésbe egy fiatal párral, akik megjegyzést tettek V. "I am an engineer" pólójára, s hamarosan az is kiderült, a fickó Dublinban dolgozott egy ideig... Nagyon klassz idő volt, még sapkát is vettem, nehogy megégjek. Amúgy a hely fizetős, egy kis ládából ki kell venni egy borítékot, és egy kis kérdőívet, azt kitölteni, rendszámot ráírni, mellérakni a pénzt (jó ha van készpénz, ugye?), bedobni egy postaládába, s a kis slejfnit eltenni gondosan, mert ha jön a ranger, akkor ellenőriz, s büntet, ha nincs papírka. Éppen ugyanezt a párt kértük meg, segítsenek, hogy is van ez, s később megint összefutottunk velük a parton, akkor ajánlottuk fel, hogy fényképet csinálunk róluk, ők pedig szóbahozták a pólót... Kicsi a világ.

A legnagyobb élmény: A Redwood Forest. Leírhatatlanul hatalmas fák végtelennek tűnő sora, köztük reggeli párafelhőcskék, vagy az óceán felől jövő "sea haar"... Nagyon sokáig, szótlanul álltunk az egyik félreálló helyen, hallgatva néha a nagy csöppeket, ahogy leértek a földre, a páfrányok és aljnövényzet közé... Muszáj volt hozzájuk érni, megölelni a hatalmas derekat. Néha madárének törte meg a csendet, torokszorító élmény volt, főleg, ha belegondolok, mióta itt állnak ezek a fák, mennyi minden történt körülöttük, évszázadok óta itt vannak, mellettük piszlicsáré az emberi történelem. S sajnos, pusztulnak, pusztítja őket betegség, rovarok, villámcsapás vagy emberi hülyeség okozta tűz, egyre kisebbedik a védett terület, de szerencsére vannak, akik igyekeznek őket megmenteni. 

A másik meglepetés, hogy a szép lakónegyedek (s most igazi lakóparkokat tessék elképzelni, nem háromméteres földcsíkkal a háztömb körül, mint a magyar lakópark, hanem nagy behajtós, jókora, egyemeletes családi házakkal, körülöttük kertekkel, saját lakóbizottsággal, kimarkolva a területet a vadonból)... Szóval egy-egy ilyen lakópark közé beszorult a szegénység, a szétdőlt kerítésű romlófélben lévő ház, aminek behajtóját felveri a gaz, s mindenféle szemét árválkodik a feljövő gaz között. A luxus keveredik a nyomorral. A széles, államok közti soksávos út mentén, az ipartelep kerítéséhez tapadó sátrakban lakó hajléktalanok... A határozottan lepukkant indián település, megviselt pick-up kocsikkal, szabadon kószáló kutyákkal, s a jó ég tudja, milyen anyagokból emelt lakóházakkal, amit a leleményesség toldoz-foldoz, de nem téglával. 

A CostCo választéka. Nehéz volt megállni, hogy ne tapogatózzak. Kamaszkorom nagy álma volt Alaszkában élni (Jack London rulez, ugye), így ami alaszkai, annak láttán felcsillan a szemem. Néha ide is elvetődik egy-egy alaszkai lazacszelet, méregdrágán, de az itteninél tömörebb, valahogy ízesebb hús megéri, hogy nagynéha elköltsem rá a pénzt. 

Ez a másik döbbenet. A mindenhol jelenlévő fegyverek. Alig költöztünk ki a szállóból, hogy kimenjünk Redmondba, este a szállótól egy sarokkal odébb, az általunk is frekventált bevásárlóközpont/metrómegállónál fegyverrel intézte el a vitáját két férfi. Oregonban még a legkisebb világvége városkában (értsd 3 templom, két kocsma, egy bolt, két motel, egy benzikút) épületein is kint van, hogy fegyvert bevinni tilos, és kábszert fogyasztani is. 

A Mt. St. Helens-nél a látogatóközpont előtti tábla, bemutatva, mekkora változás történt akkor, 1980. május 18-án. Amikor először voltunk itt, gyufaszálakként hevertek szanaszét a rönkök, de a szinte azonnal megkezdődött ültetések és a természet megújító erejének köszönhetően ma már új erdők veszik körül a vulkánt, kivéve a közvetlen közelét. 

Óceánpart. Nem volt valami meleg, kabátban mászkáltunk a homokon. A következő szárazföld Japán. Az Astoria-i tengerészeti múzeumban (lásd lejjebb) láttunk olyan csónakot, amit a nagy fukushimai földrengés utáni tsunami ragadott el, s az óceáni áramlatok hoztak át ide, Oregon partjaihoz. Száma alapján beazonosították a tulaját, s fel is keresték a hírrel. A múzeumban meg is lehet nézni a tudósítást.

Oregon-ban (mint Washington és Kalifornia államokban) a marijuána vásárolható, fogyasztható (de nem nyilvánosan, hanem otthon). Rengeteg kis boltot láttunk, ahol venni lehet, nagy betűkkel-plakátokkal hirdetik magukat "Vegye meg itt a füvét"! Ennél a benzinkútnál láttam hirdetni azt a fura kratom nevezetű drogot, ami Délkelet-Ázsiából való, ahol főleg fáradtság ellen használják. Amikor rákérdeztem az eladónőnél, hogy ez mégis micsoda, csak gúnyosan fújt egyet, s húzta a száját, mondta "Google it... Some people like it..." De az rítt le az arcáról, hogy megvan róla véleménye. Egy újabb szarság, amivel a népek bódítják magukat. 

A másik, amit nagyon hirdettek, a CBD olajos termékek. Az egyik klassz kávézóban CBD olajjal dúsított gumicukorkákat árultak, ott tanakodtam felette, hogy kipróbáljam-e, de végül nem vettem. Itt is kapni, van Wicklow-ban termelő, ajánlják mindenre, főleg nyugtalanság ellen, de egyik ismerősöm pl. a menopauza elleni tüneteire szedi, sikerrel.

Astoria! Az egyik legklasszabb megállóhely volt. Főleg a tengerészeti múzeuma tetszett. A  város, a környék történetéről és a tengerészettel kapcsolatos kiállítási tárgyak voltak ott. Ezen a képen tengeri vidra, fóka és hód prémjét látni.

Az Astoria városából hatalmas híd, az Astoria-Megler híd vezet a Columbia folyó öblén át vissza, Washington államba. Egy szép nemzeti park van a híd túloldalán, hosszú, homokos tengerparttal. A híd felhajtója éppen a motelünk mögött látható, nagy kunkort leírva fut neki a hídnak. Éjjel lehetett hallani a nagy kamionok zaját, szerencsére nem volt annyira zavaró. (Egyébként ez a szállásunk volt a legjobb az út során, a motelek közül. Innen kezdve már csak lefelé ment a minőségük, s határozottan lepukkant kaliforniai volt a legrosszabb.) 

Minden évben futóversenyt rendeznek a hídon, oda-vissza 10 kilométeres az útvonal, a híd maga 6545 m hosszú. A nagy folyami- és tengerjáró hajók miatt rakták ilyen magasra, a folyó beljebb lévő torkolatánál láttuk is a hatalmas teherhajókat, hosszú rönkfákkal megpakolva. A folyó torkolata, ahol összeér az óceánnal, kiszámíthatatlan időjárású, veszélyes sodrású, homokpadokkal, gyakran nagy hullámzással, komoly tapasztalattal lehet itt csak hajózni s a révkalauzaikat komoly becsben tartják.

A hídról készített kép egy olyan igen kellemes vendéglő teraszáról készült, ahol a menün magyar gombaleves  (Hungarian mushroom soup) szerepelt... tejfölösen!

Az ünnep után

Egybefolynak a napok, ugyan forgatom minden reggel a szép olasz öröknaptárat, de a számok nem mondanak semmit, kivéve a nevezeteseket, s a tévéújság címsora alatt sem nézem, hogy most akkor kedd vagy szerda? Szombaton simán elmentem a vasárnapi újságért, nem kis derültséget okozva a benzinkútnál, de nem én voltam az egyedüli, ahogy az eladó szavaiból kiderült.

Az elmúlt héten hülye volt az időjárás, több Panadol fogyott, mint szokott: egyik nap majdnem 20 fok, könnyű szoknyában és zokni nélkül szállítottam-takarítottam, másnap szakadó eső és tíz fok, sajgó fej, és punny. Aztán megint szép napsütés, de erős szél. A kora reggelek még fagyosak, délben pedig szép idő van, csupa szín- és virágözön a kert, s végre nem szárazak a cserepek földjei. S az esőnek köszönhetően Manci használni kezdte az udvari macskadobozt, s ott nyalogatta a minap simára ázottan meredező szőrét. Ugyanis most kint élnek. Végleg.

Múlt héten egyik nap a szép időre való tekintettel nyitva volt a nagy ablak, s Pocak azon át ugrott be zsákmánnyal a szájában. Botrány! V. felháborodottan felmarkolta Mancit a fotelből, s kirakta a szűrét, a bűnös Pocak is sietve kocogott kifelé, én pedig a tetemet takarítottam el. Most ki vannak tiltva, így minden macskaparafernália az udvaron dekkol, kivéve a tányérokat, mert arra jönnek a legyek. Reggel-este etetés, de a fésülgetés, cuncili-munculizás odakint folyik. Jobb is, simogatáskor száll a szőrük. A jó időben hamar megszokták a kintlétet: Mancinak már van két napozóhelye a kertben, sőt, néha a kisház tetején találom őket elterülve, szívják magukba a D-vitamint.

Babusgatás a bejárat előtt csak akkor, ha hozzájuk férek: Macu, aki rendszeresen jön, rohan oda hozzájuk, amikor jönnének felém, s fejeléssel próbál hozzájuk törleszkedni, ami szépen eltéríti a maskákat a jöveteltől. Szegény Macu, pontosan úgy viselkedik, mint egy elsős, aki próbál haverkodni a nagyokkal, lelkesen szalad oda, várva valami jó szóra, amiből csak megvető nézés és kikerülés lesz. Már pofont is kapott a hirtelen üvegmosókefe-farkat produkáló Mancitól. Most már gyakran inkább kikerülik az ajtót a maskák, ha meglátják, hogy Macu ott van velem. Ellépnek előle, kocogva továbbmennek. Vajon miért utálják annyira? Ő bezzeg aztán törleszkedik, vakarjam, simogassam, egészen belémfúrja magát. De csupa ideg, mint akibe belevezették a kettőhuszat, egy pillanatra sem bír leállni, mozog, ficereg, forgolódik a kezem alatt, s megmar, ha szemből nyúlok a fejéhez. Fura kis dög.

***

A Húsvét végül is csendesre, jóra sikeredett. A Simnel tortákat nem grilleztem meg, bár kellene a hagyomány szerint, de féltem, odaégetem a szép egyenletes marcipánréteget az apostolokat jelképező golyókkal. Egy-egy szép primulát raktam a közepükre. Volt sonka, s csináltam festett tojást, amiből minden gyereknek raktam egyet-egyet az ajándékos zacskójába. Sajnos, piros festék nem volt, a céklával színezettek inkább olyan szép, melegbarna árnyalatot nyertek, akárcsak a lilahagyma héjával festettek. Volt még mellé kék és zöld. Nyúlsütik kerültek mellé, egy fehér, egy szürke, s egy marék cukorka. Előző este, szombaton kidekoráltam őket, közbem hallgattam a Youtube-on a misét, erre sem volt még példa. Megnyugtató volt. Jó hosszú mise volt, felolvasásokkal, számomra ismeretlen rituáléval. Abból a templomból adták, ami előtt rendszeresen el szoktunk villamosozni a Margit-sziget felé. Annyira belefeledkeztem, hogy elfelejtettem kitenni a lámpást az ablakba kilenckor, az egészségügyi dolgozók és az elhunytak emlékére.

Vasárnap este aztán meghallgattam Bocelli-t a Youtube-on (hogy' megöregedett!), délelőtt pedig leszállítottam a tortákat a megrendelőknek, s az ajándékokat a gyerekeknek. Leghangosabb Fabio nevű szomszédom két kisfia volt, aki igen hangos "Apu! Nézd, NYÚÚÚÚL!" kiáltással vitték be a csomagot az ajtóból. Megvolt a jutalmam. A sűrű időszak végetért. Páran lecsökkentették a rendelést, nem csak én hízom: de így is mindennapra jut valami: kovász etetése, tészta összerakása, aztán sütés. S szombatra megint van egy tortarendelés: 20 szeletes kell, rendelője körbejárja majd a testvéreit, hogy mindenkinek jusson a szeletekből.

Vírusilag hol tartunk? A számok súlyosak: 10 647 beteg, a nagy ugrás a késve megkapott tesztek miatt ekkora. 365 ember halt meg. Nagyon sok góc alakult ki idősotthonokban (ahogy olvasom, ez máshol is így van.) Rebesgetik, hogy "valaki" elszólta magát a rádióban, s az egyik bray-i otthonban is sok a beteg idős ember. De valószínűleg csak pletyka. Most attól tartanak, lesz még egy második hulláma a megbetegedéseknek, ha a kormány lazítana a megszorításokon. (Ma elautóztunk V.-vel a piacra, összeszedni a papírzacskóimat, a kenyereket rakom majd bele, s nagyon sok ember volt az utakon, sétáló, s autós is. Fura volt a kihalt piacon mászkálni, a talpam alatt kongott a padló.) A szép idő kicsalja az embereket az utcára, róják a köreiket a megengedett 2 km-en belül. Itt a házak előtt néha kiülnek napozni az emberek, biciklizni tanul az egyik moldáv pár kislánya, kicsike napszemüvegben, s láttam egy nanny-t leckét iratni az egyik védencével a füvön táborozva. (S azért elgondolkodtam azon, hogy anyaként mennyire lennék nyugodt, hogy a nanny nem fertőződik meg valahol, amikor hazamegy...)

Naas előtt áll ez a hatalmas gömb, amin útjelzések vannak festve, és az Örökmozgás névre hallgat. (S előtte ott fut egy örökmozgó, haha.) Most figyelmeztető gömbként működik. (Sasko Lazarov/RollingNews.ie)

Más hír nincs.