Berchtesgaden-Sopron

A fogadóbeli dús reggelinél kissé úgy éreztem, tudathasadásom van: az egyik fülembe magyar szó hallatszott, a másikba angol. Mint kiderült, a hátam mögött egy angol és egy magyar család ült. Utóbbiaktól reggeli végeztével magyarul köszöntünk el, s mentünk megkeresni a turistairodát, hogy megérdeklődjük, nyitva van-e a Grossglockner hágó. A térkép úgy jelezte, májusig zárva van, de nem akartuk elhinni, a közeli hegyeket vastagon beborító hó ellenére sem.

Sajnos, a térkép nem hazudott, valóban zárva volt, ide sem tudtunk elmenni, ezzel V. első nagy vágya ment fuccsba. Ehelyett a kapott ingyenes térkép alapján elmentünk a közeli Rossfeld körutat megtenni, amely meredeken kapaszkodik fel a környék egyik magas hegyére, kb. 1600 méter magasra. Alig indultunk neki, már az ég felé mutatott Böhöm orra, az egyik gyomorszorító kanyar hamar követte a másikat. 4.20 euróért autózhatunk végig ezen a szenzációs kilátást biztosító úton. A tetején megálltunk egy kávézó-menedékháznál, ahol öregecske nénike kezelte a jókora konyhát. Habos kávét rendeltünk, s kimentünk a teraszra, kiélvezve azt a csodás napsütést, és ráérős ejtőzést, amiért megéri síelni menni – Erika szerint :-) A tetőn piros lábú, sárga csőrű, fekete madarak üldögéltek, s a környező fákról egyre csak szálltak alá, érdekesen tartott szárnyakkal, mint a vadászbombázók. Hó és hó mindenfelé, halk csöpögés a háttérben, idill, leírhatatlanul nagy nyugalom. Aztán fura, mélyből jövő, távoli morajt hallottunk, összenéztünk: te, ez lavina. Sosem voltam még síelni, nem tudom, milyen élmény az, hogy pár remekbe szabott lesiklás után a napos teraszon, kávé mellett lazít az ember, de ez az élmény közel járt hozzá, már talán csak egy kis pángalaktikus gégepukkasztó hiányott abból a kávéból, tökéletessé téve az élményt. De a helyi szeszeket nem kóstoltuk meg.

A fotózás után továbbautóztunk, de nem messze, csak a legközelebbi parkolóig, ahol egy skót (!) 4x4 mellé parkoltunk. Innen néztem meg messzelátóval a Sasfészket, amelyet – azóta már tudom –, a Führernek építettek 50. születésnapjára, az ő eredeti nyaralója alatta volt, de azt a németek lebontották. Egy másik hegyoldalon síelők, nyugágyban napozók... Az út remek volt, bár a meredek lejtők kanyarjainál kicsit markoltam az ülés szélét. Mindenképpen meg kell nézni, nem hosszú program, fotózási lehetőség és parkoló bőven akad.

Ez után számítgattuk, lenne-e még idő bemenni Salzburg-ba, amit V.-nek mindenki melegen ajánlott, hogy oda vigyen el. De az uram az innen való hazaérést 5-6 órára saccolta, így sóhajtva lemondtunk Salzburg-ról. (Mondom, a tájra koncentráltunk, lehetne ezt a túrát bővebb lére is ereszteni.) Végül 11 után indultunk el a Salzburgot elkerülő nagy úton át hazafelé, s délután 3-kor Sopronban voltunk... Köszönhető volt ez az előttünk néha készségesen száguldó lengyel, német, osztrák vagy magyar autóknak, akiket lehetett követni :-) Amikor a polizei megállított bennünket, az már a magyar határhoz közel történt, s akkor is ‘matrica’-ellenőrzés volt, s nem mentünk gyorsan.

Mivel nem akartam szállásadó testvéremre túl korán rátörni, először a temetőbe mentünk, nagyszüleink sírjához. Igen szép tavaszi idő van, minden levelesedik, nárciszok, és tavaszi virágok mindenütt Sopron körül. Egyre csak soroltam V.-nek a helyeket, hogy ez miről nevezetes (számomra), itt mi történt velem – azt hiszem, ez már csak rosszabbodni fog, még tíz év, és zsebkendőbe hüppögve elevenítem fel régi kis életem soproni részleteit. Mert megszépül minden. Megérkezésünk óta barátokkal és ismerősükkel találkozunk, régi könyvekbe szagolunk, és már voltam egykori munkahelyemen, az Egyetemen is, ahol érdekes találkozásaim voltak, félig felismert arcokkal, és - ahogy az írek felé mondják - cringe-inducing moment-ekkel - vagyis zavarbaejtő, már-már kínos pillanatokkal, de erről majd talán máskor... valamikor...

Deutsche Alpenstrasse - a lényeg

A tegnapelőtti beszámolóm tegnap elszállt alkotás közben, fújtam egy nagyot, s megígértem magamnak, hogy majd újraírom, mi minden tűnt fel és történt Calais és Lindau között.

Tegnap pontban tízkor indultunk el, miután a szállással szemben vettem magamnak egy lila (!) sálat, hogy a ragyáimat el tudjam takarni. Kiderült, Lindau-ban nincs könyvesbolt (?), legalábbis a személyzet ezt állította. Így az első tankolásnál néztem végig a térkép ajánlatot, s találtunk is egyet, amin csodák-csodája, be volt jelölve a Deutsche Alpenstrasse. Magam elé készítettem a papírhalmot, az útiránnyal, a térképet, és gyű. Alig hagytuk el Lindau-t, máris jöttek az ah-k és óh-k, ahogy a táj felett (újra) megjelentek a hegyek, hóval borítva a csillámló napsütésben. Remek időnk volt egész nap, napsütés, sehol egy felhő, ennek köszönhetően vadítóan élénk színek. Tekintettel az út hosszúságára, nem álltunk meg különösebben időzni sehol, így biztos vagyok benne, hogy sok szép látnivaló kimaradt, de mi most csak a tájra koncentráltunk. Az út amúgy is a kisebb, szép falvakon át visz, néhol szinte érinteni lehet a házakat kétoldalt... azok a faerkélyek, faragások, festések...! A mintaképpen sebtiben készült kép a legegyszerűbbek közül való, máshol már-már barokkos túlzásokba estek a többi házak díszítői. S ami a legjobban tetszett, hogy ha az adott házban bolt van, nem rondítja el neon a homlokzatot, hanem a ház stílusához illő kézi festéssel van ott a bolt neve felfestve.

Az útleírásunk angol szerzője néhol változtatott az útvonalon, így mi is azt követtük, itt-ott letérve az Alpenstrasse-ről, kisebb rövidítések, vagy szebb látnivalók miatt. Így kimaradt Oberammergau is, ahol azért megnéztem volna a Passiójátékok helyszínét. Gyerekkoromban, az IPM-magazinban olvastam erről a faluról, ahol évszázadokkal ezelőtt a pestis (vagy kolera?) fenyegette lakosság elhatározta, ha megmenekül a falu, tízévente eljátsszák a passiójátékot. A falu megmenekült, s azóta minden tizedik évben, így most 2010-ben is, előadják a passiót. A szereplők a helyi lakosok. Csakhogy ebből szép hagyományból mára üzlet let, buszokkal érkeznek az érdeklődők, package-holiday részeként nézik meg a 7 órás előadást, közben háromórás kajaszünettel. Az eladások pedig egész nyáron folynak...

Feltűnt, hogy a német falvak milyen rendezettek, kerítés sehol, illetve csak ahol állatokat fog közre a drót. Nett – ez a szó illik rájuk. Még tegnapelőtt láttuk, hogy a Schwarzvaldban szemetet gyűjtött az út szélén egy kislány a mamájával... Az utak igen jó minőségűek, tankolási lehetőség is sűrűn akad, s a falvakban rengeteg a kis kávézó, sütöde, ahol enni lehet, bár volt, ahol Ruhetag (szünnap) felirattal találkoztunk. A környék tavai kellemes nyaralóhelyek, szállást is könnyű annak találni, aki több nap alatt akarja beautózni az utat, s netán közben túrázna, vagy megállna pihenni. A táj egyszerűen gyönyörű, a hegyekre, az ormokra, a havas oldalakra fenyőkkel, és szépen ápolt mezőkkel – erre nincsenek szavak, meg kell nézni. Igen szép vidék.

Van, ahol magánúton át autóztunk, 3 euro ellenében, egy folyó partján, amelynek egészen világos, jegesen áttetsző vize volt. Az út elején egy kapaszkodónál kilátópont van, onnan három sast nézhettünk meg messzelátóval. (Apropó, vajon mennyire jelzi a felkészültségünket, hogy a saját szuper messzelátónkat benn felejtettük a csomagtartóban, s csak este, az út végeztével jutott eszünkbe, hogy nekünk ilyen is van?)

Nekem még több érdekességet nyújtottak az egyik farm mentén legelő lámák, egy struccfarm, ahol friss hús is volt kapható, és aprócska, kerek fenekű bébistruccok futkostak esetlen bájjal a telep drótjai között. Láttunk pónikat, hatalmas söröslovakat lovagoló, fiatal srácokat, jó pár elszánt biciklist, jobbára lejtőnek felfelé, motorosokat, és két magyar rendszámú autót. S a slusszpoén, ma reggeli reggelizőtársaink a berchtesgaden-i fogadóban egy magyar család tagjai voltak.

Ugyanis az éjszakát itt töltöttük, a hírhedt városka szívében. Legalábbis, ha nekem valaki azt mondja, berchtesgadeni sasfészek, akkor nem a sasok újratelepítésének fő eredménye jut eszembe, hanem a Führer. Pedig a város csinos fürdőváros, népszerű nyaralóhely, rengeteg szállással, kellemes harangszóval a város közepén, ahol a Watzmann fogadó áll. Ahogy saját maguk fogalmazzák meg a szórólapukon, az épület “gemütlich” északbajor stílusban van berendezve. Vagyis tele van régi használati eszközökkel, bútorokkal, amelyek a legkisebb mozdulatra is recsegnek, főleg az ágyak, amelyeknek - amúgy igen kellemes alvást biztosító – vassodronyán feküdve az ember formába szorított muffinnak érzi magát. Karakteres, vagy dohszagú, kinek-kinek ízlése szerint, de mi jól éreztük itt magunkat. Főleg, hogy az éttermi rész falán 1715-ből való mézesformát láttam, néhány mai, bumfordian kifaragott, gyárilag elkészített minta mellett. A falon goblein-ek, melyek, mint tudjuk, jól mennek az ántikhoz :-) Szép épület, az étel pedig frissen készült, igen finom volt. S bedobhattam csekélyke német nyelvtudásom, amire külön büszke vagyok, bár a spätzle szó megfejtéséhez sms-eznünk kellett a svábot kiválóan bíró Medve barátunknak.

Az útról még: valóban igen ritkán vannak elhelyezve a Deutsche Alpenstrasse feliratú, világosbarna táblák, különösen az út elején, éppen, ahogy angol útleírónk írta. De az utolsó harmadban már bőven találhatunk belőlük. Az biztos, hogy ha nincs leírásunk hozzá, az életben nem találjuk meg, melyik kanyarban merre menjünk, mert a térkép is csak ritkán tünteti fel az utat.

Amúgy mindenképpen megéri a nagy szállodaláncok (Ibis, Best Western) helyett gasthaus-okba menni, olcsóbbak és kellemesebbek, mint a fentiek.

A legszebb falucska, amin átautóztunk, Wallgau volt, ott aki fotós, megőrült volna a választéktól, annyi volt a szép ház. Én csak a számat tátottam. A virágtömeg, a szépen karbantartott többszázéves épületek...

Calais-tól Lindau-ig (D)

Már elindultunk Bregenz felé, ahol elvileg alszunk ma este. Nem mondhatnám, hogy alaposan tervezett utunk van – most éppen Reims felé autózunk, mert a GPS (alias Pénelopé) a Franciaországon át vezető utat adta meg, a V. által jobban kedvelt németországi útvonalak helyett. S mindez azért, mert a Bodensee délkeleti végében lévő Bregenz-et jelölte meg úticélként, az autópályákat jelölve ki választott útvonalként. Lindau-ból indul az Alpokbéli út, de mivel állítólag ott drágák a szállások, ezért esett választásunk Bregenz-re, ahol van Ibis hotel. Ezért terelt minket Pénelopé arrafelé...

Tegnap az Anglián való átszáguldás kicsit kimerítőre sikerült, álmosak voltunk nagyon. Egyedül akkor lettem élénkebb, amikor megláttam a Port Talbot táblát, itt született ugyanis egyik kedvenc színészem, Anthony Hopkins. De a dél-welsh táj nem olyan szép, mint az észak-welsh, Holyhead után... Egyszer megálltunk enni (Welcome rest, rossz volt, de igen udvarias volt a kiszolgálás), egyszer aludni, és egyszer benzinért. Ha mindezt egy helyen tettük volna meg, valószínűleg spóroltunk volna fél órát, s még világosban értünk volna Calais-ba. A Welcome parkolójában Subaru-találkozó volt...

Tegnap este még elértük az utolsó-utolsó előtti vonatkát a Csalagútban, így 9 után megérkeztünk a motelbe. Nagy bánatunkra a konyha már bezárt, s a pult mögött álldogáló, kevés angoltudással rendelkező fiatalember bizonytalanul intett a 'plázs' vége felé, hogy ott még találhatunk nyitott éttermet. A fagyos estében végzett séta nem vezetett eredményre: mindenhol már éppen záró konyhák fogadtak minket, sőt, az egyik helyen, ahol kölcsönösen keverék nyelven és kézjelekkel próbáltuk megértetni egymást a pincérnővel, gúnyos “báj-báj” kiáltás kísérte távozásunkat, pár helyi, még odabent üldögélő arc részéről.

Végül egy bódésornál kötöttünk ki a plázs legvégében, ahol fiatalok álldogáltak a sütödések előtt. Az elsőnél már csak sült krumpli lett volna, így az egyre éhesebb – vagyis ingerültebb - V. a következő pult elé húzott. Tunéziai pasi árult lángosnak tűnő kaját, és egyéb frissen sült finomságokat, vadító illattal. Mindezt este 11-kor, Húsvét vasárnap – választásunk nem volt, ennél maradtunk. Miután tisztáztuk, hogy ugyan beszélünk angolul, de nem vagyunk angolok, elmegyarázta nekünk a menüt, és kajakészítés közben beszélgettünk. (Ez enyhe túlzás, de a többi helyen végzett kézjelezés után ez már annak tűnt.) Hamarosan kitértünk a Bukarest-Budapest különbségekre, mire felderült az arca, és elmutogatta, hogy Buda és Pest... és poénként elmondta, hogy tudomása szerint Budapest az európai pornófilmkészítés fővárosa, hahaha. Majd V. mesélte, hogy autóval megyünk haza, s innen már simán folyt minden. Neki Mercedese volt, a sok Volkswagen után, lóerők és power, V6 és sűrű bólogatás – sinen voltunk. Közben egy fiatal pár jött kajáért, rendőrautó lassított mellettünk - fújt a szél, a parton sötéten álldogáltak a kis kabinok, különféle festésekkel: macska, fecske, rák... A fiatalok azt a lángosszerűséget rendelték, amit cukorba forgattak a friss kisütés után. Talán a bámuló tekintetemet látva, a fickó magyarázni kezdte, hogy neki bolgárok azt mondták, ilyet arrafelé is sütnek, de ez a tunéziai változat sokkal könnyebb, s míg bólogattam, hogy igen, ehhez hasonló nálunk is van, csak mi fokhagymával és tejföllel esszük, addig kisütött egyet nekem, próbaképpen. Habkönnyű, finom valamit kaptunk, a nevét majd még kiderítem. S míg tömtük a szánkba a könnyű tésztát, mesélte, hogy a magyaroknak milyen nagyszerű méze van, vett egy üveggel a szupermarketben, acacia, hát az milyen finom! Hihetetlen, de Calais plázsán egy tunéziai bevándorló lacikonyhája előtt a tulajjal egyetemben a magyar méz dícsőségét zengtük angolul.

V. csípős szószt is kért a kajájára, ami egy hosszúkás buci volt, finom, kemény csücsökkel, benne neki csirke, nekem fűszeres, csípős kolbász, salátával és szalmakrumplival. Ajándékba még egy kis halvát is kaptunk, hiába tiltakoztunk, s a két, emberes adagért fizettünk kb. 12 eurót. Ehhez csak annyit, összehasonlításképpen, hogy a motel elég gyengécske reggelijéért fizettünk ketten 15 eurót. Tunéziai lacikonyha : motel 1:0. Ha bárki erre vetődik, a plázs keleti végében, nagy, piros, háromszög alakú neonjel alatt a középső lacikonyhát kell választani, ahol a menüre lángos alakú sütemény képe van felfestve.

A motel a szokásos, korrekt szoba, forró víz, hideg ágynemű. A reggelinél feltűnt, hogy a franciák nem ismerik a sorbanállás fogalmát. 10-kor sikerült elindulnunk, délkelet felé, a Bodensee-hez.

Folyt.köv, majd, valamikor.

(Este van: most Lindau egyik kültelepülésén, a Bayerische Hof nevü vendégfogadóban alszunk. A tó túlfelén az Alpok, hihetetlen hómennyiséggel, és magassággal! Mint kiderült, Zeppelin gróf erre élt, s ma egy Zeppelint is láttunk a tó felett... S ha sikerül, megnézzük egykori házát... De addig is, jó éjszakát!)

Rosslare-ből Pembroke felé, félúton, a vizen

Alighanem norvég a komp, mert norvégül jönnek fel a feliratok, hahaha. DE a személyzet lengyel. V. már készített fotókat, s felrakta a Facebok-ra. Átlagos kompút átlagos képei. A net módfelett drága, akárcsak a kaja, így jár az, aki nem csinál szendvicset, hanem otthon hagyja a finom rozskenyerét penészedni a konyhapulton. Hülye voltam, szétszórhattam volna a madaraknak a gyepen, akárcsak a szomszéd öreg néni csinálja nap mint nap.

4.45-kor kelés, álmos pakolás - naná, hogy az angol pénzt otthon hagytam -, tempós autózás délre, álmosan, a termoszt melengetve az ölemben. A szemem majd lekoppan, de talán a méregerős kávé majd segít. Az út nem hosszú, különösen nem az előttünk lévőhöz képest - 6 előtt indultunk, s 8 előtt már sorban álltunk a beszálláshoz. A rosslare-i terminál szürke, csúnya, újságot egyfélét tartanak, s a beléptetést végző néni sehogysem akarja megérteni V.-t, amikor elhadarta neki a rendszámunkat.

A tenger sima, de amint elhagytuk a kikötőt, s megbillent a hajó, bepánikolva dobáltam a számba a tengeribetegség elleni tablettákat. Roppant érdekes, hogy innen blogolok... A minap azon gondolkodtam, hogy száguld az idő, mekkora a technikai haladás: pár éve öcsém még külön-külön készített fotókból rakta össze nekem Sopron látképét egy számgépes program segítségével, most meg olyan kisgépet lehet kapni, amelyik ezt maga megcsinálja...

V. jelenti a félig evett paninoja fölül, hogy előttünk Wales. S csak semmi aggodalom, később igyekszem már nem semmiségekről írni.