Ma reggel vállon veregettem magam, hát ezt is megértük, mától 42 éves vagyok. Gondolkoztam, kellene-e ünnepelni, érezzek-e valamiféle emelkedettséget, mert igazából az nem érdem, hogy az ember megint egy évvel öregebb, és arra jutottam, hogy inkább befejezem ezt a sok tennivalót, ami hátra van még, s majd aztán örömködünk.
V. Letterkenny felé autózik, nem szórakozásból, egy kollégája édesanyjának temetésére megy. Szerencsére nincs hideg, határozottan enyhe az idő, nem lesz gond az úton jéggel, esővel. A tavaszi virágaim egy centire kidugták az orrukat a földből, és ott leselkednek, várva, mi lesz ebből a télből.
Reggel leszállítottam két házikót Ottalie-nak, aki kifizette az eddigi szállításaimat és boldog karácsonyt kívánt. Kaptam egy hatalmas karácsonyi koszorút, illatos fenyőágakból, még nem tudom, hová teszem, de alighanem a kandalló elé lesz támasztva fa helyett. Köré rakjuk a lapokat, és gyönyörködünk majd a színeiben.
Nagyjából be van osztva az előttem lévő 6 nap. A megfázásnak vége, szerencsére. A lakás minden vízszintes felülete házakkal és dekorációs anyagokkal van tele. Mézeskalács - és a tegnapi fasírt - illata lengi be a nappalit.
A cinkék kicsit neheztelnek rám, mert nem volt földimogyoró a boltban, így apró magvakból álló keveréket kaptak az etetőbe, amit nem szeretnek. Kiválogatják a földimogyorót és a napraforgómagot, a többit szétszórnák ezerfelé, de szerencsére a vörösbegy és a szürkebegy gondoskodnak róla, hogy ne legyen kupleráj. Bertie és tsai-nak nyoma sincs, a komposzt érintetlen.
Amúgy pedig boldog vagyok.
