... de még minden kicsit zavaros. Mármint az érzések. (A testünket lassacskán szoktatjuk vissza az ír órához, lassan és puhány módra: hiába próbáltunk erősek lenni, délután úgy elaludtunk pár órára, hogy na. S most aludni kellene már, de még korántsem vagyok álmos. Nehéz lesz a kelés kedden!)
Le voltunk nyűgözve barátaink szeretetteljes fogadtatásától, életstílusaik, irigylésre méltó házaik láttán - igen, bevallom, irigykedtem. Jó volt látni, hogy révbe értek, megállapodtak. Egyikük kamrája akkora, mint a konyhám. (Félreértés ne essék, dolgoznak is érte keményen, nem adják ott sem ingyért a jót, de az ár-érték arány az írekéhez képest valahogy elfogadhatóbban alakul.) Amerikában tényleg minden nagyobb, főleg a kajaadagok, a választék néha pánikba ejtett, s egyszerűen nem éreztem jól magam a boltban. S lehet hasonlítgatni, hogy itt minden mennyivel drágább, szervezettlenebb, szemetesebb, stb., mint ott, de azért megörültem nagyon, amikor megláttam az ír partokat a gépről - s az örömre nemcsak a zsibbadtra ült fenekem késztetett.
Odakint hidegrekordok dőltek meg, míg ott voltunk, sokat esett a hó, egyik reggelre látványosan behavazott hegyek fogadtak minket. Ha rájövök, hogyan lehet letölteni a fotókat az új fényképezőgépemről (JUHÉ!), majd rakok fel. Úgy 15-20 év kihagyás után megint szánkóztam, hintáztam. Sütidekorálást tanítottam apróságoknak, megpróbáltam visszafogni magam kiszúróilag, s tényleg csak olyasmiket venni, amiket fel tudok használni. Gond nélkül átestünk vizsgálatokon, bár az ingerküszöböt magasabbra kellett emelnem, amikor átvilágítottak azzal a bizonyos "majdnemmindentmutat" röntgenttel Chicago-ban, és tetejébe még alaposan végig is tapogattak. A végén már rutinosan ment a cipőlevétel, nadrágszíjkihúzás, és a mosolytalan hivatalnokokra való mosolygás. Szerintem az emberbaráti arcom miatt szúrtak ki, míg V. szakállasan, sötét szemüveggel senkinek nem volt gyanús :-) Még a nadrágzsebbe csúsztatott C-vitaminport is megcsipogta a gép, a fóliaborítás miatt...
Ami kissé megállította bennem az ütőt - a látványosan nagy autók és a néhol ijesztően lepukkant vidéki házak láttán -, az az volt, amikor mellettünk egy igen fiatalnak tűnő katona csekkelt be, két apró gyereke kísérte ki a feleségével együtt. Vagy amikor a bevetésre utazó katonáknak külön sáv volt a csomagellenőrzéshez... Kicsit ijesztő, amikor a hírek lelépnek a tévéképenyőről. Szokatlan volt nekem a hősökre emlékeztető zászlós emlékmű a reptéren, a külföldön szolgálóknak adományokat gyűjtő veteránok a kis boltban.... s zászlók, zászlók mindenütt.
De félre a búval, nagyon jó volt ott lenni a régi írországi branccsal, beszélgetni, sörözni, pletyizni... újra hot port-ozni Zitával, látni, mennyire megtelepedtek ott, mennyire bejáratott módon, zökkenőmentes síneken halad az életük. A gyermekek nőnek, van, akivel most találkoztam először. Volt gyerekzsivalytól hangos vacsora, vásárlás a meglepően olcsó árakat nyújtó outlet-ben, ahol megint gond nélkül kaptunk V. méretére melegítőt, felsőket. Az egyik konyhás boltban Zita elém rakott egy sütis csomagot: az enyémekéhez hasonló, kétszer olyan vastag, ám feleakkora, elég slendriánul kidekorált sütik, úgy 15-18 darab - 22 dollár! Na, akkor nyeltem egyet.
Ó, és láttam sast! A Washington Lake hídja felett repült el, a kocsival egy irányban, Zita először lesirályozta, de aztán megláttuk a jellegzetesen fehér fejét... bizony, fehérfejű halászsas! Tíz éve is minden egyes sas láttán denevérhangokat hallattam, ez most sem maradhatott el.
S találkoztam volt piaci kollégával, akivel elég vonakodva szerveztem a találkát, gondolván, lesz egyáltalán miről beszélnünk? A piaci tagságon felül nem fűz össze minket semmi. Végül négy órán keresztül ültünk egy kávé felett, nem voltak kínos üresjáratok... aztán sétáltunk, s még mindig beszélgettünk... Ismerettségünk felületes volt eddig, s most lám!
Most még minden kicsit ülepszik, emésztjük a látottakat... majd próbáljuk a hasznos dolgokat itthon is bevezetni. Még minden kicsit szétszórva, alig elrendezve a lakásban. S holnap újra vissza a hétköznapokba: autót garázsból elhozni, mosni-vasalni, dolgozni...
S holnap leszünk 13 éve házasok.
Le voltunk nyűgözve barátaink szeretetteljes fogadtatásától, életstílusaik, irigylésre méltó házaik láttán - igen, bevallom, irigykedtem. Jó volt látni, hogy révbe értek, megállapodtak. Egyikük kamrája akkora, mint a konyhám. (Félreértés ne essék, dolgoznak is érte keményen, nem adják ott sem ingyért a jót, de az ár-érték arány az írekéhez képest valahogy elfogadhatóbban alakul.) Amerikában tényleg minden nagyobb, főleg a kajaadagok, a választék néha pánikba ejtett, s egyszerűen nem éreztem jól magam a boltban. S lehet hasonlítgatni, hogy itt minden mennyivel drágább, szervezettlenebb, szemetesebb, stb., mint ott, de azért megörültem nagyon, amikor megláttam az ír partokat a gépről - s az örömre nemcsak a zsibbadtra ült fenekem késztetett.
Odakint hidegrekordok dőltek meg, míg ott voltunk, sokat esett a hó, egyik reggelre látványosan behavazott hegyek fogadtak minket. Ha rájövök, hogyan lehet letölteni a fotókat az új fényképezőgépemről (JUHÉ!), majd rakok fel. Úgy 15-20 év kihagyás után megint szánkóztam, hintáztam. Sütidekorálást tanítottam apróságoknak, megpróbáltam visszafogni magam kiszúróilag, s tényleg csak olyasmiket venni, amiket fel tudok használni. Gond nélkül átestünk vizsgálatokon, bár az ingerküszöböt magasabbra kellett emelnem, amikor átvilágítottak azzal a bizonyos "majdnemmindentmutat" röntgenttel Chicago-ban, és tetejébe még alaposan végig is tapogattak. A végén már rutinosan ment a cipőlevétel, nadrágszíjkihúzás, és a mosolytalan hivatalnokokra való mosolygás. Szerintem az emberbaráti arcom miatt szúrtak ki, míg V. szakállasan, sötét szemüveggel senkinek nem volt gyanús :-) Még a nadrágzsebbe csúsztatott C-vitaminport is megcsipogta a gép, a fóliaborítás miatt...
Ami kissé megállította bennem az ütőt - a látványosan nagy autók és a néhol ijesztően lepukkant vidéki házak láttán -, az az volt, amikor mellettünk egy igen fiatalnak tűnő katona csekkelt be, két apró gyereke kísérte ki a feleségével együtt. Vagy amikor a bevetésre utazó katonáknak külön sáv volt a csomagellenőrzéshez... Kicsit ijesztő, amikor a hírek lelépnek a tévéképenyőről. Szokatlan volt nekem a hősökre emlékeztető zászlós emlékmű a reptéren, a külföldön szolgálóknak adományokat gyűjtő veteránok a kis boltban.... s zászlók, zászlók mindenütt.
De félre a búval, nagyon jó volt ott lenni a régi írországi branccsal, beszélgetni, sörözni, pletyizni... újra hot port-ozni Zitával, látni, mennyire megtelepedtek ott, mennyire bejáratott módon, zökkenőmentes síneken halad az életük. A gyermekek nőnek, van, akivel most találkoztam először. Volt gyerekzsivalytól hangos vacsora, vásárlás a meglepően olcsó árakat nyújtó outlet-ben, ahol megint gond nélkül kaptunk V. méretére melegítőt, felsőket. Az egyik konyhás boltban Zita elém rakott egy sütis csomagot: az enyémekéhez hasonló, kétszer olyan vastag, ám feleakkora, elég slendriánul kidekorált sütik, úgy 15-18 darab - 22 dollár! Na, akkor nyeltem egyet.
Ó, és láttam sast! A Washington Lake hídja felett repült el, a kocsival egy irányban, Zita először lesirályozta, de aztán megláttuk a jellegzetesen fehér fejét... bizony, fehérfejű halászsas! Tíz éve is minden egyes sas láttán denevérhangokat hallattam, ez most sem maradhatott el.
S találkoztam volt piaci kollégával, akivel elég vonakodva szerveztem a találkát, gondolván, lesz egyáltalán miről beszélnünk? A piaci tagságon felül nem fűz össze minket semmi. Végül négy órán keresztül ültünk egy kávé felett, nem voltak kínos üresjáratok... aztán sétáltunk, s még mindig beszélgettünk... Ismerettségünk felületes volt eddig, s most lám!
Most még minden kicsit ülepszik, emésztjük a látottakat... majd próbáljuk a hasznos dolgokat itthon is bevezetni. Még minden kicsit szétszórva, alig elrendezve a lakásban. S holnap újra vissza a hétköznapokba: autót garázsból elhozni, mosni-vasalni, dolgozni...
S holnap leszünk 13 éve házasok.
