Macskás bácsika bekeményít - heti rémisztő hírünket olvassák

A képen - a Times-tól kölcsönöztem - ősz hajú bácsika fekszik a fűben, hasán egy szunyókáló macska. Ó, be bájos kép, vidéki nyugalmat, meghittséget sugall. Aztán nekiülök a cikknek, amit a bácsika írt a múlt vasárnapi újságban, s oda a nyugalom. (Könnyen pánikolok. Nagyimtól örököltem.) Az uram egyelőre vár, mert a cikk most vasárnap folytatódik, azt mondta, majd azután alkot véleményt. Én - szokás szerint - elhiszek mindent, amit az újság ír, főleg, ha egy szimpatikus, ősz hajú, macskatulajdonos (!) bácsika írja bele. (Sucker.)

A bácsika James Lovelock, a Gaia elmélet megalkotója. Homályosan ismerős név a Gaia, gimnazista tanulmányaimból, nem az elmélet miatt. Amit olvasok, ijesztő. Bácsika nem kertel, we are almost all fucked, basically, mondja, csak nem ezekkel a szavakkal. Nehéz idők várnak a következő nemzedékre, kezdődnek a kisebb-nagyobb kellemetlenségek, mondjuk, 2030 körül. Nekem, nekünk, akiknek nincs gyereke (micsoda megkönnyebbülés), végül is, olyan mindegy, mi lesz vénségünk idején, vagy amikor már porként pihenünk egy szép, mázas cserépedényben, de mi lesz testvérem gyerekeivel? Rokonaim, ismerőseim, barátaim gyerekeivel?

Elolvastam a cikket, s határozottan nevetségesnek érzem azóta magam amiatt, hogy kevesebbszer húzom le a WC-t, inkább felveszek egy extra pulcsit, mint hogy fűtsek, nem is beszélve a reciklálási igyekezetemről (kényszeremről), nem is tudom, megyek-e vele valamire. A Földet nyilvánvalóan nem fogom vele megmenteni.

Nemrég láttam a tévében, hogy a műanyagokat 1-től 6-ig számozzák. Jelenleg Angliában az 1, 2 jelzésűek feldolgozására van lehetőség. A többi - mi lesz a többivel? Összegyömöszkölik nagy préselt csomagokba, s megy Kínába, további feldolgozásra? Mi lesz a műanyaggal Írországban? A papírral? Tényleg szétválogatják? Amikor a műsor után elmerengtem a szokásos heti nagy zacskónyi műanyag szemetünk felett, ellenőrizve a számokat, az uram csak forgatta a szemét. Adjam már fel, sosem lesz ez működőképes. Ez is csak biznisz, pénz valakinek a zsebéből, valaki máséba. Mindig van egy kis kehe a gépezetben. Lehet, hogy én lelkesen válogatok, de mit ér, ha mások ugyanilyen lelkesen elássák valahol, zacskóstul, amit külön azért vettem a boltban, mert 45 nap alatt lebomló anyagból van. Naiv vagyok, kis hülye, aki saját lelkiismeretét nyugtatgatja csak ezzel a válogatósdival? Egyedül a komposzt felől lehetek biztos, mert az itt bomlik a kertben, adva a táplálékot a virágaimnak, s Bertie-nek, aki mindig nagy igyekezettel fúr lyukakat a közepébe. No, az működik.

Aggasztó, na. Nem mondom, hogy nem alszom miatta éjszakánként, csak elgondolkoztat időnként, és egyre jobban örülök, hogy most élek.

***

A virágok mindenkinek tetszettek a piacon, többen tettek rá megjegyzést. Volt, aki azt hitte, a színes cserepeket én festettem. Nagyon jól néztek ki az asztalokon, kis színfoltok, elégedett voltam. A feliratos kekszek is nagy sikert arattak a gicces szövegekkel, de őszintén szólva, a süti kicsit sűrű lett a belérakott kakaótól. Olvasztott csoki jobb ízt adott volna.

Végre találkozom Sheilával, sokáig nem jött a piacra, most végre odajön, hálálkodik a kékfestő miatt, megadja az árát. S megmutatja legújabb folt-takaróját, csodás, kék árnyalatokban, aprólékos, igen szép munka. (A kék amúgy is gyengém.) Egyre jobbakat készít, ahogy halad a tanfolyammal. Alig várom, hogy a kékfestőből készült dolgait is láthassam. Apró, háromszögekből varrt, rizzsel töltött szövet-tyúkocskákat is hoz, papírnehezéknek, dekorációnak szánja. 7-8 euro az áruk. Bíztatom, de magam sem mondom komolyan, hogy ki kellene vennünk egy standot a karácsonyi vásár idején, az RDS-ben, miután legyártottunk egy csomó dolgot. Nem is tudom, miért mondtam, bődületes pénzt kérnek a standokért.

***

Amikor pakoltam ki a cuccaimat, láttam, hogy Willie (szemüveges) az orrához emeli a parti kenyeremet.

- "Ez mi? Torta?"
- "Nem, kenyér."
- "És ez?" - emelte fel a következő tányért tortástul.
- "Az torta. Cseresznyés-mandulás torta."
- "Mennyi?"
- "Két euro szeletenként.
- "Az egész?"
- "20 euro." - Döbbent tekintetet vet rám, nekem pedig fény gyúlt az agyamban.
- "Odaadom most ingyen, ha csinálsz nekem egy virágkosarat, 20 euro értékben, majd amikor eljön a tavasz."
- "Shut up, kifizetem."
- "Dehogy fizeted. Odaadom, nézd, kihúzom a könyvből, de kérek egy virágkosarat."

Rám néz, a tortára néz, majd szótlanul távozik vele. Nekem pedig lesz egy pöpec virágkosaram dekorációnak a piac ajtaja elé.

***

Fűszeres Eszter fehér kenyere - amit szégyentelen módon farmer's bread-ként árulok - a visszajelzések szerint remek. V. szerint valahol átmenet a kalács és a fehér kenyér között. Egyedül Patricia köt belé, hogy túl sós. Megkérdezem a többieket, tiltakoznak. Úgy jó, ahogy van! Egy megmarad, hazajőve azonnal megkóstolom, nem érezni rajta sót, egy csapott evőkanálnyit raktam a 4 veknihez, mint múltkor. De azért Patricia kiselőadást tart arról, hogy nálunk az emberek az egészségeset keresik, nem szabad túlsózni. Csak késő délután jut eszembe, hogy alighanem az a darab jutott neki, amire véletlenül durva szemű só helyett finom sót szórtam, a tojással való megkenés után - aztán letörölgettem ugyan, de úgy látszik, nem eléggé... Meg kell majd magyaráznom neki!

Péntek 13.

Angeluskor tegnap is, ma is kitártam az ajtót, hadd tóduljon be az a csodás tavaszi illat a harangszóval. Olyan rigóhangoskodás folyt odakint, hogy csuda. Néha ismeretlen - nekem az - madárdalt is lehetett hallani. Mi lehet? Az ember leül az ágyra, hallgatja ezt a nagyszerű tavaszi zsivajt, a levegő friss - délelőtt már egy órán át szellőztettem! -, még nincs sötét, a bokrok, a virágok, a cserepek körvonalai még kivehetők - nagyon szép. Egy-két perc teljes, háborítatlan nyugalom, lelki béke, a telep útja mellett gyúlnak fel a lámpák... Aztán bemegy az ember a dolgozószobába, bekapcsolja a gépet, Index-et olvas (minek is?), olvas Veszprémről, beteg kisgyerekről, s már nem nyugodt.

A fenébe a hírekkel.

***

Ma reggel kellemes meglepetésként ért, hogy a 10-én este megrendelt könyvek máris megérkeztek az Amazonról. Micsoda gyorsaság, éppen tegnap láttuk egy, a könyvkiadásról, -kereskedelemről szóló műsorban az Amazon (egyik?) angliai raktárát, a pakoló fiatalokat... Eddig mindig meg voltam velük elégedve, remek cég. A könyv pedig, ah, nagy gyönyörűségemre szolgál, már nagyon vártam: Shreve Stockton The Daily Coyote c. könyve. Igen, ez ugyanaz a nő, aki a "Kötelező olvasmányok" között található weboldalt is vezeti. A képek mellé most már kerek történet is kerül. A könyv kevesebb és valahogy fakóbb képeket közöl, mint vártam, talán a nyomtatás minősége a bűnös, nem tudom, de a közelébe sem érnek azoknak a csodás képeknek, amiket a weboldalon látni, vagy amiket keddenként kapok, mint a többi, levlistára feliratkozott rajongó. Nagyon örülök, hogy egykori lakótársam elküldte nekem a weboldal címét, az egyik legérdekesebb "kicsiállatos" weboldal azok közül, amiket olvasok. Azok a fotók...!

Ez a nő megvalósította kamaszkori álmomat: elment a "vadonba", és ott éldegél egy kis faházban. Valaha Alaszkába akartam menni. Jack London-t, Robert F. Leslie-t és Farley Mowat-ot vádolom emiatt, az ő könyveik, az ő életük inspirált. S talán valami idióta film is, Alaszkában rekedt gyermekekről. Oda akartam menni, én, aki utál korán kelni, képtelen lenne egy kiskertet, csapdákat rendben tartani, és kilométereket gyalogolni. S valószínűleg hangosan nyafogna a hideg-meleg folyó víz hiánya miatt.

(Fát hasogatni ellenben tudok. Gyakoroltam eleget, a nagyanyám házában, és szüleim pincéjében. Szép is lenne, ha nem tudnék, egy erdőmérnök apa neveltjeként!)

Marad a könyv. Nem Alaszka ugyan a helyszín, hanem Wyoming, de a történet legalább olyan érdekes, magával ragadó (és, khm, romantikus), mintha ott játszódna. Valamint, ne feledjük, "kicsiállat" is van mellé. Ez a lényeg.

***

Még tegnap keresett Lydia a kávézóból, hogy tudnék-e nekik segíteni. A Bord Gais rendelt 1000 cupcake-et, rajtuk logóval és felirattal. Bemennék-e, felkanyarítani rájuk a logókat? Ofkorsz. Hurrá. Meló. Hétfőre már be is ütemeztem magam. Aztán ma kaptam egy hívást Amandától, hogy van-e itthon cupcake-hez való ezüst papírkosárkám, s mennyi. Nézem, van vagy száz, felét még Susan lányától kaptam, másikat még Karácsonykor vettem. Jajdejó, nem akarok-e 100 cupcake-et sütni, mondjuk vasárnap, kisegítésképpen, mert neki egyedül kell elkészíteni azt az ezer cupcake-et, és 900 az ugye, mégsem ezer... Megbeszéltük, hogy megcsinálom. Kicsit később üzent, hogy ugye, azok a papírkosárkák elég nagyok, hogy ugyanakkorák legyenek a cupcake-ek, mint amit ő csinál, mert ex-főnököm aggódik... Visszaírtam, hogy csak a kosárkák fele ugyanolyan nagy, de aligha fogják észrevenni a pár mm-es különbséget. Egyetértettünk. Majd a rakás aljára rakjuk az enyémeket... vagy nagyobbra sütöm őket.

Az is kiderült, hogy csak 500 cupcake-re kerül fel a Bord Gais logója, a másik 500-ra kétszavas feliratot kértek. Ha az érdeklők vetnek rá egy pillantást, kiderül, hogy a logó elég egyszerű, s mégsem vállalták el, odaadták nekem a melót. Nem panaszképpen, de ez annyira egyszerű logó... Vagy idejük nincs rá.

Ex-főnököm egyébként ma négykor hívott, s hadarva mondott valamit süteményekről. Mi, hogy, merre, meddig? Hogy nem tudnék-e még több szivet bevinni, ha mondjuk, éppen a város felé járnék holnap? Átfutott az agyamon, hogy odaadjam-e neki azokat, amiket a piacra szánok, és esetleg bevinné az uram, míg én piacozom - de aztán gondolatban legyintettem, és hangosan nemet mondtam. 15 szivet mertem gyártani a rendelt 20 egyéb sütin felül, mert ugye, "nem megy a bolt". A sziveket ma szállítottuk le V.-vel, s lám, elfogytak. Nem lesz Bálint-napra szív. Mostmilesz.

Miért vagyok kissé bosszús? Mert ilyenkor az emberek - már bocsánat - minden szart megvesznek, csak legyen piros és/vagy szív alakú. Tavaly is eladtunk jó sokat, negyvenet legalább. Mármint azon az egy napon. Eddig harmincat szállítottam neki, holnapra egy sincs már. Én - ugye - nem pofátlankodhatom oda, hogy figyuzz, itt a negyven, hadd menjen. Ne már én gondolkozzam helyette. Aztahétmeganyócát. Amikor előjöttem az ötleteimmel, még boldogult alkalmazott koromban, sosem lett belőlük semmi. Akkor most se várja el tőlem, hogy helyette tervezzek.

***

Amúgy drukkoltattam magamnak egy hétig, mert múlt pénteken szállításkor egyszerre három, volt kollégám fogadott azzal, hogy majd fog ám engem keresni egy nő Wicklow-ból, aki kávézót akar nyitni Laragh-ban. Kapkodtam a fejem, micsoda? Végül a manager mondta, hogy bement hozzájuk ez a nő, hogy szeretné, ha az új kávézóját a Cake Café látné el sütivel. Elutasították, hogy sajnos, az nem fog menni, de itt vagyok én, beszéljen velem, a piacon szombatonként megtalál. Vártam is múlt héten, minden új arcot alaposan megnéztem, hátha az a nő lesz az, vagy inkább ez? De senki nem jött oda hozzá üzleti ajánlattal. Le is törtem, mint a bili füle. De ami meglepett, hogy a manager, amikor elmondta ezt nekem, megjegyezte, hogy ez legyen a mi titkunk. Vagyis ő/ők, ex-főnököm háta mögött úgy döntöttek, hogy nem kell nekik ez az üzlet. Vagy nem bírnák gőzerővel. Vagy mittudomén. Nahát.

***

A kávékuckóba kitaláltam egy "Kilternan Country Market ajánlja" feliratú táblát, ahová piacokról, a mai élelmiszeripar viselt dolgairól, a szemétfeldolgozásról s hasonló témákat boncolgató könyvekről kerülhetnének fel "ajánlók". Akad szakácskönyv is, mely a piacolók receptjeit foglalja össze. Lefénymásolnám a borítókat és kiraknám, hadd csemegézzenek.

***

Bálint-napra igen giccses cupcake-ekkel készültem, a szívek és a feliratos kekszek mellett. Igen csúnyára sikeredtek, nem is készült fotó. Helyette itt vannak a szívek. S hogy legyen valami kis 13-a is ebben a péntekben, elrontottam a citromos sütimet. Nem puha, és szivacsszerű lett a teteje, hanem sütés végeztével kissé merev, roppanós kéreg fedte le a citromos tölteléket. Sebaj, megesszük a hétvégén!

(Most már) mindennapi madaraink

Bevallom, roppant jól esett - valamint némi felelősségérzettel is eltöltött -, amikor kiderült, hogy az ember újabb kis firkálmányainak megjelenését már alig várják t. olvasói, így hamar be is számolok a mai dolgaimról.

Nehézy László fotója, a madarbarat.god.hu oldalról

Először is, az őszapókról. Egy pár érkezett ma az etetőre. Őszapót eddig csak madárhatározóban láttam, de azonnal megismertem. Elég sok időt töltöttek az etetőnél ahhoz, hogy ki-be tudjak rohanni a nappaliba, ahol most már állandóan használatra készen áll a - mint kiderült - elavult Peterson Biblia, kamaszkorom madárhatározója. Nem tévedtem, a szorgos lapozgatás után beigazolódott, hogy valóban egy őszapópár eszik az etetőn. Később a szomszéd kissé elvadult, a kerítés fölé nőtt bokrai között bújkáltak. Kicsit idétlenül néztek ki szegények, aprócska, gombócszerű testükkel és feltűnően hosszú farkukkal.

Kép a Wikipédia oldaláról

Jelenleg azonban hat, rövid látogatásra érkezett seregély próbálja elérni az etetőről lógó "energy ball"-okat. Sajnos, nem tudok fotót mellékelni arról, hogyan állnak szinte fejre, ahogy megpróbálnak lecsúszás-leesés nélkül előre hajolni az etető rúdján, s elérni a műanyag hálóba zárt kaját. Igen szép, hangos, mintás madarak, nem sokáig voltak itt, máris továbbrepültek. Igazi bandatagok, sosem látok seregélyt egymagában.

A Bálint-nap közeledtét pedig a szürkebegy szerelmes kedve jelzi, ma egész nap üldözte a nejét, aki szívesebben töltötte volna az idejét étkezéssel (ah, ezek a torkos nők!). Óriási kergetőzés folyt a kerti bokrokon!

Marcel van der Tol fotója

***
Elkezdtem megvalósítani azokat az ötleteket, amiket Anna adott a hétvégén a kávékuckó felvirágoztatása ügyében. Vettem tegnap négy kis primulát, kettőt közülök színes cserépedényben. Két kék, egy sárga és egy élénkpiros virágú növényke várja most kint a kertben, hogy később a kávékuckó négy asztalát díszítsék. Volt két szép cserépedényem, ezzel a két másik újjal szépen fognak mutatni az asztalokon. Hét közben pedig - amíg el nem virágoznak -, majd a piac épületének napos ablakában fogom őket tárolni.
Tavalyról van két nagy műanyag edényem, amiben már magasra nyúlik a bimbós nárcisz, és egy-két tulipán. A tövükbe borostyánt ültettem. Gondolkodom rajta, hogy beviszem őket szombatonként a piacra, az ajtóhoz vezető lépcső két oldalára. Kérdés, nem viselné-e meg őket a folytonos ide-oda autóztatás?
***
Tegnap elkészítettem a Sacher-tortát. Nem spóroltam, a lehető legjobb minőségű hozzávalókból készült. Igazi ünnepre való torta, már csak az ára miatt is. 8 tojás, 20 deka őrölt mandula, 40 deka elsőrangú, 72 %-os kakaótartalmú svájci csoki került bele, nem beszélve az olasz sárgabarack lekvárról. Azért már fájt a szívem, nem is kentem fel az egész üveggel a torta tetejére.
Nem túl édes, nem túl keserű ízű, felnőtteknek kiváló torta lett belőle, s mivel liszt nincs benne, ezért lisztérzékenyek is ehetik. Féltem, hogy száraz lesz, de kellemesen meglepett a se nem túl száraz, se nem túl puha tésztájával - ez alighanem a mandulának köszönhető. Nem az eredeti recepttel dolgoztam, hanem a Murphy-ék által kiadott fagyis könyvből vettem a receptet, mert az egyik Murphy-nek német a felesége, és az ő "Tante Ingrid"-jük receptjét jelentették meg a könyvben.
V. ma vitt Trish-nek egy szeletet, s nemrég az alábbi sms-t kaptuk tőle: "This was the best chocolate cake I've had for years!"
Máris megérte a sok finom belevaló!
***
Ma délután adtunk a testedzésnek, s a lassan leszálló szürkületben - s a mind alacsonyabbra ereszkedő felhők alatt - elmentünk sétálni. A Great Sugarloaf-on még sok a hó, a kisebbik Sugarloaf-on már csak alig van. Néztünk a visszahúzódott hullámokban lábaló madarakat, etológiai megfigyelést végeztünk a sétáltatott kutyáknál, és elmeséltük egymásnak, mit csináltunk ma. Új-zélandi ismerősünk írta, hogy most, hogy az összes gyermekük elkezdett iskolába-óvodába járni, mert véget ért a nyári szünet (ott), ők kajakozni járnak kettecskén egy tengeri öbölbe a feleségével - hét, gyermekneveléssel töltött év után először vannak egyedül. Meg is írtam neki, hogy ez ám az édes élet, de meg is érdemlik. Mi nem kajakozunk. Utoljára a Balatonon, ezer éve, baráti nyaralás alatt kajakoztam, egykori legjobb barátommal - ki azóta, hogy nagy írót idézzek, "elkurvult", s azóta nem barátkozunk. De akkor a lehető legnagyobb összehangoltságban lapátoltunk, hattyút, vizisiklót is láttunk... Életem legnagyobb kutyájával, egy hatalmas új-founlandival is akkor találkoztam, aki a szomszéd telken lakott, s ha futott, döngött alatta a föld. Amikor felugrott, nekitámaszkodva a kerítésnek, hogy megvakargathassuk, bőven a fejem fölé ért. Ah, emlékek!
Hazatérve aztán beraktam sülni az oldalast a sütőbe. Micsoda szép darab hús! Alig várom, hogy elkészüljön! Ugyan almaszószt ír kísérőnek a recept, de én inkább nem a savanykás alma, hanem az édesburgonya mellett döntöttem. Chili-nek van egy édesburgonyás (meleg) saláta receptje, azt vetem be, de nem salátaként, hanem sült köretként. Nemrég olvastam, hogy egyesek szerint az édesburgonya csak sülve finom igazán, így felkockáztam, összekevertem jó sok héjában lévő fokhagymával (megint kaptam spanyol fokhagymát, hurrá!), megspricceltem olívaolajjal, mellé dobtam a zöldségtárolóban már régóra búslakodó póréhagymát is, bors-só, kakukkfű került rá, s majd a hús sülése után - a recept szerint - 15 perc alatt forró sütőben készre sütöm.
Meglátjuk, milyen lesz. Új-Zélandon ettünk először édesburgonyát, vagyis kumarát, ahogy ott hívják, de nem ízlett, V. mindig félretologatta a tányérján. Talán most, saját magam által elkészítve, hazai pályán jobban fog ízleni. Ha nem, majd holnap leveskockával felfőzöm és turmixolva megeszem ebédre.
A Wikipédián érdekes dolgokat lehet erről az édesburgonyáról olvasni!

Anthony "the plumber" és John, "the gas man"

Nem vagyok egy DIY-enthusiast (Do-It-Yourself, "csináld magad"), nem szoktam a B&Q vagy a Woodies (barkácsboltok) polcai között csorgó nyállal járni, és eszközök nyelét markolgatni sóvár szemekkel, és a legtöbb műszaki cucc működése rejtély számomra. Ede itt hagyott nekünk egy vaskos DIY-kötetet, amiből kiderül, hogy a legtöbb, háztartásban bekövetkező problémát minden férfinak (és nőnek?) kis odafigyeléssel meg kellene tudni oldania, de én (mi) nem tartozom ezek közé. Ő bezzeg egy okító videó megtekintése után egyedül lerakta az egész lakásban a szalagparkettát... nem beszélve a lakásban elvégzett többi munkáról, csempézésről, zuhany cseréjéről...

Boldogult videó stúdiós koromban, az egyetemen, simán megszereltem a videókat, többször operáltam ki beszorult szalagot egy tompa késsel, úgy, hogy utána a szalag és a videólejátszó is használható maradt, és igen meg voltam magammal elégedve. Sőt, a telefonom eltört külső héját is kicseréltem egy újra, pedig azon igazán aprócska csavarok voltak. De ebben a lakásban van egypár olyan érdekesség, ami már meghaladja egy beszorult videókazetta szalag (hol vannak ezek már!) problémájának bonyolultságát. Legalábbis számomra.

Először is, minden árammal működik, kivéve a fűtést és a melegvizet biztosító boilert. Most hosszan tudnék értekezni arról, milyen volt, amikor egy este több órára áram nélkül maradt a telep, és egy nyamvadt teát nem tudtam főzni, mert SEMMI nem működött, tüzet pedig végképp nem akartam rakni az udvaron, meg amúgy sincs fém teáskannám. Csak a helyi take-awaynek volt köszönhető, hogy nem maradtunk főtt kaja nélkül. (Hú, világvége!) Mivel a telepen (s ez nem ritka dolog az országban) alacsony a víznyomás, ezért a vizet a WC-tartálytól kezdve a zuhanyzón át a víztartályig bezárólag mindenhová egy pumpa nyomja fel. Friss, egyenesen a rendszerből származó víz csakis a konyhában van, a mosogató csapjánál - ami mostanában úgy működik, hogy kicsit ki kell húzni a csapot, s akkor folyik normálisan a víz. Valami elkophatott benne. A fürdőszobai vizet nem ajánlatos meginni, fogmosásra még jó, de gyógyszert nem vennék be vele. (Amúgy is évek óta megszűrünk minden ivó- és főzővizet a Britta-szűrők segítségével, mert a csapból kijövő ivóvíznek érdekes színe van. Kissé "cloudy", vagyis zavaros, ahogy itt mondják. A tavalyi forralásos pánik óta pedig már sosem iszom csapvizet.)

A pumpa zajos jószág, sokáig dolgozik mindig, amikor megeresztek egy csapot valahol. Éjjel - főleg, ha látogató van - nem is merem lehúzni a WC-t, nehogy felébresszek valakit. ("If it's yellow, let it mellow, if it's brown, flush it down", mondja az elvileg Ausztráliából származó bölcs mondóka, de náluk, ugye, néha eléggé kell/illik takarékoskodni a vízzel. Engem csak a zaj tart vissza a lehúzástól, nem a takarékoskodás. Bár néha az is). Sokáig gyanakodtam, hogy talán rossz az a pumpa, amiért ilyen zajos, de Ede biztosított róla, hogy egyszer már kicseréltette, és tökéletesen működik. Még meg is lehet szeretni, főleg azt a bájos hangot, amit munkája végeztével ad ki: mintha egy éppen gágogni készülő liba nyakát marná el az ember, nyööööiiiaaa, mondja a a pumpa, és elhallgat.

Aztán ott a boiler, ami a forró vizet gyártja, és mellesleg a radiátornak is ő állítja elő a forró vizet. Nem sok használati utasítást kaptunk mellé, nem is piszkáltuk, egyedül a víznyomást tartottuk szemmel, mert tudtuk, hogy annak 1-1.5 bar között kell lennie. Amit folyamatosan állítgattunk, az egy kerek, 24 órára beosztott óraszerkezet, amin kis pöckök jelzik az órákat, azon belül a 15 perceket, így, a pöcök kihúzásával el lehet érni, hogy a boiler a kellő időpontban "magától" beinduljon, és melegítse a vizet, 15 perces szakaszokban.

Ha leesik a nyomás, egy, a hot press-nek nevezett szekrényszerű, ajtóval zárható falmélyedésben, - ahol a hatalmas, szigetelőanyagba burkolt víztartályunk van - megnyitunk egy kis vízcsapot, és utántölti magát a rendszer, míg elérjük a megfelelő nyomást. Igen ám, de ezt a műveletet nem szabad sűrűn elvégezni, mert a rendszerbe kerülő friss, oxigénban dús víz árt a radiátoroknak. Szerencsére nem is volt ilyesmire szükség, egészen az elmúlt 3 hétig, amikor is a boiler úgy döntött, hogy a rendszerben márpedig esni fog a nyomás. Sokszor. Többször azon kaptuk, hogy jóval 1 bar alatt van. Háromszor utántöltöttük, és ekkor elhatároztuk, hogy kihívunk hozzá egy szakértőt.

Igen, de szakértőként csakis ajánlott, bevált ember jöhet szóba. V. kollégája, a francia Malika (nem elírás, ez a neve) ajánlotta az ő emberét, Anthony-t. S mint itthon ülő háziasszonyra, rám esett a feladat, hogy felhívjam. Sajnos, csak üzenetrögzítőt értem el, amire elhabogtam a problémát, hogy ki ajánlotta, hol érhet el. Egy egész napot vártam, visszahívás sehol. Germán rendszerű neveltetésem elég nagy fontosságot tulajdonít a pontosságnak és udvariasságnak, s magamban már tervezgettem, hol nézek másik vízvezetékszerelő után, ugyanakkor végigfutott az agyamon, hogy esetleg nyaral az ember, vagy beteg, s talán meg sem kapta az üzenetemet. De mivel alapból mindig a legrosszabbra gondolok, már tettre készen lapozgattam az itteni Arany Oldalakat.

Erre késő délután visszahívott, szimpatikus, idősebb hang, meg is beszéltük, hogy ma 10 "körül" jön. S előtte majd rám csörög. Ah, 10 körül. Ez akármi lehet, de inkább 3/4 11, ahogy itt szokásos. Vagy dél. Elpakoltam a boiler elől - szűk kamránk falán van - s vártam.

Fél 11-kor érkezett két ember. Nem volt megelőző hívás, csak csengettek. Az idősebb Anthony és a fiatalabb, rengeteg hajjal rendelkező John. Aki a "gas man". Próbáltam magabiztosan megmutogatni a dolgokat, s nem hangosan felnyeríteni, amikor csak úgy tudtuk becsukni a bejárati ajtót, hogy hátraléptem a nappaliba, s ők intimen egymásnak szorultak az előszobában. (Szűköcske ott a hely.) Anthony elmondta, hogy a gázos készülékek szakértője ez a John, és a maga részéről a további egy órát a velem való csevegéssel töltötte ki. Témánk volt számos, még kiadó konyháról is kérdeztem, ajándék sütit is nyomtam a kezébe, főleg azután, hogy közölte, Malikával való ismerettségemre való tekintettel kiszállási díjként csak 80 eurót számít fel. A 100 helyett. Még jó, hogy V. mesélt egy-két dolgot Malikáról, így még anekdotázhattam is "közös" ismerősünkről, akit egyébként csak egyszer láttam, egy kissé párás autóablakon át.

John eközben hangtalanul dolgozott, kicserélte a boiler termosztátját, megszüntette az egyik, örökké hideg radiátorunk "air lock"-ját, és megcsodálta a fürdőszobai radiátor elhelyezkedését, mert mondtam, hogy távlati tervünk egy törülközőszárító felszereltetése lenne, hogy ne folyton a hálóban száradjanak a törülközők, mint egy menekült szálláson. Tanácsot kaptam még a kerti ajtó szigetelését illetően, erősen próbáltak rábeszélni az egyes radiátorokat szabályozó csapokra, és közölték, hogy mindenképpen szervizeltetni kell a boilert (ezt tavaly elmulasztottuk). S hogy ők ezt jó áron... - nyomta a meggyőző szöveget Anthony - sokkal kevesebbért, mint a Bord Gais (az itteni gázszolgáltató)... és ha gondolom, adnak árajánlatot a törülközőszárító felszereléséhez... de ha majd hívom őket, akkor egy füst alatt kellene mindent elintézni. S hogy most akkor az egész termosztátcsere és radiátor szerelés 150 eurómba kerül, mert Malika ismerőse vagyok, és ő, mármint Anthony szeret gondot viselni a klienseire.

Végül is szavam ne legyen, hiszen pár éve egy csapon lévő o-gyűrű cseréjéért fizettem 100 fontot (!), így próbáltam azt mondani magamnak, hogy jól jártunk. De - s ez szerintem sűrűn előfordul a csináld-magadhoz nem értő háziasszonyoknál -, folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy kis hülye. Mindig zavarba tudnak hozni az ügynök-szöveggel. Annyira nyomult, hogy szereltessük fel azokat a szelepeket vagy miket a radiátorok végére (lám, még azt sem tudom, azokat hogy mondják magyarul), s noha kedves volt, és meggyőző, én folyamatosan úgy éreztem, hogy ezt a nyomulást hárítanom kell, érveltem azzal, hogy majd az uram dönt, mert ő a "money man", s az uramé az utolsó szó.

Ennyiben maradtunk, barátsággal elváltunk egymástól, számlát nem ajánlott fel, nem is kértem, s csak amikor elmentek, jutott eszembe, hogy a konyhai csapra csak futó pillantást vetett.

Nincs mese, elő kell vennem azt a DIY-könyvet...

(S igen, valóban ennyire irigylésre méltóan eseménytelen és nyugis az életem, hogy egy vízvezetékszerelő látogatásáról ennyit tudok írni. Mondtam, hogy szerencsés vagyok.)

Kedves Emese és Laci!

Péntek reggelre olyan lett a telep, mint egy jégpálya. Éjjel meg-jöttek a mínuszok, hó több nem esett, de minden lefagyott. A lejárt hó különösen. Az itt töltött tucatnyi év alatt először fordult elő, hogy V. az időjárás miatt nem ment be dolgozni. Trish sem. Egy darabig hallgattuk, hogy némely bátrak kocsival hogyan távoznak a telepről, hangos recsegés-ropogás közepette, lépésben -, majd a postás bácsitól érdeklődtük meg, ki lehet-e merészkedni. Ő mondta, hogy a főutak rendben vannak, a kis utak nem, és a telep borzasztóan csúszós.

Ki a főútig nem olyan vészes a távolság, öt-hat perc járás, de mivel V. leült a gép elé és dolgozott, ezért elég később szállítottuk le a a sütiket a kávézóba. Addigra már kisütött a Nap, a jégréteg mégis kemény maradt az aszfalton. V. még reggel a régi, leszakadt villanyóra ajtóval felkaparta a jeget-havat a ház előtt, végig, ameddig a szomszéd öregek laknak. Mire végzett, már szépen fel is száradt a járda, büszke voltam, hogy ezt megcsinálta: úgy láttam, egyedül volt ilyen gondos a lakók közül.

V. nem engedett el kocsival, hanem bevitt a városba. Előző nap kicsit erőszakoskodtam a kávézóval, és rájuk erőltettem 15 Bálint-napi sütiszivet is, mondván, ha nem is a hétvégén, de hét elején már kirakhatják őket. A boltokban már a heti bevásárláskor, hét elején láttam a szívekkel dekorált sütiket, tortákat, csóváltam is a fejem, de most már nekem is úgy kell gondolkodnom, mint ők, hogy mi az, amiből pénzt lehet csinálni. S nyomakodni kell, unszolni, s egy héttel előbb rájuk erőltetni az ünnepre készült termékeket. Fúj.

***

Mire hazajöttünk, vaskos kupac hó borította a teraszt, középen, egy csíkban. A ciklámeneim eltűntek a hó alatt. A tree fern szerencsére megúszta. Azonnal a fenti lakókat vádoltam, azt gondolva, a felettünk lévő teraszukról lelapátolták a havat hozzánk. Megpróbáltam kiszabadítani a növényeket a hó alól, de csak a letört, megnyomorodott ciklámenfejekig jutottam, el, akkor feladtam. Mutattam V.-nek nagy felháborodva, ő pedig iziben felment a lakókhoz, hogy beolvasson nekik. (Korábban is volt probléma csikk-dobálás miatt, de szerencsére az egy illatos levélke küldése után megszünt.) Nagy meglepetésemre egy idősebb kínai nővel jött vissza, átvezette a lakáson, ki a kertbe. Onnan előbb nagy hadarás, aztán nevetés hallatszott, na - gondoltam -, mi olyan nevetséges a tönkretett virágaimon? Majd V. kivezette az asszonyt, és visszajött azzal, hogy a tetőről zúdult le a hó, egy adagban, nem a teraszról lapátolták ide. Égtem, mint a rongy, kérdeztem, menjek-e bocsánatot kérni, de mondta, ne aggódjak, ők kölcsönösen megmagyarázták egymásnak kézzel-lábbal a dolgot, mert a nő nem beszél angolul. Nincs harag. De azért pirultam.

***

A piac épülete

Szombat reggel ugyan sütött a Nap, de igen hideg volt, így V. elvitt a piacra. Az odavezető úton bizony akadtak lefagyott és hókásás részek, hogy a szakkifejezést használjam. Még sosem láttam ilyennek a piacot, teljesen behavazottnak, a parkolóban ide-oda fordult kocsik, a hátsó parkoló eltorlaszolva, oda ugyan be nem megy senki, mert nagy ott a hó. Nyitáskor nem is volt sok vevő, sőt, a tagok közül is sokan elmaradtak. Ennek ellenére elég rendesen fogytak a süteményeim, a 14 csomag piros szívből 9-et eladtam! A kenyereimből sok maradt, de azt a végén kollégák vették meg - érdeklődtem is, hogy merő sajnálatból-e, vagy miért, de nem válaszoltak. Bella két rozskenyeret is vett, azt mondta, lefagyasztja, s azt eszi hét közben.

Távozik az utolsó vevő

Piac után takarítottam, aztán jött V., s mentünk találkozni Annával, aki február végén a UN gyakornokaként Nepálba megy egy évre, az ottaniaknak segíteni. Ha később a UN-nél akar dolgozni, akkor erre szüksége van. Tavaly még Lesotho volt a választott ország, amitől maga is félt egy kicsit, de váratlanul Nepál is felkerült a választható országok listájára, és akkor azonnal oda kérte magát. Óriási megkönnyebbülés! Lesotho-ról nem a legszebb dolgokat olvastam, s biztos ott is hasznos munkát végezhetne barátnőnk, de Nepál a szíve csücske, régebben 8 hónapott töltött egy kis faluban, angolt tanított a helyi iskolában, mondhatni, ismeri már. S mintha a nepáliak is sokkal jobban akarnának jobbítani a saját helyzetükön, szemben az afrikaiakkal, mesélte Anna, miután tavaly elküldték Ugandába, s megnézte, ott mit építettek a Goal nevű ír segélyszervezet biztosította pénzből. Nagyon csalódottan jött haza. Mint mesélte, egészen másképp állnak hozzá a dolgokhoz az afrikaiak. Ugandában nem is látta, felépültek-e az iskolák a pénzből, mert kitört egy Ebola-járvány, s sietősen buszra rakták az ott lévő fehéreket, s menniük kellett. Saját szavait idézem: "ott nagyon passzívak, csak ment a vállvonogatás, hogy hát... majd kapjuk a segélyeket.... Nepálban pedig az emberek maguk akarnak változtatni a helyzeten, és tesznek is azért, hogy az megváltozzon". Amikor visszajött Ugandából, nagyon óvatosan mertem csak erre rákérdezni - előtte olvastam ugyanis egy cikket arról, hogy egy nagylelkű adakozó hogyan járt utána, és fedezte fel, mire is ment el az általa adott sok tízezer angol font Afrikában -, s nagyon meg is lepődtem, amikor Anna végül önként számolt be a csalódottságáról. Nem hallgatta el a dolgot, elmesélte. Ő igen lelkes, nagy tenni akarással és jobbító szándékkal teli ember, aki sosem tételez fel rosszat a másikról - s meg volt lepve, hogy más nem ilyen.

Powerscourt-ban találkoztunk, az Avoca ottani kávézójában. Elmesélte, hogy Peadar, a barátja is vele tart majd, ugyanis a fiú nemrég elvesztette építészmérnöki állását, s inkább Annával tart erre az egy évre, mint hogy távol legyenek egymástól. S talán Nepálban ő is hasznos lehet, a szaktudásával, ugyanis Annának csatornázással, higiéniai megoldásokkal kell foglalkoznia, tanítani a helyi gyerekeket, nők önképző csoportjait. A piaci kávékuckó dolgát is megbeszéltük, elmesélte az ötleteit, amiket majd én próbálok megvalósítani. Míg beszélgettünk, ki-kibámultam az ablakon, a behavazott, fákkal teli kertre, ahol gyerekek csúszkáltak a domboldalon, családok sétálgattak, hógolyóztak, ragyogóan sütött a Nap, egészen romantikus, képeslapra illő kép tárult elém. S az jutott eszembe, hogy mit nekem recesszió, a tévéből, rádióból harsogva ömlő rossz, elborzasztó hírek, amikor itt van ez... nem hagyom, hogy elrontsák a kedvemet. Mert egy szép napsütéses délután elég a boldogsághoz. Kellene írnom egy bíztatással teli levelet, válaszul egy rosszkedvű, morózus emailre, fel kellene vidámítanom valakit, akinek minden oka megvan rá, hogy boldog legyen és elégedett (szép család, munka, ház), s nem az. El kellene mondanom neki, amit Daphne mondott nekem, amikor egyszer nyafogtam. Emeljem fel a kezem, s számoljam meg az ujjaimon, hányféle dologért lehetek hálás a sorsnak. S utána nyafogjak, ha még van miért.

Ebéd után a Vartry víztározóhoz és szennyvíztisztító telephez autóztunk, mert azt Anna még nem látta. Csodás volt a vidék, havas, fehér, szikrázóan tiszta. Egyedül a Sugarloaf-hegy tövében ért bennünket meglepetés, mert szombaton annyian akarták megmászni, hogy az amúgy is keskeny útra szorult ki a parkoló autók hosszú sora, elég szép dugót okozva a Roundwood felé vezető úton. Micsoda kilátás lehetett onnan, a fehér hegyekre, a tengerre! Végül újra visszamentünk Powerscourt-ba, visszavittük Annát a kocsijához, s átadtam a búcsúajándéknak szánt tortát, amit a havas hegycsúcsokra leginkább emlékeztető tortaformámban sütöttem. Himalája, mint torta. Most egy darabig aligha fog enni európai édességet :-) Vajon vannak-e sütik, édességek Nepálban, s ha vannak, milyenek?

***

Vasárnap reggelre friss, kétcentis hóréteg borította a tree fern-t. V. önfeláldozóan felkelt, és kiment, lesöpörni róla a havat, mert vészesen meghajoltak a levelei (kettő közülük most már biztosan elfagyott, sőt, a jókora futómuskátlim teljesen megfeketedett, halott). A madáretetőn egy új madár, egy barátposzáta tojó bukkant fel, jellegzetes barna sapkában. Ott most nagy a sürgés-forgás, még a régen látott gerlék is megjelentek.

Mire felkeltünk, és elindultunk gyalog újságért, kiélvezve a friss levegőt, addigra már buzgón olvadt a hó mindenhol. A Bray Head város felőli oldalán alig volt valami fehér maszat. A sarki olasz kávézóban megkávéztunk, vettem igazi sárgabarack lekvárt - egy Sacher-torta receptet szeretnék kipróbálni -, s aztán hazaballagtunk a promenádon. Tiszta levegő, erős eszpresszó, séta, olvadó hó, vasárnapi újság - ennyi elég a jó kedvhez. Merjem ezt ajánlani ismerősömnek? Sétát a párjával kettesben, a szép környéken, ahol lakik? Egy kávézóba való beülést? Vagy a nagy magyar valóságban ez nem boldogít már? Óvatosnak kell lennem, mert nem mindenki van olyan szerencsés helyzetben, mint én vagyok. Minden nap érzem a szerecsés voltomat, és hálás is vagyok érte. De egy kávé a férjemmel, egy séta kettesben nem kerül pénzbe, s ha ismerősömnek rányílna a szeme a szép dolgokra is az életében - amik pénzzel nem megvehetők - talán jobb kedve lenne. Meg tudja-e vajon vigasztalni-e őt az, hogy nézd, másnak még ennyije sincs, mind Neked? Merjem-e ezt én odadörgölni az orra alá?