A sokadik Stührmeres szaloncukor után (az aranypapíros melegen ajánlott!) kissé eltelve, az elmúlt hetek kihagyással letornázott kilóinak visszatérését nem is annyira siratva írom az első 2020-as bejegyzést. Ma éppen csak kimozdultunk, ittlétünk óta először megnézni a tengerben ma megmártózokat.
Minden év első napján délben a lelkes vállalkozók, legtöbben szponzoráltak, valamelyik jótékonysági (jobbára bray-i) szervezet javára, megmártóznak a tengerben. A helyi Lyons klub szervezi a megmozdulást, ők intézik a hangosbemondást, a fotóst egy motorcsónakból... A fő szponzor idén az Actimel volt.
Van, aki rendesen úszik is egy kört, s aztán kimászva a vízből, ami úgy 5-8 fokos, körbeveszik szerettei, törülközővel, valami meleg szesszel, száraz ruhával. Van, aki haverokkal ugrál, csapkod a vízben, aztán irány a part. Van, aki beöltözik, Mikulás sapkásan úszik, s a képeken szerepel egy hölgy, aki karácsonyi függőket varrt az úszódresszére.
További fotók az ország más partjain megmártózókról itt. Politikusoknak a szavazókörzetben kvázi kötelező a megjelenés, s nem csak drukkerként!
Nem bámészkodtunk sokáig, hazafelé a promenád végén lévő Coffee Dock nevű helyre léptünk be valami lélekmelegítőért. Egy fickó állt sorba előttünk, kabátban, rövidgatyában, mezitláb, ő is az úszók között volt, így gratuláltam neki. Rettenetesen vörös volt a lába!
Ez a Coffee Dock rendkívül fura hely, kisebb kajákat is kínál, szépen berendezett sátras kiülős része van, de tele van tiltó feliratokkal. Ezt nem lehet, azt nem szabad, ezt nem csinálnak, mert ez és ez a szabály tiltja, valahogy nagyon agyoncsapja a hangulatot a sok laminált, nagybetűs A4-es lapra nyomott felirat. S a kávé is vacak. Ellenben a forró csoki finom volt, s magasra pakolták rajta a később beleolvadó mályvacukrot. Újabb pofon az álítólagos egészéges étkezésemnek.
Ma a Kis Rohadék dagadtra etetése, s holnaptól már minden vissza a rendes kerékvágásba, munka, sütés...
Az imént a madárcsipogással teli, nedves földtől illatos kertben vágtam a kis bokros krizantém elvirágzott ágacskáit, s phlox szárait, amikor félbeszakított az eső. Esőcske. The soft Irish weather, a bőrön alig érezhető cseppjeivel. A madarak lelkesen gyülekeztek a reggel feltöltött etetőn, mert az enyhe idő ellenére is sokat esznek. A fejem felett meglebbent a fenyő egyik ága, s cinke ugrott odébb riadtan, amikor felálltam a cserép mellől. Nem akartam csendesen elázó háttal dolgozni, inkább bejöttem, évzárót írni, a többi vagdosás majd később jön. Már az új évben.
Tegnap régi ismerős hívott váratlanul, s a hosszú csevegés alatt elkanyarodott a kirándulásai felé, s maga is meglepődött, hányfelé járt az év során, s megkérdezte, mi merre kirándultunk, járunk-e valahová hétvégéken, az országon belül? Meséltem , hogy sokfelé nem jártunk, bár volt pár autózás, emlékezetes utakon, s hirtelen közbeszólt, hogy "persze, hova is mennétek, ott?! Hát ott semmi sincs! Csak birkák, nem is értem, miért, csak jól van menedzselve, hogy tódul oda a sok hülye turista, beveszik ezeket a szövegeket, mi van ott? Fű és kocsmák."
Nyeltem egy nagyot, tudva, hogy sarkos véleményével szemben nem győzhetek, hiszen régóta fúj a külföldre, mióta hazaköltözött, ugyanakkor kirándulásai mindig külföldre viszik. Néha megdöbbentően messzire hazulról. Ilyenkor kár a gőzért, s ugyan átfutott agyamon a sok szépség, amiért idejön a "sok hülye turista", a jól menedzselt mezők és birkák és kocsmák és még sok egyéb kedvéért, s felvillantak bennem azok a pillanatok, amikor megnyílt előttünk egy tengerpart, vagy egy látvány, szigetek és sziklák felé... vagy az a rendkívül békés és emlékezetes félóra, amikor csak ültünk a tengert bámulva, szótlanul, valahol nyugaton... ahol a vizen túl már csak egy másik kontinens van a másik oldalon... Nyilván nem versenghet az Alpok vagy Dél-Amerika csúcsaival, a norvég fjordokkal, de másként szép és értékes.
Vagyis maradt a nyálnyelés és érvek elnyomása, mert nem győzhetek valakivel szemben, akinek a "valami" csak többezer méter magas síelhető hegy és langyos vízű tengerpart, s a sziget az semmi. Nem tudtam, s már nem akartam megvédeni választott honomat (hazám túl nagy szó lenne, maradjunk a honnál), egyet nem értésünk egyik sarkalatos pontját, de azért a fogam csikordult, ahogy jellegzetes hanghordozásával mondta a semmit. Legyen.
Éldegélünk a szigeten, ahol nincs semmi. Ami még szigetebb lesz majd, ha jön a Brexit, talán még bezártabb, még nem tudom. Hogy is van az a híres mondat? 'Kicsi, savanyú, de a miénk?"
Az enyém. Hacsak nem jön valami kényszerítő tényező, akkor még sokáig.
***
Na, de nehogy már megkeseredett nyállal záruljon az év! (Vagy az évtized, kinek-kinek ízlés szerint.) Jó volt az elmúlt év. Sikeres. Jobbára egészséges is, ami aggodalomra adott volna okot, az csak vaklárma volt. Utaztunk (s most csak a külföldi utakat említem, wink-wink, nudge-nudge), jó nagy kört leírva Európában, a csodálatos Dolomitok csúcsai között. Végigautózva Oregon partjain, s Kalifornia északi csücskén, ahol a hatalmas redwood-okat láttuk. Életre szóló élmény volt mindkettő.
Félig-meddig megmacskásodtunk, nekem "hála", van pár nem publikus fotóm, amint Mancit V. babusgatja, a "büdös", "bolhás", "börzentő" "dögöt", akit hangulattól függően tolerál. Jelenleg is idebent szunyálnak, Manci takaróba csavarva a fotelban, Pocak/Poczak a széken, ő kevésbé bújós.
Végre helyreállították a falat! Az újrarakott szegélyköveknek hála, az esővíz (szélmentes időben) nem éri a falat, ami szép, fehér, még most is. Ugyan a tetetején a szigetelésnek álcázott fekete nylon most is cakkosan lóg, s vezeti a vizet itt-ott a falra - hiába kértem, nem vágták egyenesre az építők, mondván, így biztosabban szigetel (?!?)
Tavasszal beadtuk az állampolgárságit. Most csendes várakozás, már az összes előfeltételnek eleget tettünk. Sajnos, a folyamat - rajtunk kívül álló okokból, az összes jelentkező számára - jó pár hónapra megtorpant, majd november végén újraindult, s decemberben már tartottak is állampolgársági ceremóniát, a következő tavasszal várható. Reméljük, megfelelünk az elvárásoknak. Nem leszünk New Irish, nem leszünk írek, sem írmagyarok, de valamiféle büszkeséggel azért el fog tölteni a tény, ha egyáltalán sor kerül rá valamikor.
Lett egy tetoválásom. Régóta tervezett, szeretett, a londoni Hokusai-kiállítás és Japán óta még jobban vágyott tetoválás, a darvakkal, karikagyűrű helyett. Ami másoknak a "Szeretlek Jani", az nekem a két daru.
Eladódott nagyanyám/anyám házrésze. Innen karba tett kézzel figyeltem a dolgokat, öcsém érdeme az egész. Kiváncsi vagyok, új tulajdonosai mit hoznak ki belőle.
Idén 53 éves lettem. Jobbára egészséges, jobbára normális.
Mivel még időnként támad a jetlag, V. meglepő időben ébred vagy lesz álmos. Így ma, ezen az amúgy ráérős vasárnapon korán reggel arra ébredtem, hogy hallom, amint a nappaliban a joghurtos üvegből kapirgálja a maradék joghurtot. Aztán visszaaludtam, s 8 felé ébredtem fel újra, a szélre (ami, az előrejelzések ellenére nem hagyta abba a süvöltést tegnap este 6-kor). A folyosóra bevilágított a nappaliban égő lámpa fénye, de nekem továbbra sem volt kedvem felkelni, s próbáltam a fülemre húzni a paplant. Nem jött, csak nehezen. V. oldala felé fordultam, gondolván, mégis visszafeküdt, s maga alá gyűrte a paplant, de V. ismerős hegyvonulata helyett a meghúzott paplanrészről a sötétben egy tollas fülű, erősen macskaformájú sziluett emelkedett fel. "Manci?!?" - kérdeztem döbbenten, mire halk nyervák és hosszú nyújtózás volt a válasz.
Az első wtf? gondolat után "Ebből durva botrány lesz, hess innen" suttogással tereltem az ágyból lefelé, de ment magától, én pedig kissé aggódva követtem ide-oda lengő pocakját: V. megöl,ha ezt megtudja. S hogy' jött be Manci egyáltalán, s honnan tudta, hogy belül egy kényelmes ágy van, amire ő felfekhet?
V.-t a vártnál kevésbé rázta meg a dolog, mert igen, ő engedte be Mancit reggel, aki vernyákolva ült az ajtó előtt, kaját is adott neki. Azt nem látta, hogy Manci mikor surrant be hozzám, de még hozzá is odament a macska, megszagolni a joghurtját. "De legalább teljesült az álmod." - mondta, s azon gondolkodtam, mikor is aludtam utoljára macskával... Alighanem több mint 22 éve, még Possummal, nyugodjék.
(Amiről megint eszembe jutott, hogy a felújítási munkálatoknál vajon kivágják-e Possum előtti macskám sírja felett a tiszafát, s esetleg megbolygatják majd ott is a földet...? Hess, szomorú gondolatok!)
De most már meg vagyok róla győződve, hogy valahol máshol is kényeztetik Mancit, különben miért jött volna be a hálóba, amikor eddig beérte a nappali sarkába rakott párnájával, vagy a székek valamelyikével? Honnan tudta, hogy ott beljebb is van alvóhely, s attól az egyre kevesebb kajától, amit tőlem kap, sem lehet ennyire degesz ( vagy "plump", ahogy szomszédasszonyom mondta). Vajon hová van még bejárása?
***
A mai olaszautós találkozót majdnem az ország közepén, a Portlaoise melletti Midway elnevezésű benzinkút-szálloda-kajáldakomplexumnál ejtettük meg. Szép felvonulás volt, a vártnál többen jöttek, egészen érdekes kocsikkal. Ismét megsimogattam Böhöm füleit, s ahogy elnéztem a fenekét, eszembe jutott, hogy ez egy majdnem 20 éves autó, s még most is milyen elegáns, és jó állapotban van...
Néhány eddig ismeretlen arc is feltűnt, de most beértem azzal, hogy bezsebeltem a sütikért a köszöneteket, aztán elfordultam a társaságtól, s inkább újságot olvastam. Évtized-összefoglalót közölt az újság, közte nemcsak örömteli, hanem borzadályos képekkel, s ahogy néztem a képeket, az jutott eszembe, hányszor gondoltam az alatt évtized alatt (is), hogy ennél aztán nincs lejjebb. Ennél borzalmasabb nem jöhet... Pedig de... Mindig akad egy újabb "outrage", amin felhorgadnak a népek, s aztán nem történik változás. Gennyes egy társaság az emberiség. Afrikában (is) még mindig éheznek, ahogy gyerekkoromban is éheztek, Afrikában (is) még mindig kiskirályok és törzsek ölik egymást halomra, diktátorok jönnek-mennek, de inkább jönnek (ott is), közben én itt kevergetem a lattémat a nagy fene jólétben... s csak sóhajtozom befelé, már ennek is 4-5-6 éve?! Ilyen gyorsan fogynak az évek?
(Az utóbbi időben elég sok rossz hírt kaptam, barátok hozzátartozóinak betegségeiről, aggodalmakról, VALAMI mindig van, amiért lehet szorítani, de nem minden rossz, mert az elmúlt két napban két örömteli hír is jött, sőt, három: új gyermek, új újszülött a családban, és jövőre egy újabb kisbaba baráti körben a remény tárgya... Ne nyafogjunk!)
Egy hozzám hasonlóan a társaság szélére húzódó, Massey-Ferguson-logós kabátot hordó hallgatag pasival próbáltam kicsit csevegni, hogy ne érezze annyira kilógónak magát. Kicsit szídtuk a tömeget (tele voltak az utak, mert megkezdődött a karácsony utáni kiárusítás), szapultuk a karácsony vásárlási őrületté való elfajulását, aztán nem maradt téma. Egy mondatot mondott még arról, hogy nemrég volt Lengyelországban, ahol nem volt ez a "vegyél-vegyél" őrület, s ezzel be is rekedt a beszélgetés. Olyan akcentusa volt, hogy nem mertem tovább kérdezősködni.
A közös kávézás után elautóztunk egy közeli várromhoz, ami egy jókora kiemelkedésen áll Középfölde szelíd dombjai között. Dunamase várát (Dhún Másc) egy 9. században épült erőd helyén, a 12. sz végén építették. Mire odaértünk, addigra már sajnos elment a nap, kellett a sapka, fent a vár mellett még jobban süvített a szél. Meglepően sokan választották ezt a romot ma úticélul, alig tudtunk leparkolni a közeli kis anglikán templom és a várrom között. Impresszív vastagságú falak és igen szép kilátás fogadott minket fent, s végre sikerült hosszabban beszélgetni az egyik klubtaggal.
De aztán irány haza, kellett már valami ebédféle a gyomrunkba. Az év utolsó kenyerét sütöttem ki tegnap, de úgy, hogy a nagy, 30 literes edényemből teljesen elfogyott a liszt. Ezért mielőtt elindultunk a találkozóra, lementünk Delgany-ba, az ottani delikatesszenbe, hogy amíg nem jutok minőségi liszthez a nagybaniban, vegyünk valami jót. Sikerült is kanadai jó erős kenyérlisztet kapni, úgyhogy majd az újév első kenyerét V.-nek ebből sütöm.
Nem meséltem még, de egy magyar kovászolókat összegyűjtő nemzetközi térképnek köszönhetően megkeresett egy magyar nő Dublin másik végéből, hogy adnék-e a kovászomból, mert ő megölte a magáét. S mivel igazi piacot is kerestek, megbeszéltük, s az utolsó piacnapon lejöttek a piacra, s átadtam neki a 40 dekásra hízlalt Kis Rohadék-csemetét, így most már Budapest, Bellevue után Lucan-ban is lakik egy kis darab 6.5 éves neveltemből. Éppen a nagy roham idején érkeztek, nem is tudom, mennyit láttak a piacból. Saját sütésű kenyeret adtam nekik ajándékba, lássák, mire képes a Kis Rohadék (alias Állatka), cserébe kaptam tőlük kristálygombát, ami most a hűtőben él (remélem, nem ölöm meg). Nagyon kapkodós 4 óra volt az aznapi, még rövid csevegésre sem jutott időm, annyian voltak aznap a piacon. Csak nyitáskor 70 számla-lapot osztottam ki, s még utána is, egyre csak jöttek, jöttek az emberek... S megint csak kiderült, hogy nyugodtan csinálhattam volna 3x annyi sütit, mézes kisházat, bármit!
***
Ez a videó most jött fel a Facebook-on, emlékeim között. Nahát. Két éve volt, karácsonyi olaszautós találkozó, ebéddel, amire egyedül mentem, Kilkenny-be. George még ott szórakozott velünk... Az összes egykori és mai olaszautónk ott van a felvételen, a bordó 166-os Böhöm és a sülzanótsárga Popsika... és Julie. Az ebédre vitt, Mohakonyha receptjének köszönhető fahéjas, mandulás, csokis csillagnak nagy sikere volt.
A mostani találkozóra a fehércsokis, szárított málnás szeletek maradékát vittem, és egy új receptet próbáltam ki: karácsonyi ízeket adó fűszerekkel ízesített süti: van benne fahéj, gyömbér, őrölt bors, mehet bele kardamom, és szerencsendió, és jó adag eszpresszó. Igazi felnőtteknek való süti, a New York Times sütős oldaláról.
