Rég látott arc

Éppen V. régi főnökével beszélgettem, szokatlan időpontban (mármint nekem), a közeli kávézó előtt, a sorunkra várva, amikor feltűnt egy rovásírásos szöveggel díszített póló, lassan közeledve felénk az árnyékos oldalon. V. korábbi főnöke már sokadik hónapja Spanyolországban él, visszaköltöztek, de ügyintézés miatt visszanéztek még, s ebből kifolyólag találkoztunk. Én még frissen zsibbasztott arccal a fogorvos után, kora délelőtt, máskor ilyenkor a sütőt izzítom a szerdai kenyérrendelések sütéséhez. De mindenképpen össze akartunk futni vele, csúsztattam mindent.

Szóval, V. kávéért áll sorban, mi a járda szélénél, csevegve. Nap süt, fények, rovásírásos póló közeleg. 

Egy férfihason.

Jééé, magyar? - futott át az agyamon, s feljebb néztem, fel, a póló viselőjének arcára. Kifejezéstelen, kissé unott tekintet, amilyet az ember általában az utcának tartogat, a férfi nem nézett a szemembe, ahogy közeledett: miért is tette volna, egy maszkos nő, semmi sem árulja el róla, hogy esetleg "ismerős" lenne.

Jesszusom, Imre - ismertem meg én az embert, s kissé riadtan elfordultam. Utoljára tizensok éve láttam, azok után, hogy eldöntöttem, hogy egy életem, egy halálom, inkább vezetek, de ne kelljen megint kellemetlen élményt átélnem Imre bőbeszédűsége miatt. Amiről itt írtam. 

Most is ugyanúgy nézett ki, csak az arca volt semmilyen. Félrehúztam az útjából a főnököt, s amikor Imre már hallótávolságon kívül volt, pirulva magyarázgattam elfordulásom okát. Utánanéztem: a pólót a hátán is jókora rovásírásos szöveg és ősmagyar motívumok díszítették. 

Imre, akinek - nem kis részben - a jogosítványommal tartozom. Néztem már párszor a kockaseggű buszt, amit régen vezetett, ha összetalálkoztam vele a városon áthajtva, de egy idő után már csak a foncsoros szemüvegű lengyel sofőrt láttam mindig, Imrét soha. 

Vajon hol dolgozik? Remélem, jól van, s arcán az unott kifejezés tényleg csak a világnak szólt, jól van és elégedett. S talán még most is a kicsi házban él a Rocky Valley-ben, s buszt vezet, valahol, máshol.

Sikerült!

Két órát vártam rá, holott időre hívtak be: kétoldalas kérdőív kitöltése, és kikérdezés, valamint vérem minőségének dicsérete, és leszívása után most már elmondhatom, hogy a véremet is adtam az újhazáért. Vagy valami ilyesmi. Egészen elérzékenyültem, újabb nagy lépés az életemben.

A fa és a fejsze

A szabadság előtti utolsó hét. Még hátravan két fogorvosi látogatás, egy véradás (most már csak sikerül!), egy esküvői rendelés elkészítése, s ha belefér, mézesek a piacra, hogy az azért legyen, no és a lakás rendberakása, csomagolás… Közben már az Alpokban jár az ember esze, kis listát készít, hogy mit látott mások utazásáról, mi az, amit megnézne ő is, s vajon bele fognak-e férni vágyai az egy hét-tíz napba?

Közben folyton vigyorgok, mert annak ellenére, hogy Japán a világ másik végén van, s jóval délebbre, mégis még mindig meglepően érvényesek erre a szigetre a mini évszakok. Az ősz kezdete, a meleg véget érése, a ködöcskék reggelente, az első színesedő juharfalevelek... Ugyan viharok nem voltak, csak egy nagy-nagy eső, de minden más passzol. 

***

Múlt-múlt szombatra virradó éjjel jókora eső volt, s egész délelőtt csöpögött, szemergett, esett az eső. Ennek ellenére sokan jöttek a piacra, s még olyan is volt, aki a kávézást is megpróbálta a nagy fa széles ágai alá kiülve. De az aznapi izgalmat az jelentette, hogy mikor odaértem, észrevettem két jókora kutyát a hatsó parkoló gyepén, a fák alatt ülve. Először azt hittem, hogy valaki hozta magával az ebeit, de bent senki nem ismerte őket, sőt, alapos kavar lett a kutyák feltűntéből.

Talán már mondtam, hogy minden esemény a piacon, mert sosem történik semmi. A kutyák barátságos farkcsóválással jöttek felém, aztán visszaszaladtak a fa alá, ahol egy nagyobbacska, csupa sár, hullott levélből álló gombócot szagolgattak, bökdöstek az orrukkal. Egy sündisznó volt! Már ekkor ment a sikoltozás, ne csalogassam őket, meg fognak harapni! Pedig csak az orrukat nyomták hozzám barátságosan.

Egy kolléga elterelte a kutyák figyelmét, én pedig egy szemeteskosárba tereltem a sünt, s a szederbokorral szegélyezett kerítés alá gurítottam, ahol a kutyák nem érték el. Egy idő után el is tűnt az aljnövényzetben, remélem, hamar sikerült megtisztogatnia magát a kutyatalpak által ráragasztott sártól.

Közben jöttünk-mentünk, de a kutyák játékszerük eltűnte ellenére sem mentek el, élvezték a nyüzsit. Nyitáskor egy söprűvel kellett őket távoltartani az ajtótól, így a vevők között ődöngve keresték a figyelmet.

Talán egy óra múlva jött egy nő, aki a kutyákat látva kijelentette, hogy “ezeket" el kell vitetni, s telefonálásba kezdett, de kiderült, hogy egyetlen kutyás charity-t sem ért el, ezért sikertelenül megpróbálta a csomagtartójába terelni az ebeket, de azok lazán odébb ugráltak, s még akkor sem engedelmeskedtek, amikor elővett egy kisvödörnyi potyadékot, s megetette őket. Akárki érdeklődött, hogy mit csinál, fennen hangoztatta, hogy ő több menhellyel is kapcsolatban van, s ezeknek az állatoknak az lesz a legjobb megoldás. (A menhelyek tele a sok Covid idején vett és megunt kutyával, akiket egy idő után egy injekció terel majd a másvilág felé, de valóban, az a legjobb megoldás nekik :-/.)

Egy túlbuzgó tagunk valamiért kitalálta, hogy ez inkább rendőrségi ügy, s hívta a Gardai-t. Akik, mindenki nagy meglepetésére hamar meg is érkeztek, s megpróbálták a kutyákat berakni a rendőrautóba, de alig értek hozzájuk, a kutyák lekushadtak, s képtelenség volt őket mozgásra bírni. Felemelni persze, nem merték őket. Páran morogtak is, hogy a) bezzeg bűneset idején nem ilyen fürge a gardai, b) nem kóbor kutyák ezek, hiszen az egyiken nyakörv volt, s eddigre már felraktam a képüket a helyi Facebook csoportba, s többen kommenteltek is, hogy ezek a kutyák az egyik közeli traveller telephez tartoznak. Végül a rendőrök elmentek azzal, hogy küldik a gyepmestert.

A kutyák tovább élvezték a népszerűséget, a sok simogatást, aztán lefeküdtek egy bokor alá, az eső elöl. Mi már zártunk volna, a kutyák még mindig aludtak... Egyszerre csak felpattant mindkettő, s mereven néztek kifelé a parkolóból... aminek a falán túl hamarosan feltűnt egy kamaszgyerek, kezében pórázzal. A kutyák rohantak őt üdvözölni, s a srác gyorsan eltűnt velük. Pár percre rá a gyepmesterek is megérkeztek, két idősebb pasi, akik mondták, hogy látták a srácot a telep felé tartani az ebekkel, s célzatos kérdésekkel próbálták a kutyákat veszélyes állatoknak beállítani (“s agresszívan viselkedtek a vevőkkel?”)  de kb. ugyanezzel a lélegzettel mondták is, hogy nem tehetnek semmit: ismerik a srácot, kiskorú, 16 év alatti, nem vehetik el a kutyáit, s jogilag sem léphetnek fel ellene. Esetleg egy-két mondat a felelős kutyatartásról? Nem, azt sem lehet. Azután verbális kedélyes adok-kapokba merültünk, az ő nehéz sorsukról, igazi Irish wit, örültem, hogy tudtam velük tartani a lépést poénkodásilag, s mert látták, hogy piac vagyunk, s hú, miket árulunk, kaptak a megmaradt sütiszeletekből, ha már hiába autóztak fel a faluba.

***

Múlt hétvégén Duckett’s Grove volt a program, George halálának 3. évfordulója. Elég szép számmal összejöttünk, igaz, csak a parkolóban állva beszélgettünk, de aztán a szomjúság beterelt minket az elég egyszerűcske kávézóba, a kastélyrom udvarára, s ott beszélgettünk tovább. Vagyis inkább Dermot-ot hallgattuk, akivel 3 éve nem találkoztunk. Ő aztán képes hosszan beszélni a kocsikról, a kalandjairól (hogyan rendelt sztéket Olaszországban), erős cork-i akcentussal: de szerencsére ezt olyan élvezetesen teszi, hogy nem bánja senki, hogy nem tud beleszólni, vagy csak röviden. Vittem neki citromos szeletet, mert többször mondta, hogy azért eljön a találkozóra, csak legyen.

A fallal körbezárt kert most is gyönyörű volt, az a rengeteg virág...! A budleiákon számtalan lepke, tejesen elámultunk a mennyiségükön, felénk ilyet nem látni már. Tele szilvafa, szép almafák, kár, hogy senki nem szedi róluk a gyümölcsöt. Ha vállakozó lennék, lekvárt főznék belőlük, vagy sütit, és ott árulnám a kastélyrom látképével, nem hagynám őket kárbaveszni. A közösségi kiskertben is összeszedem a hullott almát, azon élek egész héten. Tegnap pedig Mavis kollégámmal leszedtük a szedret a piac kerítése mentén, almás-szedres süti lesz belőle. Szedés közben egy rigó és egy vörösbegy csatlakozott hozzánk, bele-belecsipekedtek az érett szemekbe a bokrokon. A minap a telepen egy szarkát láttam, amint beleevett a macskák edényébe (a szomszédnál folyton kint vannak az edények), s utána felszállt az egyik telepi fára, s annak piros bogyóiból evett. Mondtam is V.-nek, micsoda gourmand a szarka, szépen kiegyensúlyozott étrenddel él.

***

Tegnap pedig volt az utolsó piacom. Volt kis megdöbbenés, hogy 5 piacot fogok kihagyni, de megértették, hogy egy ilyen út hosszan tart és ránk fér a pihenés egy ilyen év után. Várnak minket haza. Egy érdekes sütivel rukkoltam ki, új sütirecept de máskor is fogom használni, mert szépen lehet ízesíteni, s formázni is könnyű. Egy olasz nagyitól láttam a receptet, egy szivet vágott ki a sütiből, majd egy másikat, a tészta kakaóval színezett feléből. Ezt kettévágta, s a fejére állított szívforma két feléhez illesztette. Így alakult ki a kutyafej-forma. Csak össze kell csípni a füleket a fejtetőn, s esetleg hozzányomni a kutyafejhez, mert sütés után némelyik levált.

***

Este pedig szolid tömbparti a szomszéd tömbben. V.-nek virtuális nyári céges partija volt, amit úgy oldott meg a felső vezetés, hogy minden alkalmazottnak kiküldtek egy hamburger-készletet két személyre. Ezt vittük át a partira. Nem voltunk sokan, többen még nyaralnak, de így is sikerült megismerkedni új lakókkal, akiket eddig nem, vagy csak futólag láttunk. 

Alaposabban megismerkedtem az egyik kenyeres vevőmmel, akiről kiderült, hogy ausztrál, Brisbane-i, s sört főz hobbiként. Egy nagyon bőbeszédű nyugdíjas tanár segített kideríteni, hogyan hívják azt a vékony cipőt, amit a tengerben úszók viselnek néha – ő sem szeret fura dolgokra rálépni a vízben. S mesélte, néha milyen tiszta itt a víz, lehet halakat látni, ha éppen nincs felkeverve a homok/törmelék az öböl vizében. Nem tudom, lenne-e időm ilyesmit beszerezni, vagy így nagyobb kedvem lenne bemenni az itteni hideg vízbe, de hasznosnak tűnik. Aztán már csak a hideggel kellene megbarátkozni.

V. közben a vendéglátó férjével, egy szívgyógyásszal beszélgetett, majd csatlakozott hozzájuk az ottlakó Fülöp-szigeti pasi, s V. mesélte, hogy a sötétedés után látta, amint egy egér rohant végig a lakásokhoz vezető lépcsők előtt, kis híján nekiütközött a Fülöp-szigeti lábának, majd elrohant. Szerinte biztosan nem kell aggódnunk Manci diétája miatt távollétünk alatt. Vacsora közben egyébként egész fotósorozatot készítettem Manciról, amint a telep kerítése tetején egyensúlyozva mereven figyelte az azon túli gazosban mozgó apró lényeket, majd egyszer csak hosszan elnyúlva le is vetette magát. De a vadászat nem sikerült, üres szájjal ment el később nagy ívben kikerülve a bbq-ozó csoportunkat, mert két öleb is jelen volt a vendégek között. Az abban a tömbben lakók panaszkodtak, hogy korábban irtani kellett az egereket, még az emeleti lakásba is beférkőztek!

***

Korábban említettem ugye, azt a Baptiste c. filmsorozatot, amit Magyarországon forgattak. Végre véget ért. Borzalmas sztori, úgy értem nagyon nyakatekert, a lényeg a terrorizmus lenne, amit idegengyűlölők követnek el az ott élő menekültek, külföldiek ellen. Már csak a magyar kapcsolat miatt ültem végig, de felesleges, nem volt jó. S nem jönnek ki belőle jól a magyarok: a film végén a jobboldali képviselő mosolyogva és boldogan veszi tudomásul, hogy népszerűsége nőtt néhány ponttal, annak ellenére, hogy terrorra buzdítással vádolták. Meh.

***

Kissé aggaszt, hogy távollétünkben a kertet kár éri. Mostanában sokszor berúgják a labdáikat a srácok a kertbe, csengetnek, bűnbánó arccal kérik vissza a labdát, én pedig keresgélhetem a levágott ágak halmában. A minap egy féltett növényem cserepét zúzták szét, a növény is megroppant, de remélem, túléli a tortúrát. Mondtuk nekik, hogy nem leszünk itthon, nem lesz aki kiadja nekik a labdát, de elképzelhető, hogy be fognak mászni érte. Vagy szereznek egy újabb labdát, eddig mindig más színűt kellett visszadobnom.  

***

Nemrég egy duplum magazint küldtem Hiroko-nak Cork-ba, ami pár nap után visszaérkezett hozzám. Hiroko adta meg az irányítószámot, így értetlenül bámultam a meglepően bőbeszédű üzenetet, amit a postás a csomagra írt:

Nem azzal dobta vissza, hogy címzett ismeretlen, hanem megmagyarázta, részletesen leírva, miért nem tudta kikézbesíteni! Így V. megnézte a postai irányítószámok oldalát, s kiderült, rossz kódot kaptam Hiroko-tól, aki a közeli hotel irányítószámát adta meg, s nem pontosan a lakótömbjükét. Újracsomagoltam a magazint, s egy nap múlva ott is volt nála, gondolom, ugyanannak a postásnak köszönhetően. Egészen feldobott a tudat, hogy ilyen gondos az ottani kihordás. Ilyenkor szoktuk mondani, hogy pedig 'akár közéjük is lövethetett volna'.

***

A minap végre én is megnéztem a Lost in Translation-t. Aztán próbáltuk kideríteni, hogy tíz évvel ezelőtt V. ugyanabban a hotelben volt-e, ahol játszódik, vagy máshol. Végül egy fotója segített, amin - mint kiderült - tisztán látszik a film helyszíne, a Park Hyatt. Addig nyomoztunk, látószögeket, Fujira való kilátást összehasonlítva, míg kiderült, hogy ő kissé északkeletebbre, egy hasonlóan magas épületben volt, gyakorlatilag egy sarokkal odébb. A Japán iránti vágyamat pedig a film alapos kibeszélésével enyhítettem, megbeszélve V.-vel, hogy volt-e jövője a két főszereplő kapcsolatának, s ha igen, milyen. Ahhoz képest, hogy a filmről valaki valóságos egyetemi elemzést írt, könyv formátumban, ami ma vagyonért rendelhető meg, mi elég röviden túlestünk a dolgon. Végül abban egyeztünk meg, hogy a filmet mindenki korának megfelelően fogja pozitív vagy negatív végkicsengésűnek értékelni. A lényeg, hogy tetszett és lekötött, s elgondolkodtatott.

***

Nemrég egy általam követett amerikai sütidekorátor érdekes videót tett fel, s ennek köszönhetően ismerkedtem meg Eddie-vel, a nyomtatóval, amely közvetlenül a sütire tud nyomtatni. Bármilyen sütire, makaronra, akár burgonyasziromra is. Persze, a legjobb felület egy fehér kemény cukormázzal borított süti. Megnéztem pár videót, s sikerült kiderítenem, hogy ez a gép kapható Németországban (ottaninak véltem a gyártót). Beszéltem róla V.-nek, s ő javasolta, hogy vágjak bele, s vegyek egyet. Ez egybeesett azzal, hogy lenne egy többszáz logós sütire szóló rendelésem januárban, az Üzemen keresztül. S közben járt az agyam, s nem kellett nagy ész ahhoz, hogy rájöjjek, a nyomtató birtokában bármilyen bonyolultságú logós rendelést el tudnék vállalni, akármekkora mennyiségben. 

A német telep útba esett volna hazafelé, így írtam nekik, hogy ott vehetnék-e a helyszínen egy nyomtatót, vagy csak online érhető el. Erre válaszul írta a képviselő, hogy van ír képviseletük is, íme az elérhetőség, keressem meg. A lényeg, október elején megrendelem a gépet ami elvileg 4 nap alatt megérkezik. Vagyis terjeszkedni fogok, sütiileg. Nagyobb sütő, hűtő nem fér be a lakásba, kenyérsütéshez, de ez az Eddie elül az asztalon, s nem kell másnál megrendelnem a cukormáz lapra való nyomtatást, s aztán körbevágni egyenként, hanem az alapsütiket kell 'csak' megsütni és lefedni mázzal. 

Már csatlakoztam az Eddie használók Facebook-oldalához, és láttam, hogy van néhány dekorátor, akik rendszeresen megosztják tapasztalataikat, s hogy a közösség segítőkész és azonnal válaszol a felmerülő kérdésekre. Úgyhogy nagy fába vágtam a fejszémet, veszek egy drága gépet (valami agyzsibbasztó ÁFÁ-val), hogy több megrendelést tudjak teljesíteni. Olyan megrendeléseket, ahol nem a kézzel dekoráltság számít, hanem a mennyiség. De úgy gondolom ha egy cég 750 sütit rendel az alkalmazottainak, akkor nem az egyediséget keresi. Kétfélék lesznek a munkáim majd októbertől (remélhetőleg, ha minden összejön): az egyediek, és a szalagmelók.