Választási láz

A kóstoló ismét megtette a magáét, majdnem mindent eladtam, a két banana bread-ből vágott 16 szelet pillanatok alatt eltűnt. Nagyon sikeres hónapot zártam.

***

A piacot ma ellepték a Zöld Párt jelöltjei. Június hatodikán lesznek ugyanis a helyi választások (és az európai választások). Pénteken meg is érkeztek a választási "behívóink" a postaládába. Egy közeli iskolába kell mennünk, illetve megyek, V. nem akar választani. Elég nehezen találtam meg, melyik iskola is az, először is, mert ír nevén emlegetik, másodszor, mert címként csak annyit árult el a telefonkönyv, hogy a Vevay Road-on van. Na de hol?! Házszám nincs megadva, az utca hosszú, ugyan van egy sejtésem arról, melyik iskola lehet, de majd kiderül, jó-e az a sejtés. Elolvasgattam pár helyi jelölt szórólapját, de eddig legszimpatikusabb a két független induló. Főleg azért, mert a megyei újságban elég sokszor cikkeztek az egyik független jelölt buzgólkodásairól a közjóért, s remélhetőleg nem azért akar politikus lenni, hogy tömje a zsebét. Bár, ne legyek naiv.

Tehát, Zöld Párt. A rengeteg plakátról már ismerős volt a hölgy arca. Négyen jöttek, a jelölt, a segédje és két csicska. S később befutott a jelölt férje is. Első nekifutásra nem jutottak az ajtónál tovább, mert Olive (úgyis, mint PR officer) az útjukat állta, s keresetlen szavakkal közölte a hölggyel, hogy nem érti, miért itt kampányol, amikor ez egy country market, és a Zöld Párt vezetője pedig a Farmers' Market-eket emlegeti lépten-nyomon, mint követendő példát, megfeledkezve a real McCoy-ról, vagyis a country market-ekről. A hölgy erősen vitatkozott, ment az adok-kapok, nagyon komoly gesztikulálásnak lehettem tanúja a kávékuckó pultja mögül. Végül csak bejöttek, osztogattak pár szórólapot, és ingyen szövetszatyrot, rajta a jelölt weboldala címével.

www.whatistandfor.ie

A piac végére aztán befutott Lettie McCarthy is, állandó kuncsaftunk, a Labour párt helyi képviselője. Kedves ember, anno minden kérdésemet megválaszolta, amikor Sandyford-ban laktunk, és voltak kérdéseim a szelektív szemétgyűjtéssel kapcsolatban. Ő eddig is nehezen jutott be az ajtón, mert Willie rendszeresen az útját állta, és előadta egy-egy problémáját, ami azon a héten éppen gyomorfájást okozott neki. Túl sok teherautó haladt el a háza előtt? Majd Lettie tesz róla, hogy ez ne így legyen. Szagot fúj a szél a szeméttelep felől? Lettie majd segít. Elhúzódik az útfelbontás? Lettie tesz róla, hogy megsürgessék. Legalábbis Willie-ben valami ilyen elképzelés élhetett, mert akármilyen bosszúsága volt a héten, Lettie-t szó szoros értelmében megragadta, s addig nem engedte tovább, amíg valamilyen bíztató választ nem kapott. A többiek már tréfálnak is, amint Lettie eljut az első puthoz, kérdezik tőle, hogy na, a héten mit kell elintézned Willie-nek?

Lettie hozzám is odajött, de-szép-időnk-van-ma-remélem-számíthatok-a-szavazatodra, hadarta, mire én sajnálkozó mosollyal mondtam, hogy elköltöztem Bray-be, nem az ő választó körzetébe tartozom már. Amúgy Sandyford-ban két jelöltet is ismertem személyesen, s most valószínűleg a választás is könnyebben menne, ha még ott laknék :-) De itt Bray-ben egyet sem ismerek. S hogyan döntse el az ember, kinek higgyen a sok ígérgető közül?!

Willie-től egyébként igen profin elkészített és szép, függő virágkosarat kaptam (árulja őket a piacon is, 20-25 euró egy-egy, saját növényeiből összeállított kosár. Igen kapósak!) Eredetileg dekorációnak szántam volna a piac ajtaja elé, de a lánca rövid, túl magasan lógna le az eresz alól. Így hazahoztam, és most a madáretető akasztóján lóg. A madáretető pedig odébb költözött. Amúgy észrevételem szerint a madarak inkább csak inni járnak mostanság a kertbe, hogy megjött a jó idő, sűrűn fürdenek, úgyhogy azoknak a vizét is naponta kell frissíteni. A kosárhoz pedig részletes instrukciókat kaptam: naponta öntözni kell, s tápozni hetente.

A paradicsomnövénykék szezonja kifutott, ma már más növények (főleg eperpalánták) voltak kirakva a pultokra. De Willie azért igért 3 növényt a jövő hétre.

Továbbá volt a piacon az RTE, az itteni tévé, felvételeket készítettek, mert szó lesz a Nationwide műsorában a közeli allotment-ekről, vagyis bérbe vehető parcellákról. Mivel a műsor készítője kuncsaftunk (hehe), ezért hozzánk is eljöttek, pár képnyi felvétel erejéig. Volt spontán "most bejövök, szétnézek, oldalról vegyétek, ahogy a lekvárért nyúlok"-típusú felvétel. Remélem, nem felejtem el megnézni a műsort!

Állítólag ez az allotment-es hely (Beech Hill) igen szépen van kialakítva, fakerítés választja el egymástól a parcellákat, kerti házikók van mindegyiken, kis, növényekről, bokrokról elnevezett utcácskák futnak a parcellák között, persze, van vízforrás, jó nagy parkoló... Valaki már be is dobta ötletként a piacon, hogy talán a piac épülete mögötti részt ki lehetne adni...

Ha valaki ilyesmire vágyna itt, íme, egy hasznos weboldal a kereséshez: http://www.allotments.ie/

Eh...

A héten hajtás volt, a kávézóba kétszer annyit kellett szállítani, mint általában, mert a lányok el voltak/vannak foglalva két esküvői rendeléssel. Örültem. Ezen felül még extra sütimegrendelések is jöttek tőlük, logós sütik, amelyek elég csicsásra sikerültek. S persze, megrendelésük nem ment zökkenőmentesen, mert főnökömnek a rém egyszerű, rövid, már többször lebetűzött, szájbarágott emailcímem még mindig gondot okoz, s hiába teszem hozzá, hogy DOT HU, ő kitartóan egy .ie végződésű címmel próbálkozik. Én fejből tudom az övét, de hát én már csak ilyen buzgómócsing vagyok.

Csütörtök reggel okozott nekem egy gyomorszorongató bosszúságot. V.-nek szerencséje volt, éppen Wicklow eldugott sarkába autózott, régi autót fotózni, így nem kaphattam azonnal telefonvégre, hogy telefröcsögjem a dühömmel a fülét, éppen úgy, mint amikor megjelent a Bridgestone Guide, amely egyvégtében ex-főnököm csodás sütni/főzni tudását zengte.

Volt főnököm küldött (továbbított) egy mailt, azzal, hogy itt a rendelés, ilyen és ilyen süti kell. S mint amolyan 1.0-ás júzer, nem törölte le a korábbi maileket, amiket a megrendelővel váltott. Aki a legelső mail-ben az emailcímemet kérte, mondván, hogy céget váltott, máshol dolgozik már, de korábban már csináltam neki sütik egy PR-rendezvényre, s hol lehetne engem elérni. Ex-főnököm - aki mostantól a HP rövidítést fogja kapni - azt válaszolta neki, hogy én még a kávézóban dolgozom, s a kávézó emailcímén lehet elérni.

Remek.

Persze, a szokásos hevületemmel jól felhúztam magam. Emésztettem is a dolgot egész nap, amikor V. is hazajött a rendkívül jól sikerült, érdekes fotózásról, még őt is fárasztottam, mert valóban fárasztó, hogy ilyen triviális, tulajdonképpen teljesen magától értetődő dolgon habzószájazok. Hát persze, hogy HP azt mondja, hogy még ott dolgozom. Miért is mondana mást, hiszen a kuncsaftoknak elvileg nem szabad tudniuk, hogy nem a kávézó, hanem egy külsős gyártja a sütiket.

S így lecsaphatott a kezemről egy alig húsz eurós rendelést, s bezsebelheti a "dicsőséget".

Azt hiszem, ezek után nyugodtan meg fogom említeni a sütős weboldalamon azt a tényt, hogy ettől és eddig ott dolgoztam. Korábban vonakodtam ettől, hogy hú, mi lesz, ha a népek rájönnek, hogy már régen nem ott dolgozom, s a sütik beszállított sütik, s nem ott, a kávézójában készülnek, ahogy állítja, s mit fognak gondolni róla. Ha lebukik, legyen az ő gondja.

Megyek, kisütöm a kenyereimet. Azoknak a kis kerek, barnára sült formáknak a látványa mindig megvigasztal.

Zion Wildlife Gardens

A reggelimet készítettem, amikor V. szólt, hogy jöjjek hamar, s kimerevítette nekem a SkyNews ticker tape-jét, a képernyő alján futó hírekkel. Új-Zélandon, Whangarei-ben, a Zion Wildlife Gardens-ben egy alkalmazottat halálra mart egy fehér tigris.

V. mondta, csak nem a Craig Busch-t, akié a park?

Nosza, elő a laptopot, rákerestem az ebben az esetben legmegbízhatóbbnak tekinthető hírforrásra, a New Zealand Herald weboldalára, s valóban, vezető hír, hogy mi történt. Nem Craig Busch halt meg, a Lion Man, hanem egy Dalu Mncube nevű dél-afrikai ember, aki már régebb óta ott dolgozott. Ettől persze, nem lett kevésbé tragikus a hír, elszomorodtam. S ahogy olvastam a cikket tovább, úgy derültek ki egyre elkeserítőbb dolgok e nekünk igen emlékezetes vadasparkról. Craig Busch-ról kiderült, hogy pereskedik a saját anyjával, aki szintén a park tulajdonosa, sőt, december óta már nem is dolgozik ott. S a szerencsétlen módon elhunyt férfi februárban már megmentette egy társa életét, akit ugyanez a tigris támadott meg.

S most persze, a tragikus baleset után már megy a vita, hogy mi legyen a parkkal, a hivatal már az állatok lelövését fontolgatja. Miért? Kihalófélben lévő állatok, amelyeket - nekünk legalábbis úgy tűnt- nagy szeretettel és hozzáértéssel neveltek a parkban. Nem rohangál ezekből az állatokból olyan sok a föld hátán, hogy most halomra lőjék valamennyit.

Remélem, győz a józan ész, Craig Busch visszakerül a parkba (mégiscsak ő hozta létre, ő ismeri legjobbak azokat az állatokat), és a továbbiakban óvatosabbak lesznek. Mégiscsak vadállatokról van szó. Addig is, nem állhatom meg, hogy ne másoljam ide új-zélandi útinaplómból az ott töltött pár óra leírását. Nagyon-nagy élmény volt!

A Zion Wildlife Gardens-ben

"A mai nap csupa sikerélmény volt. No, nem úgy, ahogy elképzeltük, legalábbis V.-nek csalódás volt a kocsi miatt. Reggeli után elmentünk kocsit bérelni. Első hely, sorry, no car. Második kinézett hely: sorry, no car. Mit javasol? Menjünk vissza a hotelbe, és kezdjük hívogatni a bérlőhelyeket, mert ők és mindenki más fully booked a héten. Persze hitetlenkedtünk, mivel azt hittük, februárra már vége a csúcsszezonnak, de ettől a helyzet nem lett rózsásabb. Elindultunk az útikönyv alapján jelzett információs irodához, ami nem ott volt, hanem a hoteltől öt percre, a SkyTower tövében. Ott a kedves hölgy már előre ingatta a fejét, de a második helyen sikerrel járt (ABC sorrend szerint hívogatta a cégeket). Hosszas, részleteket kitárgyaló telefon után – miközben befizettük az előleget – a cég értünk küldött egy furgont, egy hallgatag kamasszal a volánnál. A dolgokat még bonyolította, hogy egész Ausztrália és Új‑Zéland területén nem működtek a MasterCard ellenőrző rendszerek, így a letétet készpénzben fizettük.

V. gyorsan kivett pénzt, én pedig közben megérdeklődtem, hogy a Zion Wildlife Gardens nyitva van‑e. A kedves hölgy megnézte a weboldalukat, és felhívta őket, mikor van az utolsó túra. Ugyanis V. azt mondta, ha ma nyitva van, oda ma elmegyünk kocsival.

Az autót az ARF autókölcsönzőnél kaptuk. Christchurchben kell leadnunk, hatodikán, tizenhét óra előtt, hogy még legyen ott valaki, aki kivisz bennünket a reptérre. V. húzta a száját, öreg, motorilag lestrapált autó, Mazda Famila 1.5, ráadásul automata, de én már ennek is örültem, mert féltem, hogy Aucklandben ragadunk több napra, netán akár egy hétre is.

Míg a papírokat intézte az uram, élénk, időnként fel-felhangzó madárhangra lettem figyelmes. Azt hittem, hangulatkeltésképpen megy magnóról, de aztán megláttam magát a madort is, egy közeli bokron. Valódi volt, valódi énekkel! Nagyon szépen énekelt, a város közepén, a kissé lepukkant üzemi telepekre egy kis színt varázsolva.

Mivel minden cuccunk nálunk volt, egyből elindultunk az M1-es úton észak, Whangarei felé, útközben az elég érdekes, szokatlan tájban gyönyörködve. Fura madarakat láttam, sok van belőlük, majdnem mint otthon a szarkákból, mindig kettesével járnak. Később megtudtam, miner a nevük. A fák fern tree-k, páfrányfák(?), keverve fenyőkkel, s otthonról ismerős fákkal. A talaj vöröses, vulkáni. Kiderült, a csicsergő zaj, amit néha lassításkor hallottunk, nem a kocsiból jött, hanem az útszéli bokrokon hangoskodó kabócaszerűek zaja. Az útról néhol csodás látvány nyílt az öblökre, a rengeteg szigetre.

Whangarei-ig két óra volt az út. A városban kérdezősködtem az információnál, a néni egyből egy színes lapot nyomott a kezembe, útbaigazítás a Wildlife Gardenshez. Még további, vidéki, köves utakon való vezetés után háromnegyedkor értünk a Gardenshez. Ami elég kicsi. A fogadóházként használt kis lakókocsi épülete tele volt plüssállatokkal, falinaptárakkal, apróbb ajándékokkal, s hasonló cuccokkal, amiből pénzt lehet csinálni. Az utolsó, tigriskölyök-tapogatós túrán én vettem csak részt, V. velem jött, míg az ő díja 60 NZD volt, az enyém 200. Naná, valamiből fent kell a helyet tartani, az egészen látszik, hogy nem egy államilag támogatott hely, ezt valaki szerelemből csinálja. Befelé menet a szponzorok hosszú sora volt felírva egy táblára, a logóikkal. A lány, akinél fizettünk, mesélte, hogy majd kávézót szeretnének építeni a bejárathoz. Nekem pedig eszembe jutott, hogy nyomulhatnék az oroszlános sütijeimmel :-)

Háromnegyed óra üldögélés után kerültünk sorra, amikorra már a fogadóépület mögött lévő elég borzasztó pottyantós budikat is megismertük belülről (amilyeneket koncertekre szoktak kitelepíteni). Egy kerti asztalka mellett üldögéltünk, csendesen főve a nap alatt.

A lány, aki a vezetést tartotta, ugyanaz volt, aki addig a fogadóépületre ügyelt, ahol aláírtuk a papírokat, hogy ők semmiféle sérülésünkért semmiféle felelősséget nem vállalnak, még akkor sem, ha meghalok, mert mondjuk halálra mar a kicsi állat. Vagy egy nagyobb. A lány érdekes éneklő akcentussal beszélt, határozottan lestrapált pólót hordott, hozzá virágos szandált. Minden, éppen jelenlévő állatról megtudtuk, honnan való, hogyan került ide, miért különleges, szaporítják-e, s ha igen, sikerrel-e. Főleg a fehér tigriseket találtam lenyűgözőknek, nagyobbak, mint a Barbary (berber) oroszlánok. Ha feltápászkodik fektéből, mellmagasságban van nekem a háta, szóval jó nagyok. Főleg hozzám képest.

Fura érzés volt ott járkálni, azokon a helyeken, az épületeket között, amelyeket eddig csak a tévében láttam. Egyfolytában vigyorogtam befelé.

A túra végén jött, amiért fizettem a vagyont: bemehettem a dokfilmből már ismert elkerített részbe, ahol a tigriskölykök nevelődnek, s az éppen jelenlévő egy darab (a bit of a handful) tigriskölyköt megagyusztálhattam. (A többivel éppen Hamilton-ban volt fellépése a Lion Man-nek.) V. egy padon üldögélt, s néha fotózott, legyen emlék a nagy eseményről. Mondta a lány, hogy „they bite, they scratch” (harapnak és karmolnak), ha fáj, finoman üssek az orrára, hogy tudja, olyat csinál, amit nem szabad, s mondjam hogy „No!”. Jó alaposan megdögönyöztem, pedig vizes volt, akkor ugrott ki a kádjából, ahol hűtőzött, amikor meglátta a lányt a kerítés túloldalán. Kicsit sprődebb volt a szőre, mint vártam, kerek, macis fülei vannak, egyáltalán nem volt szaga, és négy hónapos kora ellenére jó nagy, és harap! A lány felült az asztalra, ami a tigriseknek szolgál pihenőül, a tigris is felkapaszkodott melléje, s elég durván próbált játszani a lánnyal.

Persze, én is tapogattam a kicsi állatot, s nekem is jutott a fogaiból. Az ujjamat meg is kapta, csendben véreztem, s néha mondogattam, hogy „Nem”, de az nudlit ért. Csak akkor engedett el, amikor - ahogy mondták - óvatosan rászorítottam az ujjaimat a szájpadlására, s hüvelyujjammal megnyomtam az orrát. Vagy tíz percet maradtam bent, beszélgettünk a lánnyal a helyről, V. fotózott... Szóval igen szuper volt. Aztán már én mondtam, hogy menjünk, mert a kis állat kezdett vadulni, és gondoltam, úgyis zárnak lassan, ne vesztegessem az idejüket.

A kapu felé menet még megnézhettük, hogyan dobálják be a húsokat a félvad Barbary oroszlánoknak, még párszor visszabámultam, hogy emlékezzek a látottakra, a fogadóházban egy fertőtlenítő krémmel letisztítottuk a kezünket, aztán elindultunk haza. Vízescsap vagy mosdó nem volt.

Visszafelé rövidebbnek tűnt volna az út, ha 40 km‑re Aucklandtól bele nem futunk a hétvégi dugóba. Araszolás, a dög melegben. De legalább tudtuk nézni a tájat, igen szépek voltak az öblök a kis szigetekkel! Alapos fejfájásom lett, leégett a nyakunk – hiába, elfelejtettük bekenni magunkat. Muszáj lesz kalapokat is venni, akár hülyén nézünk ki benne, akár nem."

Banánkenyér - banana bread

A kenyérkóstoló igen jól sikerült, az összes kenyerem elfogyott. Egy farmerkenyér felét felszeleteltem apróra (Bella szerint nem elég apróra), és egy fél rozsbaguette-et is vékonyan felkarikáztam. Megvajaztam, tányérra raktam őket, s a többit Bellára hagytam, aki - mint már írtam -, felvállalta, hogy majd elmond mindent a kenyerekről az érdeklődőknek. S mivel titokban reménykedtem a sikerben, ezért a szokásosnál kétszer annyi farmerkenyérrel indultam neki a piacnak. Elfogyott mind a hét! A kóstolóból megmaradt fél farmerkenyér pedig V.-nek szolgált vacsoraként vasárnap, amikor a még szombaton, a magyar boltban vett, fenségesen illatozó mangalicakolbász mellé keresett kísérőt.

Azt javasolták, a kóstolót ismételjem meg megint. Remélem, a kóstoló után is fogyni fog a kenyér, nem csak akkor, amikor - Bella szerint túlságosan nagylelkűen kimért - falatkákat rakok eléjük.

Pár hete megcsappant a torták sikere, a narancstortából rendszeresen hazahoztam a felét. Adhaímhin mondta is, ne hozzak annyit, inkább fogyjon el két torta biztosan, mind megmaradjon a harmadik fele. Így lemondtam a naracstortáról. De mindenképpen akartam valamit vinni helyette. A már erősen barnuló banánokra esett a tekintetem a konyhapulton. Őket a diétát segítendő vettem, de nem fogytak el. Lemértem a maradékot: éppen fél kiló volt. Csudás. Banánkenyér lesz belőle.

A banánkenyér nem kenyér, hanem sütemény. Az írek nagyon szeretik ezt az amerikai eredetű, kenyérformájú sütit. Julie Duff összeállított egy remek könyvet, "Cakes - Regional and Traditional" címmel, keresgéltem, de ebben nem szerepel, mert - mint réjöttem - nem tartozik sem az angolok, skótok, sem a welsh-ek vagy az írek hagyományos süteményei közé. Tehát nem ők vitték az Újvilágba. Később találtam ír süteményeskönyvben banana cake receptet, de ott is külön kiemelik az amerikai eredetét. Számos változata van, akad olyan, amely sütőporral készül, akad olyan, amely szódabikarbónával, vagy élesztővel, de az enyém simán sütőporos lisztet használ. A receptet volt főnököm mamájától, Máíre-től kaptam, aki munkába állásom első pár napján megmutatta nekem, hogyan csinálja az írek legkedveltebb süteményeit: a scone-t, a piskótát, a banánkenyeret.

A gyümölcstálban árválkodó, már erősen barnuló banánok a legjobbak hozzá, az sem baj, ha már egészen szottyadtan puha a banánhéj tartalma: ebbe a sütibe felhasználható.

Hozzávalók:

225 g sütőporos liszt (vagy 225 g sima liszt, két csapott teáskanál - 12 g - sütőporral)
1/2 csapott kkanál só

100 g felkockázott vaj a hűtőből
175 g kristálycukor
100 g mazsola
100 g felnegyedelt, cukorbevonatától mosással megfosztott koktélcseresznye (glacé cherries)
25 g apróra vágott dió vagy mogyoró
2 nagy tojás

450 g igen érett banán, még a héjában

Valamint szükség van egy olyan négyszögletes kenyérsütő formára, mint amilyenben a tea brack készül.

A sütőt 180 fokra előmelegítjük. A lisztet a sóval összekeverjük, hozzáadjuk a felkockázott vajat, és egybemorzsoljuk, vagy a géppel elkeverjük benne a vajat, míg olyan nem lesz, mint a finom kenyérmorzsa. Hozzáadjuk a cukrot, a mazsolát, a diót és a felnegyedelt koktélcseresznyét. Egy tálba beleverjük a tojásokat, és a meghámozott banánokat belerakjuk a tálba. Villával jól összetörjük, a tojásokkal alaposan összekeverjük. Majd hozzáadjuk a lisztes keverékhez, és a géppel elkeverjük. Nem baj, ha csomók maradnak benne, szépen egybe fog sülni az egész.

A kenyérsütő formát kivajazzuk, és sütőpapírral kibéleljük. Belekanalazzuk a keveréket. A sütőben 1 óra 20 - 1 óra 30 percig, tűpróbáig sütjük. Amikor megsült, rácsra téve hűtjük, de a formából csak akkor vegyük ki, ha már langyos. Amikor hideg, lehúzzuk róla a papírt és máris nekiesünk. Szeletelve tálaljuk, tea mellé kiváló. Van, aki vajjal szereti. Ha már pár nap után kezd kiszáradni ez az amúgy igen puha sütemény, akár meg is piríthatjuk.

(A kép a http://blog.fatfreevegan.com oldalról származik)

(Angolosok, van valakinek ötlete, hogyan mondjam magyarul, ha egy sütemény "moist"? Mert a nedves, nyirkos szót mégsem használhatom rá. Mindig bajban vagyok, ha egy "moist" süteményt kell dicsérnem, s általában úgy vágom ki magam, hogy "sokáig friss marad, nem szárad ki"...)

Irish Opinions / Newstalk 106 FM

Amikor tavaly a Sky Ireland tévés szolgáltatásait igénybe vettük, kiderült, hogy a szolgáltatás része egy színes, szagos, öt perc alatt átlapozható "magazin" havi rendszerességgel való megérkezése is. Nem egy színvonalas olvasmány, van benne ugyan tévéműsor is, de amúgy értéke 0. Már megnéztem minden címet, minden elérhetőséget, de közvetlenül sehogy sem lehet lemondani, így szegény a reciklálandó papírhalmot gyarapítja. A nylonborítása pedig megy a műanyagok közé (van ám itt rendszer!).

Amikor még újdonság volt, tavaly, valamikor márciusban átlapoztam, s megakadt a szemem egy kétoldalas összeállításon, amely arra adott ötleteket, hogy hogyan tehetünk szert plusz bevételre, vagy hogyan takaríthatunk meg pénzt. Az energiatakarékos égőkkel nem mondtak újat, a "biciklizzünk a munakhelyünkre! harsány kacagásra késztetett, a charity shop-okban való ruhavásárlás eddig sem volt számomra ismeretlen - s már lapozta is volna tovább, amikor elolvastam az utolsó ajánlatot: csatlakozzunk az Irish Opinions paneljéhez. Online-kérdőívek kitöltésével keressünk egy kis plusz pénzt.

Hm. Gondolkodóba ejtett. Utoljára akkor vált be nálam ilyen "munka", amikor a National Shopping Monitor-hoz csatlakoztam, de nem hittem volna, hogy akad cég, amely a véleményemért fizetne. Igen óvatosan átolvastam a weboldalukat, s bár volt bennem némi gyanú, hogy netán valami nagy átverés az egész, az emailcímemmel és egy jelszóval csatlakoztam. Meg kellett adni még néhány adatot magunkról, háztartásunkról, de ezek egyike sem volt kötelező, tehát nem feltétlenül kell elárulnunk, kinél bankolunk, és mennyit keres évente a család feje, vagy hasonlók.

Miután regisztráltam tavaly áprilisban, azóta heti-havi gyakorisággal kapok emailben meghívót, s az abban kapott linkre kattintva jutok el a kérdőívig. Határidő is van, egy-egy kérdőívhez két-három napon át gyűjtik a válaszokat, ha összegyűlt elég, sajnálattal értesítenek róla, hogy már betelt a létszám. Volt már kisebb-nagyobb szünet is, amikor több héten át nem kaptam meghívót résztvételre. A résztvétel gyakorisága egyébként nagyban függ attól, hogy milyen kor- és népességcsoportba esünk. Gyermektelenként sokszor elestem már kérdőívektől, amelyekben (sejtésem szerint) egy-egy babatápszer, vagy kisiskolásokat megcélzó bubis ital kedveltségéről érdeklődhettek.

Mindössze internetkapcsolat kell a tagsághoz, no és írországi lakcím. A kérdőívek kezdetén rendszerint rákérdeznek az ember korára, nemére, melyik megyében lakik, van-e gyereke - s van, hogy ezután közlik, bocs, de nem feleltünk meg a kritériumoknak. Ha mégis, akkor lehet tovább kitöltőcskézni, bejelölni az előre megadott válaszok közül a nekünk tetszőt. Bár az is előfordul, hogy saját szavainkkal kell megfogalmazni, amit egy termékről, szolgáltatásról gondolunk.

Nyilatkoztam már az étkezési szokásaimról, arról, hogy vennék-e zacskós rizst (nem), és ha nem, miért nem. Alaposan kifaggattak az autóinkról, a mobiltelefonjainkról. Kedvencem az előregyártott koktélokról szólt, ahol az üvegek formáján át, a feliratokig és az alkoholtartalomig mindent meg kellett bírálni. Szemrebbenés nélkül közöltem, hogy a magasabb alkoholtartalom vonzó számomra, ha két koktél között kellene választanom (juhé!).

Azóta már láttam az egyik ilyen, előregyártott palackos koktélt a boltokban, de sosem jutottam el a megkóstolásáig.

Igaz is, meg kell említsem, termékmintát nem küldenek ki :-) Csak az "imidzs"-ről alkotott véleményünkre kíváncsiak.

Persze, nemcsak a kaja-pia-kocsi a téma. Néha tényleg érdekes és elgondokodtató kérdéseket tesznek fel. Volt, hogy arról érdeklődtek, mikor települtem ide, hazamennék-e, vagy mikor akarok majd hazamenni, elégedett vagyok-e a sorsommal, mennyire beszélek angolul, olvasok-e még az anyanyelvemen és hasonlók. Küldök-e haza pénzt, mennyit érintkezem a családommal, és azt miként teszem.

Van olyan kérdőív, amit félúton abbahagyok, ezek a mobiltelefon-szolgáltatók különféle ajánlatairól, csomagjairól szólnak. Semmi kedvem sűrűn teleírt táblázatokat összehasonlítgatni, és elmondani, hogy melyik áll "igényeimhez" a legközelebb. Az ilyesmi meghaladja szerény tudásomat, és véges türelmemet. Akkor már inkább a zacskós rizsről nyilatkoznék.

A kitöltött kérdőívek eurókat érnek. Egyszerűbbekért, rövidebbekért kevesebbet fizetnek, de volt már kemény egyórás kérdőív is, amely 3 eurót ért. A kérdőíveket mindig más és más közvéleménykutató cég weboldalán kell kitölteni. A kérdőív kitöltésének végeztével néha visszajuttatnak bennünket az Irish Opinions oldalára, ahol nyilatkoznunk kell a kérdések érthetőségéről, érdekes volt-e a téma vagy sem, közérthető volt-e a kérdőív, vagy sem, és részt vennénk-e még, ha hasonló témában lenne kérdőív. Érdemes lelkendező megjegyzést írni a végére, növelve esélyeinket :-)

A fizetés nem készpénzben történik, hanem ajándékutalványban. Amikor csatlakozunk, be kell jelölnünk, hogy kinél szeretnénk elkölteni az utalványainkat. A lista rövid: Tesco, HMV, Amazon, a Boots és - egyetlen jótékonysági intézményként - a World Vision között választhatunk. Minden összegyűjtött 10 euro után igényelhetünk egy-egy utalványt.

Ne reménykedjünk, nem fogunk vele vagyont keresni. Tavaly április óta rengeteg kérdőív kitöltésében vettem részt, de egy év alatt 27 eurót "kerestem". Nem sok, de pár DVD-re talán majd futja ebből az HMV-nél...

***

Hasonlóan, online nyilváníthatunk véleményt, a Newstalk 106 FM népszerű "talk radio" weboldalán. Az átlagírek és az itt élők véleményére kíváncsiak ezen az oldalon. Most éppen a közelgő európai választások vannak soron. Melyik pártra szavaznánk, megyünk-e egyáltalán szavazni, stb. Jól dolgozik-e a Garda (rendőrség) a lakhelyünkön, meg vagyunk-e elégedve a képviselőnk munkájával stb. Az összegyűjtött eredményekről aztán emailt kapunk, s a rádióban is kitárgyalásra kerül.

Ha van kedvünk csatlakozni, regisztráljuk magunkat a www.newstalk106.ie/nation c. weboldalon!