Betegek

Ezen a Húsvéton nem csak én nyögök, hanem majd Maska is, mert együltében ette meg a főtt sonkáról lehúzott bőrt, a kis mohó...

Pojácátlanul

Megint egy kora reggel, amikor a világ körülöttem lévő fele édesdeden alszik, a madarak odakint csivognak, én egyedül fent, párnákkal feltámasztva, mint egy haldokló grófnő, bár haldokló grófnőknek nem szokta laptop melengetni a térdét, úgyhogy ez nem volt egy jó hasonlat.

A derekam eltűnt, egyelőre kis pöfeteg vagyok, nem férek egy nadrágomba sem bele, a pizsamakorc csak szorítaná érzékeny részeimet, így hálóingben bolyongok, óvó mozdulattal tartva a hasamat, akárhová megyek. Kiegyenesedni ki tudok, ha muszáj, de nem teszem, mert még még minden kissé merev, ha nem is fáj. Úgy tele vagyok ragasztgatva tapaszokkal és géznégyszögekkel, mint egy háborús hős, aki sikertelenül átvetette magát a golyózáporon. Tapaszcsere két nap múlva, addig csendben érek az első zuhanyozásra. Remélem, nem lesz bukém. Nem várom a zuhanyt, mert utálok tapadós ragtapaszokat vékonyka bőrömről lefejteni, de nem szabad nyafogni, így is szépen alakulok.

A kórházban kapott kezelés nagyon profi volt, ha nem is múlt el kellemetlen pillanatok nélkül. Nem engedtek haza este, ahogy tervbe volt véve, mert eresztett az egyik sebem, valamint alacsony volt a vérnyomásom és szapora a pulzusom. Naná, hogy szapora volt, ki a fene örül egy extra, kórházban töltött éjszakának. Picsogtam egy sort, aztán hagytam, hogy tologassanak liftből emeletre. A szobába szépen besütött a hold, az ágyamat lehetett döntögetni, tiszta ER, csak kevesebb rohangálással.

Így utólag jó volt kényeztetve lenni. "You are my little baby for the night" - mondta az éjszakás nővér, és a kezembe tuszkolta a hívót, hogy csak nyomjam meg, ha bármi kell. Kellemetlen volt a magatehetetlenség, a másokra támaszkodás, de sokadszorra már rutinosan és majdnem pirulás nélkül kértem a "komódot", mert az ágytál nem volt nyerő. A komód, amely korántsem azonos a nagyszülői házban megszokott bútordarabbal, tulajdonképpen nem egyéb, mint egy tolószék, benne az ülésbe rejtett bilivel. Eszembe jutott öcsém egy régi képregénye, amelyben saját - ha jól emlékszem -, sérvműtétjét örökítette meg, ahol a nővérke megfenyegette, ha nem pisil a kacsába, jön a katéter. Nálam ilyen "eszi, nem eszi, nem kap mást" nem volt, még a fájdalomcsillapítót is visszautasíthattam, egyedül felkelni nem hagytak éjjel, tekintettel az alacsony vérnyomásomra. Hiába bizonygattam, hogy nekem eleve alacsony, azt mondta Joy, a fenti, Fülöp-szigeti kerek és mosolygós éjszakás nővér, hogy amíg 90 alatt van a vérnyomásom, addig nincs felkelés, hazamenetel.

Amikor háromra bementünk V.-vel, felvették az adataimat, a születési időpontomat - miért? - úgy suttogta el a hölgy, kaptam a kezemre egy műanyag szalagot, név, szül. idő, orvos neve, sorszám, vonalkód. Kezdtem húsdarabbá alakulni, bekerülni a rendszerbe. Utána ágybakerültem, amolyan hátulkötős hálóingbe, a cuccaimat felcímkézték, és elzárták. Ami nagy meglepetés volt, hogy alig léptem be az ajtón, a nővér azzal fogadott, hogy vár egy virágcsokor. V.-re néztem, hogy jaj, de kedves, ő pedig vissza rám, hogy ő ugyan nem... Mint kiderült, figyelmes kollégáim küldték, egészen meghatódtam.

Aztán délután négykor elhajtották az uramat, búcsúcsók, betoltak a felkészítőbe, ahol egy szigorú tekintetű úr osztogatta ki a műtéteket a kékben átvonuló sebészeknek. Megjelent a Péklegény is (hahaha!), közölte, hogy míg műt, álmodhatok kreatív sütésről, majd megfordult, hogy elmenjen bemosakodni, vagy hová mennek ilyenkor, én pedig majdnem felröhögtem, mert megláttam, hogy igencsak szőrös a háta, s szerintem még választék is volt benne... Előtte megnézették velem a papírjaimat, aláírásom, adataim egyeznek-e, az uram-e a közvetlen rokonom, akit zargatni kell, ha bármi van, s már toltak is. A műtő valahogy nem volt olyan fehércsempés, ragyogó helyiség ahogy elképzeltem, inkább megpakolt raktárnak tűnt, de a fölém húzott műtőlámpáról sejtettem, hogy itt leszek majd Pojácátlanítva. A kurta szavú altataóorvos jól belém bökte a kanült, azóta is piros és dagadt, és fáj a karom, sziszegtem is rendesen, hogyazizé, aztán a nővér szólt, hogy most leveszi a szemüvegemet, és... ennyi.

Fél hatkor nyitottam a szemem, körülöttem az ébredezés különböző fokán lévő emberek. Volt, aki már az első tósztkenyerét rágicsálta, s volt, aki félig öntudatlanul sírva harapott rá a csőre, s nem engedte kihúzni a szájából. Alighanem én is harapdáltam ezt-azt, leginkább saját magamat, mert van egy rágásnyom a szájbelsőmön. Vártam a fájást, az émelygést, de szerencsére megúsztam ezeket. Néztem az órát, lassan telt az idő, időről-időre odajött egy nővér, hogy minden rendben, csak később jutott eszembe, hogy V. hol van? Akkor telefonáltak ki neki, hogy megtudja, minden OK, szegényem már odáig volt az aggodalomtól, mert a recepció bezárt, elfogytak az emberek, egyedül ő kóválygott a folyosón, minden hír nélkül... Alighanem nem szokásos megvárni a végeredményt, hanem úgy jönnék vissza a hozzátartozók.

Aztán a lábadozóban újra láttam a Péklegényt, aki nem tartotta meg nekem a követ, mert az egész hóbelevancot elküldték ellenőrzésre, így V. megkönnyebbülésére nem hoztam haza. Pedig még kis zacskó is volt neki az irattartómban, amiben a rólam szóló papírokat vitte-hozta a nővér. Vagy miért másért lenne ott egy Biohazard feliratú logós nylonzacskó? Péklegény biztosított róla, hogy minden rendben ment, megnézte az összes tapaszomat, majd pát intett. Ment szabadságra.

Aztán végre bejöhetett V., idegesen az aggodalomtól, majd ekkor megmondták, hogy maradnom kell, hüpp-hüpp. A kényelmes, kényeztetős körbeugrálás nem volt ellenemre, de mégiscsak, kórház... Azt mondták neki, reggel nyolcra értem jöhet, búcsút vettünk, majdnem 11 volt már, mire mehetett haza, én pedig mentem, megismerkedni a komóddal... Aludni nem igen tudtam, mellettem kattogott egy gép, ami a belémnyomott cseppeket számlálta, s időről-időre jöttek vérnyomást mérni. Forgolódni nem lehetett, itt húzódtam, ott húzódtam, megszokott alvópózaim szóba sem jöhetnek, azóta is úgy mozgok, mintha bármikor elrepedhetnék.

Éjjel mellém került egy lábműtéses hölgy, így a kellemetlenséget növelte az aggodalom, hogy zajaimból mennyit hall... hiába, csak egy függöny választott el minket. Reggel hozták az újságot (!), kaját, kímélőt, ami finom volt, zabkása, grapefruit, gyümölcslé, tea... Csak akkor sápadtam el, amikor az egész napi menüt elém rakták, hogy válasszak. "Na, de én ma délelőtt hazamegyek" - tiltakoztam, mire a hölgy "megnyugtatott", hogy azért csak jelöljem be, amit ennék...

Száz szónak is egy vége, végül tegnap 11-kor jöhettünk haza, miután két orvosember is igenlően bólogatott felettem. Boldogan töröltettem a kaját, intettem búcsút a lábműtéses hölgynek, erős fogadalommal, hogy majd finom sütikkel térek vissza. Ha nem is sietve, de azért igyekeztem minél előbb magam mögött hagyni az épületet. Hogy a biztosítás hogy intéződik, nem tudom, az elején aláírtam egy papírt a biztosítóm adataival, gondolom, majd a kórház küldi tovább. De ezután az affér után biztos, hogy a betegbiztosítást adnám fel legkésőbb, ha anyagi gond lenne, vagy elvesztenénk az állásunkat. Ha eszembe jut, hogy még hónapokig bizonytalanságban (jaj, mikor fog fájni?) kellett volna élnem egy fedél alatt Pojácával, kiráz a hideg.

Szóval most kis pöfetegként, derekatlanul lábadozom, odafigyelős étkezéssel, óvatos mozgással. Egy hét múlva utazunk. Ma Nagypéntek van, a lakásban még semmi jele az ünnepnek - majd holnap kiakasztom a tavalyi tojásokat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy itt és most szabadulhattam meg Pojácától, mert nagyanyám műtétje idejében ez egy komoly hasi műtét volt, jókora sebbel, 6 hét lábadozással, én pedig már másodnap mászkáltam, s csak kis lyukak vannak rajtam.

Odakint már kivilágosodott, elhallgattak a madarak, csak a hideg idő miatt újra bekapcsolt fűtés mordul fel időnként. (Még nem is említettem, hogy milyen rettenetesen viharos szél volt kedden, hogyan széttörte pár cserepemet a kertben, s hó is esett éjjel, s szerda reggel Wicklow-ban hóban tapostak a kisbirkák a mezőkön. Azóta elolvadt, de megint hideg van.)

Lassan ideje bevenni a gyomorégés ellenit, és a gyulladásgátlót. Aztán reggeli. Túlvagyok rajta, megy az élet tovább. Néha meglesem csupatapasz, foltos, puffadt hasamat, s bámulok, amiért képes voltam önként kés alá menni, mert olyan kis elesetten néz ki szegény, de a fájdalomtól, a kellemetlen nyomástól jó volt megszabadulni. A Pojáca-affér végetért. Orvosaimnak köszönet.

Pojáca visszanyom

Az úgy kezdődik, hogy elfog egy "valami nincs rendben" típusú érzés. Már sejtem mi az, ismerős, de még reménykedem, hogy mégsem az, ami. Talán csak többet ettem a kelleténél...? Kicsit kihúzom magam, de az enyhe szorítás marad a gyomrom tetején. Aztán valamikor, úgy húsz perccel később egy diszkrét büfi során érzem, hogy fájok. Nincs mese, kezdődik, Pojáca még rúg egyet belém, mielőtt megválunk egymástól, pedig már egy hete nyugi van.Túlságosan beleéltem magam abba, hogy meg van oldva a probléma, bár a múltkori szombat hajnali zavargás után minden este úgy mentem ágyba, hogy ott volt az ágyam fejénél a víz és a fájdalomcsillapító. S minden reggel azzal keltem, hogy hála az Égnek, megint nyugodtan aludtam, köszönöm.

(jaj)

Mivel tudom, hogy mi az, és miért fáj, nem pánikolok, de azért kicsit izzad a tenyerem. A múltkor a  munkanapot alaposan megmérgezte az éjjel bevett erős fájdalomcsillapító (pfúj...), így mással, kisebb hatóanyagúval próbálkozom, remélve, az is hat. Nyújtózkodom, hajlongok, kipróbálok mindent, V. megnyomkodja a hátamat, az is segít kicsit, ő nyomja a fájást a lapockám alatt, Pojáca visszanyom. Én nyögök. Büff. Az elkövetkező két órában ezzel leszek elfoglalva, hacsak nem hat a fájdalomcsillapító.Tisztára, mint a szülés - vagyis ahogy azt Móricka (én) elképzeli: múlt szombaton - ha éppen nem bírtam tortázni -, keringtem a szobában, guggolás, székhát markolászása, törzskörzés, mindent kipróbáltam, a végén kínomban már röhögtem, a fejemmel a térdem között, legyen már véééégeee.... öööö. Még a melegvizes palackot is kipróbáltam, ami igen érdekes volt, mert a pocakom lelkesen fogadta a meleget, de egy tenyérnyi helyen egyszerűen nem volt hajlandó felengedni, csak fájt tovább, fura volt egyszerre érezni a kétféle érzést. Leírhatatlan.

Érdekes módon segít az, ha elfoglalom magam, s nem ülök, befelé figyelve. Kiteregettünk, gépelek, nyújtózkodom. Főleg az utóbbi segít - egy picit. De mégsem tölthetem ívben a napot?! Hamarosan kikeverem a sütitésztát, mert nyúlgyártásba kezdek, szeretném kihasználni a maradék napokat húsvéti előkészülettel. Főnökömtől kértem profi "piping set"-et, hozott is New York-ból (baráti esküvőn volt), s azt mondta, fizessem ki sütivel pénz helyett. Sikerült embert találnia a kieső munkanapokra, részmunkaidős séfkollégám, Juliane megy be majd minden nap délután 4-kor, és süt estig. Ő eddig csak hétvégén szokott dolgozni az Üzemben, kedves, gondos, olasz származású brazil lány.

(jaj)

Két bonyolult logót kell majd cukormázból elkészítenem, szerencsére csak Húsvét után, azokat itthon megcsinálom, és V. beviszi. Főnököm nagyon köszönte szépen. Többen is elutaznak Húsvétra, Paco Madridba, Elena Münchenbe, elég kevés az ember, mindenkinek meghosszabbodott egy kissé a műszakja, de most őszintén szólva, nem érdekel. Túl akarok lenni ezen az egészen. Zita barátnőm nővér, elmesélte, mit várhatok, mi lesz, hogyan lesz. Lassan körvonalazódik a fejemben a Nagy Nap, április 4., felszabadulásom ünnepe, hehe. Még nem hívtak a kórházból, hogy hánykor és hogyan kell megjelenjek tetemrehívásra. Majd. Zita megmondta, milyen gyógyszert kérjek rosszullét ellen. Mimet mozgassam, hogy múljon a műtét kellemetlen hatása. Epsom só beszerezve, kérdés, fürödhetek-e majd? A jelek szerint nem kell sok időt ágyban töltenem, sőt, javasolt a könnyű séta. "Piece of cake" - vicceltek a kollégáim. Úgy legyen.

De most abbahagyom. Jobb lesz, ha felállok innen, s csinálok valami hasznosat, nem hagyom Pojácát, hogy legyűrjön, az anyja mindenit. Addig is, szórakoztatásul itt van ez. Jajj. Lehet kínunkban röhögni. S igen, tényleg vannak ilyen alakok.