Újabb vihar, újabb lockdown

Az előbb azt néztem, Manci farka vége hogyan rezeg ütemre, ahogy lefetyeli a tejet. Minekutána egy teljes napig távol volt, most alaposan odabújt az ölembe, hagyta, hogy megdögönyözzem, aztán kiszedtem belőle egy kisebb kullancsot, mert az idő enyhe, és ezek a dögök még ott vannak a fűben. Aztán eltűnt a már sötétedő délutánban, a feltámadó szélben, ugyanis közeledik a Bella vihar. Erős szelet és sok esőt hoz, de csak sárga a riasztás, mondhatni, a szokásos.

A ma reggelt szokatlanul korai keléssel kezdtük, mert 8.25-kor V.-nek jelenése volt a tesztelőknél. Magánúton csináltatta, bár kapott egy üzenetet, hogy járna neki egy ingyenes, mivel Angliából jött haza, de arra gondoltunk, ha már megvan ez a közeli időpont, ne vegye el a helyet mástól. Sajnos, nem ment valami simán a dolog, a számgépes rendszert nem bírták beindítani, várták hozzá az Észak-Írországból (!) lejövő technikust, mivel északír fejlesztésű volt a rendszer. Szép tömeg (!) gyűlt össze a hotel alagsorában, így inkább a kocsiban ülve vártunk, aztán vagy egy órás késéssel sikerült V.-nek átesnie ismét a kellemetlen procedúrán. 

Nem fájt most sem, mint mondta, csak öklendezéssel járt számára a dolog, s most alaposan megmintavételezték, ha már az előző nem sikerült, így mindkét orrlyukába berakta a pácikát az asszisztens. Őszintén szólva, akármennyire is amatőr módon, papíron gyűjtötték be az adatokat, s bénáztak az emberek elhelyezésével, értékeltem, hogy így, karácsony másnapján is dolgoznak. 

Utána autózni mentünk, megint a hegyekbe, jókora kört téve megyehatárokon át, csak most borús időben: már jöttek a vaskos felhők nyugatról. Még láttuk a napfelkelte nyomait egy szép vöröses csík képében a láthatáron. 

Csodálatos ez a környék, még télen is, a sok barna árnyalattal, a szinte fekete tőzeglápba vájt mélyedésekkel, a sok vízerecskével az út mentén. Most felhőben volt a Kippure, de a rossz idő ellenére is láttunk bicikliseket, s pár alposan beöltözött túrázót. Nem lehet rossz itt túrázni, szívesen kipróbálnám, habár semmilyen cuccal nem rendelkezem, talán csak a cipőm lenne meg hozzá. Amikor mások túráiról olvasok, egészen megkívánom a ballagást valamilyen festői helyen. Bár a legutolsó "gyaloglós" könyv, The Places In Between, amiben egy elszánt gyalogló (volt diplomata, író) a 2000-es évek elején Afganisztán közepén, magas hegyek hágóin, és fennsíkokon megy át, az apró szegény falvakban élő idegenek jólelkűségére hagyatkozva, nos, az minden, csak nem túrára csalogató, inkább elkeserítő, szomorú, s az ember csak fogja a fejét, hogy milyen nehéz az embereknek megbékélniük egymással. 

Mennyivel kellemesebb volt az a 29 óra, amit a 44. amerikai elnökkel, Obamával töltöttem, az Audible-n hallgatva a sok dekorálós munkaóra alatt a visszaemlékezését. Jól ír, az "orgánuma" (nagyim szokta használni ezt a szót!) is kellemes, s még az én tyúkagyamnak is érthetően magyarázott el olyan dolgokat, mint a pénzügyi összeomlás és a bankok befürdése az elnöksége idején. Vagy a legizgalmasabb, a zárórész, Bin Laden levadászásáról. S persze, ott voltak az apróságok arról, hogy milyen az élet a Fehér Házban, hogyan folyik egy kampány, ki-kivel szövetkezik össze, kikkel dolgozott, kik dolgoztak neki, s háttérinformációk a nagy politikai összejövetelekről, tanácskozásokról, kis színesek más országok vezetőiről. 

Érdekes volt, pergő, s meglepően rövidnek tűnt a sok-sok óra. S persze, ég és föld a különbség közte és a 45. elnök stílusa és megnyilatkozásai között, mert igaz az, ahogyan egy angol író finoman jellemezte Trump-ot: "Nem úgy tűnik, hogy valamicskét is fogott volna rajta az oktatás." Össze tudna vajon rakni egy értelmes, gördülékenyen megfogalmazott fejezetet? 

Az út mellett itt-ott feldíszített fenyőfákat láttunk, némelyiken egészen komoly mennyiségű függelék lógott. Sajgó szívvel gondoltam a sok lefagyasztott tojásfehérjére a mélyhűtőben, ki kell találnom valamit, ha már nem lett belőlük habkarika. Talán megpróbálok egyszerűbb makaront csinálni, vagy valamilyen állatformát, ami tetszene a gyerekeknek. Láttam habból formázott hóembert, amint egy mandulát ölel magához, illetve nyulat, hátára simított füllel... A megmaradt félpalack rummal rumos golyót szeretnék csinálni, négy szépen elférne egy kis zacskóban. 

S ara gondoltam, meghirdetem a Facebook-on, vagy Instagramon a "Mondd el sütivel! " nevű ötletemet. De jön a lockdown, s ez is dugába dőlt, hiszen elvileg nem hagyhatom el a megyét. Pedig jó ötletnek tűnik, sütibetűkből kirakható, vagy sütibe nyomott üzeneteket házhoz szállítani Dublinszerte... Talán majd lockdown után. Ez a mostani megszorítás akár február végéig is eltarthat, a számok megint nagyon mennek felfelé, ma pl. már több mint ezerkétszáz megbetegedést jelentettek. Szerencsére az intenzíven továbbra is kevesen vannak, a megyében estek a betegszámok, s halott is kevés van (bár egy is sok). Nem lesz ennek egyhamar vége, s hiába érkezett meg az első adag vakcina az országba, a karácsony utáni harmadik hullám (vagy ez már az?) alaposan meg fogja keseríteni az új év kezdetét.

Ettől függetlenül már 3 megrendelésem van januárra, az első egy olasz családnak, akik 5-ére rendeltek boszorkány sütiket, mert ott Befana, a jóságos boszorkány hozza az ajándékokat a gyerekeknek.

***

Tegnap egyre kaptam a fotókat a tortáimról, ahogy ették őket az emberek. Valamint arról, hogy Olivia hogyan eszi le a csokikat a házról, ami mellől már eltűnt a csokikerítés és a sok színes "járólap". 

Hogy azért legyen több fény a lakásban, tegnap felraktam ezt a LED-es fénysort a konyhai "ablak" köré, kellemes fénnyel világít. Elővettem a munkás hetekben falhalmozott könyveket, most már tudok olvasni: kicsit fura is, hogy a gépek csak állnak, a cukros, dekorálós anyagokkal teli üvegek jobbára üresek, s nem kell sütni! A piac is úgy döntött, adunk magunknak még egy pihenős hetet, így csak 9-én nyitunk újra.

Évvégi izgalmak

Hahó, itt vagyok!

Tegnap délután fél 5-kor raktam le a lantot, a beígért vacsorával másfél órát késtem, pedig idén belecsaptunk a lecsóba, s nem én főztem, hanem egyik kedvenc vendéglőnkből megrendeltem a karácsonyi vacsorát. Minden hozzávaló félig vagy egészen készen nagy dobozban érkezett, nekem csak az A3-as lapra nyomtatott feladatokat kellett a megadott sorrendben elvégeznem, s voilá, kész volt vacsora. Míg melegedett-sült, leganéztam az asztalt, kidobtam a reciklálós kukába az elmúlt két hétben felgyűlt reciklálandó dolgokat, fényesre dörzsöltem az asztalt, felraktam valami fényt a lámpabúrára és behűtöttem az utolsó üveg bort a Németh-pincéből, tavalyról. 

A teríték szokás szerint szedett vedett, ajándékba kapott, vagy kirándulásankról szerzett kedves emlék edény volt, jobbára kék árnyalatban. Bár ifjabb koromban azt gondoltam, középkorúként majd lesz egy Belleek porcelán étkészletem, Waterford kristálypoharakkal, és Newbridge étkészlettel, ír lenvászon terítővel és szalvétákkal, de rájöttem, hogy ahhoz kellene egy külön ebédlő, kavicsos felhajtóval a ház előtt, haha, éppen úgy, mint a Farmleigh House-ban, ahol ezt az ebédlőasztalt láttam, úgyhogy hamar feladtam ezt az álmomat. 

Nagyon finom volt a vacsora, remélem, jövőre is elérhető lesz, ezúttal vírus okozta aggodalmak nélkül. Még Mancika is kapott belőle, legyen neki is karácsonya. Remélem, nem viselte meg a trakta, ma még ide sem szagolt.

Bár V. nyomatékosan felszólított, már tavaly is, s most is, hogy ne csússzak bele szállításokkal-sütéssel az ünnepbe, de muszáj volt hógolyóként magam előtt görgetnem néhány megrendelést. Úgy látom, jövőre a karácsony még messzebbre kerül a piacnaptól, így talán tényleg be tudok mindent fejezni időre. Mondanom sem kell, idén sem sütöttem előre, mert az az ostoba aggodalom szorongatott, hogy nem fognak elfogyni a dolgaim, ehhez képest elképesztően jó hónapot zártam.

S miután az egyik telepi ember az év kevés fénypontja közül az egyiknek a kenyereimet titulálta, azt hiszem, elégedetten tehetem el a kovászt aludni. 

***

Kezdjük a boilerrel. Azóta is remekül működik, most nem kell a reggeli egyórás fűtés után még melegíteni a vizet, kicsit sem, a mosogatáshoz is jó forró a víz, s mindezt kevesebb idő alatt produkáljam, mint a gyűrődést még bíró, de korántsem olyan hatékony, 18 éves öreg Vokéra boiler. Időnként diszkréten hördül egyet, s ilyenkor egy hosszú csövön a falon kívülre kilök magából úgy félpohárnyi kondenzvizet. Kenyérszállítás közben diszkréten nézegettem, másoknál hogyan van megoldva a víz elvezetése: van, ahol szintén a földre csöpög, van, ahol a cső az esővíz-elvezetőbe torkollik, de nekünk az éppen az ablak túloldalán van, hosszadalmas lett volna az egyik oldalról a másikra elvezetni egy csövet. S elvileg van tőle egy méterre egy lefolyó, de az az évek során eltömődött az előkertből odakerült földdel. Majd kitúrkálom, amennyire lehet, addig a víz (szerencsére elfelé a ház falától) szétfolyik a betonon. Sajnos, a cső vége szinte érinti a földet, nem tudok alátenni semmit. Amolyan nesze semmi, fogd meg jól megoldás. Korábban a cső vége magasan volt a föld felett, s nem csöpögött belőle semmi (csak amikor a boiler megadta magát), s az alátett növény földje szívta fel azt a vizet.

***

Erre az évre nincs szívmelengető karácsonyi történetem, hacsak nem ez az ellesett pillanat: 

Szállítani araszoltunk a városban, tömött kocsisor, utolsó iskolai tanítási nap, minden tele a bevásárlásból érkező, vagy oda tartó, gyerekeiket összeszedő autósokkal, vagy az őket elkerülni akaró vezetőkkel, minden lámpánál csak sokadszorra jutottunk át. Előttünk feltuningolt, hangosan hörgő kicsi kocsi, amiből egyszerre csak majdnem derékig kilógott egy srác, aki boldogan üvöltött át valamit a vele szemben autózó haverjának, kis gázfröccs kíséretében. "Tökfej"- - futott át agyamon. A következő utcában egy barátságosan farkat csóváló, mindenkihez odarohanó, itt-ott megtopanó, lámpaoszlopok tövét szagolgató,  gazdátlan szép husky kutyára lettem figyelmes. A feltuningolt autó váratlanul indexelt előttünk, s kihúzódott a járda mellé. Kiugrott belőle az egyik, munkaruhás srác. Elkapta a kutyát, s én kis rögtönítélő, már húztam is a szám, hogy na, egy opportunista, viszi a kutyát (ugyanis mostanában a kutyalopás szinte a legelterjedtebb bűntettek közé tartozik az országban, főleg pedigrés kutyákat lopnak, néha pofátlanul, napközben, a kertekből tűnnek el az állatok. Tenyésztésre, harci kutyának, vagy eladásra lopják őket, a Garda időnként közzétesz több tucat fényképet, ahol az emberek kiválaszthatják saját eltűnt kutyájukat, már ha szerencséjük van.)

De nem ez történt. A srác a kutya nyakörvét nézegette, s félkézzel próbálta úgy fordítani, hogy a rajta lévő címet megnézhesse, s a rajta lévő számot felhívhassa. De a kutya forgolódott, dörgölőzött, izgett-mozgott, a srác nem bírt vele, így kiszállt a másik is, s már együtt nézegették a nyakörvét, s amikor a kocsisor megindult, de még láttam, hogy az első srác telefonál. Jó véget ért a történet, remélem. 

***

Ezen a fenti képen látható Nino Rota "füle". Az új álomautóé. Ami múlt héten megérkezett. Alul pedig ismét Nino, teljes szépségében, háttérben a felföldi tőzegláp nyújt csodás hátteret az autónak. Ugye, milyen szép? Hát még belülről! 

A hazahozatal V.-nek kora reggeli reptéri vágtát jelentett, majd este komppal érkezést haza. Én dolgoztam, aztán délutántól a tengeri forgalmat szemmel tartó weboldalon követtem, hol jár uram a bébijével. Sajnos, már sötét volt, mire megérkezett, így teljes pompájában csak másnap csodálhattam meg. Tényleg úgy érzem, a vajszínű belsőhöz külön papucs illik, de szerencsére előző gazdája rakott bele plusz sötét szőnyeget, nem a vajszínű belsőt taposom, de még így is csiszolom a cipőtalpam, mielőtt beszállok. Lehet, hogy nincs felhajtós vidéki házunk, ebédlőasztalunk hófehér szervízzel, de vagy egy olyan autónk, hogy csak nna. Rengeteg extrával felszerelve, amelyek V. szerint gyerekjátékká teszik a vezetést (amihez még nem volt merszem). Kanyarodáskor a kerékkel együtt fordul a fényszóró fénycsóvája, ha indexelés nélkül menne át a másik sávba, csipog. Fűtött ülés és kormány. Kamera, amelyik elinduláskor bejelenti, hogy ő akkor most vesz. Kétzónás klíma. Rendkívül tágas belső. Csendes, remekül hallani benne a zenét, és nem kell emelt hangon beszélgetni. Hatalmas csomagtartó, belőle kihajtható takaró, így nem fogom összekenni a kabátomat, ha behajolva pakolok. Gombnyomásra felnyíló csomagháztető. Íme egy lista a benne lévő dolgokról, ami a kényelmet szolgálják:

- Hűthető kesztyűtartó, hővédő bevonatos szélvédő, usb csatlakozó/töltő elől, hátsó ülésnél,

belső térben fehér LED-világítás mindenhol, kulcs nélküli nyitás. Ajtó alatt kinyitáskor megvilágítja a talajt.

- Hátsó parkolókamera, parkoláshoz szenzorok, holttér érzékelő

- Fényszóró mosók, adaptálódó fényszóró (magától kapcsolja fel-le a fényszórót és a lámpákat vezetés közben, érzékelve, ha sötétedik vagy sötét az utca, vagy ha szembejön valaki)

- Lusso csomag (diófa betét az ajtókon és a műszerfalon - majd fényesítgethetem a japán késem karbantartásához vett kamélia olajjal, haha-, bőr ülések, bőr bevonat az ajtók felső részén és a műszerfalon, elektromos visszapillantó tükrök, 8 féle módon elektromosan állítható első ülések, krómkeret az ablakokon, fűtött kormány

- Harmon Kardon autó hifi: 14 hangszóró és ambient világítás

Szóval, remek. Tele van aktív és passzív, a vezetést segítő rendszerekkel. Kényelmes, jaj, nagyon kényelmes, nem érzi az ember úgy, hogy nyomnia kellene a gázpedált, hogy repesszen, hanem megy vele, ráérősen, nyugodtan, mert, ahogy azt egyszer még Böhöm kapcsán írta valaki, aki ilyennel jár, az nem sz*rral gurít.

V. mivel Angliában járt, át kellett essen egy covid teszten. 5 napra hazajövetel után kapott időpontot. Addig amolyan félkarantén. Nem megy sehova amúgy sem, én a hátsó szoba és a konyha között mozogtam, ő a kanapén, szokás szerint, éjjel pedig jó messzire egymástól aludtunk. Nincs semmilyen tünete, kopp-kopp. Sajnos, a tesztet meg kell ismételnie, mert nem lett elfogadható. Szombaton megy. Azóta már két üzenetet is kapott, hogy jár neki egy ingyenes teszt, s maradjon karanténban... Ugyanis közben bejött az újféle covid ide is, és sajnálatos módon megint ezres betegszámokat emlegetnek az újságban. 26-án estétől megint Level 5-os lockdown, megyén belül maradás, bár a boltok bezárása ellen berzenkedik a kormány. Lesz itt még baj. Egyetlen egy karácsonyról van szó, egyetlenegyet kellett volna feladni, s vigyázni, seggen maradni továbbra is, s mégis megvadulnak az emberek. Partizás, tömött bevásárlóutcák...

Hogy V. is átment Angliába? Igen, átment, mert a kocsit még Brexit előtt el kellett hozni. Szigorúan mindenhol maszkban, félig üres repülőgépen (félórás út), folyamatos kézfertőtlenítő-használat közben találkozott egyetlen egy emberrel, a kocsiban a manchesteri reptértől az eladó házáig tartó félórás úton hátul ült, s a kompon elhúzódva a többiektől. Még a szerződést is egy nyitott garázsajtó alatt írták alá. Nem mondom, hogy nem féltünk, hogy nem merült fel bennem, mi lesz, ha beteg lesz, mert biztos vagyok benne, hogy megviselné... hogy nem süthetek, nem vihetek sehová semmit, de szerencsére nem lett beteg. Eltelt tíz nap, s nincs tünete. De azért, eh, kell a fenének ilyen izgalom.

***

Idén tizedszer csináltam házakat egy régi vevőmnek, aki még az elsőt az Üzemen át rendelte. Aztán tőlem. Először egyet, aztán kettőt, majd minden évben hármat. Az utóbbi években már mini házakat is rendelt. Így, ha jól számolom, 27 nagy házat csináltam eddig neki. Ha az undok néni vevőm nem undok velem, tavaly lett volna a 10. alkalom, hogy házakat sütök neki, de ugye, nem sütöttem. Nem hiányzik, idén így is tizennégy ház készült. S jövőre fogok betlehemeket is csinálni, a piacra, és sok-sok mini házat, előre. Isten bizony!