Félgőzzel az új évben

Tegnap belenéztem a tojásos kosárba, s megállapítottam, hogy "egy darab, árva tojásból nem lehet sütit sütni a kávékuckóba, tehát nem sütök". (Pedig lehetne, mert a legkönnyebben elkészíthető sütim éppen egy tojást kíván, de munkakedv, az nem volt mellé.) Hét közben végigvettem a gyorsan, könnyen elkészíthető (a "nesztek, valami" kategóriába tartozó) sütik sorát, de mindegyik túlságosan sok erőfeszítést igényelt volna. Szégyen és gyalázat, már majdnem ott tartottam, hogy majd veszek a boltban valamit, úgysem leszünk sokan... Sehogy sem sikerült magamat sütő-üzemmódba kapcsolni. Elég volt nekem a gateaux Basque-kal végzett, félresikerült kísérletezés.

Végül megláttam az utolsó megrendelésekből maradt tojásfehérjéket egy üvegben, s nekik köszönhetően rászántam magam egy kis adag csokis habcsók elkészítésére.

Így legalább ők felhasználódtak.

V. elvitt ma a piacra, mert éjjel fagyott (s fagyot igérnek az elkövetkező napokra is), nem akarta, hogy egyedül vágjak neki a csúszós utaknak. Az M50-esen végig egy sáv volt csak lejárva, hüledezett is, hogy így meg úgy, országos főút, s nincs leszórva... irgumburgum... Itt él mióta, de még mindig elcsodálkozik ezen a "ej, ráérünk arra még" atittűdön, amit az írek igen sűrűn tanúsítanak egyes dolgokkal szemben. Főleg akkor, amikor hivatalosan is mindenki más(od)napossággal küzd :-) A népek óvatosan vezettek, a legtöbb kocsi csak tessék-lássék volt letörölve, a szokásos volt ez is. Ahogy egyre feljebb értünk, a "hegyek" aljába, úgy lett egyre több hó az utakon, a földön. A piacot is ötcentis réteg fedte, s az életben először másodikként (!) értem oda, valamivel 9 után. Rajtam kívül csak Patricia (p.k.) volt az épületben. Máskor már 8-kor ott vannak a legszorgalmasabbak.

Alig volt eladnivaló holmi, a legtöbb pult üres volt, vagy ritkásan szét volt pakolva rajta pár kenyér, sok lekvár, krumpli, csirke, és sok tojás. Velem együtt tizennégyen vásároltak a máskor szokásos 160-180 vevő helyett... Vettem Bellától (p.k.) cseresznyelekvárt, mert amit a baszk sütibe raktam, bolti, angol terméket, émelyítően édesnek bizonyult, úgy emlékszem, az övé nem volt olyan vadul cukros, a legközelebbi kísérlethez majd ezt fogom felhasználni. Mivel neki is hasonló problémája volt/van (csak több kuncsaft és súlyosabb összegek szerepelnek a történetben), elmeséltem neki szakításomat a kávézóval, mire elsötétülő arccal mondta, hogy na, majd futhatok a pénzem után... Remélem, nem lesz igaza.

A betérő vásárlókat ingyen teával-sütivel jutalmaztuk :-), megköszönve, hogy hajlandók voltak kimozdulni ezen a fagyos reggelen. A tagok közül kilencen voltunk jelen... A csokis habcsókok egyharmada fogyott csak el, pedig többen többször vettek... Soha még nem láttam ennyire kihaltnak a piacot.

Az idő javát pletyizéssel, teázással töltöttük, felültünk az üres asztalok tetejére, s csak akkor ugrottunk le, amikor autó közeledett a parkolóban. Mindenkinek a kezében szinte permanensen ott volt az újra- és újratöltött forró teás/kávés bögre, ide-oda topogtunk, a dupla zokni alatt is éreztem a magukat egyre kisebbre összehúzó lábujjaimat. Hiba volt ez a mai piac. Kivételesen még felmosnom sem kellett, amint lehetett, pakolt és sietett haza a társaság. Megbeszéltük a nagy éves meeting részleteit, más említésre érdemes dolog nem történt. Leslie (p.k.) beugrott a csekkjéért, kifizette a mini zsömléimet, amit egy esküvőre csináltam neki még karácsony előtt. Kicsit dumáltunk, próbáltam magam eladni, mutattam pár képet a sütijeimről, hátha kedve támad ahhoz, hogy ajánlja a termékeimet a kuncsaftjainak. Érdeklődőnek tűnt, de szerintem kell majd pár mintát készítenem, vagy további képekkel lenyűgöznöm, mert mint kiderült, nem szeret sütni, és elég nehezen tudta elképzelni, milyen sütiket is csinálok esküvőkre... hogy néznek ki, mi a poén bennük... S a potenciális vevőket különben is kézbe vehető sütimintákkal lehet leginkább meggyőzni arról, hogy ilyen nekik kell :-)

***

A Szilveszterünk nem volt falrengető. V. kabarét hallgatott, korán ettünk, néha odamentem az ablakhoz, megnézni a részleges holdfogyatkozást, s jobbára olvastam. A könyvem története lassan hömpölyög, de igen olvasmányos. 11-kor meghallgattuk a Himnuszt, bodzaszörppel koccintottunk a jövőre... Ennyi volt az ünnep. Nem sokkal 11 után - csoda! - esni kezdett a hó, vaskos, rendes pelyhekben, esett vagy úgy tíz percig... Micsoda ajándék volt!

Éjfél felé hallottam pár petárdát, de a hideg miatt egyikünknek sem volt kedve kimozdulni, s lemenni a partra.

Inkább tegnap délután mentünk sétálni. Hideg volt, de legalább nem fújt a szél, harapni lehetett a friss levegőt. Meglepően sokan voltak a promenádon, a ragyogó napsütésben. A viharnak már csak a nyomait láttuk, de milyen nyomait! A feltöltött part feletti promenádot behordta homokkal, tengeri hínárral, tengeri fűvel a szél által felnyomott hullámzás, rengeteg nagyobb kavics is került a betonra... Először azt hittük, felszórták, de ahogy egyre vastagabb lett a homokréteg, s feltűntek a kavicsok között a megtépett hínárok szárai, már gyanús lett a dolog. A kikötő egyik sarkában pedig harminc centi magasan állt a tengeri szemét, a kavicsok, hínárok, oda dobta ki az aprócska kikötőben megszorult víz, ami eléje került a kikötői medence aljáról.

Ijesztő lehetett...

***

Szilveszteri műsorként sokadszor megnéztem a The Dead c. filmet, amihez kellemes emlékem kapcsolódik. Botond barátunk felesége rángatott el réges-régen, kultúrprogramra, a dublini James Joyce Center-be, ennek a filmnek a vetítésére. S milyen jó, hogy elmentem vele. Mince pie-t kaptunk és forralt bort, gyertya világított a kis teremben, ahol a vetítést tartották, igazán ünnepi és romantikus volt a hangulat.

A film január hatodikán játszódik, a régi jó világban, 1904-ben, a Vízkeresztkor tartott, nagy családi-baráti vacsora alkalmával... Látszólag nem történik semmi, folyik a karácsonyi eszem-iszom... tánc, ének, kedélyes társalgások, dúsan terített asztal, s a problematikus vendég diszkrét kezelése... Mégis... A film sok jelenete megbőget, egy egész csomag papírzsepit most is elhasználtam hüppögve, értetlenkedő férjemnek nyökögve próbáltam elmagyarázni, miért is rendit meg ez vagy az a jelenet annyira. Mert nehéz elmondani, megfogalmazni, miért is üt annyira sziven, de mindig nagyon meghat, nem is szeretem társaságban nézni...

Kedves Emese és Laci!

Tegnap délben már olyan mehetnékem volt, hogy csuda. V. többször is rákérdezett, hogy tényleg? Ebben az időben? Ugyanis odakint az év vihara tombolt. Az eső vízszintesen esett, sötét és fenyegető volt az ég, és a "széjpöjjgőnk" az udvaron leválni készült a nyeléről, a madáretető pedig - szintén vízszintesen - teljes köröket írt le az akasztója körül. Végül kiegyeztünk, hogy csak Dun Laoghaire-be megyünk, ott is van olyan könyvesbolt, ahol elfogadják az ajándékbont. (Vagy bónt. Tudomisén.)

V.-nek azt igértem, a bevásárlóközpontban fedett helyen leszünk, s csak pár méter onnan a könyvesbolt...

Előtte még fénycsőért autóztunk, eredménytelenül, majd irány a bolt Dun Laoghaire-ben.

Már a parkolásnál előadtuk magunkat, rossz helyre mentünk be ugyanis, a szállító kamionoknak fenntartott helyre. (A "Delivery only" feliratról, s a feltűnően széles lejáratról lett gyanús, hogy talán nem jó helyen járunk.) Böhömmel forgolódni mindig is probléma (fordulóköre, mint a Queen Mary-é, mondogatja az uram), s mindezt erős forgalomban, ki-be hajtó autók között megtenni elég izgalmas volt. De végül csak betaláltunk a parkolóházba, amelynek legfelső emeletéről tovább csodálhattuk volna az odakint dúló vihart, a ködbe burkolózott mólót és a vad hullámokat, ha az arcunkba csapó jeges eső el nem térít ebbéli szándékunktól.

(Tudok ám fogalmazni.)

A bevásárlóközpontban sikerült kideríteni egy-két érdekes dolgot a magyar SIM-kártyánkról, amelyik lassan lejár, beszereztük "a" gyermeknek a beígért festős köpenyt, hogy ne a ruháját pacázza össze festékkel, de "fairy" jelmezt - Farsangra - nem találtunk. Mondták, Blackrock-ban nézzük meg, a Marks and "Sparks"-ban (egyesek itt így becézik a Marks and Spencer-t.)

Aztán jött a merész átügetés a könyvesboltba. A szél olyan erős volt, hogy amikor kiléptem a bevásárlóközpont takarásából, a szél V.-nek taszított, s az üvöltő szélben nem hallottam, mit mond. A várt dúlás a könyvesboltban elég visszafogottra sikerült, mert a keresett szakácskönyvek nem voltak kaphatók, illetve olyan drágán, hogy még a bónból is sajnáltam volna megvenni őket. De a szépirodalom nagyja megvételre került. Végre a kezemben volt a Millenium trilógia, Botond barátunk ajánlotta nagyon.

Utána Marks and Sparks Blackrock-ban. Mindenhol tömeg volt, minden parkoló dugig, mindenki vásárolt, még a kajás polcok között is nagy volt a tolongás. Tündérke-jelmezt nem találtunk, csak a karácsonyról visszamaradt pocakos hóember-, és Rudolf-jelmezek voltak felaggatva a csekély számú gyermekruha közé. Így inkább a kajás szekcióhoz mentünk.

Már nem is tudom, mikor vásároltunk itt utoljára. Kis lelkifurdalásom volt, hiszen itt nem tartanak ír termékeket, de amint megláttam néhányukat, elfogott a nosztalgia (pl. Mull-szigetén fogott pisztráng, rákhússal tölve), és könnyű szívvel tettem félre az ellenérzéseimet. (Igen, ennyire vagyok következetes... de a skót út, és az autózás a szigeteken kedves emlék). Nagy habzsi-dőzsit csaptunk a bónból, így a ma esti menü bizony hagyományos fogásoktól erősen mentes lesz: ha a Kaporszakállú is úgy akarja, baszk torta lesz, bodzaszörppel koccintunk, és előtte finom sült oldalas lesz a kaja. Német savanyú káposztával, mert a magyar már elfogyott.

Ma pedig az Irish Opinions-tól kapott Amazon-ra szóló ajándékbónt is könyvekre vertük el... Azt hiszem, az elkövetkező egy évre el vagyunk látva olvasnivalóval. Vagyis én igen, mert amit V. kinézett magának, az éppen nem kapható... Majd rábeszélem a Millenium-ra, vagy hagyom, hogy Botond győzze meg.

A baszk torta pedig... Egyelőre még csak a tésztájával vagyok kész, ami most a hűtőben érik. Most már sejtem, min megy át az, aki a valódi magyar gulyás receptjét keresi a neten. Úgy, hogy nem tud magyarul... Mindegyik recept másféle, így többől próbáltuk összehozni azt az egyet, ami majd - talán - beválik. Egy francia (angol nyelvű) szakácskönyvre és arra a szórólapra támaszkodtam, amit még baszkföldi utunk során, Cambo-les-Bains-ban, a gateaux Basque-fesztiválon gyűjtöttem be. Az már biztos, hogy a szakácskönyvem által javasolt 50 ml rum sok (a szórólap két evőkanálnyit ír), a tésztát pedig alighanem sikerült túlságosan simára gyúrnom... Nem írok ide be semmit (még) a recept kapcsán, nehogy más kísérletező kedvű olvasónak bosszúságot szerezzek, de majd a végeredményről beszámolok. Az az érzésem, hogy alighanem még áll előttem pár próbálkozás, míg az "igazi" torta jól sikerül...

Így telt-telik hát az ünnep előtti nap, néhány óra, míg az ország a vihar okozta károkkal van elfoglalva, én egy recept felett törpölök... Édes élet!

Két ünnep között

Nem mondhatnám, hogy odakint ünnepies az idő, ugyanis esik, és fúj, és sötét van, mint egy barlangban. Tegnap már téli fotókat nézegettem egy blogon, hogy a hiányt megpróbáljam pótolni. Míg az ország más részeit hóeséssel riogatják, addig itt, a tengerparttól egy köpésnyire csak szakad, s a kinti szürkeséget semmi sem oldja, színesíti. Tegnap legalább nézhettem madarakat a kertben, a hidegben magát gombóccá felfúvó vörösbegy és a tollhiányos fekererigó tojó, valamint egy betévedt szőlőrigó egészen felvidámított penészpucolás közben. De ma ők sem jönnek. Még nekik sincs kedvük kimozdulni ebben az időben!

Elvileg az esküvői torta úton van Kilkenny felé, kidobhatom a fölössé vált, megfestett cukorbevonatokat, s a szintén fölös vajkrémet. Most már akármi van a tortával, nem tudok segíteni rajta. Lassan kezdhetek azon gondolkodni, hogy mit sütök a kávékuckóba szombatra.

Ha bárkit érdekel, nem érkezett még csekk a kávézótól. Vagy azért nem, mert nem olvasták még a mailemet, s enélkül is tojtak feladni, vagy azért, mert nagyon is elolvasták.

Tegnap erőt vettem magamon, vasaltam, majd térden végigcsúsztam a hálót, és porszívóztam, minden rejtett kis sarok sorra került, csak úgy ropogott a térdem. El kell majd kérnem V.-től a térdvédőjét, amit a fotózásokra vett, mert ez a ropogás nem tesz jót. A hálóban letöröltem a falról, ajtókeretről a megerősödött penészfoltokat, még szerencse, hogy könnyen lejönnek, főleg, ha arcon spriccelem őket az erősen ammóniaszagú speciális penészlemosóval. De hiába megy a párátlanító, hiába a törölgetés, visszajönnek, sajnos.

Holnap végre be akarnék szabadulni a fővárosba, de ehhez még emberformájúvá kellene varázsolnom magam. Nem akarnám senkire a frászt hozni a külsőmmel. Úgyhogy lehet, csütörtök lesz abból a beszabadulásból. A hajam lenőtt, ideje levágni, az orrom alá egy hatalmas, vöröslő pattanás került, jelezve, hogy a hormonokat nem lehet legyőzni, ha egyszer olyanjuk van. Próbáltam kezelgetni, persze, de sokadszorra rá kellett jönnöm, az ilyen alattomos dagadtakat legjobb békén hagyni, ha azt akarjuk, hogy belátható időn belül eltűnjenek. A kezeléssel csak a létezésük idejét hosszabbítjuk meg.

Tegnap V. rácsodálkozott az egyik vaskosabb szakácskönyvemre a polcon, így bemutattam őket egymásnak: Ripailles a könyv címe, Stéphane Reynaud tollából (aki nem mellesleg hentes!). Fergeteges, ugyanis nemcsak receptek vannak benne, hanem kis sztorik, ismertetők Franciaország vidékeiről, az őstermelőkről, a borokról, stb., sőt, még dal is van benne, kottával. V. el is ámult, hogy akkor ezt akár úgy is lehet olvasni, mint egy könyvet, ugye? Bólogattam, majd lapozgattam, s legnagyobb döbbenetemre a gateaux Basque receptje nézett rám az egyik lapról. Hogy-hogy nem találtam meg?! Az összes szóbajöhető könyvemet megnéztem a múltkor, hogy angol nyelven megtaláljam az igazi, megbízható receptet (mert a neten lévők közül, már amit találtam, angolul vagy magyarul, mind hibás, vagy nem-az-igazi. Franciául, spanyolul, baszk nyelven pedig nem tudok, hogy ezeket a leírásokat böngésszem...)

Úgyhogy holnap be fogok szerezni egy üveg cseresznyelekvárt, és hajrá. Ha nyitva lesz az olasz deli, akkor semmi sem állhat közém és a gateaux Basque közé. Holnap, vagy csütörtökön.

De most porszívóra fel! A nappaliban még kaotikus állapot van, ma azt kell(ene) rendbe tennem. Az eldugott (vagy kevésbé eldugott) sarkokban szerintem pókok egész generációja várja rettegve, hogy mikor vesz rajtam erőt a takaríthatnék... nem akarom őket tovább váratni.

Karácsonyi "kisszínesek"

Ez itt a magát pingvinnek álcázó lábfejem. A zoknit, amely együtt jár a pingvinnel, Susan-tól kaptam. Amikor leszállítottuk a karácsonyi csokitortáját, 24-én délelőtt, akkor nyomta a kezembe a csomagot. Szabadkoztam, mire ő: "Ó, csak a szokásos zoknik." Minden évben (majdnem minden évben) zoknit kapok tőle ajándékba :-) Novelty socks, kis műanyag tapadós foltokkal a talpukon, hogy el ne csússzak a padlón.

Robbie, a férje, büszkén mutatta szerzeményét: egy bumfordi kisvasút, körbe-körbe ment a karácsonyfa alatt, a nappaliban. Hozzá néhány épület is tartozott: néhány világító ablakú, "favázas" ház és egy templom, amely - khm - a kanapé mögé volt betolva. Biztosan nem szándékosan, mert hely már nem nagyon volt neki amúgy sem, de el tudom képzelni, hogy jelzés értékű volt a templom elrejtése (lásd: az ír katolikus egyházat érintő botrányok).

Az egyik platform tetején szánkós Santa, Rudolffal, s a szánkó előre-hátra ringatózott - teli szájjal nevettünk felette V.-vel, hogy jé, mik vannak... S valamiért beugrott, hogy mit mesélt a testvérem, aki egyik Karácsonyra (vagy születésnapra?) idősebbik fiának kisvasút-modellt vett, mondván, neki sose volt, de majd most, a fiaival együtt kivonatozza magát...

Robbie számára is csak 6 gyermek és egy unoka után jött el az idő, hogy kisvasútja legyen :-) Így, túl az ötvenen... Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor (még együtt dolgoztunk a Londisnál) Susan mesélte, hogy bizony, elmúlt már 40 éves, amikor először nyaralt külföldön... mert addig nem futotta rá. Ott volt a hat gyerek, (mind főiskolát, egyetemet végzett), ott volt a jelzálogkölcsönre vett ház (amit már egyébként kifizettek), mindig volt valami... Amióta ismerem, amióta jóban vagyunk, tudom, hogy az első külföldi nyaralására - és azóta mindegyikre - a gyerekei adják össze a pénzt. Igen-igen normális család, igen-igen normális életszemlélettel, értékekkel, és egymás iránti nagy-nagy szeretettel. Az egyik legnormálisabb ír nő, akit ismerek, és barátnőmnek mondhatok.

***

A Karácsony nálunk amolyan csendes, visszafogott, azt is mondhatnám, utolsó percben összedobott ünnep lett. A könyvespolcra felaggattam két égősort, az ajtóra egy több éve jól bevált, piros bogyókból álló koszorú került, Merry Christmas feliratú zöld-arany szalaggal. (Egyébként senki nem mondja azt, hogy Merry Christmas, azt mondják, Happy Christmas... hm.)

Néhány dekorációt felakasztottam a kandallón terpeszkedő zöld futóra: egy horgolt birkát, egy fehér lószőrből font angyalt (Made in Peru, Sandra, egykori perui lakótársnőnk ajándéka), s a kandalló tetejére az anyósomtól kapott betlehemes figurák kerültek. Sütöttem betlehemes alakokat, s megigértem V.-nek, hogy majd összerakok egy rendes "Nativity Scene"-t - de végül a sütik Susan-éknál kötöttek ki.

A Kisjézus arannyal lefújt jászolból kukucskál kifelé

Ha azt akarom, hogy ünnep legyen az ünnep, tiszta lakással és gondosan megtervezett menüvel és sima arccal, és rákészült lélekkel, akkor Karácsony előtti napokra nem szabad felvenni rendelést... Azt hittem, hogy jól megszerveztem mindent... csak éppen magunkról feledkeztem el...

Soha többet...?

Ugye, említettem a múltkor, hogy van még mit tanulnom. Bizony, van. Elő a "szakmai" nyafogással: Hogyan kell pl. a roll-out icinghoz hasonló sugarpaste-et helyesen kezelni? Hiába állította a néni a boltban, hogy teljesen egyforma a kezelésük, a sugarpaste sokkal nehezebben gyurmákolható, nyújtható, mint a roll-out icing. Másfél igen kemény órámba került, mire apró adagokban, Sally-ék meleg konyhájában nyújthatóra sikerült varázsolnom a több részletre szedett tömböt. Mire átügettem a tömbökkel a fűtetlen ipari konyhájukba, és nyögve kinyújtottam vékonyra a bevonatot, és bevontam vele a három tortát, addigra gyűlöltem az egész feladatot.

A középső, 10 inch-esre ígért torta nem tíz inch volt, hanem kisebb, így farigcsálnom kellett a torta alá kerülő karton cake board-on. A mérete miatt agyoncsapta a teljes torta formáját, tervezett lépcsőzetességét. A chocolate biscuit cake (ahogy sejtettem) dudoros volt, egyenetlen, íme egy fotó róla:

Igen, a fekete foltok lyukak... S még ne kapjak idegrohamot a láttán? Most már hivatalosan is gyűlölöm ez a fajta "tortát", és SOHA többet nem vállalom a befedését.

Ez itt alul pedig a végeredmény. 5 órát dolgoztam rajta. Tapasztalatok: a felragasztott figuráknak kellő száradási időt kell hagyni, akár marcipánból, akár sugarpaste-ből vannak. Egy nappal előbb meg kell őket csinálni, kész. Ne vállaljuk más által sütött torta dekorálását - nem tudhatjuk, mit kapunk a kezünk alá. A középső gyümölcstorta marcipánnal is be volt vonva, eléggé összecsapottan, dudoros volt a teteje, próbáltam lapogatni, de sikertelenül, mert már keményre száradt rajta a marcipán réteg.

Ne egy nap alatt akarjuk kidekorálni a tortákat. Adjunk nekik száradási időt eleget.

Fogalmam sincs, hogyan jut el a torta Kilkenny-be, ahol a kastélyban lesz az esküvő. John, Sally férje azt álította, tálcástól beemelik a kocsiba, és úgy viszik. Hm. Megemelni egyedül nem tudtam. Csak a sugarpaste bevonat 4.75 kiló rajta! Most kedd estig azon fogok imádkozni, hogy szállítás, emelgetés során ne mozduljanak el a torták egymáson... A tortákat cake board választja el egymástól. Ne kérdezzétek, nem tudom, hogyan fogják felvágni. A tortákat méz segítségével ragasztottam a cake board-okra, illetve már eleve olyan puha volt az aljuk, hogy önként és dalolva rátapadtak a cake board-okra. A méz ugyan nem "hivatalos" megoldás, de cukormáz nem volt kéznél. Sally azt mondta, elég, ha egymásra rakom a tortákat, a súlyuknak köszönhetően nem fognak elmozdulni. Tényleg? Úgy legyen. Mivel a torta most egy napig érintetlenül fog ülni a hideg konyhában, talán valóban eléggé összetapadnak a rétegek ahhoz, hogy ne mozduljanak el szállítás közben. Eljövetelem előtt kicsit megpróbáltam megmozgatni őket - úgy tűnt, fixek. Úgy tűnt...

A sárga rózsák vajkrémből készültek a torta szélei körül, azok alatt rejtőznek a cake board-ok szélei. A képen viszonylag simának látszó, elefántcsontszínű sugarpaste korántsem sima, itt-ott apró repedések, gyűrődések láthatók rajta - legjobb igyekezetem ellenére sem lett teljesen sima mindenhol. S persze, dudoros...

Sally mesélte, már csinált ilyet egy esküvőre. Szerintem pontosan azért kért meg rá, mert tudta, milyen eszméletlen melóval jár. Soha többet nem vállalok ilyet. Susan lányának lesz az esküvője valamikor az év közepén, még azt megcsinálom, aztán kész. Ehhez iskolai képzés kell, szakmai trükkök alapos ismerete, VAGY az, hogy az ember maga süthesse meg a hozzávaló tortákat, s abból EGY SE legyen choc biscuit cake.

Ja, és idő, idő, idő! S egy liternyi forró kávé sem árt :-)