Lola

Megérkezett Lola. Szerda reggel V.-t hitvesi csók kiséretében kiraktam a reptéren, hogy átrepüljön Angliába, majd hazaverekedtem magam a forgalomban (alig egy óra), s mire a Tesco elé értem, ők már szálltak is fel. Utána aztán jöttek a megnyugtató sms-esek, hogy megvette Lolát, most indul egyik barátainkhoz látogatóba (akik ott laknak viszonylag közel a kereskedőhöz), aztán hogy elindult a komp felé, majd csend. Amikor már több órája se kép, se hang, megnéztem, hány órát is kell szánnia az útra, hogy a forgalmas észak-déli autópályán eljusson Holyhead-ig... Majdnem öt óra! S ő négyet mondott... Aggodalmaskodtam, mire a komp indulása előtt 35 perccel végre megjött a megváltó sms, hogy minden OK, nyugisabb utakon ment, elérte. 

Utána a www.marinetraffic.com oldalon tudtam nézni, merre jár a kompja, hogyan küzdenek a széllel, mert éppen egy Caroline nevű viharka ostromolta a nyugati oldalt, s nyomta fel a szelet dél felől. Itt is esett, a bokrok vadul zúgtak az ablak előtt, s az eső megint bejött az ablakrésen. Amikor megérkeztek a Liffey torkolatához, megnyugodva mentem ágyba, remélve, hogy legkésőbb 45 perc múlva, fél egyre itthon lesz. Hahaha. Egy órát vesztegeltek a kikötőben, mert akkora volt a hajóforgalom... Későn ért haza, hulla módra zuhant ágyba, s másnap korán ment dolgozni Lolával.

Akit eddig a sok munka miatt csak sötétben láttam. Így első rénézésre sötétszürke, zömök, hatékony és határozott autó, olyan benyomást kelt, mint egy Nato-kabát: megállja a helyét minden körülményben, megbízható, s belül minden komforttal felszerelt. Ma reggel pedig vakargathattuk róla a jeget, mert megjött éjjel a napok óta emlegetett hidegfront, s a minuszok alaposan bevonták az autókat.

***

Tegnap olyat csináltam, amilyet még soha (illetve egyszer, gyerekzaj miatt). Célszerszámmal, vagyis egy hosszú tekercs celofánnal felkopogtam a szomszédhoz, úgy fél tíz magasságában, mert az ablakbeugróban ülve hirdette a feleségének, és a világnak, hogy mi mindennel van tele a micsodája, de főleg a feleségével, s hangosan sorolta a nyűgeit, míg a távolból halkabb, tiltakozó hangok jöttek. 

Veszekedés. 

Összeugrott a gyomrom. Egyszer-kétszer  már volt ajtócsapkodós, zuhogós, egymást ölős megmozdulásuk felettünk, de akkor hallgattam, mint az a bizonyos a fűben, de most nem tudtam elviselni. Főleg, mert V. nagyon fáradtan már 8-kor elment aludni, s féltem, hogy felébred a murira. 

Először azt hittem, a falszomszédunknak van hangosan beszélő ismerőse az ajtó előtt, de az ablakbeugróból kinézve csak a karácsonyi fényeinek látványa fogadott. S akkor jöttem rá, hogy pont fölöttem osztja valaki az igét, egyre hangosabban, magát belelovallva a bosszankodásba. Ekkor már értettem is amit mond, s nem volt jó. Egyre csak emelte a hangját, s amikor már nem bírtam tovább, megragadtam a leghosszabb tárgyat, ami a kezembe esett, s felkopogtam. S aztán összeszorult gyomorral vártam az eredményt, a tv előtt. Valamennyire elhalkult, s átvitte a felháborodását egy másik szobába.

A faszi tipikus nagyhangú bully. Már eleve hangosan beszél, messziről hallani, ha jön haza, s összekiabálja a gyerekeit. Azonnal teljes mellszélességgel támad és háborog. Egy alkalommal az egész telepnek elküldött egy mailt, panaszkodva, hogy a konyhájukban folyton eltömődik a lefolyó, s ki tudja, talán azért-e, mert közös a lefolyó az alattuk lévő "unittal" (velünk), s esetleg ott a hiba? Írtam én is (az egész telepnek, ha te úgy, én is úgy), hogy hol találja meg a saját lefolyója nyílását, ugyanis külön van, ott piszkálja meg, ha ki akarja tömíteni. Negyedóra múlva már ott is babrált a lefolyónál, s megoldotta a dolgot. Néha cigarettacsikkel ajándékozott meg, a kertbe dobta le őket, aztán egy idő után visszadobtam. Szembe nagy hangon köszön, elbeszélgetünk, de biztos vagyok benne, hogy simán hátbatámadna egy vita során. A felesége folyamatosan elnézést kér a gyerekek rohangálása miatt, én folyamatosan megnyugtatom, hogy hát még gyerekek, ez van, nem bánjuk (nos...), s most, hogy megszületett a hamrmadik kisfiú, még nagyobb zajra számíthatunk, de egy ilyen hangszigeteletlen tömbben nem lehet mást várni. Majd felnőnek. Aranyosak egyébként a fiúk, köszön előre a nagyobbik, a kicsi volt már, hogy beállt az ajtó elé, s várta, hogy nyitom, mert megtanulta, általában kap sütit. (Úristen, idáig jutottunk, idegen gyerekeket tömök édességgel...) Szederérés idején az asszony hoz nekem frissen szedett szedret, én adok sütit... A férfinek pedig vannak jó húzásai, pl. amikor már mindenki rendőrért kiáltott, hogy a kamaszok összeszemetelik az elhagyott épületet a telep mellett, s zajonganak, részegeskednek, akkor odament hozzájuk, s megkérte őket, hogy ne legyenek zajosak, ha ide akarnak járni nappal gördeszkázni, este iszogatni, legalább csendben csinálják. Béke is lett. 

Szóval elvagyunk, ápolgatjuk a (jó)szomszédi viszonyt, beszélgetünk családról, munkáról stb., de nem leszünk összejáró barátok.

A mellettünk lakó nagydarab nő és a férje (aki éppen akkor kel, amikor V., mindig hallom a falon át a ténykedését) egy aprócska, saját bevallásuk szerint malacként visító/ugató kiskutyát tart, velük a múltkor találkoztam. A kutyus apró, habos, bájos jószág. Ők csendesebbek, csak a kutyát hallani néha, ahogy felajzottan örül, amikor megjönnek a gazdái. Aztán felettük lakik egy idős testvérpár, de ők nagyon-nagyon csendesek, néha a postaládák előtt találkozom a nénivel, s mindig kivesézzük az időjárást. A bácsi pedig a helyi anglikán templom kórusában énekel. Ők már annyira idősek, hogy a bácsi simán "színes úriembernek" (coloured gentleman) titulálta a fekete csomagkihordót... S ez a titulus már nem korrekt politikailag!

Pandoro, Lola és az őrültekháza

Odakint csodásan kel a nap, a madarak a csípős hideg ellenére megkergülten énekelnek, annyiféle ének száll a hideg levegőben, mintha egy összenépi koncertre gyakorolnának. A műhely és a nappali  vízszintes felületeteit száradó mézes emberkék és hópelyhek fedik (céges rendelések), a telefon folyamatosan ping az újabb üzenetekkel, mert ma Ray intézi a dolgokat az Üzemben, s egyre csak van velem közölnivalója. Most már beindult az őrültekháza, s hiába zártam le a rendelések felvételét a Facebook-on, az Üzemből még jönnek rendelések, máshonnan nem veszek fel, csak tőlük és a piacról, de pl. házat már nem vállalok többet. A 10 éppen elég lesz idén. Főleg, hogy mini házat még rendelnek a népek, azért azok is munka.

Most már nincs olyan, hogy "csak egy kocka vajért" ugrom el a boltba. Általában négyesével veszem őket, s most már két tálca tojást rendelek Bellától minden héten.

Most már minden napra jut valami tennivaló, nincs megállás. A lakás még eléggé fel van túrva, de már alakulnak a dolgok. V. megvette egy Seattle-be telepedő kollégája néhány bútorát, így újra van számgépsarok új asztallal, hiszen kitúrtam őt a kisszobából (alias Műhely!), ahol most dekorra váró sütik állnak,  rendelés szerint bedozobozolva. Mostantól ott dekorálok, zene mellett, mert kaptam Spotify előfizetést, s a zenével nem zavarom V.-t, ha esetleg confcallozik a nappaliban. Lassan a kidobandók is kidobódnak... A telep bérelt néhány konténert, téli nagytakarítás címén, oda be fognak majd férni az olyan darabok, mint a megörökölt, soha nem használt és berozsdált szobakerékpár szét nem szerelhető alja (amit le tudtam szerelni róla, az már a reciklálós kuka mélyén van). Kidobásra várakozik a régi asztalka s rengeteg drót... Alakulunk, no.

S a hangulatos színű falra olyan jó ránézni... A meleg törülköző is egy kis kényeztetés reggelente, bár V. nem bírja megszeretni.

***

Legutolsó sütési diadalomat Őrnagy úr kitartó munkájának köszönhetem. Pandoro-t csináltam, aminek a receptjét kedvenc sütős boltom hírlevelével kaptam. A neve arany kenyeret jelent magyarul, s valóban, ha sikerül biotojást és finom vaníliát szerezni, a kész sütemény szép sárgás lesz. Amikor először átolvastam a receptet, szomorúan vettem tudomásul, hogy egy-két belevalónak híján vagyok, helyettesítenem kellett, de a végeredmény minden aggodalomért kárpótolt. A második eresztés is jól sikerült, ezúttal eladásra szántam őket: a kisebbik elfogyott, a nagyobbikat régi kollégáknak vittem el, s azóta igen pozitív visszajelzést kaptam a süteményről, még Elenától is, aki olasz, s aki már biztosan evett finom Pandorot. 

Tipikus  olasz karácsonyi sütemény. Kovásszal készül, s a gépnek 35-40 percig nagy sebességgel kell kevernie, hogy a soktojásos-cukros-vajas-élesztős tészta olyan selymessé, nyúlóssá alakuljon, ahogy az elő van írva. Élmény kiönteni az edényből, a végén már ollóval vágtam el, mert nehéz széttépni, de nem ragad, csak tényleg mint a selyem, kifolyik az edényből. Csodás. 

Szeretnék majd megpróbálkozni egy panettonéval is, amire azt mondják, legjobb boltban venni, mert elkészítése nagyon bonyolult. Két receptem is van hozzá, az egyik csak sikerül majd, főleg most, hogy valódi panettone sütőpapírformákat és aromát vettem hozzá, aminek az illata fenséges, talán még a pandoro-ban is belecsöpögtethetném, ha ez nem lenne szentségtörés az olaszok szemében. A piacon azt kérték, írjak mellé ismertető szöveget, mert megcsodálni ugyan megcsodálták (szép spirálos tortaformában sütöttem, lásd kép), de a legtöbben nem ismerik.  

A hétvégén, vasárnap este régi kollégákkal találkoztam. Ritka esemény az ilyen, hogy a kemény mag össze tudjon jönni. Jött Tim (mivel születésnapja volt, neki vittem fél pandorot), akiből utolsó találkozásunk óta Dr. Tim lett, s a Tenement Museum-ban dolgozik, történészként. Paco még mindig az Üzemben pincérkedik, holott kiberpszichológiát tanult, de nem talált még állást, igaz, félszívvel keres csak. Elena a Trinity-n ad órákat, migrációval kapcsolatos kutatásokban vesz részt. Carl, a férje, fotózik, főleg öregautókat, s mostanában statisztaként jelentkezik forgatásokra. Aniz befejezte a főiskolát, s megszerezte a rendes vizumot, most már nem diákvizummal van itt, s hátrányos helyzetű gyerekekkel, vagy kamasz menekültekkel szeretne foglalkozni: fotózást szeretne nekik tanítani, terápiás céllal. Ő is munkát keres, s addig is egy jógastúdió kávézójában süt-főz.

Carl, Paco és Tim

Elena és Carl elhozták a kutyájukat: nemrég fogadták örökbe Oscar-t, aki border collie: jókora, csendes, nyugodt, szép kutya, miatta talákoztunk kutyabarát kocsmában. A pultnál egy kölyök labrador fészkelődött, ugatott, ugrált, folyton oda akart menni Oscar-hoz, aki az érdeklődést nem valami lelkesen fogadta, inkább az asztal szélének rágcsálásával és alvással volt elfoglalva. Egyfolytában tapogattuk azt az okos fejét... Az asztalt eddig már más kutyák is megkezdték, s a hiányos, foltos festéséből-javításából arra következtettem, hogy erre számítottak is a tulajok.

Igen kellemes este volt, s még kellemesebbé tette, hogy a végén Anizzal együtt sétáltam vissza a villamosmegállóhoz, a csatorna partján. Nagyon régen mozdultam ki így, élveztem az éjszakai levegő frisseségét, a teliholdat az égen, a csatorna vizének sötét selyem-felszínét, a néha megmozduló kacsákat a vizen... Rengeteg hattyú is fehérlett a sötétben, azonnal úsztak volna oda hozzánk, kaját kérincsélni, amikor megálltunk fényképezni őket. Itt-ott a parti kocsmák, vendéglők, házak, lakótömbök homlokzatait karácsonyi fények díszítik, ünnepi színekbe öltözik már a város. Ilyenkor talán még szembetűnőbb a sok hontalan jelenléte, ez az ember pl. a csatorna partján sátorozik...

***

Közben megszaporodtunk, V. hosszas vizsgálódás után megvette Lolát. Akinek korábban pakisztáni nevet javasoltam, mert az autókereskedő, akinél V. találta, alighanem pakisztáni, a neve alapján. (Gurdeep elég nehézkes felfogásúnak bizonyult a fizetés ügyét illetően, már csak ezért sem lett az autó róla elnevezve.)  Hosszasan tervezgettük, hogyan hívjuk, valami németes nevet kell kapjon... de a nekem kedves AdenauBeart már viseli medvénk, a Brünhilda nem igazán találó, hiszen kisebb autó, végül a Lolára esett a választás. Lola... a vad berlini évei alatt kissé megkopott szépségű komzumnő képe ugrik be a névről...  Megvásárlásáig volt pár kalandunk, de ezekről is majd később.

Lola amúgy egy Golf GTI, mindenféle extrákkal, s Angliából fog megérkezni a héten, mert a Köztársaságban nem talált V. olyat, amilyet szeretett volna, mert elmondható, hogy az angoloknál a kocsik jobban felszereltek, és jobban is karbantatottak. Úgyhogy ismét a másik szigetre repül autóért, s aztán kompozik haza. 

Közben a Brexit kapcsán az angolok tárgyalnak az írekkel, hogyan legyen és legyen-e egyáltalán határ, mennyire legyen szigorú, milyen lesz Észak-Írország helyzete a Brexit után... Nem tudom követni a folyton meg-megakadó tárgyalásokat, őszintén szólva nem is akarom. A sütés jobban érdekel, s a sok adok-kapoktól csak ideges lennék. Ez a kis (feliratos) videószösszenet talán ad valamilyen áttekintést az angolok hozzáállásáról.

A telepen pénteken felállították az első karácsonyfát, s azóta már több ablakban is fénylenek a színes égők a fákon. Nálunk az idén igazi zöldekből készült koszorú lóg az ajtón, de fánk nem lesz. Talán egy égősor a lakásban valahol... majd meglátjuk.

Ping. Újabb üzenet. Beleférne még 10 hópehely a heti adagba? Belefér. Még úgyis sütök mézeseket, mini házakat a hétvégi piacra. De ma a délelőttöt vásárlással fogom tölteni, vagy legalábbis alapos nézelődéssel, mert ma nyit az eddig National Craft Fair-nek titulált karácsonyi kézműves piac az RDS-épületeiben, s megint kaptam meghívót Sheilától, aki patchworkozik. Ettől az évtől a Gifted névre hallgat a vásár, s ötnaposra nyúlik négy helyett. Remélem, a névváltozás azt is jelenti, hogy a gyári szalagon készült giccseket nem engedik be többet...