Írországban nehéz jó mesterembert találni. Még a régi lakhelyünkre hívtam volna vízvezetékszerelőt, aki közölte velem, hogy hívjak inkább "helyit" a problémám megoldására, mert ő nem fog Dundrum-ból Sandyford-ba lejönni (tíz perc kocsival). Aki kijött, olyan óradíjat számolt fel egy csapjavításhoz, hogy elnyílt a szemem. A melegvizes rendszerünket senki nem akarja megbolygatni, volt már olyan, aki felnevetett, amikor a kissé kiismerhetetlen csőrengeteget meglátta. Akit végül találtam, hogy oldja meg a mosdóvizünk elszíneződésével kapcsolatos problémát, az olyan megoldást kínált, ami saját bevallása szerint csak pár hónapig volt lesz jó, aztán nem. Mindegyik mást mond, így inkább csak a szemhéjam rángatózik csak, ha rágondolok.
Az évek során az tűnt fel, hogy a mosogató egyre lejjebb ereszkedik. Arra egy idő után rájöttem, hogy nem az a márványlap tartja, ami fedi a konyhapultot, hanem egy farostlemezbe vágott lyukba van illesztve, az pedig pedig hozzá van erősítve a mosogató alatti szekrényke tetejéhez. Legalábbis így hittem. Aztán egyszer alaposabban megnéztem, s kiderült, hogy ez a lap nem is öleli körbe a mosogatót, csak hellyel-közzel van odaerősítve a szekrénykéhez, valamint az évek során szépen elrohadt, mert az illesztés/ragasztás alá befolyt a víz... Lassan már nem is a farostlemez, hanem a lefolyó tartotta a mosogatót, s a lefolyó csöve pedig a kis szekrény polcára támaszkodott...
Megpróbáltam feltámasztani, a magam ahogy-azt-Móricka-elképzeli módján, egy, a kerti házikóban talált lécdarabbal, ami iziben nyögve elhajolt a mosogató súlya alatt. Ezt a megoldást kerülgettem addig, amíg V. nemrég talált egy új fotót az egyik, írországi magyarokat összefogó, passzívan követett Facebook oldalon: egy szépen átalakított konyha fotója volt, éppen a mosogatót mutatta a kép. Megcsodáltam, s ő mondta, ír egy érdeklődő emailt a munka elkövetőjének, kijönne-e.
Már aznap este kaptam egy telefont, s másnapra megbeszéltük az ingyenes felmérést. Olyan árajánlatot kaptam Róberttól, ami egy ír szerelő száján sosem jönne ki, úgyhogy kaptam az alkalmon, s kértem, javítsa meg a mosogatót. A lényeg, hogy így, a Facebook-nak köszönhetően találkoztunk Nagy Róberttal, aki azóta nemcsak a leszakadni készülő mosogatót cserélte ki, de a pár éve megrepesztett wc-t is kicserélte (hozta-vitte a darabokat, víztakarékos WC-nk lett, bizony!), kifestette a fürdőt, javasolta, majd elvégezte a mosdó körüli csempézést, s magánszorgalomból lefestette a radiátort, mert "bántotta" a szemét a rozsdásodás, sőt, a skirting board-ot is lefestette - olyan munkát végzett, hogy öröm belépni amegújult fürdőbe. Nagyon megszenvedett a WC-vel, mert a régit már nem gyártják, így az egész vezetéket, s annak burkolódobozát újra kellett szabnia, alá új csempét raknia (még jó, hogy volt pár extra darabunk), míg mi gondosan igyekeztünk munkaidőn kívülre időzíteni a pisiléseket (ilyenkor jött jól, ha az ember tudta, hol van a környéken nyilvános és hamar elérhető wc...)
Amikor láttuk, milyen szépen dolgozik, egyre csak jöttünk az újabb és újabb kérésünkkel. Eddig talán az egyetlen ilyen hatékonysággal dolgozó ember a piacon dolgozó, a kapcsolókat kicserélő villanyszerelő volt, akinek el is raktam a telefonszámát.
Akkora megnyugvás ez, hogy végre van valaki, akihez fordulni lehet... Amint alkalom lesz rá, a konyhát is kifestetjük, s ha a háziúr beleegyezik, csempeburkolat kerül a pultok fölé, a falra, mert a sütés stb. közben alaposan összefröcskölödik, érdemes volna védeni valamivel. Aztán a szobákat is ki kellene festeni... talán a hátsó fallal is tudna valamit kezdeni.... Ha bárkinek szüksége van egy megbízható emberre a Dublin környéki megyékben, a Black Marble Home Renovation-t keresse a Facebook-on.
***
A hét közben lila cukormázakkal szenvedtem, az egyik megrendelő (egy plasztikai sebészet irodája) eléggé válogatós volt, ami az árnyalatokat illeti, s sehogysem akarta elhinni, hogy cukormázból nem fogok olajfesték-fényességű feliratot sikeríteni a rendelt sütiszívekre. Közben gyártottam a piros szíveket is, a szokásos feliratokkal-rajzokkal, mindkét kávézóból jöttek a rendelések szépen.
Amikor múlt héten leszállítottam a dolgokat, Emilie fogadott a kávézóban (ő az egyetlen, aki 7-kor kezd, ha süt, s már bent van, amikor szállítok), s elkottyantotta, hogy Michelle, volt főnököm hamarosan keresni fog, mert híre van. "Jó vagy rossz?" - kérdeztem. "Egyik sem, de személyesen akarja elmondani." - volt a válasz, s egész nap ezen gondolkodtam, mi lehet a hír. Este meséltem V.-nek, mire ő, mert gyorsabban jár az agya, mint az enyém, csak annyit mondott: fogadjunk, hogy eladja a kávézót. Alig írtam meg Emilie-nek Whatsappon a kérdést, hogy ez lenne-e a hír, V. még hozzátette: s Ray-nek adja el. Addigra meg is jött Emilie válasza, hogy bizony, az uram jó tippelt, s igen, Ray az új tulajdonos.
Nem is tudtam, hogy fogadjam a hírt. A kevésbé magabiztos felem rettegni kezdett, hogy mi van, ha Ray át akarja szabni a kávézó menüjét, s meg akar szabadulni az én édi-bédi sütijeimtől? A magabiztosabbik felem ujjongott, mert Ray-jel - mint volt kollégával, mondhatni haverral - lényegesen egyszerűbb szót érteni, mint ex-fönökömmel. V. ugyan nem kedveli, a harsánysága miatt sem, de nagyon remélem, hogy üzletileg jobb idők előtt állunk.
Aztán onnantól kezdve vártam a telefont Michelle-től, hogy hivatalosan is halljam a hírt, de csak egy hosszú sms érkezett péntek este, amiben ez szerepelt: átadja a kávézót Ray-nek, még nem tudja, mihez fog kezdeni, befejezi a Master's-t, amit elkezdett, aztán majd meglátja. Köszöni, hogy jó kolléga voltam, s további minden jót. Pá.
Hasonló szépeket írtam neki én is vissza, aztán ezen a héten már Ray írt emailt, hogy mostantól kezdve ő a "boss lady" - így hívtuk Michelle-t -, s nagyon izgul, de reméli, az évek során már beletanult a dolgokba annyira, hogy ne szúrja el. S íme, itt van mindjárt egy sütirendelés hétfőre. Ezen V. jól szórakozott, hogy ugye, ugye, nem akar tőlem megszabadulni, felesleges volt a félelem.
Személy szerint én azt remélem, gatyába rázza a kávézót, esetleg egy alapos felújításra is sor kerül. Az eddigi változás annyi, hogy Emilie - aki már régóta szeretne sütni - márciustól cukrászként fog ott dolgozni, s új séf kerül a helyére (már ha akad). S ugyanő volt, aki megkérdezte tőlem, nem akarok-e visszamenni heti egy napra dolgozni, de erre gondolkodás nélkül nemet mondtam. Nem akarok segget csinálni a számból, s a jelenlegi otthonról dolgozás remekül megfelel V.-nek és nekem is, még ha nem is keresek annyit, mint alkalmazottként.
Most mondjam azt, hogy mozgalmas hét áll mögöttünk?!
Egyébként öcsém ügyes szóválasztásainak hála, még mindig az elsők között jön fel a weboldalam címe, ha valaki dekorált sütiket keres az országban. Ennek köszönhettem egy érdekes megrendelést. A hölgy múlt héten sms-ezett, hogy barátnője megszülte kisfiát, s ő sütiket szeretne küldeni a családnak. Sajnos, a rengeteg Bálint-napi rendelés miatt nem tudtam elvállalni. Erre pár nappal később írt, hogy szívesen megvárja, amíg ráérek... Ennek nagyon örültem, fel is hívtam, s megbeszéltük, mit kér, mennyit, s hová kell szállítani. Aztán rákérdeztem, hogyan talált meg (számítva arra, hogy a Facebook-on látott meg, rendszeresen ott találnak meg emberek), mire mesélte, hogy nemrég megműtötték, s a kórházba valaki az angol Biscuiteers sütijeit küldette neki. Ő pedig megnézte, van-e ilyen cég Írországban is, mert helyit akart, így talált rám... Hurrá!
Közben szinte minden hétre lesz valami extra sütés Szt. Patrik-napig. Nagyon örülök, jól jön ez, kell a pénz festésre, csempére. Születésnap, amire make-up sütik kellenek, esküvő... még egy esküvő, Texas alakú sütikkel... s mivel kint - a mai, futó hózáporok ellenére - egyre-másra virágoznak a nárciszok, hamarosan nárcisz formájú sütiket is fogok csinálni...
Holnap pedig a Real Bread Ireland mozgalom tagjainak negyedéves találkozója... egy igazi pékség műhelyében... Úgy izgulok!
