Rövidke beszámoló

Borongós, esős volt az első piaci nap, amihez zombiként keltem. Mindenkinek hiányoztam, mindenki jól van, egy tag került közben öregek otthonába egy váratlan súlyos betegség után, átvehetem a habkarika-gyártást tőle, mert az pedig kellene a pultokra. Munka, munka, munka. S egy bejelentkezés egy egyéves születésnapi tortájára, amire nagyot nyelve mondtam igent. Hét közben már meglett az első mézes házra a rendelés, Karácsonyra, ki is raktam a hirdetést a FB-ra, jó lenne alaposan előre tervezni. Jövögetnek a rendelések, kisebbek-nagyobbak, így semmi extrát nem vállaltam az elkövetkező hónapokra.

S megrendeltem, Eddie-t, eddigi legnagyobb befektetésemet. Kicsit gyomorszorulva, izgatottan...

Kipróbálhattam végre a pizzavasaimat, kenyérre. Az első próbálkozáshoz a kovász még nem volt elég fickós. Ehető, de elég amatőr kenyér lett belőle. A másodiknál rendkívül bőkezűen bántam a gőzzel, s besuvasztottam gyors egymásutánban 4 veknit a lapokra, kettőt-kettőt. Előtte mértem a vaslap hőjét, 40 perc alatt melegedtek fel a kívánt hőmérsékletre. 

Siker! Nagyon szépen nyíló, nyuszifüles kenyereim születtek, s rövidebb idő alatt sülnek meg, mint a vasedényes módszerrel. Jóval hamarabb készen voltam a sütéssel, utána még extra tepsis sütit is tudtam sütni a piacra (az új Csipet-könyvből, amiben kevert süteményeket találtam, nagyon sok jó és érdekes recepttel). Körbeugráltam a szobát, megosztva V.-vel az örömömet, igazán remek pillanat volt, amikor láttam, hogyan nyílnak meg és dagadnak a veknik, úgy, mint a "nagyoknál".

***

Utunk hosszú volt, sok autózással, sok hágóval, régi, 10 évvel korábbi utunk emlékei keverednek újakkal. Svájcra több idő kell, főleg, mert a városokból alig láttunk valamit, kivéve St. Gallent, amit kalandozó magyarokként újra bevettünk, s a város bronzmodelljébe beültettük V. nemezbaglyát, városfoglalóként. 

Érdekes volt, hogy gyakorlatilag két hely (egy WC és egy parkoló) kivételével mindenhol kártyával fizettünk, ezt is várták el, a legkisebb bolttól a nagy boltokig. A telefonos roaming kicsit óvatosabb adatfelhasználásra késztetett engem, miután pillanatok alatt elhasználtam egyhavi adagot pár kép letöltésére, a határ átlépése után. De a turistahivatalban bérelhettünk zsebwifit, amit alaposan kihasználtunk, s amit a mellé kapott borítékban töltőstül-mindenestül utunk végeztével csak be kellett dobni bármelyik svájci vagy liechtensteini postaládába. Remek. 

A legnagyobb élményt (a látnivalókon kívül) a Snack Box jelentette. Néhol nemcsak a listázott dolgok kerültek bele, mert ha deliben töltötték fel, mindig vettünk még hozzá ezt-azt. Büszkén baktattunk a kis piros dobozzal a boltok felé, próbálgatva rozsdás németemet, amit hallva mindenhol átváltottak angolra. A belekerült sajtos krékereket nemrég ettük meg, útközben pl. nagyon jól jöttek a helyi gyümölcslevek, vagy ásványvizek, csokik. Volt, ahol a lista alapján kis üveg bort is lehetett volna rendelni, tekintettel a környék szőlészeteire, de éppen nem jártunk arra. A legjobb feltöltőhely Asconában volt és Willisau-ban, ahol egy deli-ben remek kenyeret is kaptunk, illetve Willisau-ban egy cukrászda volt a feltöltőhely, s oda tulajdonképpen véletlenül kerültünk, reggelizni akartunk, s csak a kirakathoz közeledve derült ki, hogy a kinézett cukrászda feltöltőhely is egyben.

A Grand Tour útvonalát követtük, az első 3 nap alatt szigorúan, később már rövidítettünk, amikor rájöttünk, hogy a 6 napba nem fér bele minden. (Csak szólok, hogy a belinkelt interaktív térképen nagyon jól el lehet veszni, mindent részletesen felsorolnak, bárhová kattintunk, feljönnek a látnivalók, az útvonalak, a hegyi túrák, fel lehet őket rakni egy wishlistre... csodásan elkészített weboldal!)

Ahová nagyon el akartam jutni, az a Via Mala folyóvájta szurdoka volt (fiatalkori olvasmány miatt), Gruyére, a Giger Múzeum, Ascona a Lago Maggiore partján, a hágók... Idén nem találkoztunk bájos feketearcú bárányokkal, Valais megyében, a Szt. Gotthárd-hágónál sem (ami most tömve volt autókkal), de ettem a koleráról elnevezett sajtos-zöldséges pitét egy hegyoldali étteremben, s rágicsáltam kemény süteményt, amit remek kísérőként hirdetnek, hegyi túrákhoz, sokáig elálló, kalóriában gazdag sütiként. Megismerkedtünk a Cailler csokimárkával, amiről eddig még sosem hallottunk, s végre, végre sikerült lefényképezni az egyik Alfánkat (Rosát) Liechtenstein múzeuma előtt. 

Kimaradt Matterhorn, mert az odavezető út éppen le volt zárva, s a kerülő túl hosszú lett volna, valamint a Jungfraujocht-nál az Eiger Express és a vonatozás sem jött össze, mert félnapos programként nem fért bele. Lugano-ra, szintén ifjúkori könyvkedvencem egyik 'szereplőjére' sem volt idő, így eldöntöttük, jövőre megint autóval megyünk. Remek így a nyaralás, könnyebben mozgunk, és le tudunk menni vidékre ismerőst/barátot látogatni, ha nekik nem sikerült feljutniuk Budapestre a "bázisunkra". Nagyon jó szállást találtunk V. szüleitől 5 percnyire, ahol az autó kertben, sötétben, az utcáról észrevehetetlenül parkol, különbejáratú lakrészben van a szállás, kis asztallal a kertben... 

A határokon (Ausztriát kivéve, ott is csak kifelé) megállás nélkül jöttünk át, ott kérdezték, meddig megyünk, s München-t hallva csak intettek, hogy hess tovább. Németországban, Hollandiában és Franciaországban mindenhol kérték a telefonon hordott digitális Covid-igazolványunkat, le is szkennelték őket. Maszk és igazolvány nélkül nem volt belépés sehová. Svájcban maszk kellett, igazolványt nem kértek.

Újra itthon

Tegnap hazaértünk az egyhónapos utazás után. Rengeteg ciklámen várt virágozva a hátsó kertben, kövér erdei galambok ringatóztak a visszavágott fa még meglévő bogyóit csipegetve, súlyos testük alatt meghajoltak az ágak. A frászt hozták rám, ahogy nagy nekirugaszkodással felrepültek az ajtónyitáskor. Minden edény tele vízzel, a klemátisz átvette az uralmat a kert felett, s úgy befonta a fenyő ágait, hogy az meghajol, s mind egy zöld ernyő, borul a terasz egy része fölé.

Kipakolás, szennyeselosztás, levelek átnézése, a szokásos menet. Minden rendben volt a ház körül, egyedül a kis tölgyfa csemetémet kopaszította le teljesen a lisztharmat. Hoztam burgenlandi kirándulásról makkokat, megpróbálom újra a csíráztatást, ezt pedig visszavágom, hátha magához tér. Az ajtó előtt halomba fújt levelek, de azért még alig színesednek a fák, minden szép zöld, s Kamilla ültette ágyásban csodásak a virágok, csak a gyermekláncfűből lett több. A közösségi kiskert megvan, bár almát nem láttam a fákon, majd alaposabban körülnézek. A két eladó ház/lakás tábláján ott a Sale Agreed, más nem változott, ugyanúgy szét vannak szórva a gyerekek biciklijei, rollerjei a füvön.  Nem változott továbbá a felettünk- mellettünk lévő gyereknyüszi, pedig ettől jó volt elszokni az egy hónap alatt.

*** 

Svájc csodás, a táj, a remek utak, a még zöldellő kukoricaföldekkel, a szőlőkkel a domboldalakon (a legtöbb helyen hálóval lefedve őrzik őket a madaraktól). De magyar borász is mesélte, hogy őzek, vaddisznók is bejárnak a szőlősbe, sőt, egy barátunk megmutatta, hogy a napraforgóföld hogyan nézett ki egy csapat szarvas éjszakai látogatása előtt és után... Minden virágfej eltűnt!, Ők hiába vették meg a felszerelést, a vadásztársaság nem szerelte még fel, bár vállalta. 

A túra során főleg a hegyekre koncentráltunk, különösen akkor, amikor rájöttünk, a 6 napba nem fog beleférni az a rengeteg látnivaló, amit a külön a Grand Tour-ra kiadott könyv ajánl. Hegyi séta egyáltalán nem volt. Néztünk és ettünk, haha. A túrához járó piros 'snack box'-ot remek finomságokkal töltötték meg a feltöltő helyeken, amelyek szégyentelenül vittek minket különféle félreeső helyekre: divatcikkekkel teli outlet-etbe, liechtensteini turistairodába, svájci falusi sütödébe, kisvárosi cukrászdába, ahol századok óta sütik ugyanazt a mézes, elsőre kőkemény süteményt (Willisauer ringli), ami idővel ehetővé puhul. Még keményen kellene a könyökünkkel darabokra törni, ehhez képes tájékoztatót ad a weboldal! Érdemes végignézni a süti készítéséről a videót. 

Akár a Baseli Leckerli, nagyon próbára teszi a fogakat és a türelmet. De szépen néz ki, finom is, csak bírja kivárni az ember a puhulását. Elvileg szopogatva lassan omlik szét az ember szájában. Tagadhatatlanul finom, s biztosan elveri az ember éhét, ahogy a hegyi lejtőn felfelé nyammog rajta, s a kemény darabka csak nem fogy...

Helyi gyümölcslé, sör, ásványvíz is került a dobozba volt olyan este, amikor a belerakott szalámiból-sajtból és hozzá kapott rozsbuciból állt a vacsoránk. No és a csokoládék... Újdonság volt nekünk a Cailler csokik, ami pedig azzal dicsekszik, hogy ellentétben a többi gyártóval, nem tejporból, hanem friss teljből készíti a csokijait. A gyár/múzeum gyereknek-felnőttnek egyaránt élmény, mulatságos és érdekes, s üvegfalon át ugyan, de be lehet kukkantani a gyártósorra.

Ahová visszamennénk, nyaralni, az Ascona, a Lake Maggiore partján, és Gersau, ahol a hotelből a tó vizébe ugorhat az ember, s a terasz is a tóra néz. Magyar pincér szolgált ki ott minket, amikor megálltunk kávézni, a Vierwaldstattersee tó partján, ugyanis a túra útvonala a tó másik partján vitt tovább, s ezt kompozással oldották meg.

Most így hirtelen még túlságosan tele a fejem élménnyel, rengeteg tapasztalattal, így csak a legérdekesebbet említem. Nagyon sokszor szálltunk meg olyan helyen, ahol nem volt recepció(s). Kódszámot kaptunk a netes foglalás után, s a szálloda, motel, vendégház ajtaján a foglaláshoz használt kredit kártyával mehettünk be, majd odabent egy képernyőn tölthettük ki a bejelentkező lapot, s köpte ki a gép a szobakulcskártyát. S ugyanazzal mehettünk ki a jobbára föld alatti parkolókból. Kényelmes volt, mindegyik helyen tágas szobák fogadtak bennünket csak kicsit rideg volt az egész. Ha megszorultunk, telefonos ügyelettel, angolul tudtunk beszélni valakivel, aki talán több ilyen szálloda telefonhívásait kapkodta fel, mondjuk otthon, vacsorafőzés közben.

Szállásként érdemes volt a városokból kieső helyeket választani, természetesen egyedibbek, személyesebbek voltak, mint ezek az e-hotelek (bár az E-room nevű, rögvest a St. Bernardino-hágó után igen kellemes kis faluban volt, régi épületben, szép kilátással és a közelben remek étteremmel). Az egyikben a thaiföldi tulaj (német sörfőző férjjel) a földszinten lévő teljes konyhát/ebédlőt/pihenőszobát a vendégek rendelkezésére bocsátotta, ahol a férj sörét ihattuk (korlátozás nélkül), kávégép, gyümölcs várt minket felhalmozva, hozzá péksütemény, s vacsora után a biliárdasztal is ránk várt. TV nem volt, de volt sok polcnyi könyv, eladó svájci bicska és svájci whisky kis és nagyobb üvegekben. De aludtunk egyszer egy hegyoldalban is, picike kis faluban, ahol vendéglő volt a szállás földszintjén, s a söröket a völgyre néző teraszon ihattuk meg. Sokkal szebek voltak, mint a parkolós, nagy fürdőszobás, modern de kissé rideg szállásaink. Mindkét féle szállásnak megvan a jó oldala, csak másképpen.