Milyen remek piac volt szombaton! A szép időnek hála, nagyon sokan kiültek az épület elé kávézni, csevegni, nem győztük kirakni a pót asztalokat a gyepre. Annyit mozogtam pult, konyhapult és a mosogató között, hogy az okosórám edzésnek vette, és számolni kezdte a fogyasztott kalóriákat. S majdnem annyi bevétel volt a kávékuckóban, mint régen, a Covid előtti időkben.
Persze, mindenkivel alaposan kitárgyaltuk a tüneteinket, jöttek a részletek, ki min ment keresztül Covid idején, kinek az ismerősét viselte meg roppant módon vagy kevésbé. Már csak önigazolásul is sokszor kimentem a terembe, megszagolgatni az eladásra kirakott orgonacsokrokat, s örömmel vettem tudomásul, hogy a szaglásom a vártnál előbb visszatért. Engedélyt kaptam új termékekre, ha bírom idővel és energiával (amiből múlt héten nem nagyon volt), akkor biscotti-t, citromtartokat és rozskrékert szeretnék csinálni (utóbbit a maradék kovász felhasználásával).
Tapogatóztam, s kiderült, a developer azóta sem jelentkezett, sem írásban, sem szóban, úgyhogy minden megy tovább, amíg ki nem derül, hogy tényleg akar-e tőlünk valamit, vagy csak taking the piss, ahogy errefelé mondják.
Már június, sőt július első heteire is kaptam megrendelést, abból az egyik Ray negyvenedik születésnapjára szól. Negyvenedik! Még emlékszem a harmincadikra sikerített háromszintes tortára, a rengeteg cukormázra és a nyolcvanas éveket idéző designjára, ami felett annyit izzadtam. Most bezzeg könnyű lenne Eddie-vel kinyomtatni a mintát, amit élénkre színezhetnék. Terve is van véve, hogy különböző gyerekfilm-szereplőket nyomtatok kerek sütikre, Frozen szereplőit például a kislányoknak, aztán magam húznám ki őket színes mázzal.
***
Tegnap amolyan igazi kispolgári vasárnapi programként autómosás volt, ami során végre lepucoltuk a moharéteget Julie ablakréseiről, ott dolgoztam rajta egy fogkefével, mert az erős vízsugár nem hozott le mindent. Még a régen kapott mély karcolást is kitöltöttem azzal a festékkel, amit a szerelő adott, s a lehető legvékonyabb ecsetemet használtam ennek a vizesbázisú festéknek a felvitelére. A végére egészen belejöttem, nem múlt el nyomtalanul a műszaki rajzolói múlt, szépen egyenletesen tudtam kitölteni a karcolást Julie fenekén. Most csak bizonyos szögből látszik, hogy ott festék fedi, s nem az eredeti bevonat.
Alapos munka volt, egészen belefeledkeztem a porszívózásba, a törölgetésbe, a felnik tisztogatásába, még egy réteg fényezést is felfújtam Julie-ra, valami viaszos cucc, amit alaposan átdörzsölve szépen ragyog, "akár egy autószalonban", mondta a címke. S szép is volt, száraz és csillogó, egészen addig, amíg meg nem jött hajnalban a sűrű eső, úgyhogy még mindig szép, de sejtem, az eső felvert a kerekeire ezt-azt. S a mostanában a telep felett hangoskodó sirályok is sokszor sikerítenek rá végigcsapodó kakafoltokat, amit aztán sietve kell letörölni, ne szárítsa rá a nap. Ma véletlenül egy autóalkatrész bolt előtt mentem el, beugrottam autóbelső tisztítóért, s meglepve láttam, hogy létezik madárkaka tisztító folyadék.
***
Azt ugye,már tudomásul vettem, hogy kiskertünk bal oldala no-go-zone, hála a gyerekek labdázásának. Eddig viszonylag türelmesen dobáltam vissza a berúgott labdákat, nem szóltam a fejüket, hajtásaikat vesztett virágokért, sőt, egy fekete kisrácot be is engedtem a kertbe, amikor nem hitte el nekem, hogy a labda nincs a kertben. (Végül a száradni kiakasztott ruhák mögött találtuk meg elbújva a fehér focilabdát). Türelmem ellenére azért tegnap kitört belőlem egy basszameg, mert egy labda telibe találta a lépcsőn beültetésre váró díszes cserepeimet, s egy régi tál és egy színes cserép darabokra tört a labda alatt. V. át is ment Simonához a labdával - az ő lánya volt a "tettes" -, hogy elpanaszolja a kárt. Kiváncsian vártam, kapok-e új cserepeket, s lám, ma délután át is jött a kiscsaj, hozott egy szép cserépbe ültetett muskátlit.
Zajosék legkisebb fia mostanában sűrűn dobál le mindenféle játékot, használati tárgyat a kertbe, amit pár napig már csak azért sem szedtem össze, kiváncsian vártam, ki jön le érte. Végül a legnagyobb fiút küldték le, V. szedte neki össze a zacskónyi plüssöket, GI Joe-t, hajkefét, képeslapot és egyéb vackokat. Később, autómosás közben jött haza a család, s Zajosapuka messze zengő hangon vonta előttünk kérdőre a gyereket, hogy ugye akkor többet nem fogod ledobálni a cuccokat a kertbe? Mire a gyerek: De... Haha, jót nevettünk, remélve, hogy majd kinövi ezt is. Öcsém is hasonló dolgokat csinált kiskorában, nem értette ugyanis, hogyan tűnhetnek el dolgok, amiket átdobált az erkély korlát nyílásán. A családi legenda része, hogy ezt egy kismacskával is megcsinálta, s nem értette, miért haragszanak rá a szüleink. De hát a felnőtteknek rejtélyes a gyermeki észjárás.
***
Apropó, gyermeki észjárás. Tudomásul kellett vennünk, hogy most értünk el abba a korba, amikor a szüleinkre kell vigyázni, fordul a kocka, mi felügyelünk, felügyelnénk rájuk. Csak éppen most mi nem értjük az ő észjárásukat. Most már minden váratlan telefonhívásra rándul az ember gyomra, s órákat tölt el azzal, hogy megoldáson és segítségen gondolkozik, s okos weboldalakat böngész, és nála tapasztaltabb ismerősöket és szakembereket faggat, hogy mi az, amivel hatékonyan pótolhatná a jelenleg nem megoldható ottlétet, jelenlétet. S a legborzasztóbb az, hogy még az ottlét sem segítene... talán ezt a legnehezebb elfogadni, s megbirkózni a tehetetlenséggel. A múltkor egy éjszakai ébrenlét során jutott eszembe, hogy anyám ugyanannyi idős volt, mint én most, amikor megrokkant az anyja, s ápolásra szorult. Magas, jó kiállású apai nagyapámat pedig még gimnazista koromban egy hónapig "láttuk vendégül" nyáron, amikor kezdett elhatalmasodni rajta a demencia, apám és testvérei egymást váltva vették magukhoz, amíg lehetett. Alighanem számukra is ez volt az igazi felnőttkor kezdete.
A múltkor a kinézett új könyvelő kérdezett rá, hogy miképpen képzeljük el a jövőnket, s bizony, megint csak elgondolkodtam, hogyan, meddig, merre, és főleg - hol. S ezzel a kérdéssel ebben az országban bizony sok nyugdíjhoz közeledő el kell hogy gondolkodjon, mert a jelenlegi lakbérek mellett a várható nyugdíjból nem futja majd bérleményre. Kérdezte, miért nem veszünk lakást, s szerettem volna az újságcikket az orra alá dugni, ami az elmúlt időben történt 15 %-os lakásár emelkedésekről ír. A minőségre is hivatkoztunk, arra csak bólogatott. Sebtiben idézett egy öregek otthona árat, amit először nem akartam elhinni, aztán beszéltem egy kollégával, s bizony, azok is elég riasztóak itt. Nyugdíjas otthonokból nincs valami sok, ahol még aktív nyugdíjasnak lenne hely... Szóval lenne min gondokodni, de őszintén? Egészen hátra toltam ezt a problémát a fejemben, s a mostanra koncentrálok.
Közben a teljes jogú állampolgárság felé vezető úton újabb lépést tettünk meg, s útlevélért jelentkeztünk. Nagyon modernül és zökkenőmentes módon megy a dolog nekünk is, első útlevélért jelentkezőknek. (Ír állampolgár akár külföldről is igényelhet online új útlevelet.)
Első lépésként a közeli Tesco-ban fotót készíttettünk magunkról, ami online került, s egy kódot is kaptunk az útlevélfotókkal. Ezután az útlevélkérő weboldalon be kellett jelölni, milyen útlevelet kérünk, több oldallal rendelkezőt-e vagy sem, kérünk-e útlevélkártyát, ami pár évig érvényes csak, szemben az útlevél tíz évével. Utóbbi csomag száz euróba kerül. Ezt a weboldalon át be kell fizetni hitelkártyával. Mellékelni kell pár adatot és a fotónk kódját, ami után ellenőrizhetjük, s a program is ellenőrzi, hogy a fotó megfelel-e az elvárásoknak. Ezután egy formanyomtatványt kell kinyomtatni, amit a helyi rendőrségen alá kell iratni egy rendőrtiszttel, aki ellenőrzi, hogy mi vagyunk mi.
A fotót és az útlevéligényt online kell beadni, de nekünk, "friss" álampolgároknak további papírokat is kellett küldeni a magas hivatalba: eredeti példányt a születési anyakönyvi kivonatból, a most érvényes magyar útlevelünket és az egészoldalas szép zöld állampolgársági igazolást. Utóbbit elég nehezen adtam ki a kezemből, de megnyugtató volt látni, hogy az online kérelem során egyből kaptunk egy követési számmal ellátott címlapot, amit a borítékra kellett ragasztani, s ami alapján megnyugtató volt látni, hogy papírjaink célba értek. Gondolom, alapos ellenőrzés után kapunk majd útlevelet, s utána, ahogy ígérték, visszaküldik az okmányainkat. A beadáskor kapott sorszámmal lehet követni, hol tart a procedúra, s a legutóbb kiderült, június közepére várhatóan meglesz az útlevelünk! Jó volna nyár végén már azzal utazni!
