2016. október 6.

Jankánál jártam, fánkot csináltam

Már régóta pedzegettem Jankánál, hogy elmennék hozzá, megnézni, hogyan készülnek a doughnutok. Mármint nagyban, százával. Végül kedd este sikerült elmennem hozzá, már előre megmondtam neki, tízkor haza kell mennem, mert a másnapi koránkelés, bla-bla-bla, de igazából nem akartam V.-t sokáig fenntartani, hiszen ő hozott-vitt.

A város nem éppen kellemes éjszaka ezen a környéken (itt is van drogprobléma), ráadásul a sütöde egy félreeső kis átjáró végén van, mondjuk, ki van világítva, de azért elég sietősen igyekeztem oda. Janka már bent keverte a tésztát, egy hatalmas Őrnagy úrban, amihez még egy kerekeken guruló szállítóeszköz is tartozott, közepén lyukkal. Így a gép tálját nem kell emelgetni, csak beleilleszteni ebben a lyukas eszközbe, s lehet gurítani a következő munkafolyamathoz, amikor kész a tészta. 

Nedves hozzávalók alul, liszt felül, a gép pedig kikeverte. Aztán megnézhettem, ahogy Janka karjára hajtva, több részben kiemeli a tésztát a hosszú pultra, ahol a nyújtógépe van. Csináltam ám fotókat, de utána kérte, ne tegyek nyilvánossá semmit, szerinte az üzlettársa nem örülne, ha a műhelytitkokat szellőztetném akármilyen blogon. Így csak a leírás marad.

A tészta elkészítése alatt megtöltötte a sütőedényt pálmaolaj (?) -zsír (?) darabokkal, ezek szépen lassacskán felolvadnak, s mire készek a doughnut-ok (na jó, nevezzük őket fánknak), addigra a zsír is felforrósodik. Egy nekifutsra három-négy kiló zsírt használ fel. A forrósítás lassú folyamat, két óráig is eltart! Janka pálmazsírt használ, ahogy mondta, ebből csak 2 gramm szívódik fel a fánkokba.

Amikor a gép kikeverte az élesztős tésztát, jön a nyújtás. A nyújtógép valami ilyenforma, mint a Sinclair-féle videóban, az 1:30 percnél. Janka ugyanígy nyújtja rajta egyenként a kb. 3 kilós tésztadagokat, amíg egy bizonyos vékonyságot el nem érnek. Tapasztalatból már tudja, hogy a lyukas fánkok tésztájának milyen vastagságúank lenni ahhoz, hogy a formával kivágva megkapja a megfelelő súlyú fánkot. Mert azoknak grammra egyformának kell lenniük, hiszen később ez az olajban való kisütésnél igencsak számít. Van ugyan egy olyan kézi készüléke, mellyel egyszerre több fánkot is ki lehet vágni a kisimított, kissé belisztezett tetejű tésztából, de ez sajnos, túl nagy fánkokat szaggat ki. Így egyelőre egy kiszúróval dolgozik, 400-1100 fánkot vágva ki, mindegyiket lemérve - a hét napjától függ a fánkok száma, akkor nagyobb a boltjaikban a forgalom.

A fánkokat rácsra rakta: ezek a rácsok tulajdonképpen tenyérnyi széles, lyukacsos fémcsíkok egy vázra erősítve. Egy csíkon négy fánk ül, egy rácson hat csík van. A pult melletti kerekes állványra rakogattuk a rácsokat, amikor megteltek fánkkal. (Ő kiszabta, én pakoltam őket.) Később ezeken a rácsokon süllyesztette a fánkokat a forró pálmaolajba, de azt nem tudtam megnézni.

Közben megjött Lenka, Janka szlovák munkatársa, aki magyarul is értett, de beszélni nem tudott. Vele a bemutatkozáson túl egyetlen szót sem váltottam, Janka mesélte, hogy szótlan leányzó, de nagyon jó munkaerő. Ő felel a cukormázokért, csokimázokért, s a fánkok díszítéséért, bevonásáért. Amíg mi kiszúrtuk a fánkokat, ő kikeverte, a mikróban melegítette-készítette elő a mázakat. Az előző napiakat frissítette, megírta a címkéiket, feldátumozta őket. Mindent le kell írni, hőmérsékletet, beszerzési dátumot, összetevők listáját megőrizni - sok a papírmunka!

Amikor elkészültek a fánkok, Janka áttolta a sütöde végében lévő kelesztőszekrényhez az állványt, s átpakoltuk a rácsokat a kelesztőbe. Utána pedig megcsináltuk a töltendő fánkokat. Itt már több feladatom volt: Janka kiszabta grammra pontosan a tésztagömböcöket, én pedig formáztam őket két kézzel, mint egy rendes pék. Be is állt a vállam az első perc után, aztán Janka elmagyarázta, hogy nem kell izomból csinálni, lazítsam el a vállam, s csak gyengéd mozdulatokkal kell formázni, hogy ne legyen a gömböc felszíne szakadozott. S tényleg, utána már szép sima, selymes gömböcöket formáztam. "Remek - mondta -, fel vagy véve!" A megformázott, majd pihentetett gömböcöket kissé lelapítva tettem a rácsokra, hogy ne kelljenek túl magasra, s aztán ezek is mentek a kelesztőbe. S itt abba is maradt nekem a munka, mert tíz óra lett, s V. várt az átjáró végén, kint a főutcán.

Egyébként Janka péket keres, vagy bárkit, aki tud formázni. Nem talál embert, így már feladott egy hirdetést román oldalon, szlovák oldalon, s most V.-t is megkérte, hogy az írországi magyaroknál is adjon fel egy hirdetést a nevében. Az éjszakai műszak nem könnyű, ő már hónapok óta csinálja, emellé jön az anyagbeszerzés, a papírmunka, az intézkedés, napi 4-6 órát ha alszik, már örül, érzi, hogy nem bírja sokáig. Nem akarok részmunkaidőben elmenni hozzá? Sajnálkoztam, hogy V. nem örülne, hogy még kevesebbet volnánk együtt, de az az igazság, éjjel nem szeretnék dolgozni. 

A kisütés és kihűtés után jött a dekoráció. Janka és Lenka együtt csinálják ezt, ha ügyesek, hajnali fél négyre-négyre végeznek is a fánkokkal. Utána dobozolás, boltonként a rendelések összerakása. Reggel pedig jön értük a cégük saját szállítója, s ők pedig mehetnek haza aludni...

Formázás után keltek a fánkok, öröm volt nézni, milyen nagyra nőttek a gömböcök. Kedvem lett volna megnézni a sütést is, de mennem kellett. Kérdeztem Jankát, csinál-e majd cronut-ot a közeljövőben, ami croissant (rongyoskifli) és doughnut (fánk) keveréke, igen finom, V. nagyon szereti. Mesélte, hogy most nem fog beleférni a 24 féle termékbe, az első héten még csinált, aztán felhagyott vele. S mivel szóba került, hogy nem találok olyan helyet, ahol amerikai liszthez jutnék, kérdezte, nem akarom-e elvinni azt a még bontatlan zsák francia lisztet, amit a cronuthoz használt volna... Jaj, dehogy nem! Örömmel! Ajándékba nem fogadtam el azért. 

Most pedig izgatottam várom, hogy az új lisztből majd milyen kovászos sikeredik... Az elsőt magunknak sütöm!

2016. október 2.

Aranyló őszi napok

Csak ismételhetem magam: eljöttek már az egyszámjegyű hőmérséklettel rendelkező reggelek, de nappal még kellemes az idő. Sokat esett, nagy szél is volt, mégis inkább az időjárás enyhesége maradt meg bennem erről a hétről, a szép őszi színekkel.


Kint teregettem a héten, s míg tolattam kifelé az üvegajtón, magam előtt emelve a ruháktól nehezített szárítót, sikerült seggre esnem a lépcső aljában, rá a cserepekre. Így jár, aki annyira hülye, hogy elfelejti, hogy saját maga rakta oda szépen csokorban a hagymásokkal teleültetett kisebb-nagyobb cserepeket.

Most jókora zúzódás díszlik a derekamon (fenekemen), a háton fekvés necces, de már múlóban a nyolc napon túl gyógyuló. S csak egy cserép borult ki, s fordultak ki belőle a nedves földbe ágyazott, még elég hallgatag hagymák. Gondosan visszatapicskoltam föléjük a földet, s csak aztán mentem be haldokolmi. 

A madarak megfigyelése folyamatos élményt nyújt. Ezt nem győzöm elégszer elmondani. Most is ott ül egy felettébb kövér erdei pinty tojó, centikre az etetőtől, gyengéden hintázik a fenyőfagallyon. Nem eszik, jaj dehogy, őrzi az etetőt, s akármelyik másik társa akarna rárepülni, elkergeti. Magát kissé felfújva élvezi az utolsó napsugarakat, s ha veszélyt vagy vetélytársat érez, lelapulnak a tollai, soványabb lesz és ideges fejrángatással nézi, ki merészel közel jönni. 

Azt már tudom, hogy ha a vízzel telt virágláda körül nedves a kő, akkor valamenyik a rigó járt itt megint fürdeni. A cinkék a sekélyebb edényt szeretik, ami a fal tetején van. A levert magok természetesen másokat is idevonzanak. Éppen sétára készültünk, amikor még utoljára kinéztem a kertbe, mit működnek maguk közt. A falat már befutó klemátisznak a kerítésfal mellett feltűnően mozgott az egyik levele, s valami villant a napfényben. Szemerőltetve figyeltem... Újabb mozdulat, ezúttal lejjebbről, kis szürke villanás, majd egy fej... Persze, hogy egér akrobatizált a klemátisz ágain, egyre lejjebb ereszkedve, gondolom, jött a földre levert magokra, de azon sem lennék meglepve, ha a fal tetején futkorászna az etetőig. 

A minap a kis kerti ház, a shed alól láttam kijönni egy egeret, őt egy sperűvel és hangos topogással próbáltam költözésre bírni (azt írja a szakkönyv, zavarás esetén elköltöznek.) Lehet, hogy vagy ő, vagy egy másik ereszkedett alá a fal mentén, s nem volt sikeres az akcióm. A lényeg, hogy semmilyen földre hullott kis mag nem megy kárba, vagy a madarak, vagy az egerek szedik össze.

***

Tegnap este a városba mentem, Kerry-t búcsúztattuk, egy év kávézóbeli munka után költözik haza Bostonba. Kellemesen elbeszélgettünk vagyis inkább kiabáltunk, mert a választott bárban dübörgött a zene, az én félsüket fülemmel elég nehézkes volt beszélgetést folytatni, számtalanszor hajoltam közelebb, hogy wha'? Nagyon élvezte Budapestet, a javaslataim alapján elment a Cserpes-tejivóba, a Kádár Kifőzdébe, az Auguszt cukrászdába krémesezni, s mesélt a sétákról, amiket a városban tett. S elmesélte Auschwitz-ban tett kirándulását is. A legjobban az döbbentette meg (már magán a helyen kívül, amitől folyamatosan kirázta a hideg), hogy az emberek fotóztak, sőt, selfie-knek is tanúja volt. "Miért?" - kérdezte tőlem döbbenten. - "Felrakják a Facebookra?"

Köszönte szépen a tréninget, amit tőlem egykor kapott, s azt mondta, most, hogy neki is be kellett valakit tanítani, tanulta meg értékelni azt az egyenes, szókimondó módszert, amivel én okítottam. Hogy nem volt hamukázás, hogy "ez egészen jó lett" vagy "ez már jól megy neked", mert megmondtam neki, hogy nem, ez nem jó, próbáljuk újra... stb. Azzal a keleteurópai szókimondással bántam vele, mint mindenkivel, amire az egyik séf kollégám azt mondta, hogy ezt szereti bennem, hogy megmondom úgy, ahogy van. Ha nem ízlett a kajája, vagy nem szépen csinált valamit, megmondtam azt is, nem udvariaskodtam. Ez a taktika (ha ugyan ez az) a főnökömnél nem jött be, ő azért kérdezett meg tőlünk dolgokat, hogy helyeseljünk, s megerősítsük a véleményében, hogy amit csinál, az jó - ha ellentmondtam, akkor ignorálta.

A vacsora végeztével nem maradtam sokáig, mert tényleg nem nekem való volt ez a zajos környezet, választhattam, hogy vagy bent üvöltök, vagy kint állok, beszélgetve dohányos kollégáimmal a füstben. Siettem haza, mert egyrészt lejárt a parkolójegyem, másrészt menekültem a szombat esti Camden Street-től, ahol a bárok előtt már álltak a biztonsági őrök, már kezdte ellepni az utcát az eldobott kajásdobozok tömege, már tántorgott egypár részeg a fal mentén, és a közeli hajléktalanszálló lakói kissé üveges szemekkel adták egymásnak a valamilyen cigit a lépcsőn ülve. Régen, munkás koromban hétfő reggelente már csak a takarításra szoktam beérni, munkába menet, ez, hogy teljes erőbedobással megy a mulatság, és ezen keresztül kell mennem, ez elég mellbeverő és szokatlan látvány volt a nyerseségével.

***

Mai ebédünket Raoul társasága "aranyozta" be a Harbour Bar-ban. Nyilván a csirkeszárny illata hozta hozzánk közel, később a mögöttünk lévő asztalnál is próbákozott, aztán felült az asztalunkra, ahol V.-vel együtt készült egy kép, de az csak privát felhasználásra, mert ugye, az én uram közös képen nem mutatkozik egy "büdös macskával"... Így ide az nem kerül fel, de a telefonomnak új nyitóképe van :-)


(Valamint a héten nem a népszavazás körüli mizéria bosszantott fel, hanem az a kép, amint Orbán Viktor laza, de nem előnyös testtartásban a rejtélyes robbantásban megsérült rendőrnő kórházi betegágyára TEHÉNKEDIK. Könyörgöm! Egy miniszterelnök, egy férfi, fogjon egy széket, és üljön le, s onnan tetessen aggodalmat és érdeklődést, de ne TEHÉNKEDJEN egy idegen, egy beteg ágyára, pláne ne úgy, hogy ágy keretén ott lóg a hölgy törülközője... ffs)