A torta

Valamikor most vágják fel:

Cukorlepkék

Isten látja lelkemet, én nekiláttam a barna cukormáz elkészítésének. Negyedóra gyúrás, és több adagnyi gesztenyebarnának titulált festék hozzáadása után egy szép, egyenletesen világosbarna ("nagymama bugyiszín") bevonatot sikerült produkálnom. Többször fejemmel érintettem a gránit pultot (persze, csak óvatosan, nehogy maradandó károsodást szenvedjek, elvégre a tortát valakinek be is kell fejeznie). Rájöttem, hogy ez nem fog menni. A kis tubus festék nem elegendő 3.5 kiló cukormáz megfestéséhez.

Ment a mail Daphne-nak, nagyon bánná-e, ha fehér lenne a tortája? A válasz hamar megjött, csak csöppet néztem tőle az égre: mindegy, milyen színű, ő amúgy is úgy emlékezett, hogy kék vagy zöld a bevonat...?

Lenyugvásként a piacra és a vasárnapi Alfa-meet-re sütöttem, aztán lefedtem az alsó tortakartont fehér cukormázzal, majd a tortákat is egyenként... Meglepően könnyen ment, ez az adag cukormáz (sugarpaste) remekül formázható volt, semmi ránc, repedés, torzulás, minden flottul ment. A legalsó tortába beleszúrtam azokat a műanyag rudakat, amelyek a középső szintet tartják. Ez már nem ment olyan flottul: a csőszerű rúd szakította, nyomta maga alatt a tésztát... ezért kettőt vágtam csak méretre, a többit elraktam későbbre. Szépen simára simogattam a tortákon a beveonatokat, egymásra raktam őket (műszaki rajzolói szemmértékem nagyon jól jött a torták középre passzításához). A rétegeket folyékony cukormázzal ragasztottam össze. Méretre vágtam a barna szalagokat, körbeöleltem velük a tortákat, és kevés cukormázzal összeragasztottam a végüket.

Igen, a cukormáz átüt a szalagon... De mivel a könyv ezt írta, ezt csináltam. Legközelebb mással próbálkozom.

Utána jöttek a cukorlepkék. Sütőpapírra átrajzoltam a könyvben található minta-körvonalakat. Utána megfordítottam a lapot, és vékonyan átkentem napraforgóolajjal. Majd kihúztam a széleket sötétbarna cukormázzal - igen, ez ugyanaz a gesztenyebarna szín, de most egy csöppecske is elég volt a zacskónyi máz megkenéséhez. Egy órát száradtak, majd kitöltöttem őket folyékonyra higított kék mázzal.

Most száradnak. Holnap kellene középre kövérkés testet nyomnom barna cukormázból, s abba (szögben!) beleragasztanom a szárnyakat, hogy úgy nézzen ki, mint a képen. Kartonból kell majd támaszt hajtogatnom nekik... Az egész majd szárad még egy napot, s aztán szombaton, a "party" helyszínén fogom őket a tortákra ragasztani, mert az biztos, hogy nem élnék túl a szállítást.

Csak tudnám, hol van a lakásban vatta, amivel ki tudnék nekik bélelni egy dobozt...

Humanista megemlékezés II.

Egy ágyban töltött, szörcsögős nap, és egy ritka pocsék éjszaka után ma már távolabb is tudtam merészkedni a papírzsebkendős doboztól, mint egy méter, így mentem nagybevásárlást csapni, és Dun Laoghaire-be, Daphne háromszintes csokitortájához hozzávalókért. Sajnos, nem volt barna színű, csoki ízű cukormáz, kénytelen voltam megvenni a fehéret, majd dolgozhatok rajta órákig, míg egyenletesen eloszlik benne az ételfesték... Felpanaszoltam a múltkori, nehezen kezelhető csomagot, s most csak olyat hoztam el, ami nem dobozban volt, hanem sima nylonban, s megnyomogathattam, hogy elég puha-e. Nem akarok megint berepedezett, töredékes bevonatot produkálni, mint múltkor, Sally lányának tortája esetében... Ennek a tortának dögösnek kell lennie.

Az alsó szint és a felső szint már csudás illatokat ereget a sütőből, remélhetőleg gond nélkül kisülnek. Holnap követi őket a középső szint, majd a csokikrémmel való bevonás. Aztán csütörtökön bevonom őket a cukormázzal... Pénteken pedig a végső simításokat kapják meg a szintek, majd egymásra pakolom őket, és rájuk ragasztom a cukorlepkéket és a barna szalagot. Ha sikerül, lesz fotó. Ha nem, a tengernek megyek.

***

Szombaton a piacra belépve azzal fogadtak, hogy "Te, milyen sütit adtál múlt szombaton O. Briggs-nek (ez a "kedves" hölgy neve), mert telefonált, hogy nem jön, fáj a háta...", s jól szórakoztak, mikor a szememet az égre emeltem. S cukkoltak is, hogy a következő szombati sütiből ki nem felejtsem ám az extra adag fahéjat!

Istenem, annyira jól esett a humoruk!

De azért többen voltak azok, akik mondták, borzasztó, micsoda ostoba nőszemély, Stephanie (p.k.) például bocsánatot is kért a piacosok (!) nevében, hogy jaj, micsoda csúnya rasszista megjegyzés volt, s ugye, nem voltam nagyon felzaklatva?!

Well...

Ami engem illet, nem fogok whoopie cushion-nal babrálni, haha (főleg, mert O. Briggs mindig áll a virágos pultnál), bár az ötlet remek, köszönöm, de azt hiszem, egyszerűen semmibe veszem, s maradnak a sütik olyanok, mint eddig. Főleg angol receptekkel fogok élni :-)

A piac remekül ment, majdnem mindent eladtam. Egy rendszeres vevőm - aki már kapott a névjegykártyámból -, igen dícsérte a weboldalt, érdeklődött, mennyibe kerülne egy ilyen? Valamint kaptam egy üveg finom spanyol bort Loreto-tól, akinek a múltkor azt a nagy megrendelést sütöttem le a konfirmálásra. A sütiknek nagy sikere volt, a poénként - a sok angyalka-süti mellé - készült ördögformájút a fia el is tette emlékbe!

A piac végeztével a kocsit megtömtem a másnapi megemlékezésre szánt csészékkel, tányérkákkal, vázákkal, s megbeszéltük a többiekkel, mikor találkozunk a Trinity Hall-nál, aztán Minánál találkoztam az urammal egy salátára. Az uram ugyanis dolgozott. Egy agyament kollégája megkérdezés nélkül elvitte azt a számítógépet, amire az uram három napon át a csoport (!) munkájához, az éppen most készülő játékprogram összeállításához szükséges programokat telepítette... Volt egy "kis" botrány... de muszáj volt bemennie szombaton is dolgozni, ha utol akarta érni magát, és a csoportnak sem akart kiesést okozni, ha már 3 nap munkája elszállt a semmibe, valaki másnak a baromsága miatt...

Minát már régóta nem láttuk. Mintha lefogyott volna... Nagyon panaszkodott, hogy nem megy a bolt, az emberek nem költenek, nem vesznek paninit, nem ülnek be édességet enni, pl. az utolsó adag tiramisumat érintetlenül dobta ki... A januárja borzalmas volt, a bevétel kevés... S mintha megint egy új kínai lány dolgozott volna nála. Kérdeztem tőle, visszavigyem-e a megmaradt csomag babapiskótákat, de azt mondta, tartsam csak őket magamnál, talán az idő kitavaszodtával újra fellendül az üzlet.

Amikor hazaértünk, egyből ágyba bújtam, tele volt a fejem, alig hallottam. Így elmulasztottam a kínai újév alkalmából tartott felvonulást a sárkánnyal. Az újság szerint Bray-ben lakik - a város lakosságához mérten - a legtöbb kínai. Főleg itt a telepen, haha.

Nemcsak kínaiakból van sok, feltűnően sok magyar rendszámú autót láttam/tunk aznap. Reggel, piac felé menet egy '89-es Nissan Bluebird araszolt előttem, Nagymagyarország-matricával a hátsó ablakban. Ők el akartak kanyarodni jobbra, így melléjük kerültem a pirosnál. Barátságos, nyílt arcommal (amilyet reggel fél 9 felé szoktam magamra ölteni) átbámultam a sofőrre. Idősebb, gyanakvó arcú ember nézett vissza rám összehúzott szemmel, így úgy döntöttem, nem tátogok oda, hogy "Jó reggel kívánok". Minek. A három másik kocsit már V. látta, eddig még sosem láttunk ilyen sokat egyetlen nap alatt, főleg nem Bray-ben.

***

Vasárnap délelőtt aztán kisütöttem a megígért sütiket, átpakoltuk Böhömbe a csészéket-csészealjakat (apropó, Böhömöt 3 hosszú hét távollét után visszakaptuk a szerelőtől, elvileg készen áll az áprilisi hazaútra). Kettőre értünk a Trinity Hall-hoz. Ott már Patricia nyüzsgött, utasítgatta a sorban érkező piaciakat. A Trinity Hall tulajdonképpen egyetemi kollégium, a megemlékezés utáni "állófogadást" egy amolyan közösségi házban, az egyik öreg épületben tartották. Polcokon szétraktuk a rengeteg tálca süteményt, szendvicseket, hosszú asztalokra a 175 csészét, aljjal... Nagy ügyesen itthon felejtettem a vázákat, így V. hazaugrott értük.

Egyre érkeztek az autók, a tömeg, a meghívottak, egyre csak áramlott a másik épület felé... A tulajdonképpeni megemlékezés ott folyt le. Szembetalálkoztam Sally-vel, Clarissa lányával, és az unokákkal. Ügyetlenül megöleltem, motyogtam valami közhelyet, a kipirosodott orrom miatt próbáltam a távolságot tartani. Ruben, a nagyobbik fiú, már középiskolás, haja megdöbbentően hosszú, akár egy lányé. Őt, és a kisebbik fiú-t, Leon-t elkapta néhány piaci asszony, érdeklődtek a tanulmányaik felől, s hogy milyen sportot űznek... Leon rendszeresen el szokott jönni a piacra az anyjával, ki is szolgált párszor, de inkább olvasgat a pult mögött.

Eredetileg úgy terveztem, megvárom V.-t a másik épület előtt, s úgy gondoltam, hogy majd beosonunk a terem hátuljába - ugyanis V. mindenképpen a megemlékezés kezdete után ért volna vissza. A terem teljesen hétköznapi volt, széksorok, a végén asztal, ami mögött már várt az ír humanista társaság képviselője, akinek felhatalmazása van ilyen búcsúztatók levezetésére. A bejáratnál egy állványon Clarissa három képe volt látható, kislánykorából, fiatalkorából, és egy öregkori kép, a két dátummal. A könyvet aláírtam kettőnk nevében, aztán felvettem egyet a székekre rakott füzetkék közül. A megemlékezés során elhangzó verseket tartalmazta, s hogy mikor, ki fog beszélni. Az utolsó oldalon Christina Rosetti verse állt. Elszorult a torkom, s gyorsan kijöttem, mert tudtam, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, s nehogymá' picsogjak ott a tömegben...

Így inkább megvártam V.-t a magukra hagyott teáscsészéknél, a régi épület mélyén, és amikor megjött, elrendeztük a virágokat az asztalokon, kicsit még üldögéltünk, s aztán eldöntöttük, hogy hazajövünk. Alig volt négy óra, amikor elindultunk, a megemlékezők akkor kezdtek szállingózni kifelé az épületből, a ceremónia végeztével. Szóltam Mavis-nek (p.k.), hogy nem vagyok jól, hazamegyek. Nem lettem volna odaillő látvány a dagadt, vörös nózimmal, egyfolytában eresztő szemeimmel.

Tegnap Patricia (p.k.) hívott, mesélt pár szót a megemlékezésről, ma pedig Lesley-vel futottam össze az áruházban, mesélte, legalább 250-en voltak, s igen szép és méltóságteljes volt a megemlékezés, nem szomorú, hanem felemelő. Nekem hiányzott egy kissé a templombelső adta nyugalom, a "köret", de olvastam nemrég, hogy egyre többen választanak humanista búcsúztatót, nem utolsó sorban a katolikus egyházban történt botrányos esetek miatt. Az mindenesetre jóleső, hogy ennyien eljöttek - sokan szerették és felnéztek rá.

Kedves Erika!

Gondoltam, biztos örülni fogsz, ha elmesélem, hogy csütörtök este focimeccsen voltunk :-)

Ha már ennyire "házhoz" jön egy magyar csapat, illik elmenni, megnézni őket, megfázás ide vagy oda. A magyar ifiválogatott (Under 17) játszott az írekkel, egy hét alatt kétszer, egyszer Dublinban, egyszer Bray-ben. A bary-i meccse második félidejére mentünk csak oda, mert előtte még megvacsoráztunk, s kicsit húztuk az időt, mert - magyar résztvevők ide vagy oda -, igazából egyikünknek sem volt kedve a +1 fokban két félidőt végigvacogni a szabad ég alatt.

Mondtam is V.-nek, ha más nem, akkor a hideg majd gyors akciókra bíztatja a fiúkat :-). S az is eszembe jutott, hogy ezek a srácok a fiad korosztálya... Sok hosszú lábú, vékony srác, talpig pirosban, egy botsáska kecsességével végezték a bemelegítő gyakorlatokat, amikor megérkeztünk.

A bejáratot zárva találtuk, de mögüle igen élénk gyerekzsivaly hallattszott ki, tehát jó helyen jártunk. Tanácstalankodtunk, a pálya melyik végén próbáljunk meg bejutni. Éppen akkor állt meg vaskapu előtt egy ír ember is, s akárcsak mi, nézelődött. Kérdeztem tőle, hol lehet a bejárat, mire ő, azt mondta, "Hát gondolom, itt.", s jó alaposan megdöngette a kaput.

A kamaszkorú biztonsági "ember" beengedett bennünket, néztem rá, hogy akkor fizetnék, de nem érdekelte. Egyszerűen hihetetlen, hogy mekkora gyerektömeg volt, főleg hangos kiskamaszokból álló tömeg. V. elindult a pálya másik odalán lévő, foghíjasabb üléssorok felé, hogy nyugodtan tudjunk nézelődni, távol a kiabálástól. Nem úsztuk meg.

Egy Békéscsaba feliratú zászló tövében álló két férfitól érdeklődtem az eredmény után. Akkor még 0:0 volt, később 1:0 lett, az írek javára. Elfogultság nélkül mondhatom, a magyarok ügyesebben kergették-passzolgatták a labdát, mint az írek. A cikk ugyan állítja, hogy a második félidőben az írek uralták a pályát, de ezt ne vedd készpénznek. Majdnem egyfolytában az ő térfelükön zajlott az akció! V. meg is jegyezte, "kis híja, hogy majdnem felbillent a pálya." :-)

Volt dráma is, levittek a pályáról egy magyar fiút (mint kiderült, eltörött a lába), és az írek kapusa kétszer is, "csak úgy" összesett, másodszor már levitték. Mivel nem találtam írásos nyomát, hogy komolyabb baja esett volna, ezért arra kell gondoljak, hogy a játékot összekeverte az iskola karácsonyi műsorán nyújtandó színészi alakítással ;-)

Egészen el nem ítélhető módon az első percekben összekevertem a nyelveket, s "Come on!" buzdításban részesítettem a magyar játékosokat. V. rámszólt, hogy talán magyarul legyek szíves... De végül csak átállt az agyam a "Gyerünk!"-özésre. Sajnos, nem lett haszna, kikaptak a fiúk. V. végig vacogott, én ugrálva próbáltam melegen tartani magam. Nem sikerült, a lábujjaim mind érzéketlenné váltak, így az addig megfékezett megfázás kitört rajtam, most csöpögő orral, szünet nélkül folyó szemmel, bedagadt torokkal ülök itt, a második nagydobozos papirzsebkendőt, és az első üvegcse orrcseppet fogyasztva.

Nagyon fura volt úgy nézni a meccset, hogy nem egy kamera mutatta az akciót... S nem volt visszajátszás, hogy láthassam, melyik szellem szárnya legyintette meg a kapust, hogy összeesnie volt muszáj?! Fura volt, a hol a pályáról, hol a nézők felől hangzó magyar kiabálás, amibe néha az uram is beszállt. S az a rengeteg kiskölyök..! Sok kiscsaj is volt... Az én ízlésemnek túl sok volt az egy főre eső kiskorúak száma, ez a meccs nem egy olyan dolog volt, amire megint hamar ráveszem magam!

Érdekes volt, hogy a játékoscseréket csak néhány perces késéssel mondta be a hangosbácsi, aki a végén a csapatvezetőket a "hospitality room"-ba kérette. "Vajon melyik konténer az?" - kérdezte némi éllel az uram, ugyanis a pályának nincsenek épített öltözői, termei, hanem a végében van pár konténer, olyanok, mint amilyenekben a nagyobb építkezéseknél vannak az irodák. Tény, nem egy stadioncsoda a Carlisle Grounds, de egy ekkora városkának ez is elég. Az obligát büfékocsi és a lepukkantnak látszó wc-k is megtalálhatók, tehát a "megfelel" kategória.

Ha érdekel, itt egy profi leírás a barátságos mérkőzésről, profi fotóval. Nekem csak egy ilyet sikerült készítenem.

Egy pillanat a második félidőből

Kis megjegyzés a végére. Utálok minden olyan kiskamaszt, aki hangosan üvöltve, a vesztes félt hergelve ugrál a széksorok között, a magyar pasik orra előtt. Szerintem másképp is lehet szurkolni. V. meg is jegyezte, mit várok, az apjától is ezt látta. Talán... De meglepett, hogy ekkora (értsd: nálam is kisebb) nyikhaj porbafingó milyen artikulátlanul tud üvölteni, ha olyanja van. Egyszer elfogott a méreg, s visszaüvöltöttem a magam hajráját. Le is intett az uram, hogy "ne már, ezzel akarsz kezdeni?" De úgy tűnt, ezekből volt a kevesebb, talán még nincs veszve minden.

***

Mivel tele a fejem, alig hallok, és mindjárt csönget a csirke a sütőből, ezért minden másról majd holnap fogok beszámolni. Jóccakát!