Egy éve már... Biztos vagyok, hogy tele lesznek az ír online portálok/újságok is visszaemlékezésekkel, amelyek méltóbban foglalják össze ezt az egy évet. A minap jött fel, hogy Olaszországban megemlékezéseket tartottak a vírus felbukkanásának első évfordulóján. Itt néha felvetik, hogy a járvány áldozatainak emlékművet kellene majd állítani, de aztán ezek a hangok elvesznek az újabb betegszámok és elhalálozások statisztikái között. Szerencsére a kórházban ápoltak száma szépen csökken, s a minap high five-val ünnepeltük, hogy nem volt halott, de az a nap sajnos csak kivétel volt. Folyamatosan kitartásra és türelemre int a kormány, s próbálja kiemelni a lockdown pozitív hatásait, de az össze-vissza intézkedéseivel nem mindig nyeri meg magának a lakosságot.
Egy éve ilyenkor a bécsi út, a szép kiállítás, a házassági évfordulónk és az állampolgársági avatás izgalmas napjait éltük, tele voltunk boldogsággal. S aztán még a közös kis partit is meg tudtuk ejteni barátainkkal, szomszédainkkal, az avatás örömére, szinte az utolsó pillanatban. S március közepétől eldurvult a helyzet, mintha megtorpant volna minden. Szinte mindenhonnan a COVID szó üvöltött az ember arcába, a Brexit nagyhirtelen eltűnt a hírekből. Most, ahogy visszaolvastam, döbbenek rá, milyen hirtelen lett minden Covid-centrikus, vészhelyzetszagú, ijesztő, aggasztó. Nem szégyellem bevallani, nagyon félek a betegségtől, a fulladás gondolata nagyon ijeszt, s amikor tavaly augusztusban utaztunk családunkhoz látogatóba, folyton ott volt a fejemben, biztonságban vagyunk-e? S ők?
Ma jókora sétára indultunk, s mint az utóbbi hetekben mindig, most is alaposan kikerültünk mindenkit, ahogy minket is kerülgettek. A maszk nálunk, már egész gyűjteményem van belőle, mindig látok egy másmilyen mintájút, kényelmesebbnek tűnőt, mint a legutolsó, s mosni úgyis lehet őket. A ma olvasott cikk (amelyből megtudhattam, milyen félelmetesen korán készen voltak már azok a sokszor mosolyogva emlegetett brit tudósok a vakcinájuk első változatával, s a máskor évekre, netán évtizedre elhúzódó folyamatot hogyan sikerült hónapokra lerövidíteniük, hogy minél előbb megkezdődhessen a tesztelés), nos, az megerősített benne, amit V. már eddig is mondogatott: a Covid most már itt lesz velünk mindig, mint a flu, mindig újabb és újabb variánssal, ami ellen lesznek újabb és újabb vakcinák, úgyhogy a maszkgyűjteményemet sokáig nem fogom a szó szoros értelmében szögre akasztani. A járványokat tanulmányozó tudósokat már meg sem lepte a Covid felbukkanásra, évek óta várták, hol és hogyan fog majd felbukkanni a legújabb pandémia. Itt van, tessék, s ahogy a mondás mondja, ők már hit the road running, félig-meddig készen álltak arra, hogy kell egy vakcina. Most először olvastam, hogy meg vannak győződve róla, akárcsak V., hogy a Covid nem fog eltűnni az életünkből. Szótárunk, életünk része lesz.
Az átlagember pedig csak nézett ki a fejéből, hogy wha'? S az élet az első ijedt hetek után átalakult, naná, az ember mindig képes ügyesen alkalmazkodni a helyzethez, ha már túlvan az ijedtségen: van házhozszállítás, online rendelés, dicséretes összefogás, egymás segítése... S alkalmazkodni nekem is sikerült: amikor bezárt a piac, valamilyen isteni szikrának köszönhetően felajánlottam a kenyérsütési tudásomat a szomszédoknak, s nekik azóta is sütök, s ennek köszönhetően mindig volt bevételem, még akkor is, amikor hosszú hónapokra bezárt a piac, s nem jött rendelés az Üzemtől. Aztán kinyitottak újra, s akkor indult meg csak a munka igazán. Az Üzem is sikeresen talpon maradt, a kiszállítással rendelhető "afternoon tea"-k különböző változatai nagysikerűek, olyannyira, hogy most keresnek embert, aki a szállítást végezné (eddig Ray csinálta, saját kocsival). A legközelebbi az Anyák napi lesz, március közepén, s talán Húsvétra is lesz majd ötlete. S ha a piacra is kell süssek Húsvétra, s a lakóknak is, akik tavaly módfelett élvezték a Simnel tortát és a hot cross bun-jaim, na, akkor fel kell kötnöm a gatyát, az biztos.
Ugyanis nemrég kaptam az sms-t: a piac március 27-én nyit, egy héttel Húsvét előtt, meglehetősen kevés taggal, mármint olyanokkal, akik hajlandóak felmenni és dolgozni. Mindenki fél. De ugyanakkor... kell a társaság, kell a bevétel, kell, hogy fennmaradjunk, a vevők is érdeklődnek...
Hívogatjuk egymást, Whatsapp üzeneteket küldünk, "hogy vagy", "kell-e valami", "mi van veled"... ennyira szorult vissza a társasági élet, egy távolságtartós sétára a promenádon volt kollégával és a kislányaival, édességcsomag küldésére születésnapokkor, ajándékcsomagra, amikor kiderült, hogy az egyik ismerős gyermeket vár, igazi Covid bébit, haha! Vagy, mint legutóbb, Trish születésnapján, amikor a küszöbére raktuk a csokrot és messziről integettünk neki, mert az éppen akkor érkező, szintén csokrot szállító ember jelenléte megakadályozott bennünket, hogy elénekeljük neki a Happy birthday-t.
Késői tévézések a vacsoraidőbe belenyúló conf call-ok miatt, ergo késői kelések, amin változtatnék (ha nem lennék különösen barátja az alvásnak), mert valahogy elúszik a reggel a hasznos óráival.
Az egybefolyó napokat a munka töri meg, ilyen rendelés, olyan rendelés, és a postás várása: mindig van egy csomag, aminek érkezésére örömmel lehet várni, mindig van valami izgalom, mert késik a csomag, mert van vele valami kis intéznivaló: a minap kellett szembenéznünk vele, hogy a Brexit nekünk is hosszadalmassá és drágává teszi egyes dolgok megvásárlását. V. vett új felniket Nino-ra egy magánszemélytől, s a szállítócég csak az ügylet közepén közölte, hogy az angol ÉS az ír vámpapírok kitöltéséért is külön-külön keményen felszámít, csak éppen ez nem szerepel sehol sem az apróbetűben. Plusz ott volt az vámköltség és az adó a felnik behozatalakor. Nem sok, de mégis pénz.
Búcsút intettem néhány beszerzési forrásnak, s kontinensen keresgélek. Ha nincs türelmem hozzá, akkor Amazon, bár nem mindig oldja meg a gondom. A nagy pékségekhez képest könnyű a dolgom, a szigeti lisztforrásom választékában feltűntek a kontinensről való lisztek, s az eddig csak nagy pékségeknek, cégeknek szállító kis privát ír malmok online boltokat nyitottak, mert akkora lett az érdeklődés a házi kenyésütés iránt, s ez is csak az én malmomra hajtja a vizet, hahaha. Nem kell többet szívességet kérnem a Real Bread-es kapcsolatoktól, hogy ugyan, intézzenek nekem egy zsák rozs- vagy tönkölylisztet. Kenyérsütés szempontjából a pandémia megkönnyítette a dolgomat.
A nagy egymásraborulást, segíteni akarást viszonylag hamar felváltotta az enerváltság, s nyilván azoknak, akik elvesztették a munkahelyüket, vagy rossz anyagi helyzetbe kerültek, érthetően hamarabb fogyott el a türelmük, mint nekünk, akik kényelmesen, itthonról dolgozhatunk, s akiknek ez az év - a pandémiát s Apu betegségét leszámítva - nagyon sok jót hozott. A sziget sem mentes az összesküvés-elméletektől, az örök lázadóktól, a járványtagadóktól (ma már a Gardai oszlatta gumibotokkal a megszorítások ellen tiltakozó tömeget Dublinban). Itt is szídják a kormányt, főleg az oltások lassúsága miatt, nem minden hozott szabály logikus, vagy értelmes, s nem mindenkinek van türelme betartani azokat.
Önző módon engem csak az érdekel, hogy mi magunk, családunk és barátaink biztonságban legyenek, s elkerüljük a fertőzést, amíg megérkezik a vakcina. Amit kell, betartunk, várjuk az oltást, s addig is, tesszük a dolgunk, mossunk a kezünk, hordjuk a maszkot, s lelépünk a járdáról, ha úgy adódik. Lehet ennél többet tenni?
