Sajnos, az Anyák napi szívekkel úgy pofára estem, hogy csuda. Fogalmazzunk úgy, hogy az érdeklődés irántuk mérsékelt volt. Tegnap a húzós munka után még lelkesen pirosoztam a maradék szíveket, lélekerősítőnek Cseh Tamás énekelt nekem, és egy kései kávé adta a löketet. Szépek lettek, főleg celofánosan, szalaggal.
Erre összesen hármat adtam el. Illetve ötöt, mert a főnököm is elvitt egyet a mamájának, és egy ismerőse is. A kávézóban, Facebook-on is meg voltak hirdetve egész héten, a kutyának sem kellettek...
V. viccesen megjegyezte, hogy biztos van valami babona, vagy szokás, amit nem ismerek, és azért nem fogy, mert - mittudomén - a fehérrel kiírt szív bajt hoz a tulajdonosára. Úgy elkeserített a kudarc, mint amikor Limara aszalt szilvás sütije "bukott" meg, mert - amint kiderült - az aszalt szilvát itt egészségügyi panaszok (= szorulás) gyógyszereként ismerik, hogy sütni-főzni is lehet vele, az már idegen, az már... olyan jujj. Én pedig biztos voltam benne, hogy az egzotikus süti majd felkelti az érdeklődésüket.
No, sebaj, jön a következő feladat, 50. házassági évfordulóra sütik. Arany-fehér lesz a dekoráció. Sütire majd sugarpaste-et simítok (ha sikerül), mintát nyomok bele (ha sikerül), és ráírok egy nagy 50-est. Akartam volna a boldog pár nevét is a sütikre ráírni, esetleg a dátumot is, de nem kérték.
***
Ma elkészültem Gavan és Jeanette házavató ajándékával, egy kis mézesházzal. Manka biztosan fel fogja ismerni a mástól vett ötletet ;-) - a ropilétra ötlete ugyanis az ő blogján át jutott el hozzám - s a létra adta a félbehagyott tetőfedés ötletét is. Eredetileg a cserepeket is úgy festettem volna pirossal rá a tetőre, de a kezembe akadt egy zacskónyi nagyobb méretű csokilencse, és máris megoldódott a fessünk/ne fessünk kérdése.
A kerítés sajnos, eléggé rendetlen kinézetű. Eredetileg fehér vékony fonalat akartam tekerni a "kerítésrudak" köré, de aztán arra gondoltam, hadd maradjon a ház minden részében ehető, így került a rudak köré a kissé merev, eper ízű és illatú cukorszalag. Hiába próbáltam szebben, egyenesebben tekergetni, eléggé ment a maga feje után, azért néz ki így.
Ellenben örömködöm, mert a cukorablakok közül egy sem döntött a korai kiolvadás mellett, s ki fogják bírni az utat Maynooth-ig, ahol a boldog háztulajdonosok laknak. Ma este adtuk a házat oda Gavan szüleinek, ők fogják elszállítani nekik az ajándékot.
***
Az uram egy régi Heller-könyvet olvas, amit még az életbe éppen hogy csak kilökött pályakezdőként vettem meg, és olvastam el (félig). S itt-ott-amott aláhúztam benne sorokat, amikről akkor úgy gondoltam, hogy ezeket akár én is írhattam volna. Az uram olvasás közben ezeken a sorokon át próbálja megismerni nejét abból a korából, amikor még fogalmunk sem volt, hogy egyszer majd férj és feleség leszünk. Én pedig kissé (nagyon) feszengve vicsorgok, hogy ne ismételje már el, amit ott olvas, NE szembesítsen ifjúkori nyomorult önmagammal.
Amikor kettesben maradtam a könyvvel, és a nappaliból a beszűrődő tévézümmögés jelezte, hogy nem kell lebukástól tartanom, belelapoztam, hogy lássam, miket is húztam alá benne. S mindjárt az első oldalon találtam is egy mondatot, ami szerintem ma is igaz: "... az a szomorú, csüggesztő felismerés, hogy tökmindegy, akármit is próbálok valaha az életben, mindig lesz valaki a közelemben, aki sokkal jobban meg tudja csinálni."
Nézzünk szembe a ténnyel: munkáim eléggé közepesek. Kicsike kiskakas vagyok egy Üzemnek titulált kis szemétdomb tetején, és akkor, amikor már nagyon elbíznám magam, szembejönnek velem pl. Moha mézesei. Az ő konyhájában ilyen szépségek születnek. Egy csoda, hogy az a nő még nem kitüntetett kézműves.
Ilyenkor kissé lehervadok, hogy ezt a szintet én sosem fogom elérni, bárhogy is igyekszem. Ilyen angyali türelmem és fegyelmem - no, az nincs. Biztos kezem még akadna. Aztán rájövök (mondvacsinált vigasz, amibe kapaszkodni lehet), hogy időm sem volna rá. Így is itthon rajzolom ki a sütijeimet, nem a kávézóban, ahol enélkül is rengeteg a munka. Ha kellően fegyelmezett lennék, akkor már jó előre elkezdenék készülni minden "projektre", s nem az utolsó pillanatban kezdenék el könyveket lapozgatni, weboldalakat nézegetni, hogy na, akkor mit is? Hogyan is? Szeretnék jó lenni, csak éppen lusta vagyok hozzá.
Még ifjú koromban olvastam Simai Mihály gyerekkönyvét, A világ legszebb lovai címmel. Nagyon tetszett, remek kis könyv. Ott olvastam egy könnyen megjegyezhető, de nehezen megfogadható tanácsot: "Önuralom, önbizalom, önismeret / Az élet királyává e három tehet." Ebből mi van meg nekem?
Önuralom - khm, aligha, akkor vissza tudnám fogni magam, s nem lennék agresszív kismalac, s nem pattognék jelentéktelen bosszúságok, és mások hülyeségei miatt. Néha az uram csitít a kirohanásaim láttán, s hogy mire vagyok képes, azt egy kollegám, Tim viselkedésén, szinte tükörben látom viszont: ő is sepp-perc alatt feldühödik valami apróságon, én pedig csodálkozva állok, hogy jé, ez én vagyok, én is így pattogok - feleslegesen. S milyen ijesztően, és milyen hiába.
Önbizalom - hm... Négy fal között meg vagyok győződve saját nagyságomról, értékemről, de ha kiraknak az emberek közé, inamba száll a bátorságom. Az utcán nem tudok úgy végigmenni a tömegben, hogy ne jöjjön nekem valaki, inkább én lépek félre a gőzerővel közeledő kamasz elől, mert úgyis nekem jönne, alighanem árad belőlem valami nyusziság, amitől láthatatlan leszek, és szürke. Napokra megkeseríti a kedvem, ha egy pultnál állva semmibe vesznek, mert a fellépésem nem elég magabiztos. S ha elém nyomakszik valaki, csak a bajszom alatt dörmögök, de az is inkább suttogás csak. Nyúlbéla.
Önismeret, talán ez megvan, kicsiben, mert már odáig eljutottam, hogy megállapítsam, hol a hiba.
A sorba odaraknám még az önfegyelmet is, az is kell az embernek a királysághoz: nem enni össze-vissza, unalomból, vagy csak azért, mert ott van előttem, sütés közben a csoki, a dió, a magok. S akkor nem lennék ilyen kis hurka, akinek a kedvenc cuccai feszülnek a hasán, és akinek "nincs egy rongya, amit felvegyen". Persze, hogy nincs, mert rendre kihízom őket.
Vagyis tudom, a kezemben a megoldás: változtatni kell egy-két dolgon, s akkor nem leszek ilyen csúnyán, elítélhetően irigy mások szép munkáira. Kérdés, vagyok-e elég erős ehhez, vagy majd megint elnyafogom az egész "változtassunk dolgokon" érzést, ami néha megszáll.
S ami után rendszeresen visszasüppedek a megszokott középszerűségembe. Szép, szép, amit csinálok, de lehetne szebb is. S a ami a legnehezebb, hogy csak rajtam áll, hogy lesz-e.
Erre összesen hármat adtam el. Illetve ötöt, mert a főnököm is elvitt egyet a mamájának, és egy ismerőse is. A kávézóban, Facebook-on is meg voltak hirdetve egész héten, a kutyának sem kellettek...
V. viccesen megjegyezte, hogy biztos van valami babona, vagy szokás, amit nem ismerek, és azért nem fogy, mert - mittudomén - a fehérrel kiírt szív bajt hoz a tulajdonosára. Úgy elkeserített a kudarc, mint amikor Limara aszalt szilvás sütije "bukott" meg, mert - amint kiderült - az aszalt szilvát itt egészségügyi panaszok (= szorulás) gyógyszereként ismerik, hogy sütni-főzni is lehet vele, az már idegen, az már... olyan jujj. Én pedig biztos voltam benne, hogy az egzotikus süti majd felkelti az érdeklődésüket.
No, sebaj, jön a következő feladat, 50. házassági évfordulóra sütik. Arany-fehér lesz a dekoráció. Sütire majd sugarpaste-et simítok (ha sikerül), mintát nyomok bele (ha sikerül), és ráírok egy nagy 50-est. Akartam volna a boldog pár nevét is a sütikre ráírni, esetleg a dátumot is, de nem kérték.
***
Ma elkészültem Gavan és Jeanette házavató ajándékával, egy kis mézesházzal. Manka biztosan fel fogja ismerni a mástól vett ötletet ;-) - a ropilétra ötlete ugyanis az ő blogján át jutott el hozzám - s a létra adta a félbehagyott tetőfedés ötletét is. Eredetileg a cserepeket is úgy festettem volna pirossal rá a tetőre, de a kezembe akadt egy zacskónyi nagyobb méretű csokilencse, és máris megoldódott a fessünk/ne fessünk kérdése.
A kerítés sajnos, eléggé rendetlen kinézetű. Eredetileg fehér vékony fonalat akartam tekerni a "kerítésrudak" köré, de aztán arra gondoltam, hadd maradjon a ház minden részében ehető, így került a rudak köré a kissé merev, eper ízű és illatú cukorszalag. Hiába próbáltam szebben, egyenesebben tekergetni, eléggé ment a maga feje után, azért néz ki így.
Ellenben örömködöm, mert a cukorablakok közül egy sem döntött a korai kiolvadás mellett, s ki fogják bírni az utat Maynooth-ig, ahol a boldog háztulajdonosok laknak. Ma este adtuk a házat oda Gavan szüleinek, ők fogják elszállítani nekik az ajándékot.
***
Az uram egy régi Heller-könyvet olvas, amit még az életbe éppen hogy csak kilökött pályakezdőként vettem meg, és olvastam el (félig). S itt-ott-amott aláhúztam benne sorokat, amikről akkor úgy gondoltam, hogy ezeket akár én is írhattam volna. Az uram olvasás közben ezeken a sorokon át próbálja megismerni nejét abból a korából, amikor még fogalmunk sem volt, hogy egyszer majd férj és feleség leszünk. Én pedig kissé (nagyon) feszengve vicsorgok, hogy ne ismételje már el, amit ott olvas, NE szembesítsen ifjúkori nyomorult önmagammal.
Amikor kettesben maradtam a könyvvel, és a nappaliból a beszűrődő tévézümmögés jelezte, hogy nem kell lebukástól tartanom, belelapoztam, hogy lássam, miket is húztam alá benne. S mindjárt az első oldalon találtam is egy mondatot, ami szerintem ma is igaz: "... az a szomorú, csüggesztő felismerés, hogy tökmindegy, akármit is próbálok valaha az életben, mindig lesz valaki a közelemben, aki sokkal jobban meg tudja csinálni."
Nézzünk szembe a ténnyel: munkáim eléggé közepesek. Kicsike kiskakas vagyok egy Üzemnek titulált kis szemétdomb tetején, és akkor, amikor már nagyon elbíznám magam, szembejönnek velem pl. Moha mézesei. Az ő konyhájában ilyen szépségek születnek. Egy csoda, hogy az a nő még nem kitüntetett kézműves.
Ilyenkor kissé lehervadok, hogy ezt a szintet én sosem fogom elérni, bárhogy is igyekszem. Ilyen angyali türelmem és fegyelmem - no, az nincs. Biztos kezem még akadna. Aztán rájövök (mondvacsinált vigasz, amibe kapaszkodni lehet), hogy időm sem volna rá. Így is itthon rajzolom ki a sütijeimet, nem a kávézóban, ahol enélkül is rengeteg a munka. Ha kellően fegyelmezett lennék, akkor már jó előre elkezdenék készülni minden "projektre", s nem az utolsó pillanatban kezdenék el könyveket lapozgatni, weboldalakat nézegetni, hogy na, akkor mit is? Hogyan is? Szeretnék jó lenni, csak éppen lusta vagyok hozzá.
Még ifjú koromban olvastam Simai Mihály gyerekkönyvét, A világ legszebb lovai címmel. Nagyon tetszett, remek kis könyv. Ott olvastam egy könnyen megjegyezhető, de nehezen megfogadható tanácsot: "Önuralom, önbizalom, önismeret / Az élet királyává e három tehet." Ebből mi van meg nekem?
Önuralom - khm, aligha, akkor vissza tudnám fogni magam, s nem lennék agresszív kismalac, s nem pattognék jelentéktelen bosszúságok, és mások hülyeségei miatt. Néha az uram csitít a kirohanásaim láttán, s hogy mire vagyok képes, azt egy kollegám, Tim viselkedésén, szinte tükörben látom viszont: ő is sepp-perc alatt feldühödik valami apróságon, én pedig csodálkozva állok, hogy jé, ez én vagyok, én is így pattogok - feleslegesen. S milyen ijesztően, és milyen hiába.
Önbizalom - hm... Négy fal között meg vagyok győződve saját nagyságomról, értékemről, de ha kiraknak az emberek közé, inamba száll a bátorságom. Az utcán nem tudok úgy végigmenni a tömegben, hogy ne jöjjön nekem valaki, inkább én lépek félre a gőzerővel közeledő kamasz elől, mert úgyis nekem jönne, alighanem árad belőlem valami nyusziság, amitől láthatatlan leszek, és szürke. Napokra megkeseríti a kedvem, ha egy pultnál állva semmibe vesznek, mert a fellépésem nem elég magabiztos. S ha elém nyomakszik valaki, csak a bajszom alatt dörmögök, de az is inkább suttogás csak. Nyúlbéla.
Önismeret, talán ez megvan, kicsiben, mert már odáig eljutottam, hogy megállapítsam, hol a hiba.
A sorba odaraknám még az önfegyelmet is, az is kell az embernek a királysághoz: nem enni össze-vissza, unalomból, vagy csak azért, mert ott van előttem, sütés közben a csoki, a dió, a magok. S akkor nem lennék ilyen kis hurka, akinek a kedvenc cuccai feszülnek a hasán, és akinek "nincs egy rongya, amit felvegyen". Persze, hogy nincs, mert rendre kihízom őket.
Vagyis tudom, a kezemben a megoldás: változtatni kell egy-két dolgon, s akkor nem leszek ilyen csúnyán, elítélhetően irigy mások szép munkáira. Kérdés, vagyok-e elég erős ehhez, vagy majd megint elnyafogom az egész "változtassunk dolgokon" érzést, ami néha megszáll.
S ami után rendszeresen visszasüppedek a megszokott középszerűségembe. Szép, szép, amit csinálok, de lehetne szebb is. S a ami a legnehezebb, hogy csak rajtam áll, hogy lesz-e.
