Willie

Szombatonként nekem mindig ugyanaz a rutin délelőttönként. Az uram leszállít a piacra - mostanában Böhöm takaréklángon -, ahol már van cukor és tej kirakva a kávékuckóbeli asztalokra, hála Willie-nek (p.k.) , aki már fél 9 óra ott van, és buzgón segít a piacos hölgyeknek, főleg azzal, hogy a lassan bemelegedő teremben kávét/teát rak a kezük ügyébe. Amikor megérkezem, becsekkelek - ha van mit -, aztán a kuckóban előkészülök a nyitásra. Leszámolom gondosan a teafiltert a nagy kannába, lobogó vizet engedek rá. Kirakom a tea mellé járó süteményeket kis csészealjakra. Előkészítem a tányérokat, bögréket, előveszem a forrócsokis keveréket, limonádét, mert a gyerekeknek azt szoktak venni a szülők.

Utána felverem a tejszínt, kikészítem a három scone-t a tányérokra, lekvár és tejszín, kis kocka vaj társaságában. Kis süteményeket  rakok egy virágos tortatartóra, szeletenként megveszik őket a népek a teájuk mellé. Szétrakom az újság szekcióit az asztalokra, ezt Bella (p.k.) hozza mindig: mivel az Irish Times szombati száma tele utazással, sporttal, elemzéssel és szórakoztató rovattal, mind a négy asztalra jut valami. Buzgómócsing koromban virágzó primulák is kerültek az asztalokra, de mostanában, ha van valami, ami virágzik, azt inkább Sally vagy Olive (p.k.) hozzák a saját kertjükből, azokat rakom kis, ódivatú vázácskákba.

Lesifotó Willie-ről, őrzi a bejáratot, kezében a docket-ekkel. 

Közben a színen gyakran átvonul Willie, vagy azért, mert valakinek újabb kávé kell, vagy azért, mert csevegni van kedve. Mióta én csinálom a kuckót, azóta rendszerint kimaradok a pletyikből ("ki ölt meg kit"), mindent késve tudok meg, bár míg Bath-ban voltam, beválasztottak a Committee-be, ami megint 3 évet jelent a "mindent tudók" között - vagyis "I am in the loop" - a belső kör tagja lettem megint, juhú. (Ez a belső körbéli tagság kissé unalmas meeting-eket is jelent, havonta egyet, hétfőnként. Az elsőt februárban viszonylag gyorsan lezavarta az elnök, nem volt nagy megvitatni való, csak olyan falrengető dolgok, mint hogy újabb réteg kavics kellene az épület elé, a parkolóba, s vajon ki volt az a vevő, aki a forgolódó kocsijával majdnem - ismétlem, majdnem - beleragadt a múlt heti piacon a sárba, s vajon kell-e tőle elnézést kérnünk a kellemetlenségekért. Amit valószínűleg saját maga okozott magának, amikor ráhajtott a felázott gyepre.)

A tagokról, vevőkről, apró "botrányokról" szóló kis pletyiket, Willie tréfáit, szellemességeit aztán piac végeztével, amikor már V. felsöpört, én el- és felmostam, elmesélem az uramnak a kocsiban, ebéd felé menet. Nehéz visszaadni a helyzetkomikumot, nem is sikerül, de akkor és ott, amikor Willie - úgymond - beszól nekem, vagy pletykálunk, általában  hangosan szórakozom. Vagy csak somolygunk, együtt Willie-vel. Biztos meséltem már, hogyan énekeltünk gyermekdalocskákat egyik reggel a teánk felett, én, és ez a meglett korú volt postás.... Hamisan csillogó szemmel tréfálkozik, vagy titokzatoskodik amikor odaint magához ("come 'ere, come 'ere, I'll tell you something... mindig így kezdődik). Sosem tudom, hogy komoly, vagy mulatságos dologra számítsak-e, s kin fog az ostor csattanni a végén. Néha úgy szól oda nekem, hogy fél fenékkel azon a hosszú lábú kis széken ül, ahol konyhai dolgai végeztével ücsörög, míg ki nem nyitunk tízkor: ilyenkor királyian odaint magához, hogy elkezdje: "Come 'ere, I'll tell you something... Did ya hear it...? Well, it was something, I am telling ya... but don't tell anybody..." s jön a pletyi.

Ma - mert közeledik a böjt kezdete, a Palacsintás-kedd -, az egyik tagunk frissen készült palacsintát árult az egyik asztalnál (megjegyzem, óriási sikerrel, 73 darab fogyott.). Miután alaposan megtárgyaltuk, hogy milyen jó is a friss palacsinta, "homemade, fresh, with lemon juice and sugar... yummy", az egyik öregasszony megkérdezte tőlem, Willie füle hallatára: "Te is sütsz majd kedden palacsintát, ugye?" Mielőtt válaszolni tudtam volna, hogy mi az hogy, Willie legyintett, lekicsinylően mondta: "Á, dehogy süt ez, elmegy, majd megveszi a készet a boltban." Tiltakoztam vigyorogva, hogy ne terjesszen rólam ilyen rossz pletykát, erre csak somolyog, majd percre rá meséli ugyanazon öregasszonynak, hogy éppen kedden nem lesz náluk áram, kikapcsolja a szolgáltató valami szerelés miatt. "S akkor hogyan fogtok palacsintát sütni?" - kérdezi az öregasszony. "Majd elmegyek és megveszem készen a boltban." - mondta rezzenéstelen arccal, de a cinkosan csillogó szemével engem nézett, mit szólok erre.

Évente egyszer csereberélünk, ő megtölti a kosaramat ültetett virággal: remek színérzékkel összeválogatott, maga nevelte virágokkal, én pedig sütök neki valami finomat. Ha nem ő osztja a docket-eket az ajtónál, mindenki keresi. Ritkán hiányzik, s akkor is nyomós okkal, nem csak úgy, hanem betegség, esküvő vagy temetés tarthatja csak távol a piactól. Igen minden-lében-kanál, a tojásért beugró helyi képviselő sosem ússza meg, Willie mindig elcsípi az ajtónál, s elmeséli, mi mindent kellene az önkormányzatnak helyre rakni a környéken, s miért is nem tesz már Lettie valamit az ügyben?

A piac - kivéve néhány ötvenen aluli tagot - szinte csak Willie-hez hasonló korú öregekből áll. Aktívak, ápolják kisebb-nagyobb kertjeiket, eljárnak a templomi rendezvényekre... A minap láttam egy ír dokumentumfilmet, aminek egyik szereplője egy 88 éves öreg hölgy volt, aki lábtörés miatt egy időre nem tudott dolgozni a kisboltjában... Stephanie (p.k.), aki nemrég veszítette el férjét, 90 évesen még mindig vezet, s még férje utolsó, kórházban töltött napjai sem tudták távol tartani a piactól, ami egyfajta kapaszkodó is sokuknak. A társaság, a valamiért élés, házból kimozdulás nagyon nagy hajtóerő ezeknek az időseknek. Talán a vélt vagy valós piaci problémák körül is azért csapnak akkora felhajtást, hogy legyen valami esemény, amiről vitatkozni lehet, állást foglalni, dönteni, szavazni...

Nemrég két tagot is elveszítettünk, mindkettő sok-sok óta a piacon árult. Elsie fiatalkora óta tag volt, menye, unokái is a piac tagjai. Joan pedig, aki szintén Bray-ben lakott, a virágait árulta, de legtöbbször áru nélkül, pusztán a társaság kedvéért jött el. Elsie régóta betegeskedett már, de Joan nem, nem is sejtettük, hogy gyengélkedne, még részt vett a karácsonyi vásárokon.

Öregednek, fogynak, mind nehezebben mozognak... Nem csak ők: a vevőkön is látom az idő múlását, amit nemcsak a felnövő új nemzedék, hanem a mind jobban meghajló hátú idősek látványa is jelent. Néha elnézem őket, s pletyi, cinkos kacsintás, tréfa ellenére is az jut eszembe, hogy jaj, majd akkor mi lesz....? Mondják, az ember a negyvenes éveiben kezd először rádöbbenni saját halandóságára, s valóban, a vég gondolata egyre sűrűbben foglalkoztat, mostanság szinte morbid gyakorisággal, de még nem torokszorító rémületet, csak enyhe aggodalmat okozva. Ez lenne az öregedés igazi kezdete, nem a szaporodó ráncok a szemem sarkában?

Bath

Vacakol a sütőm... automatikusan visszavált alacsonyabb fokozatra, hiába állítom újra és újra melegebbre... Pedig muszáj lesz összeszednie magát, mert ma munka, s hétfőn is, mert a Bálint-napi készülődést még egy céges megrendelés is bonyolítja. A puzzle-szíveknek nagy sikere volt, Susan barátnőm családjától kaptam egy jókora megrendelést, és a piacon is volt 17 szívre megrendelő. Pirossal álmodtam, feküdtem, keltem, piros foltok a lakás érdekes pontjain, a munkás szvetteremen... Az Üzemben pénteken indult be igazán a szívek utáni kapkodás, ezért akarok majd hétfőre is sütni egyszerűeket, szerelmetes szövegekkel. A céges megrendelést úgyis be kell vinnem hétfőn, akkor már viszek szíveket is.... Aztán szerdától ismét nyugalom, és rutin.

Már csináltam fánkot az Üzemben, elsőre nem volt valami kelendő, de másodszorra a 30 darab két nap alatt fogyott el, úgy, hogy négy maradt (csak). Arról nem tudok, a kollégák mennyit kóstoltak meg, én kettőt teszteltem :-)

***

Tehát  Bath. Drága hely. Felkapott, mert igen szép, a György-korabeli építészet tobzódik a városban: csak egy bizonyos kőbányából származó sárgás kőből épültek az épületek, s ma szigorú szabályok szerint szabad csak ezeket felújítani, hogy a városkép megmaradjon. A híres melegvizes fürdőket a rómaiak óta gyógyhelyként tisztelik, a Györgyök korában pedig a társasági életnek is itt hódoltak két gyógyvízkúra között a hölgyek és urak... Hangulatos, a környékén kis autózással igen szép helyek érhetők el... Nagyon népszerű hétvégi kirándulóhely, kellően romantikus leánykéréshez, és emellett a Unesco World Heritage Site-jai közé tartozik, az egész város a Világörökség része. Naná, hogy drága, naná, hogy dől a nép. Gyönyörű, főleg, ha az embernek van ideje sétálgatni, s ezt hétköznap teheti, amikor nem löki fel a tömeg.

Azt hiszem, a költségeket az alábbiakkal jellemezhetném: mindenhol ugyanannyi van kiírva, mint Írországban, csak fontban "mérik" a dolgokat... 

Fél óra parkolásért 2 fontot fizettünk az első napon, a belvárosban, amíg rá nem jöttünk, hogy van emberibb mércével mérő nagy parkoló is tíz percnyire a sulitól. Onnan kezdve, ha V. a városban maradt, oda állt be. A parkolóban - csak úgy mondom -, melegvizes csappal is rendelkező kulturált WC is volt, bizony ám.

Míg az alapnak számító fehérkenyér tésztájával ismerkedtem az első napon, V. az öregecske Lonely Planet-ünk által "kihagyhatatlan"-nak minősített ingyenes városnéző túrát választotta, gondolván, hogy az elmúlt tíz évben csak nem hagytak fel vele. Beletalált - igen lelkendezve jöttünk össze a nap végén: én a suliért rajongtam, ő a túráért. Ezt a városnéző túrát most már az év minden napján (kivéve Karácsony napja) lelkes önkéntesek tartják, délelőtt fél 11-től két órán át járják velünk Bath utcáit. MINDEN NAP! Sejthető, mekkora népszerűségű a város, ha egy téli hétfői napon is tucatnyian várták a vezetőt. 

Hétfőn V. vezetője tele volt kis sztorikkal, pletyikkel, élvezetes infókkal Bath-ot illetően, igen színesen adta elő a mondandóját, így szombaton, mielőtt Csiperke Panniék-hoz mentünk látogatóba Bristol-ba, újra elmentünk egy ilyen túrára, hogy én is megismerjem a várost. A téren meglepően sok ember gyűlt ösze, úgy ötvenen vártuk a vezetőt. Semmit sem fogok hallani, aggodalmaskodtam, kicsiként mindig háttérbe szorulok... S ekkor megjelentek ketten, s elmondták, hogy most  a nagy tömegre való tekintettel négy csoportra osztják az egybegyűlteket, kérik a családtagokat, maradjanak egymás mellett.... Vagyis szombaton, egy hideg januári délelőttön volt négy darab önkéntes, akit elő lehetett rántani, hogy két órán át városnézést tartsanak... ingyen, szerelemből. Ilyenfajta profi szervezés és hozzáállás előtt illik mélyen meghajolni, mert igen ritka.

A Circus egy részlete

A mi vezetőnk külföldről járt "haza", tudtuk meg, mert egyrészt egy Cathay Pacific-logós madzagon lógott a fémjelvénye, amin az önkéntes vezetőségét hirdette szolidan. Másrészt V. fültanúja volt, amikor valaki a csoportból rákérdezett, hogy itt él-e, s ő mondta, hogy nem, hanem külföldön lakik. Vajon mivel foglalkozhat, hogy két lakhely között ilyesmire is talál időt?

A csoportok négyfelé indultak, különféle sorrendben vették sorra a látnivalókat, hogy ne akadjunk egymásba. Szépen körbejártuk a város nevezetességeit, a katedrálissal kezdve, majd jöttek a fürdőházak. Néha le-letértünk a turistás útvonalról, hogy érdekességeket is megmutogathasson. V. mondta, hogy ellenkező irányban csináltuk végig a túrát, mint ő hétfőn. A vezetés profi volt, jól begyakorolt, szórakoztató és informatív, de kicsit talán túl sok hangsúlyt helyezett az építészetre. De egy ilyesmibe mindenki beleadja a saját személyiségét, s ettől lesz az egész érdekes, s talán újra és újra megismételhető. Aznapi vezetőnk nem volt olyan pletykálósan csevegős, mint V.-é, hétfőn, s olyan borzasztóan gyakorolatlan, száraz adatokat bizonytalanul ledarálós sem, mint az a nyomorult nő Új-Zélandon, aki Wellington-ban tartotta nekünk a városnézést... Ami annyira rossz volt, hogy mint antitalentumot, azóta is emlegetjük, szegényt.

A legpletykásabbnak számító rész az volt, amikor megnézhettük azt a házrészt, amelyet a színész Nicholas Cage tavaly adott el 4.5 millió fontért. Háromszintes házrész a Circus-on. Vezetőnktől csak az árát tudtuk meg, V. vezetője azt is elmesélte nekik, hogy a Circus házainak egymást egyesével követő számozásánál - nézzük csak meg! - a 7-es szám hiányzik, ugyanis Mr. Cage levetette az ajtóról a számot... nehogy "kitalálják" a népek, hol a lakása... Mert a 6-os és a 8-as házszám között  nyilván nem lesz senkinek feltűnő a 7-es hiánya!

Élvezetes volt a túra, fotózásra, kérdezésre mindig kaptunk elég időt. Nagyon tetszett, s bárkinek igen-igen jó szívvel tudom ajánlani, hogy próbálja ki, ha arra jár. A város igen szép, többek között a folyón átvezető, kétoldalt boltokkal szegélyezett Pulteney Bridge, a Royal Crescent, a György-korabeli építészet egyik remeke, vagy a Circus (ami igen közel van az iskolához). S ott vannak a keskeny belvárosi kis utcácskák, remek kávézókkal, boltokkal, pl. a Mr. B's Emporium of Reading Delights cikornyás nevű könyvesbolttal, ahol az fiatal eladó bácsi meglepő módon ismerte Lem (és még öt-hat magyar író) nevét, s ezzel minket mindig meg lehet nyerni. A Kitchens nevű boltban pedig félórás kerengés és nyálcsorgatás után találtam hatamas hópehely kiszúrót, s tehenes-birkás-nyulas kiszúrót, s felfedeztük a Lakeland boltját is, ahol megint volt tobzódás... Kívülről rendkívül vonzó vendégházakat is láttam, de az ott való alvást alighanem a lottónyeremény utánra időzítem.



Ez az utca gyakran szerepel filmekben



Pulteney Bridge

Sourdough-k a kurzusról, a felsőt és a bagettet magam formáztam

A költségek miatt Bristolban szálltunk meg. Szállásunk hostelnél leheletnyit kellemesebb, de ridegen modern, bár meleg színekkel dekorált vendégház volt, a Malago Guest House. A WiFi csak a folyosón működött, s noha állították, minden szobából elérhető, nekünk ez nem sikerült. Ellenben mindig volt meleg víz, s ugyan a zuhanyrózsa erősen eresztett, de fűteni is fűtöttek rendesen, sosem fáztunk. Nekem tetszett, a célnak megfelelt, a személyzet jobbára készséges volt, ha nem is csináltak meg mindent, amit ígértek. Parkolóhelyünk is volt minden este, az épület mögötti ugyancsak szűkre szabott helyekre valahogy mindig sikerült bepasszítani a kocsit. A környéken volt Tesco Express a bevásárláshoz, s ha  pizzára vagy take-away-re vágytunk volna, kapásból volt 4-5 hely a közelben. A Bristol belvárosába vivő busz pár lépésnyire van.

Bristoli városnézésünk egyetlen estére korlátozódott. Keveset látttunk a sötétben, az esőben. Rémlik egy sötét tömbként szétterülő katedrális, az egyetem egy magas, szépen megvilágított tornya, egy meredek utca, vendéglőkkel és boltokkal szegélyezve... Nem láttam eleget, hogy érdemben tudjak nyilatkozni róla. Hét közben V. sétált a kikötő mentén, megnézett egy-két nevezetességet, áthajtott a híres Clifton Suspension Bridge-en, mely nagyon látványos, sajnos, ez nekem kimaradt. A helyiek szerint kevés a látványosság, a régen kereskedelmének, kikötőjének köszönhetően gazdag város lepusztulóban, dicsősége megkopott, bár igyekeznek új múzeumokkal csábítani a látogatókat...