Óraátállítás, utálom. Nekem még reggeli időt jelzett a vasárnap későn kelő hasam, de az óra szerint már lassan dél volt.
Odakint néhány didergősen hideg, ronda esős nap után megint langymeleg az idő, erős széllel. Teljes erővel virágoznak a cseresznyefák. A minap a napi séta közben betértem a mellettünk lévő iskola (idővel majd beépítendő, és most nyitott) területére virágzó fát fotózni, s amikor elkészültem a fotókkal, mint valami giccses reklámfilmben, ahogy elfordultam a fától, a hirtelen feltámadó szél maroknyi rózsaszín szirmot sodort utánam. Az Instagramon volt egy kísérletem, amikor egy, az egyik szomszédom fájáról letört kis ágacskát virágoztattam egy kis pohárka vízben, s szegény, előbb halt meg és barnult be, mint hogy a cseresznyevirágok teljesen kinyílhattak volna.
Bűntudatosan szagolgatom néha a kamrában a tavalyi - rám jellemző óriási lendülettel induló - sóban eltett cseresznyevirág-tervem végeredményét, amit második nekifutásra Hiroko, japán ismerősöm (és a mamája) segítségével valósítottam meg. Éppen egy éve... Cseresznyevirággal díszített, babpéppel töltött bucikhoz kellettek volna a virágok, de azóta sem vágtam bele a sütésükbe. Ellenben van pár új receptem, amihez az ehető, sós bevonatuktól már megfosztott virágok kellenek, de nem írok ide semmilyen igéretet, mert csak halogatás lesz a vége. Mint a japán útinaplómnak, amely elvileg készen, csak a fotókat kell beleilleszteni, aztán mehet kinyomtatásra, hogy örök emlék legyen egy remek nyaralásról.
De a besózott virágok még most is rózsaszínek, s a belőlük kinyomott lé finom illatú.
Cseresznyevirágzást bámuló parti nem volt, nem is lesz. Ahhoz ott kell lenni, Japánban, sakés pohárkával és cseresznyevirágos sütivel a kezünkben kell felfelé bámulni egy parkban, lehetőleg társaságban, fel, a fák ágaira, az élet múlékonyságán elmélkedve. Az én hanamim (virág bámuló partim) kimerült abban, hogy az aznap éppen barlangszerűen sötét "műhelyemben" a szegény, letört ágacska félig nyílt virágaira meredtem, s nyomtam a számba egy "Made in Taiwan" mochi-t, rizslisztből és babpéppel készült édességet, mert Japánból való nem kapható az ázsiai termékeket árusító kisboltban. Még csak nem is cseresznyevirágos mochi volt, hanem földimogyorós, ha jól emlékszem.
Új-zélandi utunk után sokáig voltam harasztfüggő, a koru (immáron a második) most is a nyakamban lóg. Most is megnézek minden műsort, ami új-zélandi témájú, s bele-bele olvasok blogokba. Japán ugyanilyen tartósan nagy hatást tett rám. Mindenhonnan begyűjt az ember valami hasznosat, valami kedveset, valami érdekeset, amit aztán hordoz magával, gazdagabbá téve az életét, a mindennapjait.
***
A közösségi kertben meglepetve fedeztem fel, hogy egészen vastag rebarbara szárak vannak már az ágyásban. S mint tavaly, most sem jár rá senki, így aztán nálunk már mindennapos a kevés cukorral, pár szem szegfűszeggel felfőzött rebarbara. Rákaptam a zabkására, s egyik kertész ajánlatára mindennap rakok rá két nagy kanál pépes rebarbarát, az eddigi feltétek helyett. Kész vitaminbomba, s milyen finom! Most pedig a már jó hosszúra nyúlt medvehagyma felhasználásán gondolkozom. A tavaly készül medvehagymás sóban hamar megbarnultak a levéldarabkák, de a lefagyasztott vajas keverékben sokáig zöld marad, s egy-egy szeletet rakva sülő hús mellé/alá alaposan feldobatja az unalmas kajákat. Sajnos, a mélyhűtő befogadóképessége igencsak véges, így sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen salátában végzik majd a medvehagyma levelek.
***
Amennyire lehet, igyekszünk mindennap sétálni, így a Camino sok-sok km-re lassan, de biztosan fogy. Az a napi 3-4 km nem olyan hosszú, s most már reggel is világos van, mehetnék reggel sétálni, ha nem lennék olyan lusta. De jobban élvezem, ha V. is velem jön, s lehet közben beszélgetni, megmutogatni a virágokat, az érdekes kerteket egymásnak, no és most lehet csodálni a virágzó fákat. Minden csupa szín és friss.
A mindennapi "kis körnek" nevezett séta során megint elvetődtünk az öregúr háza felé, s nagyon örültünk, amikor láttuk, hogy az eddig elhanyagolt, gazos, ápolatlan kertre valaki végre rászánta az időt: a rózsabokrok megnyírva, a fű levágva, a virágágyások kigazolva, rendezetten élvezték a napsütést. Hurrá! Elismerően néztünk végig a kerten, s az elhúzott függönyű ablak mögött láttuk, hogy bent a család ül a nappaliban, s valószínűleg sokadszor gondolkozhattak el azon, miért áll meg mindig ez a két vadidegen ilyen hosszan, s néz befelé a derékig érő kertfalon belülre. Megnyugtató, hogy most már vigyáznak a növényekre.
Nos, túlestünk az első piacon. Kb. 30 vevő jelzett vissza a kör sms-re, hogy örülnek az újranyitásnak, s jönnek. S eljöttek. Majdnem egy órán át sorjáztak befelé lassan, álltak türelmesen sorban a fizetésnél, s 11-re alaposan lerabolták a pultokat. Pedig igen kitettünk magunkért, még aki nem maradt ott személyesen, az is felhozta vagy felküldte a termékeit. Még egészen idős vevőink is eljöttek, ki kísérővel, ki egyedül, bottal, mindenki maszkosan, tele volt a parkoló, még a hátsó is. S az egyik ott parkoló kocsi tulaja jelentette lelkesen, hogy az imént őzet látott a bokrok között. Nahát! Rókához már volt szerencsénk, de őzhöz még nem.
Még a közeli farm tulajdonosa, az öreg Paddy is feljött, ő, aki már túl van a nyolcvanon, s egy januári, kórházi tartózkodással egybekötött tüdőgyulladás ellenére is maga hozta fel a farmjáról az előző este, vagy reggel szedett zöldséget. Össze is néztek mögötte a tagok, hogy hogy bírja még? Néha kifulladva támaszkodott neki az asztaloknak, lefogyott arccal, botra támaszkodva, folyamatosan mondogatva, hogy nem megy ez már neki, nem fogja csinálni... s mégis feljött.
Jó volt megint ott lenni, beszélgetni, találkozni a vevőkkel, csak a rutinba visszaállni volt nehéz, ami máskor alapból sikerült, most gondolkoznom kellett, hogy hogyan is csináltam? Melyik lépés következik? Hogyan megy a kávéztatás, az óvatos, mindent fetőtlenítő lépésekkel. Elfelejtettem kézkrémet vinni, a sok fertőtlenítő szárazra ette a kezem. Jó volt látni az ismerős arcokat, kibeszélni a lockdown okozta rosszkedvet, bátorítani egymást, látni, hogy a piac még egyáltalán nincs halálra ítélve, ahogy pár tag azt fel-felemlegeti.
Nem tudom, ez a lelkesedés a vevők meddig tart, készüljek-e még több sütivel. Bírni fogják türelemmel a sorállást? Mert úgy néz ki, a szabályokat nem enyhítik Húsvét után, mert ugyan az elhunytak száma csökken, lélegeztetőn is egyre kevesebben vannak, de a napi esteket nem bírják lenyomni 500-600 alá. Az oltás is lassan megy. Vagyis továbbra sem engedhetünk be, csak x számú embert egyszerre az épületbe. Szerintem most már ez a rendszer meg is marad a piacon addig, amíg be nem fejeződik a teljes lakosság oltása.
