Még kislánykoromban, kalandos regények, aztán dokumentumfilmek hatására lettem bolondja Alaszkának. Iskoláskoromban oda akartam hajózni/autózni (no comment), három osztálytárssal, szerintem meséltem én már ezt... Amiből természetesen semmi sem lett, de lehetett álmodozni favágás, szén- és hólapátolás közben, hűséges kutyámmal az oldalamon, mindenféle alaszkai egyedüllétről, miközben körülöttünk fagyottan álltak a szomszédos kertek fái. Mindig is a hidegebb, hegyes vidék vonzott, meleg vidékre csak nyaralni vágytam, szívesebben öltözöm pulcsiba, mint lenge nyáriba, s ez most nem a derekamon lévő úszógumi mondatja velem, mindig is így volt.
Eddig a legközelebb úgy jutottam Alaszkához, hogy barátaim elvittek minket a Vancouver sziget déli részén lévő Victoriába, elő-születésnapi ajándékként. Ha a tévében természetfilmet mutatnak, megnézem, az "off-grid" ott élőkről, a mai aranyásókról szóló dokfilmeket is meg szoktam nézni, de belül tudom, hogy ilyen vadonban élésre sosem leszek alkalmas.
Fnetiek ismeretében aztán nem csoda, hogy idén tavasszal a BBC által készített Winning the Wilderness sorozat megtekintése kvázi kötelező volt. Hat pár versengett egy alaszkai birtokért. (Ezt a 2. oldalt az egyik résztvevő pár vezette, akik kiestek a versenyből.) A vadonban, egy hegyen élő idős pár úgy döntött, hogy öregkorukra (mert mindketten benne jártak már a hetvenes éveikben) több évtized vadonbeli élet után egy tévéműsornak adják el birtokukat. Az amerikai tévétársaságoknak nem kellett az ötlet, de a BBC ráharapott. A műsor amolyan "Megnyerem Alaszkát" jellegű volt, a tévétársaság által kiválasztott hat pár küzdött mindenféle feladatok végrehajtásával, hogy rátermettségüket bizonyítsák az öregeknek, megnyerjék őket, s eként a házat és a birtokot, s mint az idős pár, évente ott töltsék a melegebb évszakokat. A házhoz ugyanis csak repülőgéppel lehet eljutni, s egy repülőút úgy 1000 dollár, így az utolsó években a telet az idős pár már az egyik, a hegyhez legközelebb (de még így is több mint száz mérföldre eső) városban töltötte. Vénségükre a házért kapott összegből leköltöztek a férfi gyerekeihez Minnesota-ba. Elég szomorúan hagyták maguk mögött az alaszkai életet, de el kellett ismerniük, hogy már túlságosan öregek a vadonhoz.
Választásuk egy hozzájuk hasonlóan második házasságukat egymással töltő, megnyerő középkorú farmer párra esett. Kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak, s a választásukat még az sem befolyásolta, hogy a pár nőtagja, Emily olyan betegségben szenved, amely idővel nehezebbé teszi a vadonban való életet. Ő azonban belevaló nő, aki nem hagyja, hogy egy ilyen dolog megakadályozza a teljes életben. Kiváncsiságból csatlakoztam a Facebook- és Instagram-oldalukhoz, s még akkor is követtem őket, amikor beütött a Covid, s egyértelművé vált, hogy alaszkai terveket egyelőre félre kell rakni. Blogjuk az alaszkai életre készülésről abbamaradt, mert addig is, amíg a vízum intézését és az odautazást lehetővé teszi a Covid (remélhetőleg minél előbbi) elmúlása, van rengeteg posztolni való a farmjuk életéről, állataikról. Közben természetesen tartották a kapcsolatot az idős párral, s tervezgették a birtok jövőjét. Vadászati, horgászati, nyaralási lehetőségeket akartak kiépíteni, angol veteránoknak akartak pihenési és felépülési lehetőségeket biztosítani, az ezzel kapcsolatos jótékonységi szervezetek bevonásával.
A dolog akkor kezdett nagyon tönkremenni, amikor az idős pár hölgy tagját megműtötték a szívével. A műtét sajnos, nem sikerült, s a hölgy meghalt. Párja gyászolva posztolta mindennapjait, özvegyhez méltó szívhezszóló üzeneteket hagyva halott feleségének. Mark és Emily, a győztesek napi kapcsolatban voltak "pót-nagyapjukkal", akivel addig jó kapcsolatot ápoltak, s eléggé meglepte őket, és a követőiket, amikor egyszerre csak megváltozott az öregúr posztjainak hangja.
Az öregúr több saját kiadású könyv szerzője volt, főleg a vadonban szerzett tapasztalairól írt. Az addig választékosan fogalmazó, értelmes posztok helyett zagyvaságok kezdtek megjelenni a Facebook-on, egyik napról a másikra, amelyek hol a nyerteseket gyalázták, hol követőiket, s fennen hangoztatták, hogy a nyertesek aljas módon jutottak hozzá a birtokhoz, amely ekkorra már jogilag is hozzájuk tartozott, hiszen a BBC megvette az idős pártól, s kifizették az árát.
A műveletlen posztolókra jellemző sok felkiáltójeles, NAGYBETŰS üzenetek közé vallási és földönkívüliekről szóló zagyvaságok keveredtek, meglepve mindenkit, s hamarosan kiderült, hogy az öregúr Facebook oldalát/oldalait új felesége (!), egy vélhetően kaliforniai, de magát dél-amerikainak mondó, több álnéven futó svindler vette át, aki az öregúr bizalmába férkőzött, feltüzelte, hogy szerezze vissza alaszkai birtokát a "külföldi csalóktól", s mi több, pár kurta hét ismerettség után odáig jutottak, hogy feleségül vette az öregúrh
Innen kezdve kezdett egyre bizarrabb lett a történet, és a Facebook-bejegyzések. Még a házhoz is feljutott az "ifjú pár", ahonnan pár nap múlva az öregurat sérült háttal hozta el egy pilóta, akinek rossz érzése támadt a hölgy szándékaival kapcsolatban, amiért annyira fel akart jutni új férje egykori házába, s kiváncsiságból egy-két hét után felment hozzájuk. Az öregúr gyengén és betegen feküdt egy hevenyészve összedobott ágyszerűségen. (A házat üresen hagyták hátra.) A "hölgy" pedig arra panaszkodott, hogy kénytelen volt feltépett padlólapokkal fűteni, mert "senki nem segítette őket" az ott-élésben. Fel is bolydult az internet népe, egyik találgatás, ámuldozás a másikat követte, de tényeket kevesen tudtak.
Innentől kezdve a történet átcsapott egy csúnya, szánalmas tragikomédiába, az ember nem is tudta, kit sajnáljon. Az öregúr gyerekei próbálják legális útra terelni a hirtelen házassággal a családba férkőzött hölgy kitúrását, kivizsgálását, de sikertelenül, a rendőrség nem látta okát, hogy közbelépjen. Az öregúr egyérteműen a nő hatása alatt áll, s mindenki ellenség, aki az új feleséget kritizálni meri. Van, aki kiderítette, hányféle néven svindliskedett eddig ez a nő, s hol. Megint más, ottlakóként rálátással a történtekre, saját blogjában számolt be a fura történet egyes eseményeiről, s segítséggel lenyomozta, honnan is való ez a nő. Visszafogott hangú beszámolót adott a történésekről, arról, hogyan regáltak a dolgokra, visszaköltözésükre az öregúr eddigre már megtagadott régi barátai, ismerősei, gyerekei.
Mindenkinek megvolt a maga véleménye az eseményekről, amelyeket a birtok új tulajdonosai, Mark és Emily kultúrált, mértéktartó hangon értékelt, egyre csak kérték és várták, hogy az öregúr közvetlenül hozzájuk is szól, s nem csak a hölgy összefüggéstelen, logikátlan netes fröcsögését és gyalázkodását tudják olvasni. De erre eddig nem került sor, s egy fotón kívül semmi sem igazolta, hogy egyáltalán férjhez ment az öregúrhoz. Így feladták az öregúr iránti való érdeklődésüket, s hogy mi folyik a háttérben (ha folyik is valami), nem beszélnek.
Már nem beszélnek a hegyen történtekről, a keserű véget ért versenyről. Saját farmjukkal foglalkoznak, azt fejlesztik, arról posztolnak, s élik a mindennapjaikat. Két rendes, dolgos, reménykedő ember, akiknek megsavanyodott az alaszkai álma, s akiket szerte a világon sokan követnek, remélve a dlgok jobbra fordulását, s addig is élvezve posztjaikat. Hogyan, mint fog megoldódni ez a kalandosan, romantikusan indult történet az alaszkai vadonban, a jövő zenéje. De valószínűleg hosszú pereskedés lesz belőle, ha nem is Emily-ék, de a tv-társaság részéről biztosan. Szomorú történet.
