Szelektálnom kellene azt a nagy doboznyi szórócukrot, dekorcukrot és egyéb édességeket, amiket vettem a mézes házakhoz, s belegyömöszöltem egy hatalmas dobozba... Biztos vagyok benne, hogy a doboz alján lévő dobozkák némelyikének a szavatossága már lejárt, hiába jók néha évekig, azért nekik is eljön a kukában landolás ideje.
De semmi kedvem a szelektáláshoz. Tulajdonképpen semmi olyasmihez nincs kedvem, amit meg kellene tenni, de holnap összeszedem magam, s nekilátok. Sok a kacat a lakásban, ott agonizálok felettük, hogy hova, melyik charity shop-ba vigyem őket, kinek lehetne odaadni, de igazából az egészet be kellene dobni a kukába, s rábízni a szemétégetőre. Ez is egy olyan dolog, ami mást nem zavar, néha megdöbbentő, hogy mik kandikálnak ki a tömb kukáiból.
S persze, túllihegtem a dolgot a házak kapcsán, s most itt van a nyakamon fél tucat fehércsokis KitKat, két zacskó lapos, fehércsoki lencse (tetőként szolgáltak volna, de túl sokat vettem), fél zacskó sósmogyoró (kandallókémény lett volna belőlük, vagy kavicsos feljáró a ház elé), s akkor még nem beszéltem a jelly babies-ek halmáról vagy a maradék negyed kiló jelly beans-ről. Bár utóbbiak eltárolhatók jövőre, hurrá.
A házakkal időben készen lettem, tizennégyet rendeltek az idén. Az előre lesütött panelek megléte sokban segítette a gyors munkát. Szerintem egyik csicsásabb volt, mint a másik, de ahol négy gyerek várta a házat, azt rendesen be kellett borítanom csokival, cukorkával, nem lehetett csak olyan egyszerű, piros-fehéret adni, pedig ha belegondolok, mennyire egyszerű dekorú volt az első házikóm! A legrégibb kliensem, aki 12 éve rendel házakat, évről évre egyre több miniház kíséretében, megdöbbentő és megríkató üzenetet küldött: az egyik házat egy haldokló kedves ismerősének vitte, aki férfi létére elsírta magát, mert olyan szépnek találta... Így közvetve is, egy kicsike boldogságot adtam valaki utolsó napjainak, heteinek, de valahogy ettől nem lettem boldogabb, inkább elszomorított. Ideje lenne a pozitívumokat felfedeznem, még egy ilyen hírben is.
***
Enyhe karácsonyunk volt, szinte tavaszias 9-11 fokokkal, ami ma reggelre 5 fokot és fejfájást hozott. Ez volt a 25., amit együtt töltöttünk. A számokkal nem vagyok kibékülve, némelyike ijesztő: barátkozom a tudattal, hogy már 56 éves vagyok, kis híján 25 éve házas, 14 éve lakom ebben a városban, az apám nyolcvan éves lesz januárban... Csupa riasztó szám, főleg, ha hozzáveszem, hogy lélekben gyakran még mindig a tizes éveim közepén járok, annak minden hülyeségével együtt. Képes vagyok hisztérikus röhögés közepette fetrengeni az ágyon, mert V. csinál vagy mond valami teljesen random dolgot, amit én, rejtélyes okokból nevetségesnek találok, s megpróbálom neki elmagyarázni, természetesen nem sikerül, mert könnyes szemmel, erőtlenül röhögök. Mint egy ló.
Közben pedig ez az 56 éves testem, ez a megbízhatatlan, kezelhetetlen, hol képzelt, hol valódi tünetekkel aggasztó, jobbára hormonok uralta valami, néha teljesen cserbenhagy, s olyan klimaxos tünetekkel kínoz, amik előtt félve és értelmetlenül állok. A dokinéni - minek utána sikerült eléje jutnom alig 3 hét várakozás után - pedig megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok, a klimaxos tünetek harminc +-os listjából nekem milyen kevés van, ne aggódjak, másnak sokkal nehezebb. No igen, de nekem a saját sebem jobban fáj, aggódva és (született hipochonder módjára) folyton befelé figyelek, az észérvek nem nagyon hatnak, pedig ésszel, ugye, tudja az ember, hogy kutya baja, ami baja van, arra pedig van megoldás.
A változás "mámora", az ám.
Ez az év amúgy egészségügyi szempontból sem volt jó, reméljük a következő jobb lesz. Azt is tudomásul kell vennem, hogy ahogy öregszem, úgy fogynak körülöttem a szeretteim, és barátaim körül a barátok és szerettek, s nem mindenkinek adatik meg a száz év, mint Doreen-nak, piaci kollégának, aki kedden már lassan kifelé tartva ebből a világból lett száz éves, és pénteken elhunyt. Stephanie pedig, aki tavaly volt száz éves, megélte a százegyedik születésnapját. Igaz, hogy nursing home-ban van, átmenetileg, ahol felerősítik, de ott is él társasági életet, például átjár hozzá egy öregember a szomszéd szobából, úgyhogy jót tréfálkoztunk azon, hogy a remény sosem hal meg, ha egy százegyéves is udvarlóra talál.
Szóval cheer up, woman.
***
Ma elmentünk autózni, fel a hegyekbe, mondhatni, a szokásos kör, ezt tettük meg az első lockdown előtti órákban, év közben is, egy kora reggel, s most is végigautóztuk. Fel Enniskerry felől a hegyre, el a német katonai temető előtt, majd Sally Gap, utána végig a sok, vékonyan behavazott hegyoldal oldalában, ahol a hangák tövénél meggyűlt a vékony réteg, fagyos hó, aztán a Glenfarclas vízesésnél le a völgybe, Laragh felé. A patak vizéből akkor mászott ki egy fiatalember, elfordítottam a fejem, annyira kirázott a hideg, mert az a patak bizony jóval hidegebb, mint a tenger, ahol még most is fürdenek reggel az emberek. Az egyik kávézó a helyi, nőknek fenntartott menedékhely javára gyűjtést rendezett, karácsony napján: kis süti falatkákat, forralt bort és kávét kaphattunk adományért cserébe, s bizony, a sorbanállók között rendkívül nagy számban voltak strandpapucsos, vastag, bélelt kabátban érkezők, akik láthatóan úszás után jöttek fel a kávézóba.
Csendes házak között autóztunk tovább, a völgyben lent farmok, birkák napoztak a deres legelőkön, sokfelől gomolygott a füst az ég felé, míg a rádióban a karácsonyi árleszállításokra várók beszéltek arról, mi vette rá őket, hogy a város luxusboltjai előtt várjanak órákig a fagyos reggelen a nyitásra. Megnéztük, hogy a három (!) új parkolóval gazdagodott Wicklow Heather vendéglőben van-e hely, s mivel nagyüzem volt, s egy órát várni kellett volna, továbbmentünk, fel an M11-esen Bray felé, s otthon ettünk inkább hideget.
Még fent a hegyek között, a fennsíkon a tv-toronyhoz vezető úttal szemben álltunk meg, ahol egészen elképesztően szép látványban volt részünk, a fehéren csillogó hegyekkel, a napsütötte oldalakon a már hómentes mélybarna tőzegláppal, el lehetett látni egészen a hegyvonulat nyugati végéig, s hiába fenyegetőzött egy lassan közeledő szürke felhő, végig napos időben autóztunk hazafelé. Kétmaréknyi havat sikerült összegyűjteni a hangák közül, megdobtuk egymást hógolyóval, építettem egy csöpp kis hóembert, s ezzel túl is estünk a karácsonyi hagyományon. Mire az M11 közelébe értünk, már nem lehetett látni a havas hegyoldalakat, ugyan szürkék voltak a fák, de a zöldellő mezők között mintha novemberi tájban jártunk volna. A sövényeket itt-ott élénksárga színnel pettyezték a már (még?) virágzó zanótok. Kint a kertben az én cserepeimben is kibújtak már a nárciszok zöld hajtásai.
Odahaza a Félcsöcsűtől kapott égősort felraktuk a függöny köré, így azért jobban néz ki, mint a földön heverve. Idén nem küldtek édességet, zoknikat, hanem választani lehetett néhány ötletes vagy hasznos ajándék közül, így lett nekünk kis napelemmel is működő égősorunk, ha lesz helye, kikerül a kertbe.
***
S no igen, a hónap híre, hogy van vevő a piacra... Lement az utolsó meeting december elején, belenyugodtunk, hogy e csendes időszakban nem zajlik az ingatlanpiac, amikor is jött az sms az elnöktől, rántsam össze a committee tagjait, mert "fejlemény" van. Így aztán az év utolsó piaca után, a karácsonyi béke és szeretet érzete helyett jogi szövegek és lehetséges buktatók felett töprengtünk, s kapkodtam, hogy még időben elpostázzam a meghívókat az előrehozott éves meeting-re, január elejére. Az ügyvéd természetesen jogi bikkfanyelven fogalmazta meg a legegyszerűbb dolgot is, vagyonért, mert még a harmadik felolvasás után is maradtak kérdések a levelével kapcsolatban, amiben azt fejtegette, hogy hogyan tovább. "Clear as mud", mondta elnökünk a levélről, amit egy az egyben be fogok másolni a meeting feljegyzései közé, mert ha össze kellene foglalnom, in plain English, bajban lennék. Most már értem, mi tart egy ház/földterületén vételén olyan sokáig. Mielőtt ez a vevő megjelent volna a színen, az ügyvéd javasolta, hogy a piaci tagság kérjen építkezési engedélyt lakótömbökre a piaci birtok területére, mert annak birtokában könnyebb vevőt találni. No igen, könnyebb, mert egy ilyen építkezési engedély egy ekkora területre százezer euro, s 18 hónap az átfutási ideje... Csoda, hogy itt egyáltalán megépül valami?
