Kedves Erika!

Mindjárt délután öt óra van, tea-time, mi mással is tölthetném a tea break-emet, mint a tea brack receptjének ismertetésével. (Hahaha, jaj de humoros vagyok ma. Pedig csak fel vagyok dobva, mert ma először csináltam teljes kiőrlésű rozsból a kenyereimet a megszokott "light rye" helyett, s hagytam őket tovább kelni, s akkora monstrumok ülnek a sütőben, hogy az hihetetlen.)

Végre-végre megkaptam a könyvet, amiben szerepel a recept. S mindjárt fel is visítottam, mert a folyadékokat (valami ördögi módon, az egész könyvben csakis ennél a receptnél) cup mértékegységben adták meg. Miért sújt engem a Feljebbvaló?? Lemértem mindkét cup-os edénykémet, s úgy tűnik, hogy 1 cup = 2 deci. Úgyhogy kéretik eszerint számolni!

A recept Liz Orr receptje, a híres Avoca kézműves boltok receptgyűjteményéből származik, kézen-közön jutott el hozzájuk is. A hölgy nem kispályázik, mert azonnal 3 darab, 900 grammos tömb készül ebből az adagból. Tehát, Erika, 3 darab olyan négyszögletes sütőformára lesz szükséged, amibe a vekni kényelmesen belefér, az enyémek mérete (segítségül): 19 (az alján) x 9 x 6.5 centiméter. Vagy fogod magad, osztasz-szorzol, s csak egy veknit készítesz.

Nem kell, hogy valami drága márkás izé legyen, az enyémeket a Tesco-ban vettem, olcsón, bírják a gyűrődést. (Ami azért meglepett, mert a Tesco-s tepsim kb. 2 hét alatt ledobta magáról a bevonatot.).

A tea brack-hez szükségeltetik:

450 g barnacukor. A lehető legbarnább, amit be tudsz szerezni. Adhaimhín, akitől a könyv kölcsönbe érkezett, azt mondta, ne spórolj vele, ez adja meg igazán az ízét, színét.
2 és fél cup fekete tea
fél cup whiskey (igen! a titkos adalék! Lehet egy egészen csöppet több a whiskey a tea rovására, de csak óvatosan.)
450 g mazsola
450 g szárított gyümölcskeverék. Ez mifelénk szárított narancs- és citromhéjak, és mazsolák keveréke. Nincs mese, össze kell állítanod magadnak a keveréket.
3 tojás
450 g sima liszt
3 csapott evőkanál sütőpor
3 csapott teáskanál fűszerkeverék - odaha talán a Kotányi mézes fűszerkeveréke hasonlít leginkább erre.
méz, a bevonáshoz - ezt furcsa nevű kolléganőm el szokta hagyni.

A friss teában old fel a cukrot, keverd bele a whiskey-t (nem kóstolgatni ;-)), majd áztasd bele a mazsolát és a szárított gyümölcsöket éjszakára. Másnap melegítsd elő a sütőt 170 fokosra. A három sütőedényt kicsit vajazd ki, majd béleld ki sütőpapírral. A teás-gyümölcsös keverékbe kavard bele a tojásokat, a lisztet, a sütőport és a fűszert. Oszd el igazságosan a három sütőedény között. Süsd egy órán át. Kés hegyével, hústűvel ellenőrizd, hogy megsült-e (nem szabad, hogy a hústű ragacsos legyen!), majd vedd ki a tömböket a sütőből, és azon forrón kend meg a tetejét langyos mézzel, ha gondolod.

A brack később, amikor már kicsit állott, kiváló megpirítva, és vajjal megkenve. Itt frissen szeletelve, vajazva eszik tea mellé.

Ha nagyon nem megy a fura hozzávalók beszerzése (fogalmam sincs a magyar boltok ellátottságáról), szólj, s megpróbálok összeállítani egy kis sütőcsomagot ezekből a finomságokból.

Mintegy végszóra, csöngettek a monstrumok, szépek lettek, alig fértek el ketten a tepsiben. Engedelmeddel visszatérek a konyhába, még van tennivaló. Jó hétvégét és jó ünnepet!

Tavasz!

Olyan fantasztikusan selymes odakint a levegő, illatok és döngi-csélő méhek (na jó, abból csak kettő), őszapókák az etetőn, nagyfejű nárciszok, teljesen tavasz van.

Délutánra persze, már ünneprontó esőt ígérnek, de addig is tárva-nyitva minden ablak, hadd szívja meg magát a lakás a friss levegővel. A krókuszok tejesen széttárt szirmokkal napoznak, és nagy örömömre a hátsó kerti virágágyásban újabb növények bújtak ki, pedig már attól féltem, elrohadtak az odaültetett gumók.

A boiler egyre aggasztóbban viselkedik, a nyomás most már nagyon hamar, egy nap alatt visszaesik, nincs mese, hívni kell az embert. Lelki szemeim előtt felbontott padlózat és lyukas falak, fogalmam sincs, hogyan fogják kideríteni, hogy hol ereszt a rendszer.

Pappito éppen ma tett fel egy bejegyzést a kiskertjéről, csendben irigykedtem. Bezzeg ha hozzánk is besütne a Nap! Most már olyan magasan jár, hogy délutánonként a hátsó kerti fal egynegyedét megsüti, sőt, reggel, a bokor alatti virágágyás csücskét is. De ez paradicsomokhoz aligha elég. Azokat majd a ház elé, a napos oldalra, nagy cserepekbe ültetem. Igaz, az az oldal a szelesebb, de nem lehet minden tökéletes!

A hétvégén bejött a piacra egy ember, a földjén 40-60 nm-es ún. konyhakerteket (allotment) lehetne bérelni, márciustól-decemberig. Gyanúm, hogy azért jött be hozzánk, mert nem fogynak a helyek, hiszen már március közepe van. Hamar fellelkesedtem, de aztán az uram visszarántott a földre, hogy nem lesz ilyesmire időm, van elég zöldséget termelő ember a piacon. Azt már nem tette hozzá, hogy nem éppen a kitartásomról és a szorgalmamról vagyok híres, tehát előbb-utóbb elhanyagolnám a kiskertet, valamint ki a fene fogja öntözni, amíg nyaralunk? Puffogva hallgattam egy félórát, de hát igaza van. Maradnak a cserepes növénykék az előkertben.

Múlt szombaton remekül ment a piac, Daphne-nak voltak extra megrendelései (erről majd még írok), sőt, csináltam narancstortát, ami igen finom, el is fogyott egy szelet híján az egész. Valamint csináltam rozsbagetteket, fejenként egy euróért, elvitte a nép. Egy adag kenyértésztából négy jön ki. Előző este persze, megettünk egyet, a férjem sokat sóhajtozott, hogy milyen finom házi vajjal, úgyhogy meg voltam magammal elégedve.

Most pedig csak ámulok-bámulok, mert gyakorlatilag két óránként hívtak a kávézóból, újabb és újabb rendelésekkel péntekre. 31 nyúlsüti, virágos. 12 kekszsüti, valakinek a nevével. A legextrémebb 12 gyömbéres keksz lesz, amire udvari bohóc fejet kell rajzolnom. Még jó, hogy újra rákérdeztem az imént Lydiánál erre a rendelésre, mert kiderült, hogy betűk is kellenek alája, valami rövidítés... ex-főnököm néha igen szétszórt, ha rendelésekről van szó!

Elvileg ma délben Susan-hoz mentem volna, egy kis kávézós csevegésre, gondoltam is, hogyan fogom a sütiket, a látogatást és a Trish-nek készülő, több óráig sütendő vacsorát (+ takarítást) összehozni? Erre, amint éppen a kajához szükséges burgundi bor választéka felett merengtem a Tesco-ban, Susan hívott, hogy lemondja a találkát. Boszorkány vagyok! Így lesz időm mindenre.

Most már lógok egy pár bejegyzéssel: tea brack receptje Erikának, Daphne legújabb sikeréről is be akarok beszámolni, és a burgundi beef receptjét is szívesen felraknám, nagyon ígéretes. Apránként...

Tracy, a közös kliens

Ma este találkozóra mentem, mégpedig egy Tracy nevű hölgy-gyel. Amanda hívott egy hete, hogy járt a kávézóban egy lány, aki Szilveszterre tervezi az esküvőjét. Amikor is a kávézó zárva van, tehát nem tudják felvenni a rendelést, hiszen Karácsony és január első hete között mindig bezár a bazár.

Csak hogy legyen egy kép is a "bazárról".
A lány Ali, egykori ausztrál kollégám, a hölgy Moira, egy állandó vevő. A kép a nyitás utáni héten készült

Elvállalnám-e én a megbízást? - kérdezte Amanda. 120 cupcake-ről és egy 7 inches tortáról lenne szó, a cupcake egyszerű, tetején fehér cukormáz, és egy fehér marcipán rózsával van dekorálva, a szirmok széle aranyporral színzve. Még a magazinra is emlékeztem, amiben megjelent ez az Amanda által összeállított minta-cupcake, mert nekem is kellett arany-fehér sütiket csinálnom a fotózáshoz (ugyanis arany-fehér esküvő volt a magazin témája).

Ja, és közös lenne a vállalkozás, ő megcsinálja nekem a rózsákat, ha éppen nem utazik haza az ünnepekre, "beszerzi" nekem az arany cupcake kapsznikat a kávézóból (khm), nekem csak meg kell sütnöm, díszítenem, és szállítanom a cupcake-eket, és a tortát. Mégpedig a belvárosba, a Shelbourne hotelba. Cupcake darabonként 4.75 euro, remek üzlet, vágjunk bele. S a lány kedves, könnyű szót érteni vele, azonnal írjak neki mailt, stb.

Minden kérdésemre "majdmegoldjuk" volt a válasz, az ilyesmi engem enyhe aggodalommal szokott eltölteni, de egyrészt örültem, hogy engem ajánlott, másrészt hú, biznisz, bár a menyasszonyoktól óvakodni szoktam. Kivéve, ha Susan lánya az illető, mert Susan lánya elintézett mindent maga, beszerzett mindent maga, én csak sütöttem.

A legtöbb menyasszony enyhén elvadul errefelé - gondolom, máshol is -, el-bridezillásodik (e szellemes elnevezés a Godzilla japán szörny nevéből származik) ha esküvőt kell tervezni. Pl. Crona, az uram kollégájának menyasszonya, abban a pillanatban, hogy kimondta az igen-t, elárasztotta a lakást brosúrákkal és magazinokkal, mintha csak a leánykérésre vártak volna, ugrásra készen, egy fiókban elrejtve azok a holmik.

Ezért karrierem kezdetén már jó előre kijelentettem a kávézóban, hogy esküvői tortát nem csinálok, holott csináltam már korábban, na de egyszerű, sima fehér tortákat (hét darabot) egyik manageremnek, Szamos-marcipán rózsákkal díszítve, megsütni nem volt gond, cukormáz sem volt az... Nem is csináltunk soha esküvői tortát a kávézóban, esküvőkre szerencsére csak cupcake-ekre jött megrendelés, mostanság az óceán mindkét felén nagy divat az esküvői tortát cupcake-hegyekkel helyettesíteni. Nagyon helyes.

Mondhatnám, félek a menyasszonyoktól, mert az esküvő ír módra mindig világraszóló affér, súlyos pénzekért, és én nem akarom elrontani senki nagy napját mondjuk, egy nem egészen tökéletesre sikerült tortával. Elég, ha a cukorbevonat nem egészen az a fehér árnyalat, amit a bridezilla elképzelt, s máris áll a bál.

Írtam Tracy-nek, ki vagyok, hol élek (a mailt elküldtem Amandának is), mire kiderült, Tracy jegyese Bray-ben dolgozik, így roppant előzékenyen felajánlotta, fussunk össze itt. A Porterhouse kocsmát javasoltam, lent a promenádon, vannak kiülős, padok, melegítős gázláng alatt, ahol békében cseveghetünk a részletekről. A ma estét javasolta, s ígérte, ma visszahív, hogy akkor biztosan jönnek-e.

Naná, hogy nem hívott. Kérem, ez egy ír szokás, nem hívnak vissza, még ha meg is ígérik. Sebaj, szépen elballagtam a kocsma felé, gondosan begyakorolva a kis szpícsemet a különféle, esküvőkön, a násznépneknek ajándékként felhasználható (favour) sütijeimről. Arany és fehér színekben, ofkórsz.

A kocsma előtt nagy meglepetés ért. Be volt zárva! Építkezési anyagok mindenfelé, eltorlaszolva a bejárat. Wtf?! Amilyen bölcs vagyok (khm), nem adtam meg Tracy-nek a mobilszámomat, s ő sem az övét...

A kocsma mellett ott volt egy másik vendéglátóipari helyiség, no, gondoltam, bekukkantok oda, hátha ott ülnek valahol. El voltam szánva, hogy minden párocskához odamegyek, "Are you Tracy H., by any chance?!" Erre nem volt szükség, alacsony, vékony, fekete hajú, vastag iratgyűjtőt cipelő lány lépett elém a másik kocsmából: "Are you Monika, by any chance?"

Kölcsönösen örömködtünk, hogy így egymásra találtunk, s leültünk a gázlángos melegítő alá. Hamar elmagyaráztam neki, hogy noha ketten vállaltuk a munkát, Amanda részvételéért nem kezeskedhetek, mert lehet, hogy a) szabadságon lesz az USÁ-ban, vagy b) beteg férjet ápol. Tracy sajnálkozott, én pedig nyugtattam, hogy a cupcake-ek mindenképpen elkészülnek, s mindannyian nagyon drukkolunk a férj felépüléséért.

(Amúgy sem sms-emre, sem emailemre nem jött válasz Amandától. Aggódom nagyon, s nem tudom, hogyan másképp tudnám elérni. El kell-e egyáltalán, nem veszi-e tolakodásnak a jelentkezésemet?)

Tracy mindjárt egy bejelentéssel kezdte, az esküvő nem a Shelbourne-ben lesz, s nem Szilveszterkor, mert a mamája (!) úgy döntött, a Shelbourne-ben nem jó a kiszolgálás, és így a dátum 2010 májusára tolódott át. A Powerscourt House épületében, az emeleti bálteremben lesz a fogadás.

Hm, OK...

Minden más marad. Ja, nem. Nem 120 cupcake kell, hanem 180-200. A favour-ökből valószínűleg nem lesz semmi, hanem a kávé mellé adnának kis sütiket. Arany-fehér szíveket. Rendben.

S szeretne egy jó nagy cupcake alakú tortát a tortatartó tetejére. S vajon ráfér-e a hétemeletes tortatartóra 200 cupcake? S tudnék-e szerezni cupcake alakú tortaformát? Ó, nem 7 inches, annál nagyobb, lehetne 8 vagy 9 inch átmérőjű? Mármint az alján. Vegyük körbe aranypapírral, legyen rajta keskeny rés, ahol a torta felvágáshoz be tudja tolni a kést. (Okos, én ezen napokig töprengtem volna, hogy hogyan oldjuk meg a papírszakadást.) S megkóstolhatná-e a vaníliás cupcake-et? S mekkora a szív alakú süti? Két oldalt teleírtam, szerintem egészen profi kézírással, semmi sem árulta el a gyomromban növekvő pánikot. Nem, nem azért, mert bridezilla lett volna, dehogyis, kedves és figyelmes volt végig. (Ellenben velem, aki Diet Coke-ot rendelt, miután Tracy elmesélte, hogy azt adta fel böjtre... Néha olyan tapintatlan tudok lenni, hogy még.) Sosem vállaltam még ekkora megrendelést, szerintem megengedhető a pánik.

Szóval most van két oldalam, szépen megsorszámozva, hogy minek kell utána néznem, s miről kell maileznem. No rush. A beszélgetés végén azért megkérdeztem, nem találja-e stresszesnek ezt a nagy szervezkedést, hogy mások döntenek helyette néhány fontos kérdésben, úgymint dátum és helyszín, mire elmesélte, hogy jajdehogynem, már a haja is hullik, foltokban, ráadásul most ez a nagy változás, éppen most megy a jegyeséhez, elmesélni. Kifelé menet még megkérdeztem, hol dolgozik a vőlegény, hát kérem, a boldog választott Bray rendőrőrmestere, vagy mije. Hm. Azt is megtudtam, hogy a srác nem fog rendőregyenruhát viselni az esküvőn, "God forbid, no"! Mire az jött ki a számon, "but guys look gorgeous in uniforms, don't you think?"

Hogy mekkora egy idióta tudok lenni, amikor spontán csicsergést folytatok...

Tracy egy lapos, dögös, fekete sportkocsi kulcsát csipogtatta, rá is kérdeztem, a lehető leghülyébb arckifejezéssel, ez a te kocsid?! Igen, mondta, see you soon, s ment a rendőréhez, én pedig húztam haza, még az autó márkáját sem volt érkezésem megnézni, mert köztem és közé került egy parkoló kamion (készül a promenád a közelgő Szt. Patik-napra), s annyira be voltam tojva, fel voltam dobva, hogy már a Putland road-on elkezdtem fogalmazni ezt a bejegyzést. Bray rendőrőrmestere, és a sportkocsis, Louis Vuitton-táskás lány (csak nem könyvelő a szentem?!), irattartóval, Tiffany-s karkötővel - te jó ég, mibe vágtam bele?!

Az már csak az ajtóban jutott eszembe, hogy azt mondta, még csak hallott rólam, de már beajánlott a barátnőinek (mit mondhatott neki Amanda rólam?), s aztán az ugrott be, hogy ha jövő májusban lesz az esküvő, akkor miért nem a kávézóhoz fordul (ismét) a rendeléssel? Az áraim barátságosabbak, de mégis más azt mondani, miközben vékony szárú pezsgőspoharat billegtet az ujjai között, hogy nem egy no-name kelet-európai "baker", hanem "az X.Y. belvárosi kávézó gyártotta az esküvöi sütijeimet" - nem?

Skót tojás

Na, de most jut eszembe, hogy a skót tojás ismertetéséről elfe-ledkeztem!

Ennek a kajának története van. Boldogult ifjúkoromban majd' fél évig dolgoztam Londonban. Először egy magyar hölgynél, hol kereken egy hónapig bírtam, mint "companion". Majd egy skót-welsh családnál voltam au-pair. Utóbbi helyen ketten voltunk magyarok, négy gyerekre. Minden hétvégénk szabad volt, így sokat kóboroltunk először a környéken, majd London belvárosában. A metrómegállónk közelében (ah, Golders Green), egy mellékutcácskában felfedeztünk egy zsidó pékséget. (Golders Green zsidónegyed.) Fura módon sosem mentünk be, csak szaglászódtunk az ajtó előtt, alighanem a folytonos kuporgatás és társnőm állandó fogyókúrája tartott vissza minket attól, hogy ott bármit is vegyünk. De hazafelé sokszor elmentünk előtte, kiélvezni az illatokat. Ennek közelében volt egy kisbolt, ahová egyszer, valami apróságért bevetődtünk.

Deli pult is volt ott, s a szemem megakadt egy kerek, pufók, fasírtra emlékeztető valamin, ami alatt ott volt a tábla: Scotch egg. Éppen egy egynapos, Edinburgh-ba vivő útra kuporgattunk, s mivel elég olcsó is volt, így gondoltam, veszek egyet (ah, skót érdekesség!).

(Apropó, a kínzó pénztelenséggel és filléreskedéssel kapcsolatos, egy életre szóló élményeimet főleg Londonban szereztem. Ugyan régen volt, de 20, később 25 fontot kaptunk egy hétre, napi 6 óra melóért, plusz járt kaja és szállás - annyi, de annyi mindenre nem volt elég az a 25 font! Ugyanakkor sok mindenre elég is volt, hiszen rengeteg szépséget láttam. De pl. az első tíz napot néhány dollárért méregdrágán vett fonton vészeltem át - ez képeslapokra volt elég a hazaiaknak -, mire első munkaadómnak eszébe jutott, hogy talán fizethetne, ahogy megígérte, a repülőjegyért. Ugyanakkor ő - 83 éves idős, jómodú magyar hölgy - és nővérei egy jókora, Brent Cross nevű bevásárlóközpontba vittek "kirándulni" megérkezésem utáni harmadik napon, hadd lássak ilyet. Az állam a földet verte. Akkora bevásárlóközpont, hogy érzésem szerint belefért volna az egész soproni belváros. Sosem láttam addig ilyet. Ők vásárolgattak, én pedig néztem ki a fejemből, egy fillér nélkül, lenyűgözve a tömegtől, a csillogástól, a választéktól. Végül az egyik hölgy megszánt, s kaptam tőle egy 20 penny-s szappant, welcome present-ként. Nem a munkaadóm volt, hanem a nővére. Félreértés ne essék, örültem az ajándéknak. Hálásan megköszöntem, el is használtam. Csak később kezdett valamiért bántani, hogy nem volt pénzem, hogy én költhessek, valami apróságra.

Aztán már odahaza adminisztrátori fizetés mellett éltem még át szűkös időszakokat, de az már nem volt annyira kínos, hiszen körülöttem más is ugyanolyan szegény volt. Jobbára.)

Szóval, scotch egg. Az eladófiú kérdését, hogy hidegen vagy melegen kérem-e, harmadszorra értettem csak meg. Mondtam, melegen kérem. Bedobta a fasirtszerűséget a mikróba (jé... mikro!), csinggg, majd egy barna papírzacskóba került a kerekded valami, és egy darab papírszalvéta kíséretében megkaptam a skót tojásomat. Áhítattal vettem át, életem első egzotikus étele!*

Hát nem mulatságos? Lehet nevetni, de nekem ez volt az első igazán nyugati utam, minden új volt, minden más. 1989-ben.

Odakint a bolt előtt óvatosan megnyomogattam a fasirtgombócot - pokie-pokie -, addig-addig bökögettem, nyomogattam, míg kissé szétnyílt. Jé, ebben van valami. Beleharaptam - tojás! Kemény tojás.

Tehát, rövid összefoglalóként: a scotch egg, amit a zsidó pékség illatos gyönyörűségei helyett vettem, nem egyéb, mint egy fasirtszerűségbe rejtett kemény tojás. Bizony. Remélem, nem okoztam senkinek csalódást.

A receptje viszonylag egyszerű, legalábbis angolszász szemmel. Kell hozzá (2 személyre):

2 kemény tojás
225 gramm egészen finomra darált, sóval, borssal fűszerezett sertéshús - vagy angolszász országban élőknek: sausage meat
némi liszt
egy tojás a panírozáshoz
kenyérmorzsa a panírozáshoz
jó sok napraforgó olaj a kisütéshez

1-2 paradicsom

petrezselyem

A tojásokat keményre főzzük, majd hideg vízben állni hagyjuk pár percig, s lehúzzuk a héjukat. Belehempergetjük a lisztbe, majd lerázzuk róluk a felesleget. A simára kevert sertéshús felével kibéleljük az egyik megvizezett tenyerünket, ráültetjük az egyik tojást, s a másik nedves tenyerünket és ujjainkat is igénybe véve addig formázzuk a húst, míg teljesen befedi a tojást. (A sausage meat-et itt az íreknél fél kilós kiszerelésben kapni, én a Mrs. Hick's-féle húsra esküszöm. S mivel ez így elég egyszerű lenne, keverek még a húsba egy fej igen finomra darált hagymát, és egy-két gerezd zúzott fokhagymát is. De az eredeti receptben ilyesmiről szó sincs.)

Félig készen

Egyenletes gombócot formálunk belőle, a kissé felvert tojásba mártjuk, majd a kenyérmorzsába forgatjuk. Egy lábosban annyi olajat forrósítunk, hogy abban a gombóc félig elmerülhessen. Először az egyik felén, majd a másik felén szép pirosbarnára sütjük. Papírral leitatjuk róla az olajat, kettévágjuk, friss paradicsomszeletekre fektetjük, petrezselyem levelével díszítjük, és megesszük.

Kész vagyok!

Valahogy így szól a recept, amit egy ódivatú angol könyvben találtam. Az amerikai recept már egészen másképp szól, mindenféle érdekességeket tesznek bele, pl. szardellát, de ilyen hagyománytörő dolgokkal most nem foglalkozunk. Az eredeti változatot írtam csak le, mert azt kipróbáltam és kezeskedem érte. Kiváló uzsonnakaja, kirándulásra is jó, sokáig eláll a hűtőben. Sőt, egynapos fagyoskodás után, ha megrázzuk, hallani, hogy rázkódik benne a keménytojás! Az uram savanyú uborkával és lila káposztával kapta, melegen, de nem mondott rá nemet egy nappal később sem, amikor hidegen látta viszont.

A Wikipédián természetesen van róla oldal, a neten pedig csodaszép fotókat lehet róla találni. Ja, s mielőtt bárki a skótsága miatt szeretne bele, a kaja nem skót eredetű! Elnézést, ha bárkit is megtévesztettem volna.

* Jut eszembe, mégsem ez volt az első egzotikus kaja, hanem az a frissen szedett, mintegy lavórnyi fekete kagyló, fehérborban, fokhagymásan megfőzve, amit apám horvát ismerőse készített nekünk egy adriai nyaralás alkalmával, 1985-ben. Annyira nagy hatással volt rám a Londonban töltött öt és fél hónap, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy előtte is történtek velem ám jó dolgok :-)

***

Frissítés: Néha meglátogatom a Bodza-konyhát, s lám, ő a skót tojáshoz hasonló (ám fűszeresebb) ételről írt a minap. Mivel Magyarországon tudtommal nem kapható a sausage meat, érdemes megfogadni a húshoz adott tanácsait!

Szalmaözvegy jegyzetel

Ma estére mozit terveztünk. Érdekelt volna a film (Kisses), de aztán Trish lemondta a randit, én pedig egyedül nem szívesen megyek moziba. Azzal érveltem, hogy elég jó műsor van a tévében, jó könyvem is van, sőt, egy dekorálnivaló torta is van, s tényleg hiba volna most magára hagyni a hűtőben dermedő fehércsoki bevonatot.

Ráadásul eseget odakint, egyedül is vagyok (férj Genfben), nem volna valami felemelő üres lakásba hazajönni.

Szóval jól meggyőztem magam. Maradtam itthon.

***

Vasárnap délelőtt egy igen érdekes dokumentumfilmet néztünk a vasfüggöny helyén kialakult zöld sávról, ahol ritka növények és állatok szaporodtak el a sok évtizedes védettség miatt. Ott, ahol nem, vagy alig járt ember, nem volt mezőgazdasági termelés, lassan magához tért a máshol leharcolt élővilág. S vasfüggöny lebontása után egy természetvédelmi egyesület jött létre a sáv védelmére, BUND név alatt. (Itt egy érdekes angol nyelvű cikk róla.) Nagyon büszke voltam, amikor a túzokról mutattak képeket, mert anno, az egyetemen Sanyi bácsi, egykori kollégám, későbbi főnököm, a karrierjét ennek a madárnak a tanulmányozásával, védelmével kezdte.

Nagyon érdekes - és egyben igen szomorú is - volt hallani, hogy a bajorországi és a csehországi őzek - noha a vasfüggönynek már 20 éve nyoma sincs - még mindig nem mernek átmenni azon a szakaszon, ahol egykor a kerítés állt. Nem keverednek a populációk. Nemzedékeikbe beleivódott, hogy ott akadály van...

A nagy tévézést csak a kinti sötétség zavarta meg. Eleinte még szépen sütött a Nap, aztán hirtelen vad, aprószemű jégeső jött, majd hó esett! Szempillantás alatt mindent fehérség temetett maga alá. Félórával később megint kisütött a Nap, s kellemesen melengető napsugarak alatt mentünk el újságért. Szép séta lett belőle, házakat bámultunk, mostanság megint házakat nézegetek, holott nem nyertünk a lottón. De azért meg-megkritizálok egy-egy eladó ingatlant. Csak úgy, a szórakozás kedvéért. Mire megint a lakáshoz értünk, befeketedett az ég, s hamarosan megint havazott... Szél is kerekedett mellé, aminek áldozatul esett egy karcsú nárciszom. Egész délután felhők jöttek-mentek, nem volt jó idő.

Aztán a szomorú idő mellé szomorú hírek jöttek. Először is, meghalt Anna Manahan, az írek színészkirálynője. Nagy szavak, gondolhatnánk, pedig bizony, az volt. 84 évet élt, s személyéhez csupa kellemes élményem fűződik. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Gaiety színház elé, a kövezetre, ahol híres ír színészek kézlenyomata és aláírása található, az ő nevéhez lerakott valaki egy szál virágot. Vagy ha nem, akkor én most virtuálisan megteszem.

Már elég régen történt, hogy elrángattam V.-t színházba, hogy nézzük meg a "The beauty queen of Leenane" c. darabot. Azt hiszem, talán a Leenane név kelthette fel az érdeklődésemet a darab iránt, mert ez a kis ír falucska ugyancsak szép élményeim helyszíne - a darab pedig csak jó lehet, ha a címében ez a név szerepel! (Avagy átlagmagyar hogyan választ megnézendő színházi darabot.) Az pedig külön érdekességnek számított, hogy a másik női szerepet a darabban Richard Burton lánya, Kate Burton játszotta. Nahát! Már akkor is odáig voltam a csodálkozástól, hogy a dublini színházakban olyan emberek lépnek fel, akiket én legfeljebb a tévében, moziban láthattam addig. Máig nagy élményem Frances McDormand fellépése az Abbey színházban, A vágy villamosában, amire valami csoda folytán (egy visszalépő társaságnak hála) kaptunk jegyeket az utolsó pillanatban.

The beauty queen of Leenane. Nagyon jó volt az előadás. Megdöbbentő, szórakoztató, szomorú és nevettető. Nem tudok kritikát írni, mert nem vagyok színi kritikus, elég annyi, hogy remekül szórakoztam, s bármikor megnézném újra, s mindenkinek ajánlom, ha teheti, nézze meg. Amikor pedig egy újabb előadás, a The Matchmaker került színre, Anna Manahan-nel, megint mentem. Mit mentem, rohantam. Megnézni a hölgyet, megcsodálni. Nem csalódtam.

Vigasztal, hogy hosszú élete volt. S nagyon örülök, hogy láthattam még a színpadon.

***

A rossz hírek sora folytatódott. Volt főnököm sms-ezett vasárnap délután, hogy tudnék-e sütni, mert Amanda exférjét baleset érte, s így Amanda valószínű nem fog dolgozni menni. Mivel csak tortákat kért, hamar elkészültem, be is vittem őket még most délután. Amúgy sem akaródzott kora reggel kelni (csúszos utakkal fenyegetőznek), inkább megkockáztattam, hogy beleragadok a délutáni dugóba.

Aztán a kávézóban elmesélték, hogy Amanda férje péntek este a Blue Light kocsmától biciklizett hazafelé, dombnak lefelé, és elesett. (Nagyon meredek a domb, az utak ott keskenyek, a közvilágítás is elég ócska.) Most mesterséges kómában tartják, mert fejsérülése van.

Mit lehet erre mondani? Borzasztó. Csak reménykedni tudok, hogy minél előbb felépül. Fiatal ember, előtte az élet - ilyen hülye balesetet...