Arthur's Day

Ma ünneplik a Guinness 250. születésnapját. Koncertek, megmozdulások és általános ereszd-el-a-hajamat mindenfelé.

Ha valaki bélyeggyűjtő, és szüksége van Arthur Guinness tiszteletére kiadott bélyegre, kérem, szóljon, beszerzem :-)

Igaz, hogy nem Guinness-szel, hanem német búzasörrel, de majd este iszunk Arthur egészségére.

Long live the Black Stuff! Sláinte!

Utálom

... ezt a visszafelé számolós egy órát. Amikor már úgy sejtem, hogy leszállt, amikor úgy tudom, már megérkezett... de mégsincs még itt.

Még nem szállt le. Késik a gép. Miért? Miért éppen 6 percet? Már 11-et? De miért??

Mindig más hozza haza, nem én, hanem busz, vagy kolléga, s legalább egy óra, mert útközben még másvalakit is hazavisznek.... visszafelé számolok, mennyi ideig tarthat, kétszer letérni az M50-esről? Nagy a forgalom? Ilyenkor már csak nem! Milyen gyorsan vezet az a kolléga? Ráérősen vezet-e? Vagy megkockáztat néhány ripsz-ropsz előzést, mert már ő is szeretne otthon lenni, várja az asszony a meleg vacsorával és az ágyba bújtatott gyerekkel?

Utálom ezt az egy-másfél órát. Fejben számolok, odaképzelem őket az útra, a kocsiba... ugye, nem lesz baj az M50-esen. Nem lesz tötymörgés a csomagokkal, s gyorsan jön haza...

Végre, telefon, már leszálltak, már jönnek.

Addig kisütöm a húst.

Kisszínesek, kávé mellé

Jelenleg a munkanélküliek aránya 12.4 % Írországban. Azt mondják, lesz ez még rosszabb is.

Ági oldaláról megtudtam, hogy az országban 12 000 magyar él, mármint PPS-számmal rendelkező. Ugyancsak nála lehet olvasni a National Ploughing Championships-ről is. Olyan, mint a Tinahely mezőgazdasági show volt, csak nagyobb, színesebb, híresebb, s látogatottabb.

1995 óta először távoznak többen az országból, mint ahányan bevándorolnak.

A meeting borzalmas volt. 10-re végeztünk, jókora szélben hajtottam haza. 45 percet csak Patricia (p.k.) legújabb "problémája" felett vitatkoztunk. A végén rohanvást távozott, és a többiek harsányan felnevettek, amikor elhajtott az épület elől. Nem volt szívderítő jelenet, megértem a reakciót, de azért bántott is.

Baromira fáj a fejem. S a megváltó esőnek semmi jele. Így fejfájósan nem tudom élvezni - a konyha mélyéről pedig pláne nem - a csodás indián nyarat, az ablakon bezúduló napsütéssel. Odakint frissen nyírt fű szaga, az előbb fejezte be a fűnyírást a kertészember.

Hugh Fearnley-Whittingstall-nak új szakácskönyve jelenik meg október 5-én. Hm, khm.

Holnap pedig jön haza az uram, s elmeséli, miként küzdött meg a germán orkokkal az autók lefényképezésekor. Valamint alighanem azt is elmeséli, kimerítő részletességgel, hogy milyen finomat evett abban a szicíliai étteremben, amely állítólag Frankfurt legjobb vendéglője. Ma is oda mennek. PADLIZSÁNT evett. Házasságunk ideje alatt nem nyúlt padlizsánhoz, sőt, előtte sem, most pedig megeszi? Protestálok. Valahányszor vinettát csináltam, húzta az orrát, s nem volt hajlandó megkóstolni... Valamit nagyon tudhatnak azok a szicíliaiak....

Rosie

Tegnap, amint este mentem Trish-ért, fent a dombtetőn, a piros lámpánál meg kellett állnom. A T-elágazásban egy nő futott el (de inkább kocogott) velem szemben, egy kis, sárga ponyvás kocsit húzva maga után. "Ez valami őrült edzésforma lehet" - gondoltam -, "remélem, nem csapják el a sötétben". Aztán zöldre váltott a lámpa, s mögéje kanyarodtam. Piros lámpácskák villogtak az alacsony kocsikán, amint kikerülés közben odanéztem, csak a sok szőke hajat láttam az arcából. "Fura egy alak." - gondoltam. Senki nem dudált rá, kikerülték.

Meséltem Trish-nek, hogy jé, de érdekes, biztos valamilyen versenyre készül így a nő. Aztán ma reggel a rádióban hallottam egy interjúrészletet, így derült ki, ki is ő. Rosie Swale Pope, aki körbefutotta a világot...

Remélem, szép ideje lesz, amikor a születésnapján a tervek szerint felér a Giant's Causeway-hez.

Most este megnéztem a weboldalát... félelmetes. Körbefutotta a világot. Őrült? Megszállott? Mindegy. Tiszteletreméltó.

Egy szalmaözvegy vasárnapja II.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy munkakedvtől buzogva töltöm a mai napot. Semmi kedvem dolgozni. Semmi kedvem semmihez. De muszáj lesz a kisördögöket kisütnöm, ha nem akarok az elkövetkező két napban nagyon elfoglalt lenni.

Daphne szombaton jött rá, hogy ezen a héten lesz szeptember utolsó csütörtöke, így egy héttel előbb kell megcsinálnom a 36 ördögöt mézeslapra ragasztva, felirattal, csomagolva. Ögh. Kellemes lébecolást terveztem pedig mára... újságolvasást, kis vasalással fűszerezve. Ehelyett délelőtt kikavartam a tésztát, elvittem a tiramisukat Minának, ahonnan most sikerült hamar eljönnöm - mindig sokat beszél/ünk, de ennek most határt szabtam. Mostam, teregettem, ebédeltem, most megiszom egy méregerős kávét, s utána kisütöm az ördögöket, és a piaci sütiket.

Este pedig piaci meeting - kiváncsi vagyok, mi lesz a Cool Earth visszhangja, mert páran nagyon negatívan álltak hozzá, amikor a résztvételünk először szóbakerült.

***

Vasárnap Daphne-hoz voltam hivatalos, brunch-ra. Szombaton, miután megsütöttem az Alfa-találkozóra a sütiket, s a közelben lakó Alfaowner-klub tag, Gavin hálálkodva elvitte őket, viszonylag hamar ágyba mentem, fáradt voltam nagyon. Késő este sms-ezett Daphne, hogy egy reiki session-ben is részem lesz, aztán eszünk. Nagyszerű, írtam vissza, félálomban. Csak másnap, amikor megérkeztem, kezdtem gondolkozni azon, hogy reiki? Akarom én azt? Halvány elképzelésem volt csak, miből áll egy ilyen "kezelés", s nem volt ínyemre. De Daphne annyira buzdított, belementem, így Elena, az egyik lakója, kezelésbe vett.

Elenával már találkoztam többször is, Daphne szokta magával hozni a piacra. Szakács, s októberig Daphne-nal bérel szobát, s egy dublini étteremben dolgozik. Angolt tanulni jött, amúgy hol Mallorca-n él, hol a szüleinél, Galíciában.

Bevezetett a szobája, ahol füstölőktől volt nehéz a levegő, s halk, madárcsicsegős, keleti zene szólt. Kissé kellemetlenül éreztem magam, mondogattam is, hogy izé, nem vagyok én ebben ám olyan biztos... egy csontropogtató masszázshoz valószínűleg rugalmasabban álltam volna hozzá.

A takaróval letakart ágyra kellett hevernem, hanyatt, s rámterített egy könnyű plédet. Azt mondta, ne forduljak magamba, nézzek inkább "kifelé", gondoljak dolgokra, de ne lepődjek meg, ha eltűnnek a gondolataim. Rossz angolsága nem segített abban, hogy egészen pontosan értsem, mire gondol... Le kellett csuknom a szemem. Az első percekben nagyon is tudatában voltam, hogy én itt most fekszem, a kezem itt, a lábam ott, ilyen ütemben veszek levegőt... hallottam, hogy a fejemnél lélegzik... aztán puhán az arcom két oldalára tette a kezét, s ott is tartotta jó pár percig. Aztán a vállam került sorra, a mellkasom, a hasam, a térdem, a bokám, a lábfejem... A lábamon már felhajtotta a takarót, s határozottan forrónak éreztem a kezét. Más hatása nem volt az érintésnek, a gondolataim össze-vissza jártak, főleg a zene miatt leginkább a kertünk volt előttem, esőben, hóban, madarakkal, virágokkal...

Amikor végzett, meg kellett fordulnom, s most a másik felemen hajtotta végre ugyanazokat az érintéseket. Nem volt kellemetlen a dolog, de nem is voltam teljesen ellazulva. Valahogy nem tudtam azon túltenni magamat, hogy egy vadidegen ér hozzám, még akkor is, ha nem volt kellemetlen az érintése.

Végül újra meg kellett fordulnom, s magához húzta a felé eső karomat, s kezébe vette a kezemet. Majd köszönetet mondott, s kiment a szobából. Pár percig még feküdtem, aztán megittam a kikészített vizet, s zavaromat leküzdve lementem Daphne-hoz a földszintre. Ahol egyébként uralkodott a káosz, mert a takarítónője a vártnál egy nappal később tudott csak eljönni hozzá. Fura is volt, hogy mi enni készültünk, a kicsi thai nő pedig ott motozott az előszobában a porszívóval. Daphne elmondta, hogy havonta egyszer szokta megkérni a hölgyet, hogy segítsen takarítani, s akkor rakják rendbe az amúgy öregecske, régi típusú házát.

Hiába fűtött az Aga a konyhában - kellően megcsodáltam -, vacogtam. Talán az tette, hogy fent, a szobában takaró alatt voltam, a konyhában pedig nyitva volt az ajtó... nem tudom. Egy forrót tea után tértem csak magamhoz. Fura volt, hogy csendes, békés, halkzenés kezelés után le kell mennem a lépcsőn, s visszacsöppennem a zajos, porszivózós, kutyaugatós világba.

Daphne-nek egy vékony csíknyi kertje is van, körben a ház körül, az elhanyagoltság eléggé látványos. Rengeteg érdekes növény, de gazzal keverve... de hát nem ér rá kertészkedni. Az asztal terítésben segítettem, kiraktuk a kajákat, s hamarosan megjelent újra Elena és a másik lakó, Maria v. Meria, a finn lány. Nagyon nemzetközi társaság voltunk: a northumberlandi Daphne, a finn lány, a spanyol lány és én.

Jókora traktában volt részünk, friss croissant, szalonna, eper, erős kávé, quiche... Rengeteget beszélgettünk. A finn lány emagyarázta országa kapcsolatát a svédekkel, Elenával az urojo galec-et emlegettük, s mesélt az apja farmjáról... A finn lány a Lionbridge-nél dolgozik, s hamarosan egymás szaváva vágva szidtuk a különböző lokalizációs cégeket. Én a régi Berlitz-ről meséltem (mert hozzájuk is volt szerencsém egy-két projekt erejéig), ő pedig mesélt horrorsztorikat a határidős munkákról... remek ebéd volt!

Eléggé lefáradva jöttem haza, s már útközben megkaptam Trish sms-ét, hogy van-e kedvem vele sétálni. A promenádon baktattunk végig, a Basket Case című könyvről vitatkozva, amit mostanában olvasok. Séta és kávézás közben kitaláltuk, hogy menjünk el késő este moziba, megnézni a Julie és Julia című filmet. Oda is kávéval megerősítve mentem... A film jó volt, tetszett, bár jobban tetszett volna, ha a Julie-szálat teljesen kihagyják belőle, mert Julia Child megérdemelt volna egy teljes filmet - főleg Meryl Streep alakítása volt az, ami elbűvölt. S ha Julia Child valóban így viselkedett és beszélt, és hiteles a filmben ábrázolt történet, akkor nagyszerű ember lehetett. Szeretnék róla többet megtudni!

***

Ez a kávé csak nem segít... már az írás sem megy, talán az időben van valami. Nem esett már régóta, az ég felhős, néha mutatóba leesik egy-egy csepp. Nagyon-nagyon várom az esőt - az őszi ködöket... most már korán sötétedik, s jövő héten már október lesz. Lassan kezdhetek gondolkodni a karácsonyi időbeosztásról, rendelésekről...