Csoda, hogy az ilyen időhúzás hallatán az embernek meggyűlik a gyomorsava?
S akkor hogyan érezhetik magukat a szülők?
S akkor hogyan érezhetik magukat a szülők?
2010. január 22.
2010. január 20.
Káposztás tyúk
A mélyhűtőben fagyoskodó harcsának kerestem valami méltó receptet, még ünnepek idején, amikor is a könyvben a kötés miatt odébb hajolt pár lap, s ennél a receptnél állapodtak meg az oldalak. Izgalmasnak ígérkezett a recept, húsos is (tehát tetszeni fog az uramnak, gondoltam), újszerű (legalábbis az én konyhámban), tehát a megszokottól eltérő... Felolvastam a részleteket V.-nek, de a kanapé felől csak a fanyalgás hangjai érkeztek: "Miért nem főzöl valami egyszerűt, mindig az a flanc" - a pontos megfogalmazásra nem emlékszem, de ez volt a lényege :-)
Ilyen bíztatás után félretettem a káposztás tyúk ötletét, de anyósommal azért megbeszéltem, milyen lehet? Neki is tetszett a recept, amely Kövi Pál: Erdélyi lakoma c. könyvében található. (A kötetet tőle kunyeráltam el.) Végül ő elkészítette, s lelkendezve számolt be a végeredményről. Ezek után azt gondoltam, nem érdekel jobbik felem tiltakozása, megcsinálom, kész.
Kell hozzá:
1 tyúk (én felső combokból csináltam)
20 dkg vöröshagyma
1-2 cikk fokhagyma
1 dkg köménymag
1-2 dl tejföl
15 dkg savanyú káposzta
só, bors, petrezselyemzöld (ízlés szerint)
A receptet szó szerint idézem a könyvből:
"20 dkg finomra vágott hagymát felhevített olajdban rózsaszínűre pirítunk, majd elkeverünk benne 1 késhegynyi borsot, és ráteszünk egy feldarabolt tyúkot.
Rövid ideig együtt pörköljük, majd kevés vízzel, időnként megkavarva, fedő alatt pároljuk. Közben beletesszük a sót és a köménymaggal összevagdalt fokhagymát.
Amikor a hús félig megpuhult, zsírjára pirítjuk, és hozzáteszünk 15 deka jól kifacsart savanyú káposztát. Kevés vizet öntünk alája, néha megkeverve, megpároljuk.
Ekkor finomra vágott petrezselyemzöldet teszünk bele, tejföllel behabarjuk, és jól kiforraljuk."
Az aznapi kapkodósra sikerült (értsd: hanyag) bevásárlásom miatt nem került bele tejföl, petrezselyemzöldje helyett kevés pirospaprikával "színeztem". Mégis finom lett! Az elmaradt piac miatt ránk maradt rozskenyérrel ettük - nagyszerű volt! Az uram dícsérő szavakkal illette (a flancos kaját :-)), s célzott rá, hogy legközelebb mehet bele több káposzta.
Tapasztalat: nem olvasok fel neki több receptet, hanem csak elé rakom, vállalva az esetleges kudarcot.
Tegnap már rendesen bevásároltam, és megdöbbentően olcsón kaptam biocsirke porciókat, úgyhogy hamarosan megint kipróbálom ezt a receptet, ezúttal ahogy kell, tejfölösen. A Dunnes-ban megfogta a szemem egy egészen sötét, szép, hosszúkás formájú kenyér: lengyel recept, a cetlijén is lengyelül (és kisbetűkkel angolul) van feltüntetve a neve: Chleb Mlynarza, Miller's bread névre hallgat. Búza-, rozs-, árpaliszt van benne, a többi alkotórészről nem szól a cetlije, de nagyon sötét, és mégis könnyű kenyér, nem olyan tömör, mint a teljesen rozsból készült kenyerek. Remek lesz a tyúk mellé.
***
Ma egész nap víz nélkül vagyunk. Dublinban s néhány más városokban is rossz a helyzet, a fagyok idején túl sok lakásban-házban folyatták folyamatosan a vizet, hogy a csövek befagyását elkerüljék, s annak most jött el a böjtje. Ha hinni lehet a szakértőknek, hetekig gondok lesznek a vízellátással.
Bray-ben már két napja fenyegetőztek vízhiánnyal, csőszerelés miatti elzárásokkal a council weboldalán. Malika, V. szintén Bray-ben lakó kolléganője egyik este fél 12-kor telefonált, hogy hamar, hamar, töltsünk meg minden edényt, mert elzárják reggel a vizet! Erre csak ma reggel került sor. Délután ötig a kerti esővízzel, a felmosóvödörbe, lavúrba, és a vízforralóba-, -szűrőbe gyűjtött vízzel kell gazdálkodnom. Malika panaszkodott, hogy a nyomás is lecsökkent, alig tudtak lefürödni. Mi pedig áldottuk Edét, hogy annakidején egy pumpát szereltetett a rendszerbe, így nálunk erős vízsugár jött a zuhanyból.
***
Sajnos, a Giddy Goose nem fog tőlem sütiket rendelni. Mivel nem jelentkeztek egy hétig, Daphne odament, és kérdőre vonta őket. (...) A tulaj mondta neki, hogy igen, a sütik igen fantasztikusak, de mivel meglehetősen költséges a kávézót fenntartani, előbb azokat a termékeket akarják bevezetni, megszokottá tenni, amelyeket ott készít a séf. Tessék...? Érdekes, korábban az volt, hogy "outsourcing"-olni akarják a sütemények készítését... Mindegy. Kicsit homályos volt a Daphne által közvetített magyarázat, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy megint ő volt - teljesen jóindulatból, persze - a túlbuzgó, s rá akarta venni az embert, hogy tőlem rendeljen, s ők most valami udvarias indokkal visszakoznak. Hiszen nem lett volna taktikus azonnal nemet mondani, főleg egy olyan lehengerlő stílusú nőnek, mint Daphne.
A hírt enyhítendő, a kávézóból, a managertől lelkes sms jött, hogy az új sütik remekül néznek ki, s mennyire hálásak, hogy szállítok, blablabla. Különösen a cupcake-ek tetszettek nekik.
***
Most recsegve, prüszkölve megindult a víz a tartályba... Lehet, hogy már korábban el fogom tudni kezdeni főzni az estére szánt Jókai bablevest?
Ilyen bíztatás után félretettem a káposztás tyúk ötletét, de anyósommal azért megbeszéltem, milyen lehet? Neki is tetszett a recept, amely Kövi Pál: Erdélyi lakoma c. könyvében található. (A kötetet tőle kunyeráltam el.) Végül ő elkészítette, s lelkendezve számolt be a végeredményről. Ezek után azt gondoltam, nem érdekel jobbik felem tiltakozása, megcsinálom, kész.
Kell hozzá:
1 tyúk (én felső combokból csináltam)
20 dkg vöröshagyma
1-2 cikk fokhagyma
1 dkg köménymag
1-2 dl tejföl
15 dkg savanyú káposzta
só, bors, petrezselyemzöld (ízlés szerint)
A receptet szó szerint idézem a könyvből:
"20 dkg finomra vágott hagymát felhevített olajdban rózsaszínűre pirítunk, majd elkeverünk benne 1 késhegynyi borsot, és ráteszünk egy feldarabolt tyúkot.
Rövid ideig együtt pörköljük, majd kevés vízzel, időnként megkavarva, fedő alatt pároljuk. Közben beletesszük a sót és a köménymaggal összevagdalt fokhagymát.
Amikor a hús félig megpuhult, zsírjára pirítjuk, és hozzáteszünk 15 deka jól kifacsart savanyú káposztát. Kevés vizet öntünk alája, néha megkeverve, megpároljuk.
Ekkor finomra vágott petrezselyemzöldet teszünk bele, tejföllel behabarjuk, és jól kiforraljuk."
Az aznapi kapkodósra sikerült (értsd: hanyag) bevásárlásom miatt nem került bele tejföl, petrezselyemzöldje helyett kevés pirospaprikával "színeztem". Mégis finom lett! Az elmaradt piac miatt ránk maradt rozskenyérrel ettük - nagyszerű volt! Az uram dícsérő szavakkal illette (a flancos kaját :-)), s célzott rá, hogy legközelebb mehet bele több káposzta.
Tapasztalat: nem olvasok fel neki több receptet, hanem csak elé rakom, vállalva az esetleges kudarcot.
Tegnap már rendesen bevásároltam, és megdöbbentően olcsón kaptam biocsirke porciókat, úgyhogy hamarosan megint kipróbálom ezt a receptet, ezúttal ahogy kell, tejfölösen. A Dunnes-ban megfogta a szemem egy egészen sötét, szép, hosszúkás formájú kenyér: lengyel recept, a cetlijén is lengyelül (és kisbetűkkel angolul) van feltüntetve a neve: Chleb Mlynarza, Miller's bread névre hallgat. Búza-, rozs-, árpaliszt van benne, a többi alkotórészről nem szól a cetlije, de nagyon sötét, és mégis könnyű kenyér, nem olyan tömör, mint a teljesen rozsból készült kenyerek. Remek lesz a tyúk mellé.
***
Ma egész nap víz nélkül vagyunk. Dublinban s néhány más városokban is rossz a helyzet, a fagyok idején túl sok lakásban-házban folyatták folyamatosan a vizet, hogy a csövek befagyását elkerüljék, s annak most jött el a böjtje. Ha hinni lehet a szakértőknek, hetekig gondok lesznek a vízellátással.
Bray-ben már két napja fenyegetőztek vízhiánnyal, csőszerelés miatti elzárásokkal a council weboldalán. Malika, V. szintén Bray-ben lakó kolléganője egyik este fél 12-kor telefonált, hogy hamar, hamar, töltsünk meg minden edényt, mert elzárják reggel a vizet! Erre csak ma reggel került sor. Délután ötig a kerti esővízzel, a felmosóvödörbe, lavúrba, és a vízforralóba-, -szűrőbe gyűjtött vízzel kell gazdálkodnom. Malika panaszkodott, hogy a nyomás is lecsökkent, alig tudtak lefürödni. Mi pedig áldottuk Edét, hogy annakidején egy pumpát szereltetett a rendszerbe, így nálunk erős vízsugár jött a zuhanyból.
***
Sajnos, a Giddy Goose nem fog tőlem sütiket rendelni. Mivel nem jelentkeztek egy hétig, Daphne odament, és kérdőre vonta őket. (...) A tulaj mondta neki, hogy igen, a sütik igen fantasztikusak, de mivel meglehetősen költséges a kávézót fenntartani, előbb azokat a termékeket akarják bevezetni, megszokottá tenni, amelyeket ott készít a séf. Tessék...? Érdekes, korábban az volt, hogy "outsourcing"-olni akarják a sütemények készítését... Mindegy. Kicsit homályos volt a Daphne által közvetített magyarázat, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy megint ő volt - teljesen jóindulatból, persze - a túlbuzgó, s rá akarta venni az embert, hogy tőlem rendeljen, s ők most valami udvarias indokkal visszakoznak. Hiszen nem lett volna taktikus azonnal nemet mondani, főleg egy olyan lehengerlő stílusú nőnek, mint Daphne.
A hírt enyhítendő, a kávézóból, a managertől lelkes sms jött, hogy az új sütik remekül néznek ki, s mennyire hálásak, hogy szállítok, blablabla. Különösen a cupcake-ek tetszettek nekik.
***
Most recsegve, prüszkölve megindult a víz a tartályba... Lehet, hogy már korábban el fogom tudni kezdeni főzni az estére szánt Jókai bablevest?
2010. január 19.
Clarissa
A tegnapi piaci míting a szokásos kis szúrkapiszkákkal, "vihar-egy-pohár-vízben" ügyeivel a szokásos formáját hozta. De legalább nem nyúlt a végtelenségig, negyed tízre végeztünk a nyolc órai kezdés után. Egyvalamitől más volt ez az este, mint a többi: megtudtam, hogy Clarissa, az egyik piaci kolléga, aki tavalyelőtt felkért a karácsonyi előadásra, sokkal betegebb, mint hittem, és Karácsonykor nem azért vitték kórházba, mert "vizsgálják, mi a probléma", hanem mert már régen tudják, mi baja.
Rák. Mi más is lehetne, a fenébe is. A férjét, Dickie-t is az vitte el pár éve.
Én pedig - tudatlan - küldtem a lányának a jobbulást kívánó sms-st Újévkor, a szűk keretbe beleférő udvarias közhelyekkel, amit most megpróbáltam nem annyira közhelyessé tenni, mert Clarissát nagyon kedvelem. S alighanem ő is kedvel engem, mert sokszor oda szokott jönni hozzám piac végeztével, és meg szokta dicsérni a munkám. Még akkor is, ha nem érdemelt dicséretet. S meg szokta veregetni a vállam, mondván: "Jolly good." Akármi volt a téma, ez volt a végszó: "Jolly good."
Clarissa túl van a kilencvenen, egyedül él egy nagy, öreg házban egy kövérkés labradorral ("the hairy monster" - mondta róla egyszer), az egész családja, férje, lánya régóta piaci tagok voltak. Ő az, aki a potato cakes-eket gyártja a piacra, s mindig írül írja rájuk a nevüket, a hozzávalókat. Mást nem csinál, csak ezt, tizenvalahány zacskóval. S ő felügyel az order department-re is.
Szóval, a míting közepén valaki rákérdezett, hogy hogy van, kórházban van-e még, vagy otthon, a lányával, mire az egyik jólértesült mondta, hogy a Blackrock Hospice-ban van. Leesett az állam. Ez nem sok jót jelent. A fájdalmát igyekeznek tompítani, és kényelmessé tenni, amennyi még hátravan, mondta Olive. De amitől igazán összeszorult a torkom, az az, hogy üzent nekünk. Hogy igen, rákos, de nem akar műtétet, nem akar kezelést, "and she is OK with it".
A kocsiban a hazaút alatt volt időm megemészteni a tényt. Megemészteni, hogy egyrészt, a nálam több életet látott idős tagok szinte sztoikus nyugalommal fogadták a hírt, legfeljebb egy rövid sajnálkozást morogtak el a bajszuk alatt, s máris másra terelődött a szó, és úgy tűnt, csak én ültem ott szívenütötten, szóra képtelenül. V. azt mondta, talán ők könnyebben emésztik ezt meg, mert jobban hozzá vannak szokva, koruknál fogva is - szó szerint is - közelebb állnak a halálhoz, s nem annyira idegen nekik, mint nekem. Minek nagy hűhót csapni körülötte, mind meghalunk, ez van, s Clarissa túl a kilencvenen szép életet tudhat maga mögött, és különben is, "she is OK with it."
Akkor minek is bőgnék, ugye? Tudja, mi vár rá, s nem fél szembenézni vele, a - valószínűleg - kilátástalan harc helyett. Elhervad, mint a virág... Nekem csak annyit kell tenni, hogy a minél fájdalommentesebb távozásért imádkozom, akármikor is jöjjön el. S nem bőgök, hanem örülök, hogy szép és tartalmas élete volt eddig. Látott felnőni gyereket, unokákat. S aktív tudott lenni, mindvégig.
Ha ő "OK with it", akkor nincs gond. Főzzünk inkább búbánatoskodás helyett. Az élet majd elrendeződik.
Rák. Mi más is lehetne, a fenébe is. A férjét, Dickie-t is az vitte el pár éve.
Én pedig - tudatlan - küldtem a lányának a jobbulást kívánó sms-st Újévkor, a szűk keretbe beleférő udvarias közhelyekkel, amit most megpróbáltam nem annyira közhelyessé tenni, mert Clarissát nagyon kedvelem. S alighanem ő is kedvel engem, mert sokszor oda szokott jönni hozzám piac végeztével, és meg szokta dicsérni a munkám. Még akkor is, ha nem érdemelt dicséretet. S meg szokta veregetni a vállam, mondván: "Jolly good." Akármi volt a téma, ez volt a végszó: "Jolly good."
Clarissa túl van a kilencvenen, egyedül él egy nagy, öreg házban egy kövérkés labradorral ("the hairy monster" - mondta róla egyszer), az egész családja, férje, lánya régóta piaci tagok voltak. Ő az, aki a potato cakes-eket gyártja a piacra, s mindig írül írja rájuk a nevüket, a hozzávalókat. Mást nem csinál, csak ezt, tizenvalahány zacskóval. S ő felügyel az order department-re is.
Szóval, a míting közepén valaki rákérdezett, hogy hogy van, kórházban van-e még, vagy otthon, a lányával, mire az egyik jólértesült mondta, hogy a Blackrock Hospice-ban van. Leesett az állam. Ez nem sok jót jelent. A fájdalmát igyekeznek tompítani, és kényelmessé tenni, amennyi még hátravan, mondta Olive. De amitől igazán összeszorult a torkom, az az, hogy üzent nekünk. Hogy igen, rákos, de nem akar műtétet, nem akar kezelést, "and she is OK with it".
A kocsiban a hazaút alatt volt időm megemészteni a tényt. Megemészteni, hogy egyrészt, a nálam több életet látott idős tagok szinte sztoikus nyugalommal fogadták a hírt, legfeljebb egy rövid sajnálkozást morogtak el a bajszuk alatt, s máris másra terelődött a szó, és úgy tűnt, csak én ültem ott szívenütötten, szóra képtelenül. V. azt mondta, talán ők könnyebben emésztik ezt meg, mert jobban hozzá vannak szokva, koruknál fogva is - szó szerint is - közelebb állnak a halálhoz, s nem annyira idegen nekik, mint nekem. Minek nagy hűhót csapni körülötte, mind meghalunk, ez van, s Clarissa túl a kilencvenen szép életet tudhat maga mögött, és különben is, "she is OK with it."
Akkor minek is bőgnék, ugye? Tudja, mi vár rá, s nem fél szembenézni vele, a - valószínűleg - kilátástalan harc helyett. Elhervad, mint a virág... Nekem csak annyit kell tenni, hogy a minél fájdalommentesebb távozásért imádkozom, akármikor is jöjjön el. S nem bőgök, hanem örülök, hogy szép és tartalmas élete volt eddig. Látott felnőni gyereket, unokákat. S aktív tudott lenni, mindvégig.
Ha ő "OK with it", akkor nincs gond. Főzzünk inkább búbánatoskodás helyett. Az élet majd elrendeződik.
Fokhagymakaland
Ugye, milyen szép?
Vasárnap délután Daphne-val Dun Laoghaire-ben jártunk, a People's Park-ban lévő piacon. A kapun belépve az első, amit megláttam, a Real Olive Company standja volt. (Tőlük pár hónapja, a ranelagh-i Schooldyard Foodyard-ban tett látogatás során vettem olivaolajos szappant. Azóta az a piac megszűnt.) A cég francia, spanyol olajbogyókra, olivaolajakra, és egyéb, ezekből az országokból érkező finomságokra specializálta magát, pl. a kávézóba ők szállították a főzéshez az olivaolajat.)
De most más ragadott meg, amit a múltkor nem láttam náluk (biztos nem figyeltem eléggé): egy már-már üres kosár alján néhány csomag fokhagyma üldögélt. Köztük ez. "Ó, de szép!" - lelkendeztem, nem utolsósorban azért, mert nagyon hasonlított arra a fokhagymára, amit még Bogival vettünk, a baszkföldi nyaralás során, a francia részen. Azonnal magamhoz ragadtam egy csomaggal, és szagolgattam, mint egy megszállott.
Amikor hazajöttünk, mutatom a cimkéjét V.-nek, nohát, nézd, hiszen ugyanolyan a címke, mint a baszkföldi fokhagymáé, sőt (nézem a cimkét közelebbről), ugyanaz a fokhagyma fajta: Ail Rose du Tarn. Vagyis sejtésem szerint Tarn megyéből való rózsaszín fokhagyma. (Franciatudásom 0, nem tudom, említettem-e, így csak sejteni tudtam, mit mond a cédulka.)
Nézzük, honnan jött a Baszkföldön vett fokhagyma: Vielmur-sur-Agout. S a mostani? Lautrec. Tarn megyei település mind a kettő, az már nyilvánvaló volt elsőre is. V. rákeresett a két helyre a Google Earth-ön, s aztán csak néztünk egymásra, elámulva: alig 15 km-re vannak egymástól!
E tény bearanyozta az amúgy is jól sikerült napomat. Gyerekesen ugráltam örömömben. (Igen, fokhagymával így meg lehet örvendeztetni. I am easy to please :-))
Mégis, mennyi annak az esélye, hogy itt, Írországban, Dublinban, ugyanolyan fokhagymát kapok, mint egy baszkföldi kis faluban, egy vásáron?! Már elfogyóban volt a baszkföldi szerzemény, és fontolgattam, hogy körbeudvarolom Bogit, vegyen nekem megint... De nem lesz rá szükség, hogy barátnőmet nyaggassam a kívánságaimmal, hiszen csak Dun Laoghaire-ig kell menni, ha kifogy a jelenlegi készlet :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)