Amolyan évfordulóféle

Dublin, 1997. augusztus 1. helyi idő szerint este fél 10: életemben először leszálltam Dublinban (DUB). (Döblinnek titulálta a magyar légiutaskísérő, de sebaj.) Jöttem látogatni V.-t, aki már fél éve itt dolgozott.

Ez még - ugye -, bőven 9/11 előtt volt. A pilótafülke ajtaját végig nyitva hagyták a pilóták. Be lehetett látni. A pilóta bézbólsapkát viselt. A Párizsból való felszállás után az ír stewardess bemondta, hogy X és Y friss házasok, utaznak a gépen, most köszöntik őket egy-egy pohár pezsgővel - udvarias tapsvihar. A lemenő nap besütött a kabinba, aranyszínű volt minden. Még le sem szálltam, el voltam bűvölve.

A belépéskor tíz percet "szívózott" velem a hivatalnok, a naplóm szerint. A csomagom sehogysem akart megjelenni a futószalagon. Pánik. Aer Lingus pult, érdeklődtem, onnan elküldtek a CityJet-hez, mert akkor még nem volt közvetlen járat Budapestről (BUD), és én azzal jöttem Párizsból (CDG). Végül, már majdnem könnyes szemmel, de felismertem a csomagomat, amely félretolva, sokadmagával várakozott egy kiskocsin. Azanyátok, jól kezdődik. Felmarkoltam, vissza sem mentem szólni nekik, hogy megvan, de miért ott volt? Kimentem a kapun, Meeting Point, V. ismerős arca sehol. Nézek, várok, kerengek. Hajtott a csomagkeresés izgalma által felgyűlt adrenalin, ezért merészen odamentem egy pulthoz, ahol egy perccel korábban egy néni hangosbemondó mikronfonja fölé hajolt. Elrebegtem, hogy V.-t keresem - kicsodát? Lebetűztem, hangosabban, mire ő bemondta, kis rezignáltsággal a hangjában. Ah, már megint egy ideges kelet-európai turista egy kimondhatatlan nevet ismételve, Jesus, Mary and Joseph.

V. a mai napig állítja, hogy "másik géppel" jöttem, mert nekem 22:15 érkezést jelzett a jegyem, de már 21:35-kor ott voltam. A csomagot keresve. Biztos fújt a szél. A hát.

A hangosbemondó még be sem fejezte a mondatot, a közeli McDonald's mélyéből fel is tűnt a keresett ember, aki 16 nappal később megkérte a kezem.

Így érkeztem meg ide. Először. Aztán jöttem még Karácsonykor, s amikor utána megint jöttem, már végleg jöttem. Vagyis csak sejtettem, és merem remélni, hogy végleg.

Szakmai titkok 3.

Dublinban tavasszal megnyílt egy Dekobake nevű bolt, aminek létéről csak hónapokkal később szereztem tudomást, egy házibuli során. Eddig is ismertem a céget, legalábbis az elosztó központjukat: ők azok, akik cukormáz-lapra nyomnak színes és nem színes dolgokat, például QR-kódot, amit aztán sütire, tortára lehet ragasztani, és ehető. Azóta már voltam a boltban párszor, főleg tortakartonért, de mindig ott hagytam egy vagyont, könyvért (karácsonyi sütiötletek, szenzációs), színes (ÉS jóízű) cukormázért, vaníliáért. Kiszúrójuk nem sokféle van, de cukorvirágokhoz való eszközük van rengeteg. S betűk... s pucér Barbie-testek, hercegnőtortához... Wilton termékek, cukorgyöngyök, fondantpor... és említettem már a sokféle színben pompázó cukormáztömböket...?

S a dolgaikat olcsóbban adják a többi bolthoz képest.

A Facebook-oldalukat néha megnézem, ritkán, nem nagyon van idő nézelődni. A minap rákattintottam egy videójukra, mert a termékről sokan lelkendeztek. Két, teljesen hétköznapinak tűnő áttetsző műanyag lapot hirdettek, amivel a cukormázat vékonyabbra lehet nyújtani, mint simán nyújtófával, s a használatával könnyen mozgatható a máz, elkerülhetjük, hogy a tortára pakolás közben - köszönhetően a gravitációnak - nyúljon, szakadjon. 

Hm.

Megnéztem a videót, hmm. Árengedmény is volt. Vegyünk egyet.

Vettem. Nos, elsőre nem tűnt speciálisnak: csak két, puha, teljesen áttetsző, de kissé vastag műanyag lap, könnyen feltekerhető, saját kartontekercsben, hogy szállíthassam ide-oda. Olyasféle vastagságú, mint egy műanyag irattartó. A videó szerint első használat előtt be kellett volna kennem valamilyen zsiradékkal, aztán szépen letörölni. Vagyis "be kellett volna avatnom". Nem kentem be, mert olyan kis türelmetlen voltam, hanem egyből kinyújtottam a két lap között a puhára gyúrt cukormáztömbömet. Néha kíváncsiságból felemeltem, a lapos tömeg maradt, levált a műanyag lapról. Na, basszus, elvileg fel kellene tudnom emelni a mázréteget a lap segítségével, hogyan is van ez? Tovább nyújtottam, s egy idő után, amikor már szokatlanul vékony volt a mázréteg, gond nélkül fel tudtam emelni úgy a műanyag lapot, hogy rá volt tapadva a cukormáz, nem vált le. Forgathattam, lengethettem, a mázréteg tapadt. Csodás! Kinyújtás után magabiztosan ráterítettem a tortára, nem szakadt el, nem nyúlt meg, nem lettek rajta "terhességi" csíkok, mint néha, amikor túlságosan vékonyra nyújtom a szakadós mázat, porcukrozva a konyhapultot, hogy a máz ne ragadjon le. 

Rettenetesen örültem az eredménynek. Ami a legjobb, hogy a lap segítségével feleannyi mázat használtam fel a tortához, mint eddig szoktam. Ez a megtakarítás nagyon jól jönne az Üzemben, de hiába emlegettem fel a lap hasznosságát főnökömnek, nem harapott rá. A magam lapját pedig nem fogom behurcolászni, döntöttem el, így is majdnem minden reggel, mint egy igásló, fel vagyok pakolva, s a tekercs elég nagy... Már a máznyújtó szép fehér sodrófát is úgy örökölte meg valakitől, nem vette, azt is dugdosnom kell, nehogy bekoszolódjék, aztán nézhetek, amikor fehér mázat kellene kinyújtanom... Meddig tartana ki bent egy ilyen lap, egy hosszú kartoncsőben...

Marad a bőven porcukrozott konyhapulton a kinyújtás a megszokott módszerrel.

***

Még amikor utoljára látogatott meg a higiénikus néni, akkor mondta, hogy tojásfehérje helyett pasztőrözöttet kellene használnom. Akkor már volt a boltokban ilyesmi, tizenöt tojásfehérjének megfelelő pasztőrözött folyadék kis Tetrapak dobozkában. Annak, aki csakis fehérjéből akar rántottát készíteni, biztos nagyon jó, de dekoráláshoz mentsen meg tőle az Isten. Hiába verte a gép vagy tíz percig, nem lett olyan fényes, mint a sima, pasztőrözetlen fehérje. Később is matt maradt, a dekorált, sütőben megszárított sütiknek nem volt meg az a csillogós felülete, mint máskor. A kellő számú tojásfehérje kimérésénél próbáltam rá visszaemlékezni, hogy úgy 40 gramm egy átlagos fehérje súlya, ahhor kell 140-150 gramm porcukor... Önteni lehet, azzal nincs gond, de nekem nem jó. S a gingerbread heti rendszerességgel való készítése után mindig marad 2 tojásfehérjém, azokat használom fel a dekoráláshoz, mit csinálnék azokkal, ha nem használom fel őket? 

Kínlódtam a pasztőrözöttel egyet, aztán diszkréten megváltunk egymástól, lemondtam a használatáról. Majd ha jön a higiénikus néni, feltűnő helyen elhelyezek egy ilyet a hűtőben, de aki a sütijeimet akarja enni, továbbra is nyers tojásfehérjéből készült mázasat kap. Eszi, nem eszi...

Északon

Tegnapelőtt délután körbenéztem a kedvencek között, kivel mi van, s a legtöbben éppen olyan ritkán írnak, mint én. Hiába, lefoglalja az embert az élet. Egyre kevésbé van türelmem a blogoláshoz, vagyis inkább az a helyzet, hogy amit "fejben" megírok, azt hazaérve már nincs türelmem bepötyögni. Közben pedig zúg az agyam a sok gondolattól, ajaj. Apósomék úgy mentek el nyaralni egy hétre, hogy remélték, visszajőve, újra internetes közegbe csöppenve majd sok-sok tartalmas bejegyzést olvashatnak tőlem - elnézést, de ez nem valósult meg. Pedig azon kívül, hogy voltunk északon, voltam jó színházban, voltunk repülőnapon, kertészkedtem, gazoltam, kétszer síkideget kaptam (erre nem vagyok büszke, de megtörtént), körmöt és ajakszélet rágtam, utóbbiakat okkal: a lényeg, hogy megvagyunk, egészségesen.

Az északi út remekül sikerült, felhős volt ugyan az ég, de autózás alatt nem esett, így szépen látni lehetett Skóciát. Egyik ismerős kanyar bukkant elő a másik után, rengeteg faluban még fent vannak a királynő uralkodásának gyémánt évfordulóját hirdető zászlók, plakátok. (Emese, rossz hírem is van: az általad pár éve megcsodált, tengerre néző öregek otthona Carnlough-ban most borostyánnal befutva, bedeszkázott ablakokkal, csendben hámló vakolattal, elhagyottan áll...)

Egy be nem tervezett kanyarnak köszönhetően (hiába, régen jártunk errefelé, az ember felejt) még az új Titanic-múzeum épületét is megnézhettük. Igen fura a környéke, mert a terület félkész benyomást tesz az autósra, mintha egy eddig elhanyagolt gyártelep lenne rohamos felújítás alatt. A két hatalmas darut, Sámsont és Góliátot is megnézhettük közvetlen közelről, míg keresgéltük az A2-re visszavivő utat a belfasti forgalomban.

Szállásunk Ballycastle-ben volt, úgy 10 km-re a White Park Bay-től, ahol felállították a Peacecamp sátrait. A kellemes, félreeső, csendes zsákutcában lévő B and B-t egy másik szállásadó néni ajánlotta, amikor nem sikerült nála foglalni ágyat éjszakára. A neve Hillsea, de a weboldalát nem ajánlom megnyitásra, mert vírusos (hacsak azóta le nem pucolták).

Ballycastle kisváros, érezhetően angolhű, s az, aki csak átautózik rajta a tengerparti A2-esen, a parti házsorokon, a kikötőn kívül nem lát belőle semmit, pedig vannak szép utcácskái, épületei, ápolt gyepei a parttól távolabb eső városközpontban. Meg is lepődtem, amikor a háziúr által javasolt vendéglő felé mentünk, hogy milyen kellemes hely, milyen gondozott, de látnivaló kevés akad. Egy északi túra bázisaként azonban tökéletes. 

A vacsora után elbóbiskoltam, s kissé émelyegve ébredtem. A zsíros, de nagyon finom kaja miatt jelzett a gyomrom, hogy ácsi. Egészen eddig nem volt problémám az epém miatt, ezért csak hosszú gondolkodás után jöttem rá, hogy aha, ez a gond. Szétcsapatáshoz pálinka nem volt kézénl, így ittam némi vizet, s reménykedtem, hogy a régvárt estét nem szúrja el egy rosszullét. A sötétben óvatosan autózva kerestük a parti helyszínt, magunk sem tudva, mire számítsunk. Meg voltunk róla győződve, hogy egy ilyen "artsy-fartsy" eseményt kevesen fognak megnézni, főleg így az éjszaka közepén. A Peacecamp este fél tíztől, sötétedéstől reggel 5:30-ig volt látogatható. Mi valamivel tíz után értünk oda. S mint később kiderült, mázlink volt, mert vasárnap, az utolsó este a nagy szél miatt már nem volt látogatható a helyszín.

Nagy meglepetés volt a gondos kitáblázás, amitől hamar elszokik az ember délen. Nemcsak tábla volt ám, hanem elemlámpás, mellényes személyzet az odavezető keskeny út mentén, hatalmas zászlók, hirdetve az eseményt, s az északíreknek ezt a speciális, rendezvényekkel és kiállításokkal alaposan megtűzdelt ünnepi évét. Diszkrét sorban Toi-Toi wc-k, elvágólagosan álló autósorok, büfékocsi, kávészag, jupiterlámpákkal megvilágított ösvény - legalábbis az első szakasz, utána már saját elemlámpánkra kellett bíznunk magunkat.

S rengeteg ember! Mennyi érdeklődő... Főleg középkorúak, de jöttek fiatalokból álló csapatok is, akik a távolban feltűnő sátorsorok láttán idétlen poénokat sütöttek el, elvégre egy kamasz nem fog elérzékenyülve megnyilvánulni egy olyan "kiállítás" láttán, ami a szerelemről szól. "Fúj, nyáálas".... De azért lebaktattak a partra, mert "cool", s talán titokban, két sátor között szorítottak egyet egymáson, mert mégis, romantika vagy mi... Az ösvény fölött itt-ott denevérek cikáztak, vadászták a sok, fényre gyűlő rovart. Hiába volt saját elemlámpa, s hiába őrködtek minden kanyarban további elemlámpás emberek a lépteink felett, azért itt-ott megcsúszva, botolva tapogatóztunk le a homokos partig.

Ahol már nagyon sokan voltak. A vízhez közel állították fel a sátrakat, hogy hallani lehessen a hullámokat, Ötven, fehéren és sárgán világító sátor állt ott a parton, hosszú sorokba rendezve. Ahogy közelebb mentünk, először csak egy fura, mély sóhajt hallottunk, a sátrakból jött. Úgynevezett "hangképpel" volt dolgunk. Ahogy mentünk előre, úgy hallottuk meg a hangkép további részeit. Interjútöredékek, versrészletek, visszaemlékezések foszlányai... Ismert és ismeretlen emberek hangján. A sátrak között imbolygó árnyak, a sötétből kiváló arcok, itt-ott hallgatózva ülő párok, hol közelebbről, hol távolabbról hallható hangok, s mindehhez a hullámok kitartó, rendszeres időközökben érkező moraja... Számomra tovább bonyolította az élményt a rossz hallásom, így, mint egy bagoly, forgathattam a fejem, hogy honnan hallom jobban a szöveget, mert nem volt mindegy, melyik sátorhoz állok közelebb, s melyik fülemmel fordulok oda.

Unszolásomra leültünk, hallgatóztunk egy darabig, miután készítettem pár fotót, folyattuk a finoman selymes, igen puha homokot az ujjaink között. White Park Bay azért is érdekes, mert sokkal finomabb homokú, mint a többi tengerpart, ezért a szél könnyebben mozgatja a felső rétegét. Éneklő homoknak is hívják, szeles napokon, vagy ha sétálunk rajta, elvileg érdekes csikorgó hangokat lehet hallani - földöntúli élmény lehet, amiben még nem volt részem. Hiába hallgatóztam, hiába tapostam gondosan, nem énekelt nekem a homok.

Akit érdekel, a hangkép innen letölthető. A helyszínről készült rövidfilmeket itt lehet megnézni. A látogatók által javasolt verseket később majd egy kötetbe gyűjtik. Még van pár hónapunk rá, hogy beküldjük kedvenc (angolszász) szerelmes versünket!

Hazajövetel közben még megnéztük a Giant's Causeway új látogatóközpontját, erről majd legközelebb.

***

Gyorsan, befejezésül, a hét jelentős híre még, hogy V. állása alatt megnyílt a padló, de legalább most már biztosat tud, nemcsak sutyorgásokra, pletykákra támaszthatja a gyanúját. Meg fog szűnni a csoportja. Nem aggódik. Pozitív. Sőt, állítása szerint váltana is már, tekintve az elmúlt évek csalódásait. Az elmaradt előléptetések, a nem értékelt erőfeszítések hamar elveszik az ember lelkesedését. A Vanity Fair-ben jelent meg egy hosszú cikk a Gyár hanyatlásáról, sokat megmagyaráz a belső dolgokról, hogyan is mentek/mennek a dolgok, s miért lesz egyre csalódottabb az alkalmazottak többsége. Elolvastam, szomorkodtam, mert mindig szomorú, ha valami tönkremegy. 

A váltásig lesz még nyaralás, Halloween, Karácsony, aztán majd meglátjuk, hogyan indul 2013.