„This sad, broken, but brave race” – Ez a szomorú, megtört, de bátor fajta… Avagy egy régi írás '56-ról

Meg voltam róla győződve, hogy ezt már felraktam a blogra, de nem. Gondoltam, amolyan olvasnivalónak mégis felrakom, amíg nem lesz időm megint jelentkezni. Lehet, hogy jövőre kellene inkább, a teljes évfordulóra, ha már idén elkéstem vele... Jó pár éve írtam, még az Ír Gulyásnak.

"Rendezgetem az irataimat, az összevissza firkált, csillagozott, nyilazott, sietősen teleírt papí­rokat. Elfogulatlanul kellene beszámolnom az él­ményről, benyomásokról, arról, amit összeol­vas­tam az Ír Vöröskereszt épületében, az alagsor kicsi tárgyalótermében. 

Egy poros, valószínűleg évti­zedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágá­sokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja. (Megí­gértem, hogy megemlítem forrásaimat, az Ír Vörös­keresztet, ha nem is név szerint; de miért is ne ír­nám le a nevét, hiszen sokat segített.) 

Igazából nem érdekelte mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartóz­kodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egész­ről. Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, s akár sietett, akár nem, a célomat elértem, infor­mációt szereztem az Írországba érkezett ’56-osok­ról.

Előrebocsátom, a téma szívem csücske. El­fogultságom, esetleges túláradó érzelmeim ennek tudhatók be. Apám azon a Nyugat-Magyarorszá­gi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen tanít, amelyről 1956-ban egy egész év­folyamnyi diák távozott Kanadába, oktatóik veze­tésével, az ’56-os szabadságharc leverése után. Sopronban 1989 után minden októberben lebicik­liztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron­kőhidai börtön mellé, ahová jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait. 1989-ben – szüleim 24. házassági évfordulóján – velük együtt vettem részt az azóta már elhíresült Páneurópai Pikniken, a sopronkőhidai határáttörésen, amikor kelet-németek százai mentek át Ausztriába. Csalá­dunkban azóta is összekapcsolódik szüleim házas­sági év­fordulója, és az akkor történtek megünnep­lése, s ezt már többször emlegettem. Apu még állami kitüntetést is kapott az akkori munkájáért.

Az egész kutatómunka egy cikkel kezdő­dött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást. Némi inter­netes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Sham­rock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor hábo­rús árvákat hoztak Írországba Németor­szágból. Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörül­mények. Va­gyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tu­domásom és a feljegyzések szerint - három évnél.

De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tuda­ko­zódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis ér­keztek ma­gyar menekültek Írországba, és őket a Li­merick melletti Knockalisheen nevű, egy­kori kato­nai tá­borban szállásolták el. A táborra a Shan­non reptér közelsége miatt esett a választás. Az újság­kivá­gások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid szí­nese­ket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt mi­ből válogatnom. Feljegyzéseimet megpró­bá­lom időren­di sorrendben ismertetni.

1956 novemberében a világ eseményeire ki­csit jobban odafigyelő emberek nagy része felhá­bo­rodással vette tudomásul, mit művelnek az oro­szok Magyarországon (a másik fele a szuezi esemé­nyek­kel volt elfoglalva). Az írek már az első baljós hí­rek után pénzgyűjtésbe kezdtek, a Relief for Hun­gary (Segély Magyarországnak) nevű segélyakció keretében: az egyetemistáktól a külvárosok úri­asszonyain át, a templomokban, mise után, vagy a gyárakban mindenki igyekezett pár fillérrel hozzá­járulni a gyűjtéshez. (Végül is több mint százezer fontot gyűjtöttek össze!) Az ír diákok már novem­ber 9-én felvonulás keretében követelték az ENSZ közbelépését. Az International Refugee Association (kb. Nemzetközi Menekültügyi Tanács) kérte Ír­országot, hogy segítsen a menekültek elhelyezé­sében, és a Cork Examiner nevű újság szerint Cos­tello miniszterelnök november 7-én, Tullow-ban tartott beszédében már bejelentette a menekültek érkezését. 

A segélyakció meghirdetése túláradó lelke­sedést váltott ki az írekből. (Ezt a fajta lelkes segí­teni akarást az írek ma is megmutatják minden egyes krízis alkalmával, legyen szó földrengésről, más természeti csapásról a világ bármely pontján.) Hó elején már megérkeztek Bécsbe az első peni­cillint, kötszert, almalevet és sűrített tejet tartalmazó csomagok. Innen teherautókon vitték to­vább a segélyt Budapestre. S amikor a felkelés le­verése után az emberek nekiindultak a határnak, az írek – a Vöröskereszt svájci központjának kérése nyomán – felajánlották, hogy befogadnak 1000 me­nekültet. Végül is összesen csak 535-en érkeztek, több hullámban, Írországba.

Amire megérkeztek, az írek sietős munkával felújították ezt a fura nevű elhanyagolt tábort, és ha nem is első osztályú, de a kor viszonyaihoz képest elfogadható körülmények között szállásolták el a magyarokat. (Ne felejtsük el, az ötvenes években Írország igencsak szegény országnak számított, még álmodni sem mertek a manapság megszo­kott­nak számító jólétről.)  

A tábort hivatalosan november 27-én „avatta fel” az elsőként megérkező 55 magyar. A sárgás újságlapokról az általam már csak filmekből, régi fotókról ismerős, kopott, az ötvenes évek avítt divatja szerint öltözött emberek néztek vissza rám: például Sarkadi József, 23 éves budapesti gép­szerelő, aki a felkelők oldalán harcolt; feleségével és 4 hetes kislányával menekült hazulról. 

A menekültek érkezésének hírére összegyűlt helybeliek közül sokan sírva fakadtak a leromlott állapotú emberek láttán. A magyarok tompán fo­gadták az idegen nép túláradó érzelmeit. Ők már túl voltak a nehezén…. „Olyanok vagyunk, mint a szélfújta falevelek, de örömmel érkeztünk meg a katolikus Írországba.” – nyilatkozta egyikük.  Ko­rábban a Bécs melletti Eisenstadt városka gyűj­tőtáborában az ír Vöröskereszt küldötte gyűj­tötte össze azokat, akik hajlandók voltak idejönni. 

Ezek a menekültek úgy tudták, hogy nem sokkal később majd tovább utazhatnak az úticél­ként általuk megjelölt Egyesült Államokba, vagy Kanadába. Hosszas itt-tartózkodásra egyikük sem számított. Írországról nem sokat tudtak, egyedül Ladlaf Péter Pál 37 éves budapesti lakos hallott valamit erről az országról, de az ő ismeretei is hé­zagosak voltak.

A 72 faházat több hullámban foglalták el az emberek. Másodiknak 37-en érkeztek: ismerősök találtak egymásra a táborban, a megható jeleneteket fényképészek örökítették meg. A kíváncsi ír ripor­tereknek meséltek az odahaza átélt atrocitásokról. Egy Károly nevű ember, aki egy vonatnyi mene­kültet vitt át az osztrák határon, korábban 11 évet töltött bör­tönben, mély nyaksebe láttán elrémültek az újság­írók. A legtöbben nem adták meg teljes nevüket, féltek attól, hogy ha beszélnek, az otthon maradottak fogják kárát látni. 

A rossz tolmácsolás sok félre­értés forrása volt. A nyelvtudás hiánya okozta társalgási nehéz­ségeket a Vöröskereszt által összeállított képes táb­lák segítségével oldották meg, később pedig heti tíz fontért tolmácsokat fo­gadtak. Dr. Szövesffy József vezetésével önsegé­lyező szervezet is létrejött a tá­borban, afféle nem hivatalos tábori vezetőség, amely szavazással döntötte el az egyes kérdéseket. Novem­ber 17-re már 161 ma­gyar tartózkodott a táborban.

A táborbeliek viselkedése azonban lassan megváltozott. Az eufória, a megmenekülés okozta öröm hamar elült. Elégedetlenkedni kezdtek az egyhangú ételek miatt, nehezen viselték a nedves, nyirkos ír időjárást és legfőképp a tétlenséget. Bármi­lyen munkát elvállaltak volna, de nem akar­ták őket kiengedni a tábor területéről. Nyilatkoza­tuk szerint akár takarítási munkára is elszegődtek volna, még a képzett szakemberek is, csak ne kell­jen tétlenül lézengeniük a hideg, nedves tábori épüle­tekben... Amíg lehetett, idejüket nyelvtanu­lás­sal töltötték, az asszonyoknak volt elég dolguk a mintegy 80 gyerekkel, de többre vágytak. A ma­gyarok kedvét még tovább rontotta az is, hogy egy szívbeteg kisfiú az orvosok minden erőfe­szítése ellenére meghalt a dublini gyerekkórházban, ahová állapota súlyosbodása után szállították. Vol­tak, akik az ellátás minőségének számlájára írták a gye­rek halálát – több zöldséget, gyümölcsöt köve­teltek, alighanem megunták az akkoriban még igen egyhangúnak számító ír ételeket… 

1957 februárjában újabb csoportnyi mene­kült érkezett a táborba. Köztük volt egy Izabella nevű nő, aki férjéhez akart csatlakozni. Ő –  a   há­tán a két éves kisfiával – huszonöt kilométeren át vezette vak lányát,  a határon keresztül. Ő még sze­rencsésnek tekinthette magát: kijutott az ország­ból, s idővel férje munkát kapott a messzi Íror­szágban, és ráadásul sikerült egymásra találniuk a sok szen­vedés után. 

A magyarok elégedetlenkedése hallatán az ír újságokban megjelentek a dühös hangú olvasói le­velek: mit akarnak ezek a magyarok, talán bizony tejjel-mézzel folyó Kánaánt hagytak hátra, hogy nem elég jó nekik az ír ellátás? A táborra felügyelő katonaságot a rendőrség váltotta fel, a tábor további működésének ideje alatt ők is maradtak a tábor felügyelői. A menekültek éhségsztrájkkal próbáltak tiltakozni a továbbutazásuk késleltetése ellen, amelyben 95 ember vett részt. Közülük 10 lett komolyabban beteg az éhezés miatt, őket Lime­rick-ben, a Barrington kórházban ápolták felépülé­sükig. 

Az éhségsztrájk után nem sokkal megér­ke­zett egy amerikai bevándorlási hivatalnok, aki meg­interjúvolta a menekülteket, hogy közülük hány jogosult az országba való belépésre a nyelv­tudása, szakmai képzettsége és még ki tudja, mi­lyen elő­írásoknak való megfelelés alapján. Ez némi re­ményt nyújtott az elutazni vágyóknak, akik közül többen már hazavágyakoztak Magyarországra. Pickarczyk László feleségével, Júliával, és lányá­val, Máriával a munka nyomasztó hiánya miatt hazautazott Budapestre, s velük tartott egy bizo­nyos Jászberényiné, aki maradni vágyó kamasz­lányát, Olgát hagyta hátra. Összesen 9-en utaztak vissza Magyarországra.

Az akkori újságok a menekültek minden­napjairól is részletesen beszámoltak. Nemcsak szenvedésről, elégedetlenségről, de örömteli ese­ményről is írhattak: a táborban ismerkedett össze két fiatal, Szatmári Ilona és Tenareka Sándor, akik 1957. augusztus 3-án házasságot kötöttek. Míg fen­tebb említett édesanyja hazautazott, addig Jászbe­rényi Olga maradt, és később, 1959-ben feleségül ment egy bizonyos (Cork-ból való) George Murphy-hez.

Persze, akárcsak ma a nigériai és szíriai menekültek esetében, nem minden ír fogadta öröm­mel az idegeneket. Castleconnell faluban a helyi Vöröskereszt olcsón megvehetett volna néhány György-korabeli házat, amelyben elszállásolhattak-letelepíthettek volna jó pár magyar családot. De a mintegy 300 lakosú falu megvétózta a tervet, annak ellenére, hogy sok ház üresen, elhagyatottan állt. Ki tudja, milyen előítéletek késztették a falu lakóit erre… (Mondhatni, ez már ismerős hozzáállás a mostani, szíriai menekültek esetleges letelepítése kapcsán.)

A menekültek közül sokan szerettek volna minél előbb továbbutazni az Egyesült Államokba, vagy Kanadába. De az előírások és a befogadó or­szágok hezitálása nem gyorsították meg az eluta­zást. 1957. április végére a legtöbben már meghatá­rozták, hová szeretnének tovább menni: a legtöb­ben az USA-ba kívánkoztak, később 17-en Argentí­nába utaztak a Vöröskereszt költségén, 10-en Ang­liát választották, 130 Kanadába vágyott. Ez a szám természetesen folyamatosan változott, a később ér­kező csoportok miatt. Mindenki a napokat számlál­ta, mikor mehetnek már tovább? A hivatalok mal­mai lassan őröltek, és az első ember, Ákos Sándor szerelő, feleségével és 7 éves fiával csak 1957. április 30-án, négy hónapi tétlenség után hagyhatta el a tábort.

1958. márciusában még mindig 207-en tar­tózkodtak Knockalisheen-ben. Lassan, de biztosan kezdett kiürülni a tábor. Egyre érkeztek azonban a bevándorlási engedélyek, aki akarta és tehette, el­hagyta Írországot. Időközben a táborból végül is ki­kerülve több vállalkozó kedvű magyar család vagy személy talált otthonra Írországban. Volt olyan csa­lád, akit egy Clare megyei falucska foga­dott be, ahol a kivándorlás miatt megürült házat jut­tatta ne­kik az ottani pap. Mások Dublinba kerültek, ahol például húsz ember Finglas-ban, Dublin északi ré­szén kapott lakást, négy család pedig Bally­fermot-ban telepedett le. Alacsony bérű vagy ingyenes laká­sokat kaptak, és munkához is jutottak. Tudo­másom szerint ők és leszármazottaik még ma is Ír­or­szágban élnek, bizonyára részletesen tudnának me­sélni azokról az időkről. A még táborban lévők kö­zül sokan egy Clare megyei gyárban gyöngy­fűzés­sel kerestek heti 6 fontot. 

1958. augusztus 26-ára már csak az az 50 ember maradt a táborban, akik semmilyen beván­dorlási kritériumnak nem feleltek meg, akiket úgy­mond egy ország sem akart polgárának tudni. A hatóságok hivatalosan is bejelentették, amiről addig csak pletykaszinten esett szó: hamarosan bezárják a tábort, amelynek fenntartása összességében 131 238 fontjába került az ír Vöröskeresztnek. Még többen utaztak el, és december 15-én, a tábor elő­zetesen meghirdetett bezárásakor már csak egy hattagú család, és egy 16 éves fiú marad a táborban, de ők is csak azért, mert még nem tudták elfoglalni kijelölt írországi szállásukat. Egy Palócz Erzsébet nevű asszony és Hilda nevű 11 éves lánya nem fogadták el a számukra Dublinban kijelölt lakást, mert nem volt benne az igényeiknek meg­felelő tűzhely. Később egy tűzhelyes lakást ajánla­nak fel neki Ballinacurrában, de azt sem bizonyult megfelelőnek. Az asszony és lánya tiltakozva a tábor bezárása ellen, megtagadták az újbóli távo­zást. A tábor vezetősége – mi mást is tehettek volna? – kikapcsolta a fűtést, a villanyt, így akar­ván a hölgyeket és a még ott tartózkodó hét embert távozásra bírni.  

Végül nagy nehezen nekik is sikerült megfe­lelő helyet találni, és a tábor – immár végleg és visszavonhatatlanul – 1959. február 2-án, rövid ceremónia után bezárta kapuit. A hátrahagyott használati tárgyakat, takarókat, szegényes bútoro­kat később a Vöröskereszt javára végzett aukción Limerickben árverezték el. Nem sokkal később a tábor egykori lelkésze, Kiss Gábor (már új parókiá­jából, az Ohio-beli Courtland-ből) köszönőlevelet küldött a Vöröskereszt által kijelölt táborvezetőnek. 

A tábor megbízott ügyintézője, E. Murphy, 1958. december 15-én az alábbiakat nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy mire emlékszik legin­kább a több mint két éves tényke­déséből.

„A megérkezésükkor a magyarok között uralkodó tömeges hisztériára; a később Magyaror­szágra visszatérő agitátorok által használt tak­tikára, és arra a borzalmas négy napos éhség­sztrájkra, amit tévedésből hajtottak végre a magya­rok. Azt hitték, magukra hagytuk őket, elfeled­kez­tünk róluk, és egyszerűen csak fel akarták hívni a figyelmet a helyzetükre. Ostoba következménye volt ez a tömeghisztériának, és ez elkerülhető lett volna. De a legnagyobb benyomást rám az októberi fel­kelés első évfordulója tette. A férfiak és nők órákon át sírtak, dalokat énekeltek a magyar zászló előtt. Ezekre emlékszem leginkább. De most csak ki szeretném aludni magamat.”

Akárcsak Murphy úr, az írek is némi meg­könnyebbüléssel vették tudomásul a tábor bezárá­sának hírét. Hiszen a menekültek sorsa megoldó­dott, a feladatot elvégezték, mindenki új hazára ta­lált, akár Európában, akár a tengeren túl, és az ír Vöröskereszt (ismét) egy jól végrehajtott akciót tudhatott a magáénak – még a kellemetlenségek ellenére is. 

Nekünk pedig nem marad más, mint össze­hajtogatni a szürke fénymásolatokat, visszatenni az irattartóba a sietve lefirkált jegyzeteket, majd 23-án este meggyújtani egy gyertyát az egykori szabad­ságharcosok, menekültek, vagy később börtönben szenvedők emlékére.[1]"

---

[1] Az itt leírt eseményeket még részletesebben ismerteti Kabdebó Tamás néhány éve megjelent könyvének (Ireland and Hungary) 6. fejezete, amely ugyanezekre a forrásokra, valamint személyes ismerősei beszámolóira támaszkodva számol be az írek reak­cióiról, a lapokban megjelent tudósításokról, és a tábor életéről. Irodalmi formában pedig a Bray-i születésű Michael Collins dolgozza fel a témát, Stateless c. könyvében. Az édesanyja magyar...

Culchies' day - Nosztalgia folytatódik

December nyolcadika van. Mária szeplőtelen fogantatásának napja. Hagyományosan az írek ilyenkor állítják fel a karácsonyfát (de van, aki már korábban is ott buzgólkodik a nappali ablakában, s a mi telepünkön is van már vagy 5-6 kivilágított fa- vagy ablak. Ez a nap régebben vallásos ünnepként szabadnap volt, s a vidékiek ("culchies") ilyenkor lepték el Dublint, mert jöttek bevásárolni az "úri" fővárosba. Ez a szokás a mai napig fennmaradt, pedig már nem szabadnap. Hiába az online vásárlás lehetősége, a vidéki írek tömegével jönnek fel a fővárosba, hogy sok-sok bevásárlószatyorral és papírtáskákkal a kézben ott nyomakodjanak boltról-boltra, hogy aztán kimerülten megtöltsék Dublin rengeteg kávézóját és kocsmáját, mielőtt visszaindulnak a tömött parkolókból vidékre. Hagyomány, mint a mince pie és a tömős gyümölcstorta.

Én is megvettem már azt a néhány függőt, amit majd kirakok a lakásban, s aztán kiteszem a kis koszorúkat az ajtóba/ablakba, s ez lesz idén a karácsonyfánk. Maradt egy ádventi mézes koszorúm is, idén annak a gyertyáit gyújtjuk meg vasárnaponként. A háttérben morog a mosógép, csendesen szárad húsz kis mézes házacska az asztalon, s készülök a maradék mézeskalács emberek dekorálására, s három kilónyi sütitészta kisütésére. A hét végére el kell készülnöm a téli mézes jelenettel, amit a LauraLynn gyermekhospice-nak ígértem, s ott a rendelésük is, 150 süti, amit majd a gyerekek fognak dekorálni karácsonyi foglalkozásuk alkalmával. Van még ezen felül dolog bőven, csomagolás, sütés, bonbonkészítés és dekor, valamint vasalás, címlisták összeállítása, képeslapok megírása... Sűrű napok ám ezek!

A Desmond nevű vihar elvonult a hétvégén, alaposan (szó szerint) felforgatva az ország életét. A következő esőhullámot szerdára ígérik. Egész hétvégén, és tegnap is olyan idő volt, hogy nem volt kedvünk kimozdulni, még a karácsonyi vásárra sem mentem el, barlangmélyből hallgattuk a szél üvöltését, s sűrűn ellenőriztem, jön-e be a víz az ablakkeretnél, de szerencsére kitartott a szigetelés. Komor, reggeli félhomály volt egész nap, a meleg légáramlat fejfájást hozott, eltömődött orrot, s rosszkedvet, amit még a Christmas FM örökké vidám(kodó) dalai sem tudtak oszlatni.

A madarak a többnapos szünet után most bukkantak újra fel, nagy a forgalom az etetőtálnál. A cinkék igen rendesek, nem csak a magot eszik, hanem vgigvizsgálják a fenyő ágait is, összeszednek mindent, ami mozog. A gyep szottyos, és sikamlós, s a langymeleg időjárás miatt megint feltűntek a csigák, s kizöldült a moharéteg a járólapokon. Nem december ez, hanem szinte április. A tree fern-ünk megbolondult szegény, s immáron harmadszor lódult neki, s újabb 5 levelet hoz...

Paul azt mondta, szombatra elkészül az etetővel. Igen várom már, mert annak nincs értelme, hogy a kitett mag szétázzon a fel-feltámadó esőzésben. A nagy nosztalgiázás közben arra próbálok visszaemlékezni, hogy volt-e nagyanyám házánál etető, de csak arra emlékszem, hogy mindig a konyhaablakkal szemben, az orgonafa alá szórta ki a kifőtt leveszöldséget. Etetőt később öcsém szerelt fel a hálószoba ablakába, amikor már ők laktak ott. Remek képeket készített a madarakról...

Megint nosztalgiázom, mert a minap újra kinyitottam azt a könyvet, mely a soproni Lőverekről szól, s megnéztem az az 1896-os képeslapot, amin látható Nagyi háza. Eltolt kalapú T alakú ház volt, amely faverandát ölelt magához. 

 Kubinszky Mihály: A régi soproni Lőver c. könyvéből kifotózva

  

Dugókból készült karácsonyi koszorú - még anyám készítette

Régen még egy bejárata volt csak, amin Nagyiék osztoztak a szomszédokkal. A T kalapja tartozott hozzzájuk, s a T-hez kis négyszögletes konyhát tapasztottak, így lett az ő házrészük teljes. A környékük nem volt még beépítve, amikor kisgyerek voltam, a közeli hatalmas telek füvét még úgy kaszálták, s lovaskocsi vitte el a szénát. Egyszer felülhettem a lóra... Fokozatosan épült be a környék, mire odaköltöztem felnőttként, mindenfelől házak vették körbe, főleg nagyobbfajta házak, módosabb építtetőkkel. A lőveri telkek sosem voltak olcsók. 

Amikor még kicsi voltam, a szomszédaik egy Keke és Dici névre hallgató fiatal házaspár voltak, akikhez 4-5-6 éves koromban sokszor átjártam: nem bánták, hagyták, hogy Burda-katalógusokat nézegessek, üldögélhettem a verandájukon, s néha kaptam a nyugatnémet csokikból, amit rokonok küldtek nekik. Egyszer osztott csak ki Dici, akinek nem emlékszem a rendes nevére (talán Edit volt?). Ugyanis lerajzoltam őket, s a rajz fölé odaírtam a becenevüket, mire kissé ingerültem mondta, hogy a rendes nevüket kellett volna odaírnom, hogy' merészelem őket így hívni?! Lehet, hogy ezeket a beceneveket csak egymásnak tartogatták, s akaratlanul is megsértettem valami bizalmi határt. Ez az egyetlen emlékem róluk.

Aztán eltűntek. Mint kiderült, disszidáltak Nyugat-Németországba. Egy agronómus férfi és a felesége vették meg a házrészt. A férfi alkoholista volt, s sokszor üvöltve veszekedett a családjával, s egyszer az utcán lévő gesztenyefára kapaszkodva néztük végig, hogyan próbál a kocsijával betalálni a kertkapun. A ház ekkor már szigorúan elszeparált részekre volt osztva, a közös bejárat megszűnt, ők hátulról, a lebontott veranda felől jártak be, az előszobából nyíló dupla ajtó elé pedig Nagyi szekrényt tolt. A padláson idővel fal választotta el a két részt. Féltünk az agronómustól, és utáltuk is, erőszakos bunkósága miatt, s ahogy üvöltött a fiaival. Egyszer télen, amikor felmentünk a szokásos vasárnapi ebédre, a téli sötétség leple alatt krumplit nyomtunk a kipufogójába, mert hallottuk valahol, hogy akkor nem indul az autó... Legközelebbi ottlétünkkor Nagyanyám gyanútlanul mesélte, hogy "mennyire kínlódott egyik reggel a szomszéd az autóval"... Nagyi amúgy is mindig szemmel tartotta őket, mert folyton volt valami, amit lehetett pletykálni róluk. Akkor már nem volt faveranda sajnos, pedig egy régi lővéri ház nem ház veranda nélkül... Aztán idővel ők is elköltöztek, s mostanság az igen szépen rendbetartott ház aljában kozmetika van, míg a fenti részen az üzemeltető család lakik.

 Kránitz József fotója

Amikor még ott laktam, élmény volt minden séta az ebekkel, hiszen szép volt a környék. Szép most is. Felettünk a Villasor, csodás (verandás!) házaival, műemlék villáival, ápolt kertjeivel. Volt, hogy a bokrok alján sündisznót talált nekem Peggie, volt, hogy bagoly repült el felettünk hangtalanul. Igazán szép tavasszal és télen volt, a sok virágzó madulafa között, vagy a frissen hullott hóban. A sarkon, a Nepomuki Szt. János kápolnával szemben (ahová nagyanyám sokáig járt misére, amíg a lába bírta), volt egy ház, ami egy ideig álomházam volt. (Az akkor 45 milliós ára bődületes összegnek tűnt Most mennyi lehet, el sem tudom képzelni.) Szép nagy gyepes kert, több szint, faveranda, a tetején szintén fából készült terasz... Sokszor elképzeltem, hogy ott reggelizni milyen jó lehet, miközben lelátok a városra, s a Fertő felé... Álom, álom, édes álom.

Séta közben, esténként be lehetett látni a kivilágított, meleg lámpafénnyel megtöltött verandákra, s mindig elképzeltem, hogyan világítanám ki őket Karácsonykor, holott akkor még nem voltak divatban ezek a hosszú égősorok, kék LED-es csíkok és fényfüggönyök. Gyertyát és színes lámpaernyőket gondoltam ide- és odarakni, vastag függönyt és széles ölű fotelokat mögéjük... Megrakott könyvespolcokat, nagy bögre teát... Macskát a fotelbe, s teljes az idill. De kicsiben megvolt ez nekem otthon, csak nem faverandás műemlékvillában, hanem egy több mint százéves, aulról folyamatosan felázó, málló falú, bozontos kertű, de mégis kedves kicsi házban. Gyengébb pillanataimban elképzelem, hogy felújíttatjuk - már az Üzemet és az azt magába foglaló épületet tervező építészeket is kifaggattam, hogy meg lehetne-e csinálni. S meg lehet, a technika megvan, de rengeteg, rengeteg pénz kell hozzá, és igen óvatosan kezelendő, jószomszédi viszony. Lottónyeremény és megbízható munkások segítségével újjá lehetne építeni a házat, s berendezni úgy, hogy kényelmes legyen, nemcsak a földszinten, hanem fent is, a padlást, aminek alacsony falára még kamaszkorú anyám rajzolt fel fekete festékkel hangjegyeket, amikor szolid bulit tervezett ott.

S mert közben megtaláltam, álljon itt egy fotó Gizi macskámról is, aki olyan rossz véget ért.