A régi iratok szelektálása persze, amolyan ráérősen folyt, s még mindig van két-három irattartó az asztalon, amit át kell nézni. Ma reggel szakadó eső fogadott, amikor felkeltem, járni egyet, így inkább magam elé húztam az egyiket, s azt kezdtem átnézni, amit öcsémék őriztek meg, a ház kipakolása után. Olyan kincsek kerültek elő, mint az utolsó évek adóbevallásai, szerződések, a munkákra, amit az egyetemi adminkodás mellett végezhettem: rajzolás, cikkgépelés, tolmácsolás (te jó ég, a vietnámi vendéghallgatóval való kínszenvedés, akinek legfőbb gondja az volt, hogy rengeteg holmit eladjon a lelkes adminoknak!), a magánnyugdíjpénztárral való szerződésem, befizetéseim... az is eltűnt már a semmiben, gondolom. A régi panaszos levelem, amit egy ügyintéző minősíthetetlen viselkedése miatt írtam, amikor a TB-t akartam elintézni ideköltözésem előtt. Minősíthetetlen? Nagyon is minősíthető, egy bunkó volt, aki cigifüstbe burkolt irodában fogadott, s mondhatni, leb****ott mint a pengős malacot, mindenki füle hallatára, mert vissza akartam kérni egy alá nem írt, s érvényét vesztett nyomtatványt.
Kissé elérzékenyülve néztem a régről ismerős pecsétet, amikor még rendes neve volt az egyetemnek, s nem volt százfelé ágazó fura új karokkal és tanszékekkel megspékelve. Az aláírók neveihez már nem ugrik be arc, s most már, ha valaki az ottaniakról mesél, üres arccal nézek vissza, csak talán közvetlen kollégáimra emlékszem. Boldogan raktam át a halmot a megsemmisítendők dobozába, kivéve pár lapot, amiről úgy gondoltam, elmegy mementónak. Aztán pár év múlva ezek is kidobódnak majd.
Nagy lélegzetet véve kidobtam továbbá rengeteg sütős/főzős magazint, amikre jó volt ránézni, de sem inspirációért, sem unalomból nem nyúltam hozzájuk több éve. Alig bírtam megemelni a sok fényes borítójú magazint, s oda sem nézve (nehogy meggondoljam magam) fordítottam bele a dobozt a konténerbe, amikor a reciklálós telepen voltam. Először azt gondoltam, kirakom a dobozt a telepi kuka mellé, hátha átnézné valaki, de az csak a kidobás elodázása lett volna. Még másfél polc megvan, ők a következő adaggal kerünek a konténerbe.
Ott van még az Üzembeli vicikvacakjaim gyűjteménye, az elmúlt 14 évről. Újságcikkek, kivágások, abból az időből, amikor kinyitott az Üzem. Néhány újságkép a sütijeimről, fájdalmasan amatőr dekorral. Egykori főnöknőmmel készült interjú. Régi menük, azok is menni fognak a szemétbe.
***
A macskákról... Nem kevés szégyenkezéssel írom ezt. Nagyon örültem neki, amikor lassú aknamunkával sikerült ideszoktatnom őket, jól esett a társaságuk, a puha szőrös testük, amit gyömöszkölni lehetett: S még jobban örültem, amikor már magabiztosan jöttek be aludni a hidegről, s szinte szokott helyük volt a kanapén, s a fotelben. V. már elejétől kezdve szólt, hogy a macskakaja büdös, de igazából az volt a gond, hogy etetem őket. Nem nézte jó szemmel a bejövetelüket sem, mondván, itt sütök, mi lesz a macskaszőrrel? Magyarázkodtam, hogy a hátsó szobában dolgozom, s a hátsó traktusba nincs bejárásuk, de nagyon is tudtam, hogy neki van igaza. Nem örült nekik még akkor sem, csak eltűrte, amikor Manci a kanapét szúrta ki alvóhelyül, s az ő lábánál gömbölyödött össze, s melengette a lába szárát. Irigykedtem is, hogy én viselek rájuk gondot, de ő aratja le a babérokat. Elhittem, hogy azért vannak itt, mert szeretnek. (Hahaha.)
Aztán egy ominózus egérbehozás után - amikor pár hónapja Pocak beugrott a nyitott ablakon s lerakott nekem egy egértetemet a konyhaajtó elé -, végleg ki lettek tiltva a lakásból. Már addig is húztam az orrom, amikor a bejárati ajtó, vagy a nappali ablak elé helyezett tetemmaradványt kellett eltakarítanom - jöttek rá a legyek, s ha nem léptem időben, észrevette a szomszéd -, de megtettem, némileg büszkén, hogy legalább ez a hasznuk megvan, ha bárki el akarná őket távolítani a telepről. (Egy másik telepen csakis a rágcsálóirtásért tűrik meg az odatelepedett macsekokat, s viselnek rájuk kollektíve gondot.)
Bár V. óva intett ettől, mondván, a kertbeli madarak fogják megsínyleni az akciót - átraktam az egész macskaetetési dolgot a kertbe. Így nem kellett átvinnem a lakáson a kaját, ami büdös, ezek bekerültek a kerti kisházba, s a macskák hamar megtanulták, hogy reggel és este ott várja őket az étel. Plusz pizsamában is elintézhettem az etetést. Ugyan figyelnem kellett, mikor fejezik be a kajálást, s eltüntetni, letakarni a maradékot a legyek miatt, de cserébe, ha kiültem kötni, vagy csak a virágokkal babrálni, ott voltak társaságnak, mert gyakran aludtak a fa alatt, ha nagyon sütött a nap. Jó volt kinézni rájuk az ablakból. Reggel-este jöttek enni, fésülgetésért, én pedig boldog rabszolga voltam.
S jött a jaj. Főleg a tetemek. Mert volt, hogy Manci hozta az egeret, s a végén ketten üldöztük a nyomorultat a cserepek között, míg végre végzett vele. Nyeltem egy nagyot, s mondogattam magamnak, ragadozó, mire számítottam? Csak új volt nekem a dolog, mert egyik otthoni macskám sem csinált ilyesmit. Azután V. többször panaszkodott, hogy éjjel vagy hajnalban vernyákolás verte fel, amit én, a süket fülemmel nem hallottam meg, s átaludtam az eseményt. Manci így jelezte, hogy hozott valamit. V. hamar leszokott arról, hogy elhúzza reggel a függönyt, s kibámuljon a teraszra, mert sosem tudta, van-e valami formájáról már felismerhetetlen maradvány a kövön. Legyekkel borítva. Amikor egy alkalommal én is felébredtem a rövid, de annál hangosabb vernyákolásra, leizzadtam az éjszakában: hallja ezt mondjuk a szomszéd? Mikor robban fel dühében a férjem, hogy nem tud aludni a büdös dögöktől? Reggel aztán takarítás, s nem viccelek, mire visszaértem a kukától, ahová a papírtörülközőbe tekert egyedet dobtam, már ott várt a következő a kisház előtt. Kis híján elbőgtem magam.
Noha addig erősen a macskák pártján álltam (mikor nem, ugye) itt adtam fel. Menniük kell. Megacéloztam magam, s a szprés vizespalack segítségével indítottam háborút ellenük. Sűrű siccelés és vízipisztolyozás után egy nap alatt leesett nekik, hogy nincsenek szívesen látva. Nem volt kaja, nem volt reggeli fésülgetés, semmi, elfacsarodott arccal lőttem feléjük a vízsugárral, s utáltam magam, amikor Pocak a kis kurrogó méltatlankodásával rohant el előlem, s ugrott át a kerítésen. Két nap múlva már féltek tőlem. Enni sem kaptak, este ültek az ajtó előtt a kilincset nézve, ami nem mozdult, mert ugyan rohadtul éreztem magam, de makacsul zárva tartottam az ajtót.
Csend lett: se macska, se tetem, se légy. Éjjeli nyugalom. A madarak újra magabiztosan jöttek-mentek az etetőn, újra lett élet a kertben, de a tollas fajtából. Kissé pirosló fejjel vettem tudomásul, hogy V.-nek igaza volt, a madaraknak csak jó, ha nincsenek a kertben macskák, s a legyek sem zsizsegnek.
Ahogy Macu, az anyjuk is elszokott innen, amikor nem kapott enni, ők is elmaradoztak. Néha láttam, amint a szomszéd kisházának tetején ülnek, de láttomra azonnal eltűntek az elvadult kertben.
Nos, pár napot bírtam. Amikor egyik este kimentem a szemetessel, s Manci megjelent, s ügetett utánam, megtörtem. Eszembe jutott a "barátom", a telepi Jonathan, aki hiába költözött el, még feljárt ide etetni a macsekokat, de távolabb a házaktól, a bokrok aljára tette le a kaját. Ez lesz a megoldás, gondoltam: zsebembe gyűrtem a maradék tasakos kajából egyet, s a háztömböt-kertet határoló fal mentén Manci vernyákolós kíséretében addig mentem, amíg a kertfal mellett megtaláltam azt a zugot, ahová nem mászkálnak a gyerekek, jobbára letört faággal és levéllel van borítva. Kiraktam a kaját, s Manci megette. Aztán megsimogattam, meglepve, milyen sima a szőre, talán valahol már fésülgeti, s bejöttem. S ez a rutin működik. Ha látom estefelé, kimegyek hozzá, rövid interakció, cserébe se légy, se tetem, se vernyákolás, se szőr, se bolha. Csak a rádöbbenés, hogy neki csak a kaja kell, nekem pedig csak az, hogy megsimogathassam.
Lesson learnt.
