Diadalüvöltésekkel körberohangáltam a lakást, kicsit lengettem is a karjaimat a levegőben, ahogy tizenéves rockerek szokták koncert alatt, aztán lehiggadtam, és mentem dolgozni. Majd meglátjuk, mi lesz.
Daphne is kért egy tortát szombatra, hogy megköszönje a neki dolgozóknak, hogy a SelfBuild kiállításon vezették a standját. Ez a kiállítás múlt hétvégén folyt le. Ha egyszer nyerünk a lottón (fat chance), elmegyünk Daphne-hoz, és rendelünk tőle faházat :-) Legalábbis ezt beszélték meg V.-vel egyszer. Igen szép finn faházaik vannak, elfogadható áron, ha az ember meg tudja venni a hozzávaló telket, akkor kb. ugyanott van árban, mintha Dublinban venne egy házat, kis telken, szomszédokkal (www.logart.ie).
***
Maggie, a rózsám egy ilyen virággal ajándékozott meg. Az illata igen édes, erős, ha jövök-megyek, vagy csak úgy, megállok az ajtóban, szagolgatni. Remélem, a többi bimbó is kinyílik majd.***
A kenyér, jelentem, jó lett. A kérge finom, kellően megdolgoztatja a rágóizmokat, de nem túlzottan. V. nagyon boldog volt vele, bár mondta, ízre érezni, hogy nem teljesen fehér kenyér. A vekni maga hatalmasra sikerült, és hála a méretének, most három napig ezen élünk. Felvágottal, retekkel, harsogóan lédús paprikával, finom ír vajjal - remek. Tegnapelőtt pl. vacsorára olyasmit ettem, amit tíz éve nem: kacsazsíros kenyeret, sóval, hagymával,
paprikával.Hozzávalók:
10 g friss élesztő (vagy 7 g szárított, de a könyv szerint a friss mindenképpen jobb eredményt ad, én szárítottat használtam, és a kenyér óriási lett, és finom)
600 ml langyos víz, 550 g spelt liszt, 3 kkanál tengeri só és kb. 350 g kenyérsütésre alkalmas liszt
A géppel gyúrjuk 5-6 percig, ha ragadna, adjunk hozzá evőkanalanként még lisztet. Utána nyirkos konyharuhával takarjuk le, és hagyjuk állni 3 óráig, amíg duplájára dagad. Takarjuk ki, gyúrjuk át, s ha még mindig túl lágy lenne, és nem tartaná a formáját, akkor adjunk hozzá még lisztet. Én legalább 100 g lisztet adtam még hozzá, többet nem mertem, ami hiba volt, a veknim elég lapos lett, és alaposan elterpeszkedett a tepsin.
Lapogassuk cipó formájúra, és tegyük át a lisztezett tepsire. Lazán takarjuk be, és hagyjuk kelni, amíg dubplájára nem dagad: ez másfél-két órát is igénybe vehet. Én másfél óra után raktam sütőbe, mert már attól féltem, lemászik a tepsiről.
Melegítsük elő a sütőt 220 fokra, hintsük meg a kenyeret lisztettl, és süssük ezen a hőfokon 20 percig. Utána csökkentsük a sütő hőmérsékletét 200 fokra, és süssük tovább a kenyeret 15 percig. Kopogtassuk meg az alját, ha szépen kong, készen van. Rácson hűtsük ki.
***
Ez pedig itt egy kép Padraig kislányának 2. születésnapi tortájáról. Amint látható, nem volt bonyolult, a virágokat, dekorálást egy óra altt befejeztem. Most hosszan tudnék értekezni arról, miként esnek a t. szülők túlzásokba, pl. nem emlékszem, hogy a szüleim a születésnapomon valaha is szabadságot vettek volna ki, mint Padraig tette most hét közepén, de mindegy, nincs gyermekem, nem tudom átérezni, stb., V. is mondta, a szülőknek lesz a torta, mutogatni, nem a gyermeknek, de azért mégis túlzásnak érzem. Bár Padraig elég idős, a lányai késői gyerekek, biztos ezért a felhajtás.
Valami fantasztikus fények voltak odakint az égen kora este, minden aranysárga volt, közben esett, és jókora szivárvány fénylett az égen. Jó nap volt, előre sütöttem, még ki is vasaltam, s megálltam, hogy ne tartsak hosszú tea-és kávészüneteket.
***
Amikor a tévé mondta, hogy tűz van a Csalagútban, kicsit aggódni kezdtem. Mindig a lehető legrosszabbra gondolok. Boldogult au-pair koromban Londonban olvastam egy novellát Graham Greene-től, amiben arról írt, mi lesz majd, ha megnyílik az alagút, és terrorcselekményt követnek el egy vonaton. S hogy ez a terrorcselekmény hogyan befolyásolja az angolokat, akik szeretik országukat bevehetetlen szigetnek tekinteni és akkor ott van ez a köldökzsinórszerű cső, ami összeköti őket a kontinensel, támadhatóvá téve őket... Annyira tetszett a novella, le is fordítottam, nem volt hosszú, két oldal talán. Merev, nagyon amatőr volt a fordításom, nem is mutattam meg senkinek, de örök emlék abból az időből, amikor még nem használtam nap mint nap az angolt, s mereven ragaszkodtam a szó szerinti fordításhoz (jajj).
Így amikor a hírekben a Csalagutat emlegették, egyből az jutott eszembe, hogy jaj, terroristák...
De szerencsére nem. "Csak" egyszerű baleset. Remélhetőleg el tudják oltani hamarosan, és megkezdődhetnek a helyreállítások, mert jövő szeptemberben ismét tiszteletünket tennénk arrafelé.
Amikor először mentünk, a csurig megpakolt Böhömmel, akkor az út remekül sikerült. Kora reggel átkompoztunk Wales-be, és V. vigyorogva döngetett át Anglián, kihasználva Böhöm erős motorját, a sebességet, amely még így, alaposan megpakolt kocsival is élvezhető volt. Rejtélyes okokból Dover-t állította be úticélként a GPS-en, még jó, hogy figyeltem, s szóltam neki, hogy a Csalagút bejárata Folkestone-ban van, khm, please, talán itt kellene lefordulni az főútról. A bejárat ("állomás", hehe) jó messze van a tengertől, az ember egy parkolószerűséget lát csak, kis WC-épülettel. Emlékeim már homályosak, de rémlik, hogy egy, az utazást szervező cégtől kapott kódot kellett csak bepötyögni egy automatába, akkor mehetünk csak át a kapun, és kapjuk meg a papír-jegyet. A kapunál először életemben enyhén szólva is rasszista megjegyzést tettem az automatánál előttünk szerencsétlenkedő indiai családra, akik kocsijából fura, hangos zene dőlt, ezért V. elég hallhatóan morgott valamit, én pedig rászóltam, egy rokonát idézve: "Ne ingereld a vadakat."
Büfékocsi! Igen, ezt kerestem, oda is mentem egy hölgyhöz, aki furán nézett rám, de azért kedvesen mondta, hogy a jegyvételi irodánál tudok venni ennivalót, de büfékocsi, az nincs. Fogalmam sem volt, hol az iroda, így csak bólogattam, és észre sem vettem, hogy éppen előadtam "falusi kislány Pesten" c. magánszámomat. Büfékocsi? Fáradt agyunkkal egyikünknek sem jutott eszébe, hogy az út, amiről azt hittük, hogy másfél órás, jóval rövidebb. A jegyet néztük, indulás-érkezés = másfél óra. Az eszünkbe sem jutott, hogy ja, közben előreállítjuk az óráinkat egy órával... Visszamentem a kocsihoz, beültem. S bámultam a vagon falán lévő plakátokat, ahol nagy betűk hirdették, hogy Franciaország mindössze 35 percre van, ugorjon kocsiba, menjen, élvezze a... 35 perc?! "Te, V., itt azt írja, 35 perc... " Szinte hallható koppanással leesett, hát persze, itt a legkeskenyebb a Csatorna, mi is tartana másfél óráig? V. könyvébe merült, én - mint mindig - kellő izgalommal, majdhogynem ugrálva az ülésen (egyre növekvő klausztrofóbiával) próbáltam nézelődni, a kicsi ablakokon át, aztán végre elindultunk... Rémisztő volt, egy csöppet. Látni nem lehet sokat, odakint sötétedett, aztán egyszerre csak föld alatt volt a vonat, néha felvillant egy-egy elsuhanó lámpa, és az emberrel mindössze a füle pattogása tudatta, hogy most mélyebbre megy, gyorsabban, fel-le, lassabban... s mielőtt még unalmassá vált volna a dolog, már ott is voltunk, Calais-ban, 35 perc, nahát...
Azóta is, ha eszembe jut ez az út, muszáj teliszájjal röhögnöm, mit adtunk elő, bezzeg visszafelé már rutinosan hajtottunk a vagonba... mondhatni...
(Ha valaki nem ér rá, vagy nem akar a tervezgetéssel, kompösszehangolással kínlódni, akkor annak jószívvel ajánlom a www.drive-alive.co.uk nevű céget. Megéri.)
