2009. október 2.

Bilbao II.

Tegnap este már szerencsénk volt a város, és külvárosai kevés-bé illusztrisabb, illetve még illusztrisabb részeihez. Tehát maga Bilbao igen szép és rendbentartott, de vannak azért itt is lepukkant negyedek.

A reggelit egy cukrászdában ettük, sütik-apróságok, színes finomságok ezerszám, kaptam pár ötletet. Majd B. dolgozni ment, mi pedig haza, mosni, pilledni. Ebédelni B.-vel ebédeltünk, egy igen régi, fafaragásokkal, fa panelekkel dúsan borított étteremben. Itt megjártuk, mert a napi ajánlat (menu del dia) előétele is akkora volt, mint a főfogás, alig bírtuk megenni, amit elénk raktak, s italként nem pohár, hanem egy PALACK bor vagy cider járt, ki mit kért... Mondom én, ezek a baszkok nagykanállal esznek, reggel, délben, este. A ciderük igen érdekes, mintha savanyú almából készülne, inkább savanykás, nem édes. Finom, de teljesen más, mint a megszokott ír vagy svéd ciderek.

Ebéd után egy városnéző sétaútvonalat jártunk végig, mely érintette az óvárost, a folyóparti sétányt, a bevásárlóutcát, egy nagy parkot, majd a szépművészeti múzeumban végződött. Az óváros már ismerős volt, Barcelonában vannak ilyen egymás arcába bámuló, sokemeletes házak, az erkélyekről hosszan lelógó növényekkel, s igen keskeny utcácskákkal. A séta után inkább villamosoztunk, mert kisütött a nap és meleg lett. Majd a nagy parkon át sétáltunk el a szépművészetiig. A modern képek nem nyűgöztek le, inkább a régi mesterekre voltam kiváncsi. V. egy idő után elunta a sok szentet, s kint megvárt. Nagyon kevés látogató volt, és van abban valami zavarbaejtő, hogy a teremőr ott masírozik fel-alá az ember háta mögött, miközben én megpróbálok műélvezni.

A XIX.-XX. századot kihagytam, nehogy V. túl sokat várjon. Inkább hazasétáltunk, útba ejtve a fagyist, amelyik sajnos, mindig útbaesik :-) Igen finom, krémes fagyikat mérnek errefelé, a gyümölcsösökből nem spórolják ki a valódi gyümölcsöt. Nem gombócra mérik a fagylaltot, hanem egy lapáttal kenik bele a tölcsérbe, s erősen a kiszlgáló jóindulatán múlik, hogy a pénzünkért mennyi fagyi kerül a tölcsérbe. Este pedig B. elővarázsolta a garázsból az autót, s elvitt minket megnézni régi lakhelyét, amely egy Getxo nevű városrészben található, a kikötő közelében. A folyó mentén megcsodáltuk a régi, már romlófélben lévő iparnegyedeket, és a még mindig működő hajógyárat. Itt a főút mentén azért már kevésbé szép lakóházak álltak, kevesebb volt a virág, és több a száradni kirakott ruha. S a "gyárszag" is erősebb lett.

A tengerpart közelében lévő házakról már áradt a gazdagság, több lett a drágább kocsimárka, és "trendibbek" a bárok, s drágábbak a lakásbérletek. Itt még az árakkal elszállt ír ingatlanok árait is felülmúlta némelyik.

Három bárba is bementünk, pintxo-kat enni. A pintxo-k darabja 1.50 eurotól kezdődik, s V. már 9-11 darabbal alaposan jóllakott. A söröket pohárban kapja az ember, 2 eurótól kezdődik az áruk. Mennél menőbb a hely, mennél többfajta, és mennél fantáziadúsabbak a pintxo-k, annál drágábbak.

Itt igen zajlott az élet, s csak az tette kellemetlenné az evést-ivást, hogy ötpercenként lépett az asztalhoz egy-egy igen fekete fiatalember, bóvlikat kínálva eladásra. Menekültek - magyarázta B., - akik csak két éves itt tartózkodás után kapnak engedélyt munkavállalásra, addig úgy próbálják magukat fenntartani, ahogy lehet. Némelyik még a sokadik határozott "Nem" után is kínálgatta a portékáját. Fura volt, hogy egy bárpultos sem szólt rájuk, szabadon őgyeleghettek a kocsmában vagy az előtte lévő asztalok között.

Már igen későn, de még működés közben megcsodálhattuk a hatalmas függőhidat a folyón, amelynek 50 méter magasan van egy összekötő része, amelyről vastag drótok lógnak le, s alant, a folyóvíz felett lóg egy 12 autó és 200 ember befogadására képes "doboz", amelyet ide-oda húz egy szerkezet, s amolyan levegőben függő "kompként" működik a Portugalete és Getxo városrész között ezek Bilbao külvárosainak számítanak). Majd rakok fel képeket, sajnos, a sötétben nem minden látszik jól, de maga a szerkezet méreteivel igen lenyűgöző. B. mesélte, s a tengerészeti múzeumban mi is láttuk, hogy pár éve egy hatalmas tankert itt bocsátották vízre a hídtól lejjebb lévő hajógyárban, s a hatalmas hajó éppencsak elfért a híd alatt. Amikor belecsúszott a vízbe, annyira kinyomta a partra a folyó vizét, hogy az ellepte a folyó szélén lévő főutat, amit a nagy esemény idejére lezártak. Az ott álló, bámészkodó emberek sikítozva menekültek a felcsapó víz elől!

Közben rájöttem, hogy két érdekességet is elfelejtettem megemlíteni: az egyik, hogy némelyik gyalogátkelőnél a szabad jelzésnél a zöld emberke gyalogol, tehát mozog, s az utolsó 5 másodpercben pedig futni kezd! A másik, hogy a tengerészeti múzeumban a wc-t jelölő táblákon a kis női, férfi és tolókocsis alak is tengerészruhában volt, matrózsapkával, s a wc-ben az ajtókra vak hajóablakok voltak felszerelve.

S továbbra is szokatlan számunkra, hogy mennyire tiszteletben tartják egymást a sofőrök és a gyalogosok: gyakran megállunk (de mindig zebránál), s számolgatjuk, hány autó után mehetünk át, s nagyhirtelen feltűnik, hogy a kocsik bizony ránk várnak, hogy ugyan, menjünk már át... Fekvőrendőr igen kevés van, nem vadulnak az emberek a kocsikkal.

Helyesbítek: Bilbao-ban 2-3 laza napra való látnivaló van, utána vidékre kell menni. Ma estére, hétvégére ez a terv.

2009. október 1.

Bilbao I.

Benyomások, érdekességek:

Gazdag város, jól működő tömegközlekedéssel. Tiszta utcák, de a kutyakaki itt is probléma. Sokan tartanak kutyát, s mivel az emberek inkább lakásokban laknak, az apró termetű ölebek a divatosak. Nagytestű kutyák közül a golden retriever és a német juhász a legnépszerűbb.

Az emberek jól öltözöttek, nem látni melegítőalsóban flangáló tizenéveseket (sem). Az egy főre eső kávézók száma kettő. Az emberek főleg itt esznek reggel, délben és este is. Vacsoraidő fél tíztől, addig éhségünket az ún. pintxo bar-okban csillapíthatjuk. A pintxo nem más, mint a spanyol tapas baszk változata. Falatkák, nagy fantáziával elkészítve, halas, húsos, zöldséges, kis bagettszeletkéken magasra tornyozott ínycsiklandozó finomságok.

A napi vízfogyasztásunk háromszorosára növekedett. Zuhanyozni is naponta háromszor kell. Kövérek vagyunk, és izzadunk.

Az emberek pintxo-evés közben-után a pult alá dobják az elhasznált aprócska szalvétákat. Minél szemetesebbnek tűnik egy pintxo-bar, annál jobb. Oda kell menni, mert a sok földre dobott szalvéta sok elégedett vevőt jelet.

A férfiak közül sokan öltönyben, nyakkendőben. Az autók főleg középkategóriás családi autók. Az utcák az emberek mennek, de nem rohannak és nem tülekednek. Sok a park, s az ingyenes ivókút, ahol bármikor feltölthetjük a vizespalackunkat. A levegő párás, s a város mintha egy tányér mélyén lapulna: dombok veszik körül, jobbára kékeszöld párába burkolózva. Meleg van, árnyékban 24 fok. Mesélik, hogy azért esik is.

Bilbao-t állítólag a Guggenheim Múzeum helyezte el a térképen. Lehet benne valami. A múzeumot élőben kell látni, mert a képeslapokon nem érződnek az arányok. Valami módfelett jól kinéző épület, írom, mert nem akarok olyan kifejezéseket használni, mint lenyűgöző, bámulatos. Baromi jól néz ki! Muszáj volt leülni a folyó másik oldalán, s bámulni kicsit, s a tükröződését a mindig nyugodt felszínű folyóban. A folyó a Nervión névre hallgat.

Az épület formája hajót utánzó, csupahullám, csupafény épület, amely számomra elég meglepően, teljesen magától értetődően beleillik a környezetébe. Eddig azt hittem, roppant "tájidegen" valamit fogok látni, hú-de-modern építészet a köbön, de nem. Odaillik. Odavaló. Le a kalappal. Egyik felől egy óriási híd alatt bújik át, másik felől széles lépcsősorban végződik, simul bele egy térbe és egy parkba. A lépcsősor tetején lévő terecske közepén élő virágokból kirakott kutyakölyök "szobor", 12 méter magas, élénk, színes alkotás, itt áll 1997 óta.

Itt az emberek este és éjjel élnek. S főleg az evésnek élnek, szerintem. Megtelnek a kávézók, jól öltözött nyugdíjas pároktól (a kötelező ebbel az asztal alatt) a kisgyermekes családokig mindenki az utcán nyüzsög, borozik, sörözik, pintxo-kat eszik, és hangosan beszél. S dohányzik. Sajnos, ettől azért időnként nehéz szagú a levegő, valamint B. - vendéglátónk - állítja, hogy a közeli gyárak is hozzájárulnak ehhez az illathoz.

A feliratok kétnyelvűek, baszk és spanyol szavak mindenhol. A villamos kijelzőjén angol feliratot is kérhetünk jegyvételkor. A reptéri busz húsz percenként jár, 1,40 euro a jegy, tíz perc alatt bent van a belvárosban, ahol 4 helyen áll meg. A buszban a kijelzőn mindig ki van írva a következő megálló neve. Képtelenség eltévedni.

A város hamar bejárható, gyalog félóra alatt el lehet jutni egyik végéből a másikba. Az óváros Barcelona szűk utcáit idézi. Még az új épületeken is felfedezhetők a régi építészeti stílus jegyei. Mindenhol nagy lakóépületek, négy-, de inkább több emeletes tömbök keverednek középületekkel. Az emberek a városban laknak, nem a külvárosokban. Majdnem minden lakáshoz tartozik egy apró erkély, virágokkal. B. egy bikavidalokhoz használatos aréna közvetlen szomszédságában lakik. Ünnep idején naponta hatszor van bikaviadal.

Az óvárost és az "újvárost" a folyó két partján találjuk, a folyó szélesebb, mint a Liffey, de keskenyebb, mint a Duna. Igen fura hidak ívelnek át rajta: régi, íves kőhidak, modern, kanyargós (!) üveg- és fémépítmények, egyik jobban néz ki, mint a másik.

A villamos vonala gyepesítve van. A folyóparton szép sétány, ahol esténként kutyasétáltatás, futóedzés, biciklizés és görkorcsolyázás folyik.

A reggelit az emberek a kávézókban költik el, tejeskávé, croissant vagy piritós vajjal-dzsemmel a reggeli. Délben, vagy egy felé ebédelni mennek az irodákból. Sok bolt bezár fél 2 felé, hogy délután újra kinyisson.

Bilbao-ban 3-4 napra akad látnivaló, aztán érdemes vidékre menni.

Az autók megállnak, ha az ember a járda széléhez lép.

Most ennyi jutott eszembe.

2009. szeptember 28.

Kedves Horasz!

Finoman célozva lett rá, hogy főzzek is már, ne csak folyton az a sütés :-)

Képzeld el, főztem is. Amíg az uram távol volt, azt terveztem, hogy számos olyan kaját kipróbálok, amit ő meg nem enne. Pl. előveszem a halakat a mélyhűtőből. Ebből aztán az lett, hogy mint amolyan szalmaözvegy, nem láttam értelmét a nagy főzéseknek, hiszen ha az ember egyedül van, minek erőlködjön... elég az a két virsli sajttal... úgy hidegen... egyenesen a hűtőből. Teával.

Így jobbára hideg kaján éltem.

De azért a mélyhűtőben lapuló tengeri süllőre sor került: nem csináltam belőle nagy faxnit, a szakácskönyv is írta, hogy jobb, ha túl sok fűszer nélkül érvényesül a húsa íze. Só-bors, és egy kevés, halakra kitalált fűszerkeverék került rá, ami sajnos, már ezer éve érintetlenül lapul egy fém doboz alján. Ami meglepett, hogy a hal nem volt kibelezve, ugyanis még Dun Laoghaire-ben vettem, az utcán, nem is tudom, mire számítottam... Kis döbbenet után sikerült úgy, ahogy kibeleznem, szépen egyben kijött a cucc, csak az epéjébe (vagy mi az a kékeszöld göb a feje tövénél?) sikerült csöppet belevágnom, amikor levágtam a fejét. Tipikusan kezdő hiba, tudom. De alapos mosdatás után nem lett keserű a hús. Szépen megsütöttem, olívaolaj és vaj keverékében, 7-7 percet a két oldalán, lehúztam a bőrét, kiemeltem a gerincét (kijött, egyben!), s főtt krumplival meg is ettem.

Nem volt rossz, de a következő recept jobban bevált. Amint megláttam a róla készült képet, eldöntöttem, ez lesz a hétvégi kajám! A piacon kaptam csirkeporciókat, így még a bontással sem kellett bajlódnom. Igazi nyárutóhoz illő kaja, mediterrán nyaralásokat idéző ízeivel. A recept Bill Grange ausztrál szakácsé, akit egyszer láttam a tévében, azóta nem is néztem, mert valahogy nem kedvelem az embert. Nem, inkább úgy fogalmazok, hogy nincs benne semmi, ami megfogna. Ellenben ez a recept igen megtetszett, és nem csalódtam, a citromos-olajbogyós keverék igen érdekes ízt ad a húsnak!

Sült csirke citrommal, burgonyával és zöld olajbogyókkal

Hozzávalók 4 főre

1 kg sütnivaló burgonya
1 nagyobb lilahagyma, meghámozva, cikkekre vágva
75 g zöld olajbogyó
1 citrom, felszeletelve
50 gr pancetta, csíkokra vágva
2 babérlevél
1 evőkanál paradicsompüré
1 evőkanál balzsamecet
120 ml csirkeleves (jó minőségű kockából is jó :-))
1 db 1.7 kg-os csirke, 12 darabba bontva
1 evőkanál olívaolaj

Díszítésnek apróra vágott petrezselyem

A sütőt 180 fokra előmelegítem. A burgonyát hámozatlanul nagyobb kockákra vágom és egy nagy sütőedény aljába szórom. Szétterítem rajta a hagymát, az olajbogyókat, a citromszeleteket, a pancettacsíkokat és a babérleveleket. A csirkelevesbe belekeverem a paradicsompürét és a balzsamecetet, majd ráöntöm a burgonyára.

A csirkedarabokat ráfektetem a burgonyára, az evőkanálnyi olívaolajjal megöntözöm, tengeri sóval és tört feketeborssal megszórom őket. 50 percig sütöm, vagy amíg a csirke bőre szép ropogós pirosra nem sül.

A csirkedarabokat melegített tányérra kiszedem, s fóliával letakarom.

A sütőt 220 fokra felmelegítem, s visszateszem sülni még a burgonyát kb. 10 percre, amíg a citromszeletek és a hagymaszeletek kicsit megbarnulnak. Kiveszem a sütőből, a tetejére visszateszem a csirkedarabokat, s ha tetszik, petrezselyemmel megszórom, és a sütőedényben tálalom.
Nekem ez az adag sok lett volna, ugye, így a hatalmas csirkemelleket lefagyasztottam inkább, a csirke többi részét azonban megsütöttem. Három napig ezt ettem.

Nagyon hamar összedobható étel, minimális mosogatnivalóval.

2009. szeptember 27.

Vasárnapi ebéd


Vicces kép kisszínesként: A kikötő felé mutató táblán a Seacat kompcég felirata mellé valaki egy bájosan oldalra néző, fekete-fehér macskafejet ragasztott. (Felette pedig a Lisszaboni szerződés elutasítására felhívó poszterke látható. Folyik a kampányolás ezerrel. Meg is állapítottam, hogy az angol nyelvben a legundorítóbb a war, a rape szavak mellett a campaign.)

***

V. megjött Frankfurt-ból, tele a (már-már megszokottnak mondható) panaszos történetekkel, kőfejű orkokról, szervezetlen fotózásokról... pedig azt hinné az ember, a németeknél azért van szervezettség. Még a fotókat sem láttam, mert munka volt, mindkettőnknek. Amiről hosszan lelkendezett, az a már említett szicíliai vendéglő volt, ahol padlizsánt evett, és marha carpaccio-t, s limoncello-t ivott, majd hálája jeléül megölelte a séfet. Hogy erre még a limoncellók előtt került-e sor, vagy utána, nem tudom :-) Másodszor is elmentek oda, nem csak a kaja miatt, hanem mert igazi olasz Limoncellot ígért két kollégájának a tulaj, amit végül ingyen odaaadott nekik, s még V.-nek is jutott egy kis üveg desszertbor, amit majd később bontunk fel.

Az uram ma megmutatta a Forza 3 című X-boxos játékot, ami két hét múlva kerül kiadásra, s amihez már ő (is) fotózta a kocsikat. Igen élethűek a kocsik, a háttér, tetszetős a játék. A háttérben látható felhős hegyekről, a napsütötte domboldalakról azt hinné az ember, filmet lát...

Böhöm kipufogócseréjére nem került sor, a garázs önhibáján kívül. V. megmondta, melyik márkájú kipufogót szeretné, s rájuk hagyta a kocsit. Ők meg is rendelték volna a kipufogót, ha ki nem derül, hogy ami az angol weboldalon 195 font, az írországi kiszállítótól 900 euro... Az uram utána napokig a következő opció kiválasztása feledt izzadt, de most már úgy tűnik, mire visszajövünk a nyaralásból, kész lesz az autó. Már csak azért is, mert utána műszakira kell vinnie.

Amíg Böhöm nincs kész, addig egy fekete Alfa Romeo GT-t kapott kölcsön az uram (1.9 JTD). Igen, dízel... Valahogy kicsinek, szűknek tűnik a belseje, annak ellenére, hogy hely van benne, az ülések nagyon kényelmesek, de igen mélyen ül benne az ember fia, az ablakok kicsik, főleg hátul, enyhe klausztofóbikus érzést keltve. A hangja alapjáraton megbízhatóan zakatoló varrógépre emlékeztet, s a motorzaj jóval hangosabb benne, mint Böhömben. Talán benzines formában még tetszene, de így nem. A csomagtartó mélyebb, mint a Focisban, három műanyag doboz azért belefér - már kipróbáltuk a szombati piacozásra szállításkor. (Ahol jót nevettem, mert amikor Robin, a pénztárosunk kilépett az épületből, hogy segítsen pakolni, megjegyeztem, hogy a kocsi csak kölcsönben van nálunk, mire mondta: "Gondoltam is, hogy valami másik autóval jöttetek, más a hangja...")

Szép benne még a bordó-fekete ülés, a bordó varrat a kormányon, a fényesen világító műszerfal. De nincs benne kapaszkodó az ablak fölött, így az uram néhány meredek manővere közben elég bénán kapkodtam a semmibe, kis híján letépve a légzsákot jelző kis műanyag lapot a helyéről... Hétfőig lesz nálunk, aztán nyaralás, s NAGYON remélem, hogy nyaralásból hazatérve visszakapjuk Böhömöt.

***

Pénteken megkaptam írásban is a higiénikus nálam tett látogatásáról a jelentést. Azonnal fel is hívtam, mert a cukormáz összetételét "nyers tojássárgája és porcukor"-ként adta meg. S a nyers tojássárgája már high risk food-nak számít... Ha bárki ebbe a papírba pillant bele, nekem annyi. Valamint a nevem is elírta. Nagyon kérte az elnézésemet, újraírja-nyomtatja, s megint küld egy példányt. Megkérdeztem tőle, hogy segítene-e kitölteni azt a kérdőívet, amit a Wicklow Health Executive-nak kell visszaküldenem, s amelyen szerepelt pár olyan kérdés, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Szépen elmondta, hová-mit írjak, így most már tudom, hogy a hatóságok megnyugtatása végett low-risk home bakery-ként kell aposztrofálnom magamat, s akkor nincs gond. Ellenben működésem ideje szigorúan csütörtök-péntek, a sütik szombati eladásával... Így majd át kell írnom a weboldalam szövegét, hogy abból kitessék, hogy ide nem jön senki, hanem a hét közben megrendelt, csüt-péntek (;-)) lesütött sütiket szombaton vehetik át a piacon... A tisztítószereket újfent megvitattuk, kiderült, hogy az azóta beszerzett Dettol spray megfelel a célnak, nem kell mindenféle drága tisztítószereket beszereznem. Amire rá van írva, hogy a bacik 99.9 %-át elpusztítja, az nekik megfelel. Csak ne legyen illatosított.

***

Szombaton színház. Csalódás. Nem is maga az előadás volt az, ami csalódást okozott, hanem feliratos lett volna a francia darab, s a felirat hol megjelent, hol nem, a színészek feje mögé (egy nagy vászonra) vetítve. Sok franciául értő ült a teremben, mert ők nevettek a poénokon, míg én összehúzott szemöldökkel ültem, kissé műveletlennek érezve magamat. A 11 rövid jelenetből álló darabban 3-ból nem értettem semmit, mert az első percek után nem vetítették ki a szöveget. Nyilván technikai hiba, de a pénzemért elvárom, hogy ne egy diák színielőadás technikai szintjével rendelkezzen az előadás.

A jelenetekben szülő-gyermek (főleg anya-lánya) viszonyokat boncolgattak, valós emberek szülőkként, gyermekként átélt élményeire támaszkodva. Egyetlen jelenet volt az, amiért nagyon megérte elmenni: egy nő kislányhangon énekelt (mímelt) egy dalocskát, amit a mamája szokott neki énekelni elalvás előtt. Amolyan ártatlan gyermekdalocska akart lenni, a kicsi őzikéről, akit üldöz a farkas, de jön ám a megmentő lovag, s erős karjába kapja... Majd a hölgy tovább tátog, de ekkor már mély férfihang énekli ugyanazt a dalocskát, kérdezgetve a kislányt, hogy akar-e a hős lovag karjába bújni, gyenge őzikeként a farkastól menekülve. "Gyenge őzikeként az erős lovag karjába..." Az ártatlan dalocska fura, fenyegető értelmet nyert... Hátborzongató volt!

Az elmulasztott feliratokért majd egy koncerttel kárpótolom magam, amit a Mermaid-ben tartanak, s állítólag egy egyáltalán nem magyar nevű magyar résztvevője is lesz,
Mozaik a címe, így k-val írva.

***

Idill a Clifton Court Hotel előtt

Hírét vettem, hogy Dublin belvárosában egy hotel bárjában magyar menü van vasárnaponként, egy Gábor nevű séf jóvoltából. Muszáj volt elmenni, kipróbálni, hiszen a mai ajánlaton több olyan fogás is szerepelt, amiket az uram nagyon szeret. A hotel közvetlenül a Liffey északi oldalán van, maga a bár nem valami etwas, a szokásos vetítővásznak, modern dekor, labirintusszerűen elrejtett zugok, pultok, a kintről időnként beszüremkedő utcazajjal.



Bent a magyar menü után érdeklődtünk, a kínai pincérnőtől kaptunk is mindjárt egy sárga papírt, rajta koronás címerrel, s a kétnyelvű menüvel. Leghátul ültünk le. Hamar jött a pincérnő, aki a papír láttán egyből mondta, á, magyarok, akkor lehet magyarul felvenni a rendelést :-).

Ír módra feltálalt ételekre gondoltam, már ami a porciók méretét illeti, így Jókai-bablevest és székelykáposztát rendeltem. V. meggylevest és székelyt kért. Majd palacsintát desszertnek.

A Jókai-bableves óriási levesestányérban érkezett, rajta fél virsli, én elsápadtam, s halk, megdöbbent sóhajokat hallattam. V. levese már nem volt olyan sok, de mindketten érdeklődve merítettük kanalunkat a finomságokba. A levesekhez magyar kenyér járt, volt fehér és barna is, de sajnos, azok nem ízlettek. A fehéret túl tömörnek találtam, a barna pedig valahogy olyan semmilyen volt (bland, mondanám angolul).

Ellenben a leves... Ó, de jó volt. Csülökhús... vajszerűen szétolvadó babszemek... a hideg tejföl hűvöse a forró levesben... Mindez 2.95 euróért?! A leves felénél már éreztem, hogy nem fog belém férni a székelykáposzta, így amikor jött a pincérnő elvinni a tányért, szégyenkezve lemondtam a második fogást.

V. azonban nekiállt a székelykáposztának, én is kaptam belőle kóstolót. Nagyon finom volt, nem spórolták ki belőle a húst. Utána az uram pihegve, megpihenve nézte egy darabig a kivetítőn a meccset, miközben ránk köszönt a séf maga. Kora harmincas fiatalembernek tűnt, érdeklődött, hogy ízlik-e az étel. (Így utólag bánom, hogy nem mutatkoztunk be, akkor legalább megtudtam volna a családnevét is.) Dicsértük a fogásokat, értetlenkedtem, hogy miért adnak ilyen sok levest ilyen olcsóér'... Mesélte, hogy ha sikeres lesz a vasárnapi menü, akkor már szombaton is lenne... Mondtam is V.-nek, jöjjünk el havonta egyszer. Nem szoktunk ebédelni vasárnaponként, csak egy-egy paninit az olaszoknál, de ha finom magyaros kaja van, amit ő néha hiányol a konyhámból, akkor miért ne?

Majd V. nekivágott a túrós palacsintának is (háromféle töltelék állt rendelkezésre). A palacsintákat valamilyen könnyű, karamellás öntettel öntötték le, teljesen feleslegesen, nem passzolt a finom, kicsit citromos túróhoz, egy kis porcukor bőven elég lett volna rájuk. A túrós-mazsolás töltelékben volt valami érdekes íz, amiről nem tudtuk kideríteni, hogy micsoda... már arra gondoltam, valamilyen alkoholba áztathatták a mazsolát. Akármi is volt, egyedivé tette a tölteléket.

V. tehát megette a 3 fogásos ebédjét, én csak a levest. Egy kávéval, kólával és egy pohár sörrel fizettünk 20.99 eurót. A bolondnak is megéri! Utána V. lassan ment a kocsihoz, mert úgy érezte, pukkadásig telt az ebéddel.

Dublini (s írországi) olvasóim, ne hagyjátok ki a Clifton Court Hotel Met Bar-ját, ha valamelyik vasárnap erre jártok. A http://www.iranyirorszag.com/ oldalon pedig megnézhető, hogy lesz-e egyáltalán az adott vasárnap magyar menü, s ha igen, mik a fogások.

Reméljük, sikeres lesz ez a kezdeményezés!

Valaha

Valaha itt dolgoztam... Ezzel a lánnyal, Amandának hívják... Azokon a nagy ablakokon át bámultam ki reggel Bertára, a rezidens szürkebegyemre, aki mindig megkapta a scone-ok után maradt morzsát... A homályosan látható pult mögött készítettem a sütiket... azon a magas széken ülve ettem az ebédemet... Valaha.