Another anniversary - by P. Fallon

You turn
hearing the joy
of football
in the yard.
You yearn
for that footfall
of the lost,
the scarred.

Again, and again
and again
you feel the sten-
gun attack
of that 'What if?'
and that 'What then?'
Well, then
he'd be a boy

who's ten.

Omagh, 1998. augusztus 15.

"Better to live in hope, than die in despair" - mondta a néni, mialatt a vásárlás nehéz dobozait hurcoltam be a kocsitól, és udvarias közhelyeket váltottunk egymással, ahogy illik. Az úgy kezdődött, hogy megjegyezte, milyen szép ma az idő, erre én megjegyeztem, hogy valószínűleg nem marad ilyen, mire ezt kaptam válaszolul. Tőlem pedig csak annyi tellett, hogy "True, true."

Mintha csak abba a társalgásba kapcsolódott volna be, amit V.-vel reggel folytattunk. Hogy gyomoridegem van a világtól. Hogy nem tudom megoldani, és ettől fáj a gyomrom, és tehetetlen dühöt érzek. Szállítottunk, aztán megnéztük a híreket, kávézás közben, igazán lélekemelő volt, a képeken éppen török újságírókat lőttek orosz katonák, vagy magukat annak tartó barmok, aztán jött egy kis tudósítás az olimpiának nevezett nevetséges showműsorról. Az embernek pedig csak gyűlik az epéje.

Legszívesebben... nem is tudom, mit csinálnék legszívesebben. Csak olyan elkeserítő, olyan abszurd, mindaz, ami manapság folyik a világban. Olyan hihetetlen, hogy ilyesmik megeshetnek - és én a tévében nézem.

"A Pireneusokba kellene költözni, és nem látni hetekig embert" - mondtam V.-nek, visszatérő mondat ez, ő dobta be először, amikor háborogtam a szemetelős szomszédok miatt, gyakran előjön, ha éppen tele a micsodám a világgal. De persze, ott is lemegy az ember a faluba, a boltba, s néznek rá az újságok az elkeserítő címsoraikkal.

Mi a megoldás? V. szerint a legjobb, ha nem gondolok erre, s szerintem is jó figyelemelterelő lesz az a 110 scone, amit ma meg kell sütnöm. Mert itt, és most ennek nagyobb jelentősége van, mint hogy ki-kit lő Grúziában, és miért.

Maradnak a kukoricacímeren egyensúlyozó cinkék, az esőtől megkínzott növényeim, az ostoba tekintetű gerlék, a párban kajáló zöldikék (jé, az egyiknek gyűrű van a lábán!), a sütemények, az egyszerű, boldog kispolgári életem - és marad a remény.

De azért emlékezzünk meg arról, kényelmes kis életünk legalább egy percét áldozzuk fel dühödt és torokszorító emlékezésre, hogy Omagh-ban tíz éve felrobbantottak egy bombát, és nagyon-nagyon sok embernek élnie kell, nap mint nap, ennek következményeivel. Olyan soknak... Még mindig nem tudják az igazságot. Számukra még nincs megoldás, nincs behúzható ajtó, és elfordítható tekintet. Nekik nem megy ez olyan könnyen (könnyen?), mint nekem. Nem is tudom, hogy bírnak ép ésszel élni annak a napnak az emlékével.

Mik vannak...

Ezt találtam, egy magyaroknak magyarok által létrehozott írországi klub weboldalán. Bár ne tettem volna:

"Az alapítvány az alábbi célok megvalósítására jön létre:

" Advocacy " szószólói érdekképviseleti fellépés az Írországban élő hátrányos helyzetű magyar etnikum társadalmi esélyegyenlőségének elősegítésére.
- a magyar kissebség kezdeményező és cselekvőképességének fokozására, a civil szereplők összefogásának erősítésére (közösségépítés, összefogás, életminőség javítás )
- az Ír és Magyar nép barátságának ápolására és elmélyítésére

Biztos jó szándékkal, szívből jövően, eltelve szeretettel, meg minden, de kiráz tőle a hideg. Hátrányos helyzetű magyar etnikum? Wha'? Annak hiszik magukat? Miért? Ugyanolyan jog illeti meg őket is, EU-tagország állampolgáraiként, mint bármelyik írt. Akkor meg? Milyen hátrányos helyzet?

Mély lélegzet. Kell nekem ez? Nem. Elfoglalom magam valami értelmessel. Remélem, sikeresebbek lesznek, mint a megboldogult Hungarian Cultural Society of Ireland. Igaz, az sosem akarta a "hátrányos helyzetű magyar etnikum társadalmi esélyegyenlőségének elősegítését".

Kedves Emese és Laci!

Mivel is foglalkozunk a napokban? Főleg bosszankodással. A szokásos ír ügyintézésnek hála (csigatempó), több napos késéssel megtudtuk, mintegy véletlenül, hogy a városban a "tanács" augusztus 8-án kiadott egy közleményt - nem, nem kiadott, felrakták a weboldalukra, hátha odatéved a polgár -, hogy az ivóvíz nem megbízható, forralni kell: http://braytowncouncil.ie/media/Boiling%20Notice.pdf

Mondom, egészen véletlenül, más ügy kapcsán tudtuk meg, egy szintén telepi lakótól. Nem hallottam róla semmit rádióban, nem láttam semmit az újságokban. Mára telefonhívást terveztem a "tanácshoz", hogy miért nem hirdetik ezt hatásosabb módon, úgy, hogy minden, internettel esetleg nem rendelkező polgár is tudjon a dologról. Mielőtt, mondjuk, megbetegszik a gyereke. Ha, orvul megelőztek! Ma, négy nappal a fenti figyelmeztetés kiadása után az újságban is megjelent, hogy probléma van a vízzel. Szavam nem lehet, folynak a dolgok a maguk medrében, ha lassan is.

Sőt, nem csak a dolgok folynak (jaj, de poénos vagyok). Tegnap hosszú sms-t kapott V. a könyvelőnktől, aki a közeli Celbridge városka egy alacsonyan fekvő (értsd: ártér) területén bérel házat, hogy a hétvégén elárasztotta a házukat a közeli kis patak. 60 centi magasan állt a szennyvízzel kevert patakvíz a házban, az utcájukban 8 háznak annyi. Hirtelen végigfutott az agyamon, a szépen berendezett otthonos, modern nappalijuk, a ház előtt álló szép kocsik, amit utolsó látogatásunkkor láttam. A helyében valószínűleg hisztérikusan verdesném magam a földhöz, ha velem ez megesne, de sosem voltam egy erős idegzetű, önuralommal rendelkező alkat. Írtunk sms-t, ajánlottunk segítséget, de úgy tűnik, megoldják a takarítást maguk. Nekem pedig végigfutott a szemem a lakásunkon, nálunk mi van a padlóhoz közel... Őszintén és szívből remélem, hogy volt biztosításuk, bár a szeretett tárgyak elvesztését, tönkrementét nem lehet anyagiakkal pótolni. S azt az energiát sem, amit a berendezésbe fektettek.

Mondta is V., mert más is szóba került, hogy nekem ez a bajom, hogy túlságosan kötődöm ehhez a helyhez (tárgyakhoz is), míg ő mindent hátrahagyva volna képes távozni ebből az országból, ahol csak miattam és a munkája miatt él. Megbeszéltük az írekhez való hozzáállásunkat, amely erősen különböző. Valahol úgy érzem magam, mint a szerető anya, aki büszkén nevelgeti gyermekét, hogy micsoda kis zseni ez a fiúcska, milyen sokra viszi, aztán, sok-sok fura eset után rá kell döbbennie, hogy gyermeke idióta. Szeretni lehet, de a gyermek megváltozni nem fog. S alkalmanként kellemetlen helyzetbe sodorja, és esetleg, belül szégyenkezik miatta. De nem ismeri el, senkinek, hogy buta ez a gyerek. A rózsaszín felhő már eloszlott a szemem elől, de azért fáj, hogy az írek milyen bénán tudják intézni a dolgokat, lásd vízprobléma, s ezeket a kérdéseket az uram milyen maró gúnnyal tudja kommentálni. S még igaza is van.

Mintha kellene melléjük egy erős kéz, amelyik vezetgeti őket, s megmutatja, mit hogyan is kellene csinálni. Nagy lendülettel, de teljes amatőrséggel kezdenek bele dolgokba. Sőt, néha még a lendület is hiányzik. Nem is értem pl., hogy a fenébe akarnak metrót építeni, abban a városban, ahol a talajvíz magas, tele a terület föld alatti patakokkal, és egy-egy nagyobb eső taccsra vágja a csatornahálózatot.

Tényleg az van, amit írtam már egyszer, egy "elkúrt" országból egy "elb*szott" országba költöztem. (Tessék a békát lenyelni, Rumpf, s menni rétest sütni inkább az uradnak, abban több az élvezet, mint dolgok felett borongani, amin úgysem változtathatsz.)

No és persze, sokat esik, és emellé tegnap még fújt is. A piaci értekezlet alatt vadul esett az eső, szerencsére, mire jöttem haza, elcsendesedett. Éjfélkor feküdtünk le, addigra már megint rákezdett az eső, jött északról, verte hangosan a kerti üvegajtót. A gondosan elrendezett futómuskátlit ma reggel egy méterrel odébb, a földön heverve találtam meg, a virágai összeverve. Valami védettebb helyet kell neki találnom.

A tárgyakról még annyit, hogy V.-nek igaza van, nagyon tudok ragaszkodni a vackaimhoz, ahogy hívja őket. Számtalan csorba bögre, felesleges vicik vacak, megtépett fülű plüssállat van a lakásban, utóbbiakból egy egész sportszatyornyi. Nekem fontos emberektől kaptam őket, hónapokig nem botlok beléjük, de kell a tudat, hogy ott vannak a szekrény mélyén - és foglalják a drága helyet, tenné hozzá V. Máig használom a kopott kék-fehér csíkos készletet, amit a tanúmtól kaptam nászajándékba - súlyosan repedt bögre, tolltartónak még jó, fedőtlen teáskanna megbízhatatlan fogantyúval, csorba tojástartó - csupa érték a szememben. A boltban is a megroppant dobozú kaját veszem meg, mert más úgysem fogja, csak kidobják, szegényt. A Londis-ból is mindig mentegettem a szakadt zacskójú, kissé sérült termékeket, ami ment volna a szemétre, pedig egy ragasztószalaggal helyre lehetett volna hozni a hibáját. S eladni olcsóbban. A tésztának pedig olyan mindegy, hogy a doboza horpadt-e, attól belül még tészta az a tészta, és ehető.

Kedves Zita!

Amilyen lökött vagyok, a kenyérreceptről, persze, elfeledkeztem. Íme, a részletes leírás, ha kedvet kapsz egy ilyen partikenyérhez:

500 g kenyérsütésre alkalmas finomra őrölt fehér liszt

10 g finom só
60 g puha vaj
15 g finom kristálycukor
210 g víz (nem elírás, a tanfolyamon, ahol ezt a kenyeret tanultam, grammra mértük ki a vizet)
10 g tejpor (ha van kéznél, de nekem nincs, kihagyom)
1 közepes tojás (60 g)
20 g friss élesztő, de ha szárítottat használsz, akkor egy 7 grammos zacskó (ez utóbbival dolgozom, Írországban nem lehet kapni "csak úgy" friss élesztőt a boltban)
1 kissé felvert tojás kenéshez
Magvak a mártogatáshoz

Munkamenet:

A robotgép táljába szitálom a lisztet a sóval. Beledobom a vajat, a gépnek van egy gyúrókarja (bocs, nem tudom, mi a helyes kifejezés, dough hook), azzal kicsit elkeverem benne a vajat. Külön mérőpohárba kimérem a langyos vizet, beledobom az élesztőt, a cukrot és a tojást, s ha van, a tejport. Alaposan elkeverem őket, majd egyből a liszthez adom, és a géppel kb. 5 perc alatt sima, nem tapadós, rugalmas tésztává gyúrom.

Az edényt letakarom, és a meleg konyhában 45 percen át kelesztem a tésztát. Utána a pultra kidöntve átgyúrom, és egy grammot mérő mérlegen 90 grammos darabokat szakítok le a tésztából. 9 darab 90 grammos, és egy kb. 45-50 grammos darabom lesz. Lisztezetlen pulton kerek golyókká formázom a tésztadarabokat, és a 90 grammosakat kettévágom. Mindegyikből alapos gyúrással szabályos, sima felületű golyókat formázok, összesen 19 darab tésztagolyóm lesz.

A golyóvá formázást így tanultam a péktől: az ujjaimat marokká görbítem, mintha ki akarnám vájni valakinek a szemét, a formázandó tésztagombócot a tenyerem-ujjaim töve alá rakom a pultra, és határozottan a pultra nyomva elkezdem gyorsan körbe-körbe mozgatni a kezem. Egyszerre nyomom lefelé, és forgatom körbe a tésztagolyót. Tenyerem alatt, ujjaim "fogságában" szép sima felületűvé, szabályos gömbbé formálódik a tészta. Akkor jó, ha teljesen sima felületű, csak az alján látszik egy kicsit a csavarodás nyoma.

A 19 tésztagolyót konyharuhával letakarva 10 percig pihentetem, az alatt előkészítem kis tálakba a magokat: mák, szézammag, lenmag, napraforgómag és tökmag. Utána egy 23 cm átmérőjű csatos tortaformát vékonyan kivajazok, kilisztezek.

A felvert tojással megkenem a golyók tetejét, és egyenként a különféle magokba mártom-nyomom őket. Mivel a tökmag elég könnyen lejön a kenyérről, ezért azt csak a középső golyóra szoktam ragasztani. A golyót jól belenyomom a maghalomba, hogy azok ráragadjanak, és egyből, egyenként a formában elrendezem őket. Középre kerül a nagyobb golyó, aztán 6, majd 12 kerül a külső körbe. Néha kicsit igazgatni kell őket, hogy elférjenek. A kép segít az elhelyezésben.

Utána konyharuhával megint letakarom a sütőformában lévő kenyeret, és 45 percig kelesztem. Bemelegítem a sütőt 210 fokra, vagy ha ventillátoros sütőd van, akkor 190 fokra. A kenyeret 30 percig sütöm. A formában öt percig áll, majd nagyon óvatosan rácsra csúsztatom, hogy kihűljön. Vigyázni kell vele, mert amíg forró, széteshet.

Az egész folyamat úgy 2.5, 2 és 3/4 óráig tart, a kenyér kihűlése nélkül.

Kedves Zita!

De jó volt végre beszélni! Még annyi mindenről elfejtettem beszámolni, apróságokról, amik nem fértek be a beszélgetésbe, főleg, hogy V. erősen megrovó pillantásokat vetett rám a kanapéról, számonkérve a vacsorát.

Pl. el akartam még mesélni, mekkora sikereket arattam ezzel a kenyérrel: Partybrot a neve németül, mivel a kis gömböcök egymástól könnyen elválaszthatók, tear and share-kenyér, mondaná egy ír. Egyszerű német recept, még régen, a kurzuson tanultam, az egyik leglátványosabb kenyerem, az íreknek nagyon tetszik. Most már kettőt csinálok szombat reggelenként a piacra, ehhez 6 előtt kelek, hogy a kenyér 9-re szállítható állapotban legyen. Így is inkább a kocsiban hűl ki. Mennyei Manna (lásd jobboldali linkek) átdolgozta a kenyeret a saját ízlésére, kevesebb tésztagolyóval, és focilabda-mintával. Futball-bajnokság idején ideális party kaja! Így alakulnak át a receptek kézen-közön :-) A képet a kenyérről Trish csinálta a piac parkolójában.

Ez pedig az egyik gingerbread házikóm, hasonlót csináltam a piacok közti verseny döntőjére péntek este, csak nem télies változatot. Tegnap lett volna a verseny, a Tullamore Agricultural Show keretében, amit - az éjszakai nagy esőzések miatt - ma reggel elhalasztottak. Szegény társaim kora reggel indultak, hogy 7.30-ra odaérjenek, gondolom, út közben érhette őket a hír. De legalább a házikó megmarad mintapéldánynak, mondjuk, fel tudom használni fotókhoz, netán hazaküldhetem öcsém fiainak, bár nekik inkább egy igazi havas-karácsonyfás házikót tervezek.

Tegnap megpróbáltam behozni az egyheti elmaradást házimunka terén, vagyis korán felkeltünk, s mentünk megtölteni a hűtőt. Zöldséget még tegnap vettem Paddy-éktől, jó sokat, mert akkor még úgy volt, hogy V. elmegy Münchenbe 3 napra, és nagy zöldségorgiát terveztem. De amikor hazaért Carlow-ból, ahol kocsira vadásztak Trish-sel, telefonált az utazás főnöke, hogy nem mennek BMW-ket fotózni a müncheni gyárba. Ez a fickó még pénteken eltörte a karját, és egészen szombat délutánig hezitált, hogy repülhet-e, tud-e dolgozni begipszelt kézzel. Végül az út lemondása mellett döntött.

Mindegy, a zöldségek nem mennek kárba, ugyanis most megpróbálom visszaszorítani a húsfogyasztásomat, V. eheti a sztékeket, én majd csak halat, és tengeri herkentyűket fogok. A vitaminokat is megvettem, mostantól eszem őket, ahogy mondtad, megpróbálom egy kicsit felpumpálni az immunrendszeremet. Sajnos, az időjárás nem javul belátható időn belül, tegnap is hol esett, hol sütött, és szaunásan fojtós volt a levegő.

Hazajövetel után beszkenneltem az cuccokat. Még mindig csinálom a szkennelést a National Shopping Monitor-nak, legutóbb 3 könyvet vettem a voucher-ekből, amit a szkennelésért kaptam. Aztán felraktam a csirkelevest főni - van egy jól bevált módszerem, az ún. bucket method -, vagyis nem gondosan kiszámított mennyiségű alkotórészeket dob be az ember a csirketetem mellé, hanem ahogy jön, de azért elég helyet hagyva a lének és a húsnak. Én főleg sok sárgarépát szoktam bele tenni, mert azt főve V. is szereti. Olvastam valahol, hogy a csirkeleves remek gyógyétek megfázás esetén, elősegíti a légutak tisztulását a váladéktól (jaj, de szépen mondtam), de amúgy is szeretek a csirkecsontokon csipegetni. Jewish penicillin-nek titulálták ezt a levest a cikkben :-).

Aztán újságolvasás, ami nélkül nem vasárnap a vasárnap, a szokásos elszomorító hírek a világból, majd vasárnapi punnyadás. Nagy nehezen rávettem magam, hogy V.-nek vacsorát süssek, sőt, előtte még egy kicsit kertészkedtem is: kiszedegettem a gazokat a kövek közül, mert ismét kezdett elhanyagolt külsőt ölteni a terasz. Lepöcköltem két zöld kukacot a már amúgy is félig kopasz egresbokorról, és letépdestem a lady's mantle (magyarul selymes palástfű) esőtől meggyötört virágait, mert a kertészeti rovat javasolta, hogy ezt tegyük, különben felmagzik, s tele lesz a kert ezzel a növénnyel. Már így is elég nagy területet ural az előkertből. A piacon megmaradt süteményért cserébe kaptam Willie-től, másik piaci kollégától egy szép fehér futómuskátlit, elrendeztem a szétfutó ágait az ablakpárkányon - remélem, nem teszi tönkre a szél.

Nálatok vannak a kertben madarak? Milyenek vannak? Etetitek őket? Nekünk mind nagyobb szórakozást biztosítanak a cinkék, ahogy elözönlik a kertet, akár egy kiskorú banda, és hangoskodva végigkutatnak mindent. Ma reggel végignéztem, ahogy egyikük a cserép körül szorgoskodott, végignézte a primulák leveleit, mit talál alattuk, leette róluk a pókokat, majd egy határozott csippentéssel letépte az egyetlen piros virágot, és ledobta a földre. Vajon, ha ennyire alaposak, a kukacokat miért nem találták meg az egresen?

No, megyek, mert vár a sütés, este pedig értekezlet a piacon, a szokásos havi összejövetel. Remélem rövid lesz, mert holnap korán kelek, szállítok a kávézóba. Apropó, egyik piaci kollégám, Adhaimhin szombaton kérdezte, szállítok-e a Camden Street-re, mert voltak a nővérével egy kávézóban, és megismerte a sütijeimet: a fahéjas almás tortát, a citromszeletet, a sárgabarackos-mandulás tortát, a gingerbread emberkéket, no és a dekorált sütiket - mert ezek közül néhányat a piacon is árulok. Nem tudta, hogy korábban ott dolgoztam! Csak rémlett neki, hogy szállítok arrafelé. Mesélte, hogy a kaja finom volt, igen meg voltak elégedve, kellemes hely, jó a kávéjuk, szép az udvar, a sok növény, és az érdekes faldekorációk, de a pincérnőnek koszos volt a fehér pólója és... és... szóval volna ott még mit javítani. Kérdezte, miért jöttem el, mondtam, hát ezért (is), valamint az unalmassá váló rutin miatt... A többit nem részleteztem.