Ma reggel végre jelezte az ősz, hogy a langyos idő és a szép vénasszonyok nyara után azért bizony már ő következik, s alapos esővel és széllel jelezte a jöttét. Minden lelkifurdalás nélkül fordultam a hasamra, s nem mentem sétálni. 8-kor odakint ázott gyep és a kissé türelmetlenül várakozó Manci várt, a cserepébe kanyarodva, őrizve a tejet, amit hétfőnként korán, fél 7 felé rak a tejesember a dobozunkba. A szélnek hála, ma sok szép érett körtét szedtem össze a gyepről, igaz, kicsit megviselte őket a zuhanás de még ehetőek.
Szombaton nagyon jó volt a piac, majdnem mindent eladtam, alig maradt valami. Bár a kávékuckóban nevetséges összeget gyűjtöttem össze, alig jöttek teáért, kávéért. Egyetlen többgenerációs család ült csak le, a bevételem nagy részét ők adták. Idén valamiért nagyobbak voltak a szelídgesztenyék azon a két fán, ami az épület mögött nő, sikerült egy maroknyi, elfogadható nagyságút összegyűjtenem. Majd megsütöm őket azokkal a soproni gesztenyékkel együtt, amit ajándékba kaptam.
Odakint peregtek a levelek a fáról, ami az épület fölé hajlik, de inkább csak elfonnyadnak, mint színesednek a levelei. Bezzeg máshol már aranylik a fasor, ami a közeli TESCO felé vezet, vagy a másik a Southern Cross úton, s a Woodies parkolójában nagyon szép vörös levelű fék színesítik az amúgy elég randa parkolót. Nagyon sok helyen fent vannak már a Halloween-i dekorációk, mintha a borús Covid-időszakot akarnák az emberek feldobni egy kicsit. Ezzel együtt megkezdődött a petárdázás. Közben a betegszámok sajnos, csak nem mennek lefelé, már az intenzíven lévők száma is emelkedik, már 74-en vannak ott. Nagy százalákuk a be nem oltottak közül kerül ki. Elvileg 22-én lenne teljes nyitás, de azért még lóg a levegőben a kedvező döntés a NPHET, az itteni operációs törzs részéről.
A héten sok süti kell, van egy nagyobb rendelés, elsőáldozáshoz, és el kell kezdenem a Halloween-ra szükséges sütik dekorálását is. Az elkövetkező két hétben félkilós kenyereket fogok sütni majd, tökformára igazítom őket madzagok segítségével, s csinálok nekik kis csumát is, fahéjból. Volt főnökömnek is ilyen kenyeret vittem vasárnap. Most már tudom, hogy nagyon lazára kell hagyni a tésztát körbeülelő madzagokat (esetleg be is olajozva őket), mert könnyen belesülnek a kenyérbe, s nem lesz tökéletes a tökforma.
***
Tegnap hosszú idő óta először társadalmi életet éltem, s bementem a városba. Ex-főnökömet és a babáját látogattuk meg, ott jöttünk össze nála, mi, Cake Ladies. Igyekeztem nem belegondolni, hány éve (!) nem találkoztam velük. Michelle-t tavaly nyáron láttam, amikor Star Wars-os sütiket gyűjtött be egy fiatal rokonának. Anizzal és Elenával pedig... Ó már nem is emlékszem!
Miután körbecsodáltuk Michelle kislányát, jobbára a Covidos időkről és azok túléléséről ment a szó. Elena 18 hónapon át online tanított jógát, de annak ellenére, hogy sokan online tornába kezdtek, nála megcsappant az érdeklődés. Mostanában kezdenek visszatérni a valós órákra a vendégek, de csak igen lassan. Talán még mindig félnek egy zárt teremben együtt lennie az emberek. Aniz pedig hajléktalanokat és emberkereskedelem áldozatait segítő charity-knél dolgozik, segít nekik ügyeket intézni. Amiket mesélt, az alapján elég nyilvánvaló lett számomra, hogy az ír kormány és egyes hivatalos szervek (mert ne fessük mindegyiket ugyanazzal az ecsettel) a problémát igyekezik szőnyeg alá söpörni, vagy az országhatáron kívül rakni. Mint pl. a nem ír hajléktalanok esetében. Nekik különösen nehéz a mentális bajaikat kezeltetni, vagy segítséget kapni. Rossz volt hallgatni a történeteket, amiket mesélt.
Hazafelé egy darabig együtt jöttünk a busszal, s csodáltuk a belváros fényeit. Covid ide vagy oda, sok új helyet láttam, főleg a folyó mentén, s láthatóan zajlott az élet. A buszon is sokan voltak, most már bármelyik ülésen lehet ülni, éppen csak annyit várnak el, hogy legyen maszk az emberen, s a buszokon minden ablak nyitva van. Kissé bizonytalanul használtam és ellenőriztem a Leap kártyámat, hogy mennyi pénz van rajta, bizony, ezeket is évek óta nem használtuk.
De az utazástól kedvem támadt bemenni valamikor a városba, s csak mászkálni, nézelődni. Ennek is megvan a maga varázsa, különösen hétközben, amikor az ember elkényeztetettnek érezheti magát a sok rohanó, siető irodista között. Múlt vasárnap elmentünk a Chester Beatty Múzeumba, megnézni egy japán fametszeteket bemutató kiállítást, s nagyon hamar elment a kedvem a nézelődéstől, túl sokan voltak a teremben, egymás mögött nyomakodtunk, nem lehetett kiélvezni a képek szépszégét, így inkább megvettük a könyvet a kiállított képekkel. A parkolóház a közelben pedig nevetségesen kicsi és szűk volt, főleg olyan drágán. Több autót is láttam kínoskodva forgolódni, hogy egyáltalán le tudjanak jönni az emeletről.
***
A moldáv szomszédnak köszönhetően megtudtuk, hogy ikres szomszédaink csak addig laknak itt, amíg újonnan vett házuk elkészül. A Covid hátráltatja a befejezést, február óta húzódik a dolog, legutóbb októbert mondtak nekik, de már a karácsonynak is örülnének. Mit mondjak, részünkről nagy volt az öröm, mert mostanság sajnos, éjjel is felébred némelyik gyerek, nyilván ún. night terror-tól szenved, de a kiabálása sírása, bármennyire rövid ideig is tart, minket is felébreszt. Még szomszédunk is elismerte, hogy zajosak, pedig nála is van kisbaba. Talán ő is hallja a falon át, mi megy néha a szomszédban.
A lakásra egy másik ittlakó, az olasz Simona vetett szemet, ő már 8 éve itt lakik a kislányával együtt, s a közeli, általunk csak Macskás kávézónak titulált helyen séf. Ő az, aki olyan szépen ápolja a kisebbik fóliasátrat, s aki telerakta tündérajtókkal a telep fáit. Nagyon tehetséges rajzoló.
***
A héten egy nagylelkű almaadománynak köszönhetően belevágtam az amerikaiknak ismerős almavaj (apple butter) készítésébe, a régi, kissé megviselt, széteső Joy of Cooking szakácskönyvem segítségével. Mivel lusta vagyok, s kavargatni sem szeretek sokáig, a sütőben való sütés megoldását választottam. A 3 kiló almát, héjastól-magházastól felvagdostam nagy darabokra, felöntöttem vízzel (a víz kb harmadáig fedte az almadarabokat a jókora fazékban), aztán elkezdtem főzni. Másfél óra után, amikor már egy eléggé homogén püré volt az edényben, még mindig nem volt elég sűrű, ezért még főztem egy kicsit, hadd párologjon el a víz. Aztán szitán leszűrtem a pépet. Ezután került sor a cukor és a fűszerek hozzáadására. Azokkal rottyantottam rajta egyet, s egy négyszögletes edényben ment a sütőbe.
A cukormennyiségen csökkentettem egy kicsit, hála az égnek, mert az okinawai fekete cukorból és kristálycukorból álló 1 kg is elég édessé tette a pürét. A fűszereknél elnéztem az adagolást, túl sok fahéj és mézeskalács fűszer került bele, s szegfűszegből is több pottyant bele, sajnos. Később ezen almaecet hozzáadásával javítottam, de így is elég fűszeres lett a keverék. Ezért később még főztem hozzá egy kiló almát, s hozzákevertem az akkor már a sütőben 150 fokon 4 órája sülő mélybarna, finoman illatozó keverékhez.
Együtt sült még 2 órát, s készen is volt. Bent hagytam a lassan hűlő sütőben éjszakára. Másnap reggelre megdermedt, sűrű, a kanálról pépesen pottyanó keveréket nyertem. Vettem hozzájuk csatos üveget, 250 ml-eseket, majd megpróbálom eladni őket a piacon. Kenyérre kenve, palacsintába, zabkása tetejére, disznó- és vadhús mellé finom, marha mellé nem jó, annak megvan a maga íze, nem passzol hozzá ez a fűszeres almavaj. A boltiénál sokkal karakánabb lett az enyém.
***
Ma van a Klímax Világnapja haha. Már elém is került az első cikk a medencefenék izmainak feszesen tartásának fontosságáról!
