Nem állítom, hogy a januárt úgy kezdtem, mint egy boldogan ugráló kiskutya, tele energiával és tervvel. Terv volt, lendület nem volt. Nehezen lendültem neki a munkának. Sütis stb. tervek azok voltak, vannak, de - rám jellemző módon - kipróbálásukat, megvalósításukat az utolsó pillanatra halasztottam, péntekre, amikor amúgy is sok a sütnivaló. Vagyis nem fogtam semmi újba. Nem változtam/változtattam semmit, semmin, hiába ugrott az évszám, hiába szimpatikus ez a két kettes egymás mellett. Attól, hogy Szilveszterkor valami sokadszor látott film közben (Harry and Sally, naná), éjfélkor kimerevítve a képernyő képét, mondhatni köptetővel és geneverrel koccintottunk (mert kár lett volna csak a kedvemért kinyitni a jó pezsgőt), szóval attól a halasztgatós, ej-rá-érünk-arra-még természetem nem változott.
Elég baj ez!
***
Csendes kémkedés (értsd, Ray másik kávézójának követése Instagram-on) alatt azért kiderült, miért is akart megszabadulni az Üzemtől. Az északi oldalon lévő hely nagyon népszerű az ő közössége számára, arrafelé is lakik, nagyobb figyemet is fordít rá. A bejárati ajtó melletti fal tele van ragasztgatva díjakkal, míg az Üzemnek csak egy van (az is hónapokig hányódott a fiókokban, míg kirakásra került). Nyilván elhanyagolta a PR-dolgokat, a jelöléseket, nyomta az északi oldalt, ahol a Slice inkább az övé, mint délen az Üzem.
Az a környék feljövőben van, épül-szépül, sokkal inkább, mint az Üzem környéke, s Ray rengeteg ismerőssel, haverral rendelkezik, megvan a hírverés, így az a kávézó jobban felfutott, mint a jó öreg Üzem, ahol változásnak, újításnak alig volt jele (bár a letérkövezett udvar és a rengeteg fény/virág feldobta a helyet). Talán most ez az ember nekilát, az új tulaj, aki nap mint nap bent van, aki a cukrász szerint lelkes. S mint mondta, annyira tele van ötletekkel, hogy még akkor sem figyel a manager csillapítására, amikor az szembesítik egy potenciális buktatóval. Sajnos, az Üzem helyiségei bérelt helyiségek, nagyon figyelemmel kell lenni arra, hogy a felette lévő lakótömb lakói mibe mennek bele, s mire morognak. Ez már Ray-nek is okozott problémát. A nyitvatartási időtől kezdve az Üzemben tartott külön rendezvényekig mindenbe volt beleszólása az ott lakóknak, ami érthető, s nyilván meg is köti a kezét az új tulajnak is.
Mindenesetre kivárok, ha északon is szükség van rám, Ray majd megkeres. Ha nem, így jártam, szép és jó volt, amíg volt, s hálás vagyok neki, hogy ennyi ideig megtartott.
***
Az Omikron-os nyavalya miatt sok helyen tarol az alkalmazottak hiánya, s amire eddig nem volt példa, elég sok általunk is látogatott helyről olvastam vagy láttam, hogy nem nyitottak ki az első egy-két hétben, sőt, végképp bezártak, mert nem bírták fent tartani a boltot (pl. egyik kedvencünk itt Bray-ben, a Creole). Ha betegek lettek az alkalmazottak, marad a rövidebb nyitvatartás, muszáj bezárás... S országos szinten is gond van, egészségügyi dolgozók, rendőrök, vasúti alkalmazottak maradtak otthon a betegséggel, szóval nem indult jól ez az év sem. Még nagyobb késztetést érzek az ajtó csendes behúzására magunk mögött. Medveként végigaludni a telet, s várni, hogy jobb legyen a helyzet. Főleg, mert hajlamos vagyok mindent rosszabbnak képzelni, mint ami, s most már akkor is félek a fertőzéstől, amikor esetleg nem is kellene.
Apropó, közben megjött az új Covid passz, lehet tölteni a telefonra, s használni, ha úgy adódik. Bár nem hiszem, hogy megyünk bárhova is, mármint beülős helyre.
***
Telünk nem volt az év végén. Tavaszias idő volt az ünnepek alatt, rengeteg esővel, már az én sötét kertemben is arasznyiak a tavaszi virágok szárai. Kis híján letapostam őket, amikor kimentem madáretetőt tölteni. Rengeteg helyen láttam olyat, amelyik meg sem szűnt virágozni az elmúlt hónapokban. Az én muskátlijaim is éldegélnek és folyamatosan virágoznak az ajtó előtt, s ebben az országban már csak emlékeimben él az az idő, amikor nagyanyám kiszedte a töveket, s mentek fellógatva a hűvös pincébe, áttelelni. Havazás nem volt, valami vékonyka fehér réteg vonta be a hegyeket pár napja, mutatóba, ennyivel be is kell érnünk. Volt pár fagyos reggel, például múlt pénteken, amikor szállítottunk, meg is csúszott az autó egy helyen, s lehetett látni, hol fagyott le a járda. Most már csak azon drukkolok, hogy ne később jöjjön meg a hó. Most már inkább jöjjön a tavasz, friss harsány színekkel.
***
Szombat reggel zombiként keltem 5.20-kor, kivenni a hűtőből a lassan kelő krumplis bucikat, aztán visszabújás a meleg ágyba, kómás szundikálás még egy órán át, aztán újra kelés, sütő melegítése... Lassan vissza kell szokni a koraibb kelésre, majd ahogy világosodik, ez is könnyebb lesz. A piacra sötétben és szakadó esőben mentem, nem sok reményt fűztünk egy jó piachoz, de szerencsére nyitásra elállt az eső, s meglepően sokan jöttek el. Sőt, kávét is elég sokat adtam el, pedig nem raktunk ki se széket, se asztalt, várva az esetleges újabb esőt.
Beültek az emberek a kocsijaikba, mint az az idősebb házaspár, akivel elég sokat szoktam beszélgetni, amikor még bejöttek kávézni. De azóta az öregúr átesett egy sztrókon, nehezen jár, így inkább én megyek ki hozzájuk az épület elé, beszélgetni. Érdeklődő emberek, többfelé éltek a világban, teljesen tisztában vannak a ki-bevándorló léttel, van miről beszélgetnünk. "Ez az ebédünk" - magyarázta a feleség, felemelve a papírtányéros sütiszeletet és az ócska műanyag poharat, amiben én adom a kávét (Brexitnek "hála", nem kapni normális, reciklálható papírpoharat a nagybaniban). "Utána elmegyünk Powerscourt-ba, teszünk egy kört a parkolóban az autóval, mert szükség van a kimozdulásra" - s nevetett. Én pedig visszanevettem, mert mi is csináltunk ilyet V.-vel, tettünk egy kört a kihalt parkolóban, mert szükség volt a kimozdulásra, csak minket a lustaság hajtott az autóban maradásra, őket az öregúr egészségügyi állapota. Az öregúr ölében mindig ott egy kicsi, dülledt szemű, hegyes orrú kutya, kabátkában, a lehető legrondább fajtából. Az a fajta öleb, amelyik éles hangon ugat, s közben dülledt szemével félrenéz, ha közelebb jövök, de nem lehet rá haragudni, mert mint megtudtam, a gazdáját védi. Negyedóra beszélgetés után már benyúlhattam a kocsiba a kidobandó poharakért, akkor már nem akarta letépni a karomat tőből.
Az ilyen, kollégákkal és vevőkkel folytatott beszélgetések dobják fel az amúgy egy helyben való topogással töltött 2 órát. Mivel az összes ajtó s majdnem az összes ablak is nyitva van, hogy legyen szellőzés, jobbára huzatban állok. Dupla zokni/harisnya kombó, alapos felöltözés, kabátban, sapkában álldogálás, előbbi eléggé megnehezíti a mosogatást, amit - már csak az ujjaim felmelegítése miatt is - többször előadok. Néha nekitámaszkodom valamelyik tologatható fűtőtestnek, vagy körbejárom a termet, s elmélázva igazgatom egyenesre a még megmaradt dolgokat.
Elnökünk, s legtöbbet sütő tagunk, hamarosan hosszú hetekre kiesik a munkából, kórházba kell mennie, így az ő termékeit elosztottuk magunk között, hogy ne legyen hiány. Egyelőre a répatorta sütésével bíztak meg, valamint a híres-hírhedt csokis keksztortát kell majd csinálnom, hiába árulom szeletekben, némelyik család inkább tömböt szeretne venni.
Apropó, megpróbáltam a csokis/narancsos süteményem bevonásához a mézesházak díszítéséből visszamaradt tejcsokoládé cseppeket felhasználni. Elkövettem azt a hibát, hogy nem kevertem hozzá fekete csokit. Természetesen feltűnően világosabb lett a bevonat, s Deirdre, a sasszemű tagunk azonnal lecsapott rám, hogy ugye, tejcsokoládét használtam? Pedig a narancs és a fekete csoki milyen jól megy egymáshoz, mondta, miért változtattam? Mondjuk, így is elfogytak a szeletek, de majd azt fogom csinálni, hogy 2:1-hez arányban keverek fekete csokit tejcsokival. Deirdre egyébként mindenre figyel, a múltkor "kikaptam" tőle, mert a cseresznyés rikottás szeletben talált egy cseresznyemagot. S ha ez előfordulhat, miért nincs a süti cimkéjére felírva, hogy magot tartalmazhat? Mire azt hinném, hogy a cimkén már rajta van minden infó, akkor kiderül, hogy még ez is kell. Minden eshetőségre készen kell lenni, itt hamar perelnek a népek.
***
Úgy tűnik, hogy a zajos ikergyerekek családja költözik. Legalábbis erre utaló jeleket láttunk. Ezek szerint beköltözhető lett a házuk, hurrá, képzelem a megkönnyebbülést. Kiváncsian várjuk, ki lesz az új szomszéd. Ugyan rengeteg új podcast van, amit meg szeretnék hallgatni napközben, vagyis a fejhallgatóm használati ideje nem fog csökkenni, de azért jó lesz nem hallani azokat a borzasztó sírásokat, sikoltozásokat, hisztiket a szomszédból.
Végiggondoltam, amióta itt lakunk (15.5 éve), talán ők voltak az ötödik bérlői a lakásnak. Amennyire vissza tudom idézni, beköltözésünkkor a szomszédunk egy idősebb nő, Siobhan volt, ő volt a tulaj, miután meghalt, a sógora vette át a lakást, kiadta egy fiatal ír párnak, őutánuk jött az orosz Kamila és az ír Colin, s utánuk nyáron ez a lengyel/brazil pár, Anna és Rodrigo az ikrekkel.
Vajon milyen nemzetiségűek lesznek a következő szomszédaink?
