Ma reggel már 9-kor 24 fok volt, amikor kimentem a postáért, a nap égette a bőröm, sietve félreraktam a reggeli séta ötletét. Tegnap este megint sokáig fenmaradtunk, a House of Gucci film után James May legújabb sorozatát élveztük, éppen Sziciliában kóborolt, s amíg néztük, muszáj volt ennem még egy szeletet a megmaradt kissé lapos kenyeremből, annyira éhessé tettek a látottak.
Tegnap 28 fokot fotóztam egy hőmérőn, a promenád csurig tele, ha lehet így mondani, gondolom, fürdőző is akadt szép számmal, de nem mentünk le a vízig, a felsőbb utcákon jöttünk haza, hogy kerüljük a tömeget. Jövö hétvégére igérték az Airshow-t, ha arra is lejönnek a dubliniak, akkor itt parádés tömeg lesz, arathat a Covid. Lassan minden ismerősöm megkapta már, némelyikük kétszer is, ezért a piacon még mindig maszkozunk, de bevallom, a kedvenc vendéglőnkbe/kávézónkba már anélkül megyünk.
***
"Azért nem rossz, hogy a te különbejáratú EU-d egy sziget az Atlanti-óceánban" - írta egy igen távoli ismerősöm, amin először jót mosolyogtam, aztán nagyon megtetszett, mert valóban az, sziget és különbejáratú, bár ettől a sziget léttől elszoktam, van komp, repülő, 3 óra és hopp, máris Magyarhonban van az ember. Nincs szigetérzetem. Pedig köpésre vagyok a tengerparttól, s pálmafa is van, hahaha.
Az én különbejáratú EU-m, gondoltam, amíg a még nyomdameleg útlevelemben nézegettem a Nationality: Irish szöveget, ami alatt azért elég árulkodóan ott van, hogy Place of Birth: Hungary, s e kettő sortól kicsit facsarodik az ember szíve. Mert mégis, a vak is látja, a süket is hallja, nem vagyok én Irish, kicsit hamisnak érződik, esküszöm, ha valaki legközelebb megkérdezi, mi vagyok, naturalized Irish lesz a válasz, from Bray. Konokul, és valószínőleg ostobán fogom bizonygatni, hogy most már ide tartozom.
A héten visszakaptam minden, bizonyítékként beküldött papíromat, még a nyomtatott számlákat is, ami röhej, dobják kukába, vagy semmisítsék meg, s erről küldjenek egy emailt, feleslegesen pazarolják a borítékokat. Van útlevél, útlevélkártya, s IGEN, ezzel fogok utazni, s nyújtogatom majd oda mindenkinek, aki kéri. Tegnap ünnepélyes keretek között kukába raktuk a meggyötört, ki tudja miért őrizgetett narancssárga Fideszes ernyőt, kész, vége, most már minden megvan a teljes jogú állampolgársághoz, Huxit esetére (amit kétlek, jobban kell azoknak a pénz, mint hogy kilépjenek).
Az idei szabadság és látogatás ideje lefoglalva, várom is és nem is, jó lesz megint utazni, a barátokkal nemrég töltött négy nap csak megerősítette bennünk a pihenés és mászkálás iránti vágyat: jó volt turistáskodni, múzeumozni, napközben járni a várost és nem aggódni az otthoni tennivalók miatt.
"Hazulról" továbbra sem jönnek jó hírek, lassan, szakmai segítséggel elnyomtam a gyomromban ülő lelkifurdalást, mert amikor az ember felkínál A, B és C megoldásokat és hétrét görnyedve segítene, s mindenre konok NEM és hallgatás a válasz, akkor megszűnök erőlködni, jöhet a vállrándítás, és az ember a saját dolgai és kényelme felé fordul, és nem ül gyomorszorongva, hogy jaj, most mi lesz. Ahogy egyszer hallottam valakitől, mindenki úgy teszi magát szerencsétlenné, ahogy akarja.
Tervezve volt egy utazás Seattle-be augusztusban, ami aztán sajnos, törlődött, így hiába terveztük az ottani barátainkkal való együttlétet, erre még várni kell. Ellenben ők nyaralnak, Olaszországból kaptunk képeket, jó volt nekünk is visszaemlékezni autós utainkra azon az országon át, különös tekintettel a napfelkeltére a Lake Como-nál, vagy a Siena-i vendéglőben elköltött ebédre, San Gimignano hatalmas templomában az érdekes freskóra a sündisznókkal... Hamarosan mi is utazunk, addig maradnak a séták, a langyos meleg szél, a szokatlanul sokáig tartó meleg idő, s a várakozás. Jó lesz!
A hosszan tartó melegnek köszönhetően némelyik növényem a lankadás jeleit mutatja, s a közösségi kert füve is szalmasárga. A kölcsönkapott sövényvágó egyelőre használatlanul pihen a nappali padlóján, ma délutánra tartogatom az előkerttel való leszámolást: nehogymá' én legyek az, aki vasárnap zajong.
***
Péntek reggel jött a higiénikus néni, egyetlen dolgot kért csak, hogy a cimkéimen tüntessem fel azt is, milyen liszt a liszt. Főleg az allergénekről beszélgettünk, s arról, hogyan éltem túl a pandémiát. Már maszk nélkül jött volna be, én sem erőltettem. A piacról is kérdezett, de kiderült, ő csak Bray-ben ellenőriz.
A piac eladásáról amúgy nincs új hír, az ügyvéd ügyvédkedik, intézi, hogy a piac végében lévő, hibásan másnak tulajdonított terület a hivatalos nyilvántartásban is hozzánk kerüljön.
Péntek éjjel sokáig fent maradtunk, apósom egy ismerősének búcsúztatója volt egy denveri unitárius templomban, azt néztük végig, ki-ki a maga laptopja előtt ücsörögve, könnyek és mosolyok között. A késői fekvést korai kelés követte, vártak a bucik, így, mint egy kifacsart, aprószemű lény dolgoztam a piacon, utána sietve leszállítottuk a tortát, ami csendben olvadozott a dögmelegben, aztán ágy. Nem való már nekem a kialvatlanság, kell a 8 óra a paplan alatt.
***
Ahogy írtam, a barátainkkal töltött négy napunk remek volt, s nemcsak azért, mert napos volt az idő, hanem mert sokat beszélgettünk, alaposan kiélveztük egymás társaságát, s emellett jókat ettünk, jó koncerten vettünk részt az általunk még nem ismert Wexfordban, ahová majd vissza kellene menni, mert csinos kis városkának tűnik, impresszív promenáddal. Koncert utáni bolyongásunk során találtunk olyan kocsmát, ahol nem fogad üvöltő zene, hanem beszélgetni is lehet. Ahol a tulaj és a tulajnő ismerte Magyarországot, na jó, Budapestet, s akikkel lehetett beszélgetni, ötletet adni a szeptemberi hen party-hoz.
A hetvenen már bőven túl lévő Christy Moore remekül bírta a gyűrődést, micsoda energia áradt belőle, te jó ég! Nagyon feldobta a hangulatot, tényleg klassz koncert volt, bevallom, jobban élveztem, mint amit - akkor is barátaink társaságában - pár éve a Killruddery house parkjában hallgattunk végig, egy fesztivál keretében. Némelyik dalnak ismertem a szövegét, némelyik daltól muszáj volt bőgni, némelyik dalnál felálltam volna, táncolni, de hát azt mégsem lehetett a széksorok között. Utána séta, söröcske, s V.-nek köszönhetően igen kényelmes hazaautózás a most már egészen Wexford-ig nyúló motorway-en, alig másfél óra, s már ott is volt a Bray tábla. Az ég alja még világosan derengett még éjfél felé is, később borvörös csík jelezte a napnyugtát, próbáltuk betájolni, merre is van nyugat, hogyan is helyezkedik el az én különbejáratú EU-s szigetem az óceánban.
Ahogy említettem korábban, hála érdeklődésüknek, vehettem egy halom könyvet, az elmúlt pár év termését, amit majd csak később viszünk haza Botond feleségének, így elolvashatom őket, de nem foglalják a helyet a polcon. Apránként szemezgetek a polcon lévő könyveim közül, próbálom csökkenteni a mennyiséget.
Ugye, ott van az a pár bedobozolt adag cucc, amit nem tudok/tudtam hova beosztani a reciklálóstelep kukáinál, pl. ki kellett dobnom egy egész nylonzacskó égősort, mert a jótékonysági bolt nem vehet át elektronikus eszközt, az alig egyszer-kétszer használt divatos műanyag edényeket sem vehetik át, felrakni a Facebook marketplace-re pedig lusta vagyok. A sütőformáimat is sajnáltam a cuccok közé pakolni, de muszáj volt némelyiket elvinnem a telepre, ahol éppen csak kinyitottam a kocsi csomagtartóját, amikor egy travellerforma ember odalépett, s meggusztálta a földön lévő dobozok tartalmát. - Elvihetem? - nyúlt a formák, s a gőzös tisztítógépecske után, én pedig vállat rántva mondta, vigye, nem érdekel, hova kerül, talán ő talál neki vevőt, vagy jobb tulajt, mint én. Ez is egy megoldás. Még car boot sale-n is gondolkodtam, de nincs rá szükség, V. unokaöccse elkérte a CD-ket, DVD-ket.
S a nem-csinálok-tortát fogadalmam már régen feladva, Trish rendelt két tortát, így úgy döntöttem, ha megkérnek ilyesmire, nem mondok nemet, de reklámozni nem fogom.
