"One more to go"

Nos... hasztalanul kutatom a netet tanácsért, az uram már attól ideges, hogy én ideges vagyok, s gondterhelt arccal jövök-megyek a számgép és a fürdő között (ideges hasmenés, bezony), s valahol megint ott bújkál bennem az érzés, hogy túlaggódom, s minden remekül fog menni, csak már megint...

... csak már megint olyasmit csinálok, amit még nem, s ez aggodalommal tölt el. Egy csokoládés keksztortát kell bevonnom cukormázzal, vagyis kettőt, harmadik egy gyümölcstorta, az nem gond - aztán egymásra kell rakni őket, s a széleiket kidekorálni vajkrémmel, hogy ne látszódjék az illesztés. Holnap megyek Sally-hez, 11-re, kisebb-nagyobb doboznyi cuccal felpakolva, megcsinálni a lánya esküvői háromszintes tortáját. A legutolsó piacnapon, az eladásra szánt karácsonyi tortáimon megmutattam neki pár szín- és formamintát (kék csillag, őz, magyallevél bogyókkal), ő fél szemmel odapillantott, "csodás", "remek", "éppenilyet", motyogta.... s elügetett mellőlem. Csak kicsit forrtam, hogy ezek szerint én tulajdonítok nagyobb fontosságot az elvégzendő feladatnak, nem a t. megrendelő!

Mindegy, meglesz, szép lesz, vagy legalábbis valamilyen lesz, Sally állítja, hogy a keksztorta elég masszív, nem fog besüppedni a két másik torta súlya alatt, ő már csinált ilyet... 5 kiló elefántcsontszín cukorbevonat, fél kiló fehér cukorbevonat a figurákhoz, 1 kg marcipán (talán elég lesz) festékek, tortakartonok, kés, nyomózacskó, puhított vaj, porcukor... Hajrá!

***

Tegnap nem tudtunk kimozdulni, mert egész nap esett, monstre tévézés volt helyette, s az elmaradt újságok kivégzése. Este megnéztem a Once c. filmjet (elég kellemes volt), majd utána a The Commitments c. filmet (remek volt, azóta felnőtté lett ír sztárokkal), s éjféltájban még a Speed c. film végét is megnéztük. Nem vagyunk normálisak. Meglepő volt, hogy kivételesen nem szabdalták fel a filmeket reklámokkal, s nem nyúlt 2 órásra egy másfél órás film a sok hülye reklám miatt.

Ma már azért tettünk egy sétát, meglepően élénk élet folyt odakint. Jól esett a levegő, a gyenge napfény... s úgy tűnt, aki nem az ilyenkor szokásos karácsonyi kiárusításon van, az a promenádon sétál. Tömve volt. Ismét láttunk egy Santá-nak öltöztetett kiskutyát, akire muszáj volt mosolyogni - sajnos, nem érdekelte, hogy barátkoznék. A tenger tükörsima volt, a kikötőben etették a hattyúkat, a móló egyik sarkába a nagy hullámzás tengeri füvek vaskos halmát hordta, s megmutattam V.-nek, hogyan is néz ki egy csigaforgató... (Amelyikről itthon aztán kiderült, hogy valójában parti lile volt... Hiába no, nem vagyok tévedhetetlen.) S friss volt a levegő, igen friss és éppen csak annyira hideg, hogy ne legyen kellemetlen.

Hazafelé az egyik promenádmenti étkezde ablakában megláttam a hirdetést: Polish tea... A kinti asztalokat kínai leány törögette, ránk mosolygott - mi vissza... bemenjünk? Kintről nézvést kicsit lepukkant épület, tetőablakokkal, de az egyik sarokban igazi kandalló, pattogó tűzzel - valaha cottage lehetett, lakás... Most aprópultos étkezde, falatnyi konyhával, lengyel tulajdonossal, kínai pincérnővel, egy ír kisváros tengerpartján. Ettünk sonkás pirított szendvicset, ami mellé aprócska saláta járt (késsel és villával kellett enni, kérem!) jókora adag fokhagymás-majonézes sült krumplival, én egy "Polish tea"-t ittam (vodka, citromszelet a halvány teában), V. egy "fáradtnak" titulált Heinekent ivott. Az étel frissen volt elkészítve, a tea kellemesen melengette a gyomrom, csehországi sítábor emlékeit meséltem V.-nek... elültünk a kaja felett. A kiszolgálás figyelmes volt, a tulajnő érdeklődött, hogy ízlett-e a Polish tea... Amikor kijöttünk, V. megjegyezte, olyanféle volt a hely, amilyen szerinte az én kávézóm lenne, ha nyitnék. Hm... nem is tudom, kritikaként kellett volna-e elkönyvelnem a megjegyzését? Valószínűleg nem lenne benne ennyi műanyag virág, de a menü hasonló lenne, csak rövidebb. Nem volt rossz (igaz, túl jó sem), de ha valakinek útjába akad a Hot Pot Bistro a promenád déli végében, ne kerülje el.

Nollaig Shona!

Kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok
minden olvasómnak (is)!

Nyomulok

A szűkszavú, de udvarias, "sajnálattal-értesítem-hogy-nem-szállítok-többet-januártól" email elment, visszavonhatatlanul. A "biznisz "címre küldtem, nem volt főnököm magán email címére. S hogy nehogy meginogjak, vagy mittudomén, ma a kulcsot is feladtam, kis borítékban.

Nem jött még válasz, alighanem nem is fog, vagy csak az ünnepek után bukkan rá az üzenetemre, sebaj, addig nyugi van.

Ma leszállítottuk az utolsó házat Olive-nak (p.k.) Kilternan-ba, és Pamela-nak, aki Ranelagh-ban lakik. A lefagyott út csak a telep bejáratáig tartott, onnan nem volt gond. Pamela háza jókora ház, a csengő amolyan rángatós, Victorian, nem hallottam, hogy csengett volna. Kopogok - semmi. Végül felhívtam, hogy a megbeszéltek alapján itt volnánk. Az alagsorból bukkan elő, oda kísér le, hatalmas, öreg, kissé sötét konyha (irigyen nyelek), a sarokban Aga duruzsol (nyelés), s egy kövér, vörös macska távozik a macskaajtón keresztül (sárgulok). Kifejezem a macskák iránti rajongásomat, mire Pamela közli, hogy a macska most nem barátkozik, félős, stresszel, mert a kutyák folyton hajtják.

Biztos attól olyan kövér, hogy alig fér ki a hátsó kert felé vezető ajtóra vágott macskaajtón.

A ház sikert arat, a rendelt hópelyhek-hóemberek is. Aláiratom a számlát, aztán mondom Pamela-nak, ha máskor süti kell, nyugodtan hívjon, mert többet a kávézón át nem ér el. Íme, a névjegyem. Csodálkozik, kérdi, miért nem szállítok oda többet? Khm-hm, mosolygok rejtélyesen, hátizé, problémák voltak, ezzel be is éri.

Megmutatja a lánya által készített csoki-mogyoró keverékéből készült "karácsonyfát", egy régi Darina Allen-recept alapján készült (aminek csak a habcsókos változatát ismerem). Lényege: csokiba hempergetett, apróra vágott mogyóróból egyre kisebb, lapos csillagokat formázunk sütőpapírra, hagyjuk megszáradni, majd egymásra rakjuk-ragasztjuk őket - fenyő alakban. Porcukorral leszórva, sötét színű, csokis-mogyorós, elég masszív karácsonyfát nyerünk, ehető ajándék, remek ötlet. Itt említem meg neki - mintegy mellékesen, haha - V. ötletét: mi lenne, ha előadást tartanék a szervezésükben mézeskalács ház építésből, dekorálásból? Meghirdetetheti a weboldalukon, november közepére. Nem ismerek magamra, nem hadarok, hanem nyugodtan, hibák nélkül adom elő az ötlet részleteit: előre megsütném a paneleket, minden résztvevő kapna egy házra elegendőt, én a helyszínen összeraknék egyet, ismertetve a különböző dekorálási stílusokat, a jajdecsicsás angolszásztól a visszafogott magyarig... Hogyan kell cukormázat kikeverni, zacskóba tölteni, azzal írni... Hogyan kell cukorablakot készíteni... Tetszik neki az ötlet, ígéri, majd még beszélünk róla, majd megjegyzi, hogy "edible gifts" - ez lenne a legjobb téma, csinálok másféle ehető ajándékokat is? Öööö, nem, a sütiken kívül nem, de a mézestésztát sokféleképpen fel lehet használni. Moha háza, mécsestartója ugrik be, Limara adventi koszorúja... mézesekről szóló könyvben látott mézes dobozok, puszedlik... az aacheni mézeskalács...

Az ötletet elültettem a fejében, vagy lesz belőle valami, vagy nem. Ha nem jön be, akkor nyomulhatok még, és megtarthatom ezt az előadást - mondjuk - az ICA-nek, akiknek tavaly a magyar karácsonyi hagyományokról beszéltem. Vagy adhatok fotókkal bőven illusztrált előadást itt is, nem? Recept, hozzávalók, cukrok, dekorálásai módszerek...

V.-t lerakom a Gyárban, otthon megsütöm Susan csokoládétortáját, közben egy csodás filmet nézek, Encounters at the End of the World címmel, Werner Herzog rendezte, nagyon tetszett, már amennyit láttam tegnap és ma belőle, mert tegnap fél 12-kor kidőltem, az utolsó 3/4 órát felvettem inkább. Nem áradozom, nézzétek meg, ha hozzáfértek, nagyszerű. A felvételek, a sztorik... Déli Sark, ahogy még sosem láttátok. A víz alatti felvételeknél V. fülébe sziszegtem, szörnyülködtem, huhogtam, ijesztő, elbüvölő, szépséges volt... a fene sem gondolta volna, hogy ilyen hely van még a földön.

Spoiler: ugyan ez távolról sem egy pingvines film ("Jaj de kis édes! Hogyan totyog!"), azért a szíven összefacsarodott a hegyek felé ballagó pingvint látva... az a csöpp kis fekete alak, amint ott bukdácsol a nagy fehérségben... még az én általában fölös érzékenykedéstől mentes uram is meghatónak, szomorúnak találta a jelenetet.

Délután még Stillorgan-t is megjártuk, Trish-nek vettünk ajándékot. A piac még nyitva volt, vettem fokhagymát (apropó, Dzsuszti, volt birsalmájuk! 13-án délelőtt nyitnak újra.) Az eladónőnél a fokhagyma eredete után érdeklődünk. Nézi a dobozt, "spanyol". Nagyszerű - jelentem ki, mire kérdi, tudok-e spanyolul. Nem - felelem. Mire ő: "Kár, milyen jól elbeszélgettünk volna". Vidám, csicsereg, miközben a fokhagyma fejeket a kezébe nyomom. Végül kiderül, Dél-Amerikából való. Mármint a nő.

A torta befejezve, ahogy Susan kérte, Santá-val, szánkóval, Rudolffal díszítve. Eddig minimális dekort szokott kérni, most ez volt az óhaj, "az unoka miatt". Az unoka fél éves, korántsem fogja érdekelni Santa és Rudolf, legfeljebb a színek, de a nagymama kérése parancs.

Holnap leszállítjuk a tortát, megöleljük őket, V. elvégzi még a maga kötelező munkáját a Gyárban és aztán... KARÁCSONY! Odakint kicsit fagy, este esett, és alighanem melegedés jön, mert fáj a fejem. A hegyeken halvány fehér bevonat volt ma reggel, de itt a tenger mellett kicsi az esélyünk hóra.

Azért fingers crossed...

Halászlé és zabszem

Tegnap csirkemellért és cukormázért zarándokoltam el a Tesco-ba. A csirkés polcon nagy meglepetésemre egy angol csirkemellekkel teli dobozt találtam, kiváncsian levettem, hogy elolvassam, miféle szöveget nyomattak a "Free range" felirat mellé. Olvasás közben sikerült túlfókuszálnom a csomagon, s megláttam, hogy a legalsó hűtőpolcról egy hal néz rám.

Egy nylonzacskóba, műanyagtálcára pakolt, kibelezett PONTY.

Visszabámultam.

A helyére dobtam a csirkét, s lecsaptam a MIRROR CARP feliratú csomagra. Ponty! Friss, igazi, ismerős alakú, pikkelyes... PONTY!

Nézem a cimkéjét, honnan való? De nem lettem okosabb, így lecsaptam egy eladóra, aki a hal cimkéjét látva a fejét rázta, hogy fogalma sincs, honnan jött, s a halpultoshoz irányított. Ő is egyből nézte a kódot (GG314EC), nem, neki sincs fogalma arról, ez honnan való, nem látta még ezt a kódot.

Mindegy, fő, hogy ponty.

A szemei alapján nem aznap fogták ki a tóból, így amint hazaértem (fülig érő szájjal), megpucoltam, s felhívtam anyósomat, hogy hogyan tovább. Minden szakácskönyv mást mondott, így célszerűbbnek gondoltam egy gyakorlott szakácshoz fordulni tanácsért. Konzultáció után a házdekorálásokat hanyagolva megfőztem életem első halászléjét. Pontyból. A szemek kivételénél kicsit félrenézve tevékenykedtem, de más gond nem volt.

Pontyhalászlé... A lé lehetett volna sűrűbb és kevesebb, a paprikával nem kellett volna olyan merészen bánnom... első próbálkozásom volt, nézzük el a kis félrefogásokat. Tegnap este és ma délben jókora adagot ettem belőle, magam sütötte kenyérrel... a szálkákat gondosan halomba rakva a tányér szélén, hirtelen gyerek voltam megint: paprikás illat, a kutya izgatott szagolgatása a kád körül, apám előszedi a franciakulcsot a szerszámosládából, mert anyám mindig azzal csapja hókon a halat... a macska és az eb eszi fel a halból származó finomságokat a konyhai fűtőtest és a gáztűzhely között, ahol a kutya tálja és vize volt...

Karácsony!

Ami nekem idén előbb jött.

***

Ma reggel leszállítottam az utolsó házat a kávézóba, az extraként megrendelt hópelyhekkel együtt. Annak ellenére, hogy múlt héten ezt megbeszéltük, sőt tegnap sms-ben is felhívtam rá a manager, Peter figyelmét, hogy ezen a reggelen meg szeretném kapni a novemberi (!) csekkemet, a csekk nem volt sehol. Paco, volt kollégám előzékenyen telefonált volt főnökömnek, hogy nem találja a csekkemet. A vonal túlvégéről bocsánatkérés nem jött, csak annyi, hogy majd feladják postán.

I see.

Volt kollégáimnak kellemes karácsonyt kívántam, s kijöttem. Amikor mondtam az autóban várakozó uramnak, hogy csekk, no, az nincs, azt mondta, odahaza szépen írok egy levelet, miszerint mostantól csak úgy vagyok hajlandó szállítani, ha azonnal, készpénzben, vagy csekken kifizetik a szállítmányt. S noha fejben már fogalmaztam a levelet, ott a kocsiban, az arcomra kiült a feszültség, mert nyúlbélaként nem az jutott eszembe, hogy azanyamindenit, hanem az, hogy vajon nem én reagálom-e túl a dolgot. Az elmúlt hónapokban minden alkalommal nekem kellett szólni, hogy fizessenek, sms-ekkel, telefonokkal figyelmeztettem őket... s még nekem volt az a rossz érzésem, hogy én zargatom őket. S mivel ez kellemetlen volt, rákérdeztem, melyik héten állítják ki az elmúlt hónapra szóló csekkeket, amúgy? Hogy ne telefonáljak hiába? Erre a kérdésemre, se a könyvelő, se a volt főnököm, se Peter nem válaszolt.

Maradtak a telefonok, a gyomorszorulás, a könyörgés a pénzért, ami jár.

Délután az uram fogalmazott egy levelet, amibe itt-ott belefirkáltam, ő azt mondta, aludjak rá egyet, én azt mondta, hogy mindig alszom rá egyet, s elbizonytalanodom, hogy a hiba nem bennem van-e, biztos ez az ír metódus a kifizetésre, hogy "majd", "egyszer"... A havonkénti kifizetésbe belementem július végén, azóta még mindig nekem kellett kérni őket a kifizetésre.

Végül kiderült, hogy tényleg én vagyok a nyúlbéla, az uram már régen elküldte volna őket valahová, hónapokkal ezelőtt, s nem gond, ha kevesebb a bevételem, mert nem éri meg az idegeskedés, hogy minden telefonhívásnál csomó a gyomrom, és azon rágódom, most mennyit késik majd a pénz? Lesz-e az ígéret szerint csekk aznap reggel? S mondta V., gondoljak bele, mi lenne, ha ebből a pénzből kellene megélnem, akkor is hagynám, hogy így kezeljenek? Nem ellenem irányul ez, korántsem, egyszerűen csak szétszórtak, figyelmetlenek, de egy üzletet nem lehet így vezetni.

Házdekorálás, autózás, bevásárlás közben estig rágódtam ezen (jajmilesz? jajmilesz?), s aztán eldöntöttem, hogy ennyi, vége. S mivel az uram is beleegyezett, megírom neki, hogy januártól nem szállítok, kész. Az utolsó lökést az adta, hogy negyed 9-kor Peter hívott, hogy ő nem dolgozott tegnap, az sms-re nem tudott válaszolni, bocsika, a csekkkönyv betelt, de volt főnököm hagyott készpénzt, ha arra járok holnap, átvehetem. Mondtam neki, hogy ma szállítottam idén utoljára - ahogy megegyeztünk. Semmi bajom Peterrel, de meghallottam, hogy valamit eszik, csámcsog a vonal másik végén, s ettől bedurrant az agyam. Üresen hagytam a hosszú szüneteket, vártam, mit reagál a mondandómra, s amikor megszólaltam, azt akartam, érezze a hangomon a dühöt.

"Öhm, akkor most mi lesz?" - kérdezte végül, mire elmeséltem, hogy állítólag majd postán kapom meg a csekket. Hallgatás. "Öhm, OK!" - felelte végül, mire letettem. Majd bejöttem, s megírtam a levélkémet.

Egyfelől jóleső zsibbadás ül az agyamon - bár ez lehet a Paulaner hatása is -, másfelől enyhe riadalom. Mindig fair módon viselkedtem a kávézóval, nem csaptam le volt főnököm kezéről klienseket (bár volt alkalom rá), egy kivételével eleget tettem utolsó pillanatban beesett rendeléseknek, kölcsönadtam formákat, ha kérték, s zokszó nélkül fogadtam minden változást.

Ő pedig hazudott, ha kliensek a termékeim után érdeklődtek, a weboldalon úgy szerepel még most is, mintha a kávézó állítaná elő a logós sütiket, amiket én csinálok... s egyébként is...

Itt ülök, és bátorítom magam, hogy igazam van.

De azért kicsit félek.

Nyúlbéla!

Almost there...

Annak ellenére, hogy tudtam, ma korán kelek, tegnap sokáig tévéztünk, egy korábban felvett Szabó István-filmnek köszönhetően. Aztán valamiért belelapoztam az új-zélandi útinaplómba, s elkezdtem felolvasni pár részletet V.-nek... aztán még tovább olvastam... nosztalgiáztunk... s fél egy lett, mire ágyba kerültünk, a meglehetősen hideg flanelek közé. Fagyott éjjel, reggelre jég feszült a madáritatón, s a vödörben felgyűlt víz tetején.

Rettenetes nagy erőfeszítéssel felkeltünk 9-kor (9-kor! vasárnap!!), és reggeli után nekiálltam kidekorálni a Gyárbeli kollégák által megrendelt házakat. Mivel mindhárman más-más dekort kértek, mulattató és érdekes volt a munka, nem volt az a "házak futószalagon" érzésem. (Az uram már mondta, hogy jövőre variálhatnám a házak formáját, legyen többféle alaprajzú. Tényleg kezd már unalmas lenni ez az egy fajta, s a neten is, könyvekben is sokféle változat van, a hagyományos barna-fehér díszítésűtől a viktoriánus csodán át a "gerendaházig".)

Az egyik ember rózsaszín-fehér cukros dekort kért, a lányának, hóembert az udvarra és fekete macskát a ház elé (a kislány kiskedvencét). A másik gitáros hóembert kért és barna skót terriert... Most nem kiszúróval vagdostam, hanem cukormázból "szobortam" az állatkákat, bumfordira sikerültek, de felismerhetők.

A gitárral (az uram ajánlotta fel a kliensnek) óriási mázlim volt, ugyanis a gumicukrok között találtam gitár formájút, s ezzel jelentős munkát takarítottam meg magamnak. Van még Coca-Cola üveg, majom, virág, s sokféle színes forma. Az egyik ember a gyerekeinek "minél több cukor, annál jobb" házat rendelt, így aztán olyan csicsásra cukroztam a házat, amennyire csak bírtam, teleragasztgattam Jelly Beans-szel, gumicukorral, Zizivel, franciadrazséval - amit tegnap a magyar boltból szereztem be.

Aztán erőt vettem magamon, s a kávézóba szállítandó utolsó ház paneljeit is kifestettem, de mivel nincs több cukormáz itthon az alaphoz, majd csak holnap fogom befejezni. Mára ez is elég volt!

Tegnap a rendkívül zajló, sürgő-forgó piacon (ahol többször igen közel álltam a türelmem elveszítéséhez), alig volt időm a néhány kiválasztottnak úgy Isten igazából boldog Karácsonyt kívánni. Az utolsó piacnapon ingyen kávé/tea és mince pie jár mindenkinek, lehet, ez is okozhatta, hogy a népek tovább elültek a kávéjuk felett a rohanós vásárlás után, mint szoktak. Egyetlenegy karácsonyi tortám maradt eladatlanul, s néhány hópehely süti, minden más elfogyott. (A hópehely sütiket később a magyar boltban Dzsuszti kezébe nyomtam, ha már így összefutottunk :-)) Volt olyan piaci kolléga, akitől meglepő módon karácsonyi kártyát is kaptunk. Ő is részt vett azon a vacsorán, amit Bernadette rendezett, s mint kiderült, pár kérdésben igencsak egyet értettünk. Talán azért.

Érdekes beszélgetést folytattam a mosogatás szünetében Bernadette-tel, mégpedig az ír katolikus egyházat remélhetőleg rombadöntő, de egyben megújulási lehetőséget is nyújtó botrányok kapcsán. Igazi kertészre valló hasonlattal élt, s azt mondta, olyan ez, mint amikor az almafa ágai száradni kezdenek, de a kertész tudja, hogy nem az egész fát kell kivágni, hiszen a törzs még egészséges, csak az elkorhadt ágakat kell levágni. A fa megújul, s megerősödik.

Már a takarítás végén jártam, amikor Stephanie totyogott oda hozzám a kerekes járókeretével, s felemlegette, hogy bezzeg régen, az utolsó piacnapon mindig hoztak be valami itókát a tagok, megkínálták egymást, s "kellemesen" becsiccsentettek hazamenetel előtt. Mondtam neki, hogy bizony én is emlékszem, amikor Clarissa néhai férje, Dickie Pilkington krémlikőrrel kínálta a tagokat... Most mindenki sietett haza, a végén az elszámolást, takarítást végzők azért kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, de valahogy nem az ünnepet, hanem a megkönnyebbülést lehetett érezni a levegőben: ennek is végre vége, jöhet a pihenés. Sok arcon láttam fáradtságot.

Mi V.-vel a magyar bolt(ok)ba mentünk, a megrendelt harcsáért, beigliért. Először a Gulyás Corner került sorra, ahol kaptunk rendes tíz euróst a múltkor véletlenül kapott hamis helyett, s vettünk - khm - parizert, sütni való kolbászt, savanyút... Tudom, tudom, mi van a parizerben, de időnként úgy megkívánom, hogy csuda. A múltkor a Tesco-ban sem bírtam ellenállni a lengyel virslinek, hiába volt ráírva a "Tartalmaz" sorba, hogy "Sertés kötőszövet", nem érdekelt, megkívántam, megettem.

(Nem, nem vagyok várandós. Egyszerűen csak nem figyelek oda időnként, hogy mit eszem, s utána lelkifurdalásom van.)

Utána irány a Paprika Stores. Innen rendeltem halat magamnak (V. nem eszi, sajnos.) A hírek szerint pontyot a lengyel boltokban is lehet kapni, de ha már van magyar bolt, akkor inkább ott veszem meg a magyar halat. S muszáj volt mellé egy üveg soproni Kékfrankost is lekapni a polcról... (Kritikus szemmel méregettem a kirakott mézeseket. Eléggé elnagyoltan kirajzolt mintákat láttam a sütiken.)

Az uram ma kényeztetett, a szokásos reggelin kívül elment paníniért és újságért, lélekemelő kávét hozott, s csendesen laptopozott a kanapén, míg én alkottam, s időnként odamentem hozzá, hogy szerinte akkor így jó-e az állat. Most már lassan végére érek a megrendeléseknek, még bevásárolni is lesz időm a napokban. Megkérdeztem Sally-t, megengedi, hogy az ő profi konyhájában állítsam össze a lánya esküvői tortáját, nem kell aggódnom a szállítás miatt!

***

Az Anúna koncert igen jó volt, mint kiderült, jönnek Bray-be is, januárban. Hiába indultunk el időben, a Leeson Street magasságában, közel a magyar nagykövetséghez, beleakadtunk a csütörtök esti bevásárló forgalomba... Bő fél óra alatt jutottunk el a Dawson Street-re, a parkolóházban további várakozás... Végül 10 perces késéssel estünk be a templom ajtaján, ahol a jegyszedő a karzatra hajtott fel minket. Még csak nem is mi voltunk az utolsók... Nagyon szép volt, volt néhány igencsak torokszorító pillanat... Tetszett, még akkor is, ha az előttem ülő, szünetben egy cigire kiugrók masszív büdösét kellett szagolgatnom a műsor második része alatt. S a templom felé siettünkben elmentem egy férfi mellett, aki éppen akkor lehelt ki, amikor kikerültem, s olyan alkoholszag csapott az arcomba, hogy beleszédültem... Biztos korán kezdte a karácsonyi partizást :-)