Megvan a hatodik koronavírusos is a Köztársaságban, szintén Olaszországból hozta magával a vírust, mint az előző betegek. Egyelőre még sem Bray, sem Dublin nem mondott le a Szt. Patrick napi felvonulásokról, de már elmaradt egy rögbimeccs az olaszokkal. Kiváncsian várom, hogy majd az Olimpiával mi lesz.
Mi sűrűn fertőtlenítettünk Bécsben, s ezzel nem voltunk egyedül. Egy-két szájmaszkos embert is láttunk, mármint a komolyabb maszkos fajtából. Itt a városban a gyógyszertárakból már elfogyott az alkoholos fertőtlenítő, van még ilyen színes-szagos cucc, ami max. a gyengébb idegzetű szúnyogokat tartaná távol a szagával, de még azokat sem biztosan. A reptéren kaptam rendes, magas alkoholtartlamút, no abból bevásároltunk. S jobb az óvatosság! - jeligével, egy jókora dobozt megtöltöttünk tartós élelmiszerekkel, konzervekkel, hogyha valamelyikünk beteg lenne, ne kelljen kimozdulni. Az esélye kicsi, de ki tudja. A tegnap esti partin is - még - viccelődve ütöttük össze bokáinkat ,könyökünket ölelés és puszi helyett. A "vész esetére!" feliratú dobozunk tartalma nagyon jól jött tegnapelőtt este, amikor egyikünknek sem volt kedve a hosszú autózás után kimozdulni vásárolni, így a dobozból előhalászott konzerv spagettiszósz került a tésztára, s a hűtőben rejtőző maradék parmezán a tetejére.
V. mesélte, hogy Seattle-ben, a Félcsöcsű egyik épületéből már megvan az első beteg. Barátnőm ott egy kórházban dolgozik, egyelőre a sűrű kézmosásnál komolyabbat nem javasolt. Inkább a hideg, nyirkos idő az, ami néha szipogásra késztet, mint egy vírus. S talán a naposabb időt jelzi, hogy Manciból már a harmadik kullancsot szedem ki. S tegnap reggel olyan, csak zsizsegésként jellemezhető hangok jöttek a hátsó kert felől, mert a madarak nagyon nyüzsögnek, énekelnek, rengeteget látok fészeknek való anyaggal repülni. Azt hiszem, ezt a hangot szokta a költő "zsendülésnek" nevezni. Tavaszodik. Néhol az utak mentére kiültetett nárciszok már egybefüggő sárga csíkként sárgállanak.
***
Múlt hét elején megint Margaret-nél jártam, a Wicklow hegységben. Gyönyörűnek indult a délután, s most másfelé, bukkanoktól mentesebb úton autóztam hozzá. Egy-két helyen megálltam fotózni, olyan szép volt a táj. Már bent voltam a házban, amikor hirtelen sötét lett. Aznap mások is vásároltak nála, s kettőnket teával kínált, beszélgettünk. S bár eredetileg fonalért és egy cserépedényért mentem hozzá, más kincseket is találtam, többek között egy múlt század eleji, osztrák ezüstözött tejeskancsócskát és a híres szakácsképző, a Cordon Bleu egy alapkönyvét, s egy tésztaszűrőt. Alaposan átnéztem a választékot, s a csipkefüggönyös ablakon kinézve láttam, hogy tejfelszerű köd lepi el a völgyet. Hamar, hamar! - csináltam róla egy videót, de igen nagy, nem bírom ide felrakni, ahogy kúszik be a felhő a völgye, s ahogy egyre sötétebb lesz. Aztán kiderült, nem köd az, hanem hófelhő. Mint egy rémregényben, a ház háta mögül, a hegy felől szakadni kezdett a hó, s pillanatok alatt téli világ lett a tavaszi színekkel beborított tájból. Még hóesésben autóztam haza, de gyakorlatilag a házától pár méterre megszűnt a hó, s mire leértem a völgybe, megint ragyogott a nap, s Bray-ben már nyoma sem volt a hónak, csak a távoli hegyek voltak beporcukrozva. Nagyon szép útvonalon autóztam haza, vadregényes szakasz, a Wicklow Way is arra megy egy darabon.
***
Bécsben nagyon jó volt, adtunk a kultúrának, és a borjúbécsi sem maradt el. Igaz, az egyik "muszáj" kávézóba sem fértünk be, mert hosszú sorok álltak előtte, ellenben a szerencse elénk hozta a Monarchie kávézót, amiről később kiderült, már hazajövetelünk után, hogy Bécs legjobb kávézójának szavazták meg. A sütiválaszték jó volt, a slágersütikből nem tartottak, s a közönség inkább újságolvasó nyugdíjasokból állt, nem Instagramozó turistákból, de talán ezért lett a közönség kedvence. Igazi békebeli, fehérkötényes pincérnővel rendelkező, igen csendes, többhelyiséges, aprókertes intézménnyel, ahol a menün Barack nevezetű páleszt is találunk. Mit tesz Isten, a szállásunk utcájának végében volt. Gyalog mentünk a szállásra a városon át, a múzeumtól, ahová a reptérről vitettük magunkat. Eközben felfedeztünk egy konyhaboltot, amely már több mint 100 éve szolgálja a nagyérdeműt. Ami ott nem volt, ahhoz ajánlottak másik boltot, így megint tömött bőrönddel jöttünk haza.
A hotel jó helyen volt, egy rövid keresztutcában, akár jobbra, akár balra indultunk el, villamos volt vagy taxidroszt, és volt bolt is, vízhez és csokivételhez. Csak egyszer volt kellemetlen, hogy a melettünk lévő szobában egy nő félórán keresztül adta a műsort, minden szavát érteni lehetett, s hiába üvöltöttem ki az ajtón, hogy Leise!, csak kiabált tovább. Végül V. ment át, s bekopogott, hogy szembetalálja magát egy ingerült félmeztelen férjszerűséggel, aki a pszt! nemzetközi jelére közölte V.-vel, hogy a felesége nem V. gondja, s rácsapta az ajtót. Ugyanígy kellemetlen az, ahogy a reptéren tanúja voltam a pultos pasi teljesen felesleges akciójának: egy angolul nem tudó moldáv nőt kérdezett vagy tízszer, hogy mi az úticélja, egyre pikírtebb hangsúllyal, míg végül egy - mint később kiderült, Dublinba tartó - fiatalember fordított neki. A nő halkan válaszolt, mire a pultos - mintha mi sem történt volna - oroszra váltott, s a három kis üveg alkoholt vásárló, ekkor már fülig pirult nővel tráfékkozni kezdett, édelgett, hogy majd milyen vidám lesz az útja, hahaha... Mi szükség volt erre? Úgy felhúztam magam rajta, hogy írtam egy panaszt a reptérnek, de úgysem lesz belőle semmi.
No, de a lényeg, az Ephrussi-kiállítás! Amiért végül is mentünk. A zsidó múzeum előtt rendőr (...), a bejárati ajtó mellett mezúza, ajtószentség, amit zsidóknak illenék csókkal, de legalábbis érintéssel köszönteni. Bent a személyzetet onnan lehetett megismerni, hogy egy világoskék sálat viseltek a nyakukban, összetűzve. A belépő négy napig érvényes a múzeum mindkét épületébe, az egyik pár utcányival odébb van. Oda már nem volt időnk elmenni, de igazából is csak ezért a kiállításért jöttünk.
Rengeteg írásos és fotóanyag volt kiállítva az Odesszából származó, gabonakereskedelemből meggazdagodott, majd az antiszemitizmusnak, fasizmusnak köszönhetően szétszóródott család történetéről. A termek közepén vitrinben a híres netsuke-k. Amiket én még régebben a család egyik angol leszármazottja, Edmund de Waal keramikusművész könyvéből ismertem meg. Csudás könyv, s a kis apró csontfaragványokba azonnal beleszerettem. Videóról ismerősökkel, családtagokkal készült interjúkat lehetett megnézni, fejhallgatóval. Nagyon megható volt, amikor az egyik leszármazott, a fent említett de Waal édesapja, akit anyja hozott Angliába, a kérdésre, hogy kikeresztelkedett zsidóként, anglikán lelkészként és dékánként, bécsi születéssel végül is hova tartozónak érzi magát. "Európához" - válaszolta az idős férfi.
Muszáj volt megvenni a kétnyelvű könyvet a kiállítás anyagáról, s lefotózni a kiállítás idejére kölcsönadott kb. 100 netsukét. Valami elképesztő részletességgel kifaragott szobrocskák ezek. A családi iratok, fotók a múzeumban maradnak, az ő irattárukban lettek elhelyezve. Amit azért nagyon sajnálok, hogy a netsukékat a lakásból kötényében, zsebében apránként kimentő cseléd neve nem maradt fent. Micsoda hőseies tett volt, mit kockáztatott ezzel, hogy ezeket kilopta a lakásból, amikor már sejteni lehetett, hogy a vagyontárgyak összeírásra kerülnek, s a családnak menekülnie kell...
Az már csak külön véletlen volt, hogy a múzeumtól szinte egyenes út vezetett a hotelig, s útközben az egyik nagy kereszteződésben az Ephrussi-ház előtt találtuk magunkat... Remek véletlenek az ilyenek!
Aztán visszamentünk abba a múzeumba, ahová múltkor nem mehettünk be, s megnéztük az ott lévő Schiele-, Kokoschka- és Klimt-képeket, de csak az utóbbi tetszett, a többi kissé nyomasztó volt. Nem, nem kissé, hanem nagyon. Az Albertinában most impesszionisták voltak kiállítva, no, az már jobban tetszett, a meleg színek, duci pucér hölgyek, virágok, és a szemet gyönyörködtető tájképek.
Érezhetően kevesebb a tömeg, nem is láttunk kínai turistacsoportot, de azért a belváros nyüzsgő, a fiákerek lassan kocognak a mögöttük türelmesen araszoló buszokkal, sőt, ami nekem új volt, újabban elektromos autókkal viszik körbe az turistákat a Burg-nál. Sissi és a Mozart golyó még mindig nagy business, most sem találtam konyharuhát a múzeum boljában, de találtam hűtőmágnest a borostyánszemű nyúllal, amelyik néhány más társával együtt ott díszlett az egyik tárlóban. Szerényen, aprón, mintha nem is ő lett volna az egész kiállítás főszereplője, a könyvnek köszönhetően. Most felkerült a didergő Vénusz és a kis Ámor mellé a konyhában, a "kacsintós" Mt. St. Helens mellé, emlékéül egy újabb remek hétvégének.
Howth félszigete és a Bull-sziget csücske leszállás közben
