A korosodás szele

Na, ma jól megijedtem.

Tegnap a szokásos félórás szunyából azzal ébredtem, hogy zsibbadt a nyelvem. Jé, ilyen sem volt még. De hamar magához tért, és működött. Aztán estétől már készülgetett egy "migrén", mert szépen jelezte jöttét a remek meleg idő, napsütéssel, széllel. De reggel, amikor keltem, már eléggé fájt a fejem, jobb volt nem hajolgatni papucsért, mert úgy éreztem, loccsan az agyam.

(Mielőtt bárki szemforgatva folytatja az olvasást, igen, családunkban vannak hipochonderek, máskor is előszeretettel részletezem a bajaimat, de most nagyon megijedtem).

Felkeltem, a gép kikeverte a tésztát, majd vissza az ágyba egy órára. Elegem volt a lüktetésből, megettem két Excedrint, ebből egy nap ennyit szabad, aztán vártam a lórugásszerű bódító hatást, nem jött, fejfájás maradt, csak elviselhetőbben.

Kelés, kenyérformázás. Felfedeztem, hogy zsibbad a szám jobb oldala körül, tapogattam, jé, ilyen sem volt még eddig. Zsibbadt a jobb kezem hüvenykujja is, azta. De kis nyomogatás után, pár perc alatt eltűnt ez is, az is.

Aztán reggelikor akarom mondani V.-nek, hogy visz-e a piacra, s a számon csak egy egybefolyó értetlenség jött ki, mintha összekevertem volna a szótagokat. Többször nekiugrottam a mondatnak, ami nagyon s világosan ott volt a fejemben, de nem az jött ki a számon - elakadtam a szónál, mert nem a megfelelő szótag jött ki előbb.

Enyhe pánik. Mi van, agyvérzést kapok?! Végigfutott az agyamon, mire kell figyelni, mert van egy feladatsor, amiből megállapítható, hogy stroke-ot kap-e éppen az ember, de ebből nekem a szétnyáladt szavakon kívül más bajom nem volt, no, és a fejfájás, amit tapasztalatom szerint az időváltozás okoz. Nem szédültem, kiválóan láttam, emelgettem a karjaimat.

Vettem a mély levegőket, csak higgadtan, próbáltam újra kiejteni, hogy szombat, és Sheila, és piac, s ez csak sokadszorra sikerült. V. a mitsütszkisszűcssóshústsütszkisszűcs-öt mondatta ki velem, ez már csak később, a zuhany alatt sikerült is. Akkor már tökéletes voltam. Néhány percig tartott az ijedtség, de jól megijedtem.

Hétfőn megyek orvoshoz.

Visszatérés a hétköznapokba

Még régen megigértem a kert-torta képét. A marcipán-kerítést ne kérjétek rajtam számon:

A nap híre, hogy ex-főnököm felkért, hogy pretty please, májusi esküvőjére vállaljam el a wedding favour-ként a vendégeknek adandó sütik készítését. Biztos le vagyok terhelve a sok megrendeléssel, írta (hahh!), de szépen kér, vállaljam el. Persze, hogy elvállaltam. Felár nélkül, pedig ha írás van a sütin, akkor tíz cent a felár. Mert babrás.

S csendben irigykedem, mert San Sebastian-ba megy nászútra, és ott fogja tömni a fejét pintxo-kkal... De úrinő leszek, s még gratuláló kártyát is fogok küldeni.

Továbbá a manager megemelte a rendelt gingerbread men-ek számát, hurrá. Mesélte, hogy a húsvét előtt leadott sütik két hét alatt elfogytak. S sűrűn kérte elnézésemet, amiért elfelejtette otthagyni a pénzt a nevemre. Nem habzószájaztam, spongyát rá. Próbálok kevesebbet stresszelni, mert a dolgok olyan szépen passzolnak. Akárcsak az utazás alatt, ha baj volt, lett rá megoldás elég hamar. Idegeskedtem, feleslegesen. Autó kell - akadt ember, aki vasárnap is hajlandó miértünk kinyitni. Pénz kell - jönnek a megrendelések.

Majd apránként adagolva sztorizgatok, ami éppen eszembe jut. Most pl. ez, hogy az az autókölcsönző Debrecenben vasárnap kinyitott a kedvünkért, s ugyancsak vasárnap - igaz, várni kellett -, de odaküldték az emberüket, hogy a visszahozott autót fogadja. S bár koszos volt, nem kellett mosási díjat fizetni.

Ajánlom őket, s külön köszönet Hogya Gábornak, hogy vasárnap ellenére szóbaállt velünk.

Ha már Debrecen, még egy sztori. Míg a telefonhívást vártuk, hogy van-e kocsi, beültünk egy vendéglő kerthelyiségébe, a Nagyerdőben. Evetke később jött utánunk a gyerekeivel. Aznap volt anyósom születésnapja, így hirtelen ötlettől vezetve sms-eztem Evetkének, hogy tudna-e hozni egy kicsike gyertyát a vendéglőbe. Evetke megjött, rejtélyes kódszavakkal adva tudomásomra, hogy hozott. Míg anyósom a kicsikkel járkált a megmászható fafaragások között, apósom zsebéből a kezembe vándorolt a gyertya, szépen méretre törtem és az ebéd vége felé pisilés ürügyén bementem az épületbe, s egy öregebb pincért megkértem, tudna-e hozni egy szelet csokitortát, annak a hölgyek ott, s abba, kérem, tűzze bele meggyújtva a gyertyát, mivel a hölgynek születésnapja van. Elégedetten mentem a helyemre, hogy na, lesz meglepetés.

Úgy öt percre rá megjelent egy fiatalabb pincér, kezében forgatva a gyertyát, hogy sajnos, a csokitorta elfogyott, esetleg valami mást helyette... Asztaltársaim részéről hangos röhögés, köszönjük, de nem kérünk mást, ez meglepetés lett volna, felejtsük el.

Csalódottságomat a wc-ben bőgtem ki magamból. Most már erőlködhet a vendéglő, nem a kajájukról lesznek nevezetesek, hanem arról, hogy mennyire nem képesek venni a lapot.

***

Ma beszéltem a francia anyukával, aki elsőáldozós tortát rendelt. Úgy ajánlottak neki, hurrá. A Szamos-féle marcipán virágokat ajánlgattam neki, rózsaszínt a rózsaszín tortára. Még hezitál, ami a dekorációt illeti, de remélem, elfogadja az én ajánlatomat. A piacra pedig megkezdem a kávés-szelet gyártását. Szamoséknál kaptam csoki-kávészemeket, remekül néznek ki, itt még sosem sikerült vennem.

***

Ma mejöttek az egy hónap alatt felgyűlt leveleink, szépen összegumizva, az egész kupac. Nem mind örömhír, pl. az adóhivatal a tavalyi évre az előzetes adómat követeli rajtam (wha'?). Már írtam egy levélkét az adószakértőnek, hogy ezmegmi? S mit kezdjek vele? Mert én abban a hitben leledzem, hogy ráérek az adóbevallással foglalkozni úgy szeptember magasságában. Nagyon béna vagyok az ilyesmihez, valakinek fogni kell a kezecskémet, s vezetni és szájbarágni, hogyan is megy ez. Még hogy üzletasszony, haha.

A sokadik mosás szárad, az elraknivalók elrakva, elosztva. A könyveknek ellenben nincs helye... Az uram ma megküzdött az olvasatlan mailjeivel, s sikerült emberi időben hazajönnie. Estére rántott husi és paradicsomos-hagymás saláta. Tegnap este Ica barátosném bodzaborával köszöntöttem fel magam.

Újra sínen vagyunk.

Otthon, édes otthon!

Tegnap este 9-kor megérkeztünk. Most - túl azon, hogy gyorsan megírom ezt a bejegyzést -, fogalmam sincs, mivel kezdjem a hétköznapokba való visszarázódást. A mosógép megy, odakint tíz fok, furcsán kivilágosodott és kivirágosodott kertemben bólogatnak a nárciszok... Itt még tavasz van, az ír légtér vulkáni hamu miatt megint zárva, hétvégi újságok halma áll olvasatlanul, némelyik virág átültetés után kiállt, a terasz kövei között sanda gyermekláncfüvek törtek fel, és terültek szét, a parkánymérges edényt fel kell tölteni...

De tegnap éjjel saját ágyban aludtunk, saját lepedőn, saját paplan alatt, mélyen, fura álmokkal... Jó volt újra itthon lenni, ismert tárgyak között, a saját kis szemétdombunkon.

Az utolsó három nap utazással telt. Közben egy müncheni megállóval, ahol Gabi, régi barátnőm és osztálytársam vendégszeretét élveztük. Utána Calais, a Nürburgring-nél kötelező megállóval. Mázlink volt, annak ellenére, hogy "race weekend" volt, a nagy pályát nyitva találtuk, muszáj volt megejteni a körbemenetelt. Itt is drágább lett a jegy. Furán festettünk a sok nagyszerű autó között a poros, macskalábnyomos, kissé óvatosan haladó Böhömmel, akiről hiányzott az elülső logó. Végső megkoronázásaként a szabadság alatti kellemetlenségeknek, ezt lelopta valaki róla az egyik Budapesten töltött éjszaka során. Remélem, leszárad a keze.

V. azért próbált száguldozni, ami sikerült is, én kellő hangerővel sikoltoztam, mert voltak izgalmas pillanatok. Számára, azt hiszem, ez volt a szabadság tetőpontja.

Szert tettünk egy újabb utazó birkára, akinek kék fejkendője van és Martina a neve (az egyetlen Aston Martin emlékére, amit német autópályán láttunk). Alighanem azért nem vette meg senki (az utolsó előtti darab volt a kellemes útszéli kajáldában), mert az egyik lába rövidebb. (Így legalább könnyebben megáll a dombon - így V.)

Annyi írnivaló lenne még... Az új-régi ismerősök, akikkel most találkoztam először szemtől-szembe, Horasz, Cat, Bodzás Zsuzsa Gannáról... A gombfoci-est, amit még sikerült beszorítani egyik estére, ahol jegyzőkönyv-vezetőként vettem részt, és beüzemeltem a házigazda még sosem használt sütőjét. Az angol határőr fura, csevegős, vajon-mit-akar-tudni-igazából kérdései a pembroki kompkikötőben... Ahol fel merte tételezni, hogy csakis a pénzért vagyunk Írországban, s a kis lelkemnek ez baromian rosszult esett, így helyesbítettem... Az óriási felhőszakadás Belgiumban... Az az "ismerem, mint a tenyeremet" érzés a Csalagút bejáratánál... Annyi írnivaló lenne... De most vár a sok tennivaló. Megrendelés is futott be, a kávézóból is várok hívást... Mindennek ülepednie kell.

Ugyan megfogadtam, hogy ilyet aztán soha, de most felteszek egy képet, öcsém készítette a házuk előtt. Én azt hittem, a fiát fényképezi csak, de a jelek szerint én is ráfértem a képre. A hazaindulás előtti pillanatok ezek. Azért állok ilyen csáb-pózban, mert Ákosnak mutattam éppen, milyen pózt vágjon Böhöm előtt. Szerencsére nem hallgatott rám.

Itthon vagyunk megint...