A múlt heti bagettsütés eredményeivel inkább nem dicsekednék. Nincs mese, a formázást még gyakorolnom kell. Azt hiszem, Bertinet a felső két bagettet "elfogadható"-nak ítélné, a többire pedig valószínűleg fújna egyet. Kezdjük ott, hogy 23 inch hosszúnak kellene lennie, mert ennyi egy hagyományos francia bagett hosszúsága. Ez még keresztben sem férne a sütőmbe, ezért készültek "demi" bagettek. Mind egyforma súlyúak, de a formázásnál, ami gondos nyomogatásból, hajtogatásból, hüvelykujjra hajlítgatásból állna, sikerült ilyen nyomoroncokat készítenem. S ahol nem nyomogattam elég gondosan, ott szépen kidurrantak sütés közben, ami - ugye -, súlyos bűnnek számít egy olyan precíz dolognál, mint a bagett. Szóval: megbuktam!
A másik gondom az, hogy mit csináljak a gyakorlásként sütött kenyerekkel. Napokig azon élünk, de csak a hájunk nő tőle. Így most átugrottam a különféle bagettípusokat a könyvben, a nagy mennyiség miatt, a leves mellé süthető gömböcöket is kihagyom, mert nem igazán tudok mit kezdeni huszonvalahány darabbal (az Üzemben nem szolgáljuk fel őket, az emberek leves mellé szódakenyeret várnak el). Így most két vekni magos kenyér kel, este csirkét sütök, zöldségleves rotyog a tűzhelyen, ezen fogunk élni, amíg el nem utazunk Párizsba.
***
Tegnap piac után néhány lelkes tag összepakolt, és felautóztunk Glencullen-be, ahol amolyan local Gathering-et tartottak. Ennek része volt az iskolában kialakított pár óráig nyitva tartó piac, amire mi is meghívást kaptunk. A helyi önképzőcsoportok, sportklubok toboroztak, voltak bóvliárusok is bőven, zene, amire lehetett ugrálni és line dancing-elni. A piacról megmaradt eladatlan dolgaimat, illetve az erre az alkalomra sütött, zöldbe és narancssárgába ötöztetett sütijeimet vittük fel, a többiek hoztak lekvárt (nagy sikerrel, sok fogyott), további tortákat, sütiket, scone-okat... Sajnos, meglehetősen felemás idő volt, az erős, pultot bontogató szél, és alacsonyan szálló felhőcskék, amik főleg ott a hegy tetetjén tűntek fenyegetőnek, veszélyeztették a rendezvény sikerét. V. is jött velem, önfeláldozóan tűrte egy darabig a szelet, játszotta a csali vevőt, tolerálta a zajongó gyerekeket, majd átült a kocsiba, hogy ott vár meg.Csak két órát bírtam.
Az iskola udvarán álldogálva jutott eszembe, hogy ennek a sulinak a falán van egy emléktábla, egy igen fiatalon meghalt helyi kislány emlékére. Véletlenül tudom ezt, mert olyan "kicsi a világ". Talán már meséltem ezt a szomorú történetet, de most megint eszembe jutott. Egyszer, pár éve, mert én olyan mazochista vagyok, két anyáról néztem dokumentumfilmet, akik - gyermekeik elvesztése után -, megalapították az Anam Cara (Soul Mates, Lelkitárs írül) segélycsoportot, gyászoló szülők számára, mert addig nem volt ilyen intézmény az országban. Az egyik anya nyilatkozata közben videókat mutattak a kislányáról: nézem az épületet, az előtte rohangáló gyerekeket, s lassan leesett, hogy én itt jártam, találkoztam ezekkel a gyerekekkel. Mégpedig azért, mert az ismerősünk, Anikó volt náluk babysitter. Három gyerek volt, s amikor egyszer meglátogattuk Anikót, mindhárom körülöttünk rajzott, lehetetlenné téve a beszélgetést. Végigcipeltek bennünket a házon, bemutatva minden szobát, s az egyikük, Rachel, büszkén mutogatta pirosra festett körmeit. Elkapatott, zajos kis jószág volt mind a három, Anikó haragudott is, hogy elszúrták a tervezett közös ebédet, amire meghívott bennünket. Anikó nem sokáig maradt náluk, hiába a szép nagy ház, a gyönyörű környék, a ház fent volt a hegyen, a buszközlekedés kriminális, ő pedig látni akarta a világot, nem bezárva lenni, s még azon a nyáron, a csatlakozás nyarán elköltözött onnan. Nem is hallott többet a családról, mint ahogy mi sem. Fogalma sem volt róla, hogy a család középső lányának súlyos betegségét alig pár héttel a távozása után állapították meg.
Ezt a családot, ezt a kislányt, Rachelt láttam viszont a tévén, évekkel később, az esti dokfilm képein. A mamája elmesélte történetüket, hogy hogyan találtak egy másik anyával egymásban kapaszkodót, s ez adta az ötletet, hogy megalapítsák ezt az azóta is sikerrel működő csoportot.
Most pedig, újabb évek elmúltával, a wc-t keresgélve, az iskola folyosóján ott láthattam a kislány emléktábláját, ahogy iskolai egyenruhában mosolyog társaira, akik közül sokan már nem is tudják, ki ő, mert túl fiatalok, nem ismerték.
Anikó azóta Dubai-ban él, férje van, kisfia. Időnként írunk egymásnak. Én, a kis buzgómócsing megírtam neki pár éve a történetet, a véletlen felismerést, akkor írt is a családnak egy emailt, aminek megfogalmazása fölött sokat töprengett, mert mit mondjon az, aki csak pár hónapig volt részese az életüknek, hogyan fejezze ki megdöbbenését, sajnálatát? Nem volt könnyű dolga. A mostani találkozásomat Rachel emléktáblájával nem fogom neki elmesélni, egy kisbabás szülőnek aligha tenne jót az ilyen.
***
A hetem egyébként nagy hajtásban telt. Már kedden eleget túlóráztam, aztán itthon folytatódott a sütés. Nem volt időm kerti kiüléshez, kötögetéshez, lassan készül a sál. Ellenben a LUAS-on olvashattam eleget, be is fejeztem egy nagyon klassz regényt, Elizabeth Strout Olive Kitteridge c. könyvét. A borítót elnézve igazi nyálas női regényre tippeltem (ajándékba kaptam a könyvet), aztán hamar rájöttem, hogy kár volt aggódnom. Az olvasott, igen csak művelt barátnőmtől, Elenától - akitől a kötetet kaptam - rosszat csak nem kaphatok, s különben is, don't judge a book by its cover, hahaha. Remek regény volt, egy nőről, akit a rövid történetek során egyre idősebben látunk viszont, s minden történetben, amely egy tengerparti kisvárosban játszódik, vagy feltűnik egy kicsit, vagy főszerepet játszik, vagy csak futólag megemlítik, de akárhogy is van, egyre többet tudunk meg róla, az életéről, döntéseiről, sorsa alakulásáról. Kicsit ellenszenves, de nagyon emberi hősnő. Nagyon tetszettek az öregedésről és a házasságról írt sorok. Nemrég olvastam, hogy az írónőnek új regénye jelent meg, The Burgess Boys címmel. Lesz mit rárakni a kívánságlistára!
A Kacsás túráról megjött a visszajelzés, minden OK, sőt, kedvesen felhívták a figyelmemet, hogy a kért időpontban még nincs sötét, menjünk egy órával később, hogy maradéktalanul élvezhessük Párizs fényeit. Remélhetőleg sötét lesz akkor már! A telefonon már beállítottam a párizsi időjárásjelentést, s úgy tűnik, rövidnadrág lesz a nyerő öltözet. Az esküvőre világos nadrág és fehér ing lesz az öltözetem, nincs jobb cuccom, s sejtésem szerint nem egy kiöltözős alkalom ez az esküvő, amit egy galériában tartanak. Nagyon várom már, jó lesz látni Amandát, részese lenni a nagy napjuknak!
