Kezdődnek a viharok

Azt hiszem, nem ez lesz az az este, amikor kirakom a karácsonyi koszorút az ajtóra. Odakint igen vad szél üvölt, néha meglepően durvát és nagyokat lök a bokrokon, s máris felgyűlt egy nagy adag levél az ajtó előtt. A macskák sehol, a délutáni enyhe és akkor még szélmentes, szinte tavasziasan lágy időben - 13 fok! - nyilván kint élvezték a szép időt, s most ki tudja, hova bújtak be a szél elől. Hiába hívogattam őket vacsorázni. (V. alighanem forgatja a szemét, amikor ezt olvassa, mert igen, van reggeli ideje és vacsora ideje a dögöknek.)

Nem volt időm híreket olvasni, de most megnéztem, s lám, a szezon első, az ír meteorológusok által Atiyah-nak nevezett szélviharhoz van most szerencsénk. (Most vagy fejlődnek, és dúl a multikulti, hogy már nem Aoife vagy Aisling nevet kapnak a viharok, hanem ilyen egzotikus nevet, vagy kifogytak az A betűs nevekből... ki tudja.)

A szél késő délutánra érkezett meg, se sebaj, gondoltam, legalább nem esik. Piac után becsomagoltam egy nagy adag sütit, egy új kliensnek, s a terv az volt, hogy leadom, aztán elmegyek az RDS nevű kiállítócsarnokba, megnézni a mostanra Gifted-nek keresztelt karácsonyi kézműves vásárt (korábban csak ez volt a neve: Kézműves Vásár.). Aztán kiderült, ma csak 7-ig van nyitva a vásár, mire odaértem volna, egy órácska maradt volna csak nézelődni, az pedig - tapasztalatból tudom -, nem elég. Így ez holnapra marad. Helyette leadtam Shanna-nak, az új kliensnek egy nagy adag süteményt, amit egyből osztani is kezdett az éppen ott tartózkodó vásárlóinak (ajándékboltja van, ír festők, ékszerkészítők, kézművesek termékeit árusítja). A vásárlói egyből névjegyet kértek, látva a sütiket, én pedig csendesen dagadtam. 

Ezeket a függőket kérte Shanna, az új kliens

Munkabeosztás

A mai piac katasztrófális volt, rengeteg sütiszelet megmaradt, kétségbeesetten tukmáltam mindenkire zárás után. Jövő héten nem fogok ennyit sütni, hanem a karácsonyi dolgokra koncentrálok, dekorált sütik, kisházak, amúgy is rengeteg a megrendelés, nem is bánom, ha a szokásos szeletekre nem kell az idő. Gyakorlatilag tele vagyok rendeléssel. Ma még beesett egy mézesház rendelés, Loreto-tól, minden évben rendel, a már kamasz gyerekei mindig kikunyerálják, hogy legyen mézesház az asztalon. Ehető díszben idén sincs hiány: ugye, vettem eleget még Seattle-ben, kaptam ajándékba ablak alakú cukrokat Hollandiából, és kaptam egy érdekes, meg nem mondom milyen édességet az élelmiszerbolt amerikai szekciójában: szép szabályosan megcsavart tömör, kemény vörös zselérudak, azokkal fogom kirakni a tetők szélét. 

Közben megnéztem, V. merre jár (jelenleg Grönland és Izland között), mert ezt a hetet Seattle-ben tölti, munkával, rengeteg meeting vár rá. Utolsó bejelenetkezéskor még elárulta, hogy bébis családok ülnek előtte, mögötte, így nehéz útra számít. Pedig mennyire ajánlottam neki a füldugót, mégsem vitt magával... Én már egészen rászoktam. A szomszéd kései zuhanyozása,  Zajosék, vagy egy megvadult riasztó nem gond már.  

Szóval neki is sűrű hete lesz, de talán lesz alkalma a városban összefutni a barátokkal, ha csak egy kávé erejéig is. Viszi magával a személyre szabott ajándékokat: a mézes Mikulások éppen belefértek a szállításukra kinézett dobozba, mintha ki lett volna számolva, pont belefért a 18 süti a barátainknak és a gyerekeiknek:

Ez a hét - nem mondok újat - így majd kemény munkával telik, egyedül leszek, nem számítva a macskák társaságát. Manci már nagyon magabiztosan követeli ki magának az erre kijelölt cipőkefével való bundaápolást, hosszan elnyúlik a szőnyegen, s teszi-veszi magát a kefe alatt. Amúgy jobbára alszik egész nap a sarokban, nem zavar sok vizet, bár néha vernyákolva odajön, hogy akkor most babusgassam. Jó tömör téli bundája van már, csuda vaskos. 

***

Az elmúlt 3 hétben gázszerelőket üldöztem, hogy meglegyen az éves bojlerszervíz. Hívtam először azt az embert, aki utoljára ellenőrizte. Majd jön, mondta. Hívott is, de szombaton, amikor piacon voltam, V. pedig Magyarországon volt, nem volt, aki beengedje. Jó, akkor majd jövő hét, így ő. Vártam, üzentem, se kép, se hang. Próbáltam egy másikat, aki itt lakik fent egy utcányira, többször láttam már a céges logóval ékes kocsiját, s igen nagyon ajánlották. Januárra be tud írni, mondta kissé morcosan a telefonban. Nekem előbb kellene, mondtam, így november végén. Akkor keressek valakit a netről. Kérdeztem ismerősöket, ajánlottak egyet, az is helyi. Őt is üldöztem egy darabig telefonnal, üzenetekkel, azóta is várom. V. közben hazajött, ő a kollégái által javasolt dublini embert kereste meg, december 20-ára be is tudtak volna minket ütemezni. Á nem, hagyjuk - így én, kis naív -, kerítek én egyet, aki előbb jön. 

Megpróbáltam a 3. helyi céget, visszahívás nuku, így gondoltam, a bejáratott utat próbáljuk megint (miért is nem azt próbáltam legelőször?). Minden szolgáltatónak megvannak a szerződött emberei, eddig mindig velük nézettem meg a bojlert: mivel a szolgáltató ad időpontot, s előre ki is fizetem a szervízt, a szerelő tényleg ki is jön az adott időben, s nem kell térdre borulva imádkozni, hogy kegyeskedjék kifáradni, ha egyszer már azzal hirdeti magát, hogy no job is too small. 

Slusszpoén? December 20-án jön a szerelő... 

***

Közben V. gépe elérte Gröndland partjait, sőt, lassan már el is hagyja... talán lát is valamit belőle. Azt írja a weboldal, félórával előbb leszállnak majd, talán volt egy kis hátszelük, haha... Itt már órák óra sötét van, de ha kinézek, a naponként szaporodó karácsonyi fények igen szépek a lakások nappalijaiban. Lassan én is felrakom őket a lakásban, hadd legyen kicsit ünnepibb hangulat a munkás hétköznapokban. A Christmas FM már régóta segít a munkában, nem bánom, hányszor ismétlik a klasszikusokat, jó hallgatni a karácsonyi dalokat. Odakint továbbra is hangoskodik a szél, s a kopogásból úgy sejtem, az eső is megérkezett mellé. Holnap egyedül bámulok majd az ádventi gyertya lángjába, s próbálom majd ignorálni a bojler gyanús hörrenéseit. Remélem, nem talál hibát a szerelő...

Ház - utóhang

Mint egy gyerek, úgy izgultam, s néztem az órát... Most indulhatnak az ügyvédhez, most olvassák fel a szerződést, most írhatják alá... Aztán jött a telefon, aláírták, a vevő fizetett, mindenkinek megvan a része.

S kész. Elkelt a ház, amihez időnként fel-feltörő nosztagia köt(ött), évtizednyi emlék, vidám és kevésbé vidám, boldog és kevésbé boldog napok. Néhány kisgyerekkori emlék. Nagyanyám, nagyapám, anyám múltja. Az enyém. Nincs mese, ki kellett pakolni, mert az új tulaj máris dolgozik a házon. Ez is az öcsémékre marad, megküzdeni a régi vackokkal, Apu cuccaival, amit majd tárolni kell valahol, a sok fontos iratot, mert Apu - akárcsak én - nehezen szabadul mindentől, mert ki tudja, lehet még egy fontos sor egy több évtizedes iratban. Aztán képet is küldött öcsém, megpakolt furgon, rengeteg régi ajtó- és ablakkeret, s egy ismerős heverő az oldalára állítva a kölcsönkapott furgon közepén: pillanatnyi szívfájdalom, azon a kanapén üldögélt évtizedeket nagyapám, azon a rugós, középen kissé púpos, ódivatű kanapén. Ki hinné, de megmaradt valahol. Amit lecseréltem a saját gyerekkori ágyamra, melyen  aztán még egy évtizedig aludtam ebben a házban. Macskával, kutyával, de leginkább egyedül, télen a radiátorhoz simulva, nyáron a nyitott ablakon át a vízmű fel-felhörrenő szivattyúira fülelve. 

Mint kiderült, sok szirszart rejtegetett  a ház, a pince, öcsém meglepő módon inkább vidáman mint bosszankodva mesélte, mik kerültek elő, nagyapám titkos pálinkafőző egységén keresztül két kis vaskályháig, hűtőszekrény csomagolásán át volt ott minden, ami az elmúlt majd 60 év alatt felgyűlhetett. De inkább próbálok nem gondolni rá. A névtáblát kértem csak a házból, s nagyanyám régi, száraztészta-tartó fémdobozát.

Persze, azért szomorú is az ilyen kipakolós munka, elválni egy házrésztől, de családom összes tagját inkább a megkönnyebbülés fogta el, amikor a szerződést aláírták. "Most már omolhat." - mondta öcsém. Felhagyhatok a felújítással kapcsolatos futó ábrándjaimmal,  a reménykedve ellenőrzött lottószelvényeimmel, majd elsétálunk arra tavasszal, s megnézzük, mit hoznak ki belőle. Remélem, nem lesz olyan áldatlan állapotban, mint keresztanyám egykor szép, ápolt kertű háza vidéken, ami mostanában egy sáros, kutyataposta udvarú putrira emlékeztet inkább, ott, a kocsma szomszédságában.

Gondolom, a kert fáit ki fogják vágni. Kell majd egy új bejáró, hogy hozzáférjenek az építkezés során. Biztos csinlnak szennyvízelvezetőt... Vajon mennyire fogják megmozgatni a talajt? Kivágják majd Gizi macskám fölül a többméteres tiszafát? Mi lesz a meggyfával - útban lesz az is. Ahogy útban lesz a sok medvehagyma, a tuják a kerítés mellett... 

De csitt. Ez már nem az én ügyem, nem az én gondom.

***

November jó sűrű hónap volt, s a megrendelések azóta is jönnek. Kezdem érezni, meddig tart nálam a határ, mi az, amit meg tudok csinálni, úgy értem, még kedvvel, s nem nyögve, hogy jajistenem, ezt minek is vállaltam el. Szerencsére elég változatos a meló, s jó zene is van mindig, hoy átsegítsen a nehezén. Rengeteg porcukrot használok el cukormáznak, s tele sütivel a sok dobozom. Nem veszek fel már több rendelést, csak az Üzemre és a piacra koncentrálok, megpróbálom ezeket jól ellátni. 

A kedvenc, megbízható szaténszalag-forrásom megszűnt, feldobta talpát a bolt. Egészen jól ment addig, amíg az Üzem mellett volt, aztán egy melegekkel kapcsolatos botránya és az azt követő kampánynak köszönhetően megcsappant a vásárlóköre. A vallásos tulaj nem akarta engedni, hogy egy, a bolt hátsó helyiségeiben rendezett esküvői kiállításon egynemű pároknak való tortadíszek is szerepeljenek. Ugyanakkor gond nélkül elkészítették a meghívóikat a boltban. A botrány lassan csitult csak el, s Paul eladta a boltot, s az épülethez tartozó műhelyeket is. Először csak egy külvárosban üzemelt a bolt új tulajdonos kezében, s mindig számíthattam rájuk, ha szükségem volt szalagra. Most már csak neten lehet elérni őket, illetve már úgy sem, mert nem válaszolnak emailekre. Még szerencse, hogy a közeli bevásárlókomplexumban egy bútorszöveteket árusító bolt most már kézimunkához, ruhavarráshoz való dolgokat is tart, s így sikerült hozzájutnom szép szalagokhoz. 

Ma a nagybaniban bevásároltam apró cukorkákból, hogy legyen mit a kis mézes házakba tenni. Még sosem vettem 3 kilós cukorkacsomagot, ennek is eljött az ideje. Az áruházban pedig nagy örömömre az amerikai termékeknek fenntartott polcokon találtam egy újdonságot: elvileg eperízű, hosszú, csavart zselépálcákat, amiket majd rá lehet rakni a nagy mézesházak tetejére, jelezve a tető szélét. Ízre valami borzalmasak, de kinézetre csudásak. Ha az embernek sok színes, erősen ízesített dekorcukorra van szüksége, ezekre az amerikai termékekre mindig támaszkodhat.

Aztán, mert útbaesett, bementem a kertészetbe, ajtódíszért. Sokáig mászkáltam körbe-körbe, olyan ajtódíszt keresve, amin nem volt Made in China műanyag dekoráció. Végül egy gallyacskákból és mohából kötött kis koszorúra találtam, egészen el volt dugva a sok műfenyő és műtoboz és műbogyó közé. Pár borostyánlevéllel és a piac melletti susnyából szedett bogyóval szerintem jól fog kinézni.

Apropó, borostyán. A telepen már több mint etgy hete vágják vissza a fákat. Sokszor hallani a fűrészt, s látni a nyomaikat, néhol egészen drasztikus volt a kopasztás. Rejtély például, hogy a velünk szemközti tömb előtti csodaszép nyírfát miért kellett derékban levágni?! Akárhogy is sütött a nap, nem vetett egyetlen lakás ablakára sem árnyékot, olyan szép volt leomló ágaival, arany leveleivel... vajon kinek lehetett útjában? Most a többi fa is csutkára lett vágva, igaz, a leveleik már lehullottak, kopaszak lennének amúgy is, de valahogy olyan most a telep, mintha erősen elkopott boszorkányseprűkkel lenne teletűzködve.

Ma munka közben hallgattam a fűrészt, s felvillant a fejemben a villanykörte: miért is nem kérem meg ezeket az embereket, hogy vágják vissza a hátsó kert falán túlburjánzott borostyánt? Tudom, tudom, télen a sűrű levélzet menedék a madaraknak, de menedéknek ott a fal túloldalán lévő elvadult kert, s bogyó is van ott elég. Öcsém mesélte, hogy a ház falára felfuttatott - amúgy nagyon látványos, s a madarak által is kedvelt - borostyán hogyan nőtt bele a falba, szinte lefeszítve itt-ott a vakolatot, kikezdve a téglákat. S mivel nem vagyok meggyőződve a kerti falunk tartósságáról, s a kilátást is egyre jobban takarták a felfelé nyúló ágak, a borostyánt már régóta halálra ítéltem. Amennyire elértem, levágtam az alsó ágakat, de néhol már kétujjnyi vastagon tekeregtek az ágak, ráfeszülve a fal tetejére, nem fértem hozzájuk.

A kertész alaposan megnézte az ágakat, hümmögött, hogy így meg úgy, elég vastagok ezek az ágak, s ezeket neki majd el kell vinnie a szeméttelepre, mert itt nem hagyhatja... Végül kedvező árat mondott, s még az ágakkal sem nekem kellett bajlódnom, remek. Miután végzett egy fával, nekitámasztotta  a létráját a falnak, aztán megcsodálhattam, hogyan egyensúlyoz a falon, s a jó kis Stihl-fűrésszel hogyan vet véget a borostyán uralmának. Tavasszal a másik, öregebb kertész azzal érvelt, hogy nem akar hozzányúlni, kell a fészkelőhely a madaraknak, de most már a bogyókat is leették róla, menjen. Igaz, hogy most elég érdekesen néz ki a fal teteje, a kiálló ágcsonkokkal, amiken majd finomítani kell, ne legyen olyan, mint egy tépett bozont, de újra látom a háztömbök tetejét, és a távolabbi fákat. Ez is megvan. 

Amúgy a telepen már két hete felbukkant az első karácsonyfa. A városban is égnek a fények, hangulatos végigautózni az utcákon. Szó volt róla, hogy a zenepavilonban is állítanak karácsonyfát, de nem akadt szponzor, és vandalizmustól is tartanak. Így csupasz maradt télre a szépen felújított épület: