Itteni mértékkel... -1 Celsius itt a parton, lefagyott szélvédők, amiket még délben is kaparászni kell, ha el akar menni az ember vásárolni. Havat is igértek, esett is, a sziget északi részén, mutatta a levelibéka, merre kanyarodik a sarki hideg farka, erre felénk nem fog esni hó, de máshol, északon és Angliában, no ott fog. Vagy már esett is.
Ez persze, nem azt jelenti, hogy ne fáznánk, a fűtés is sűrűbben kapcsol be, én pedig próbálom nézni a pozitívumot ebben is. A vörösbegy most már magabiztosnak nevezhető mozdulatokkal ugrál oda a kirakott kezemhez, nyilván éhes, csippenti le a tenyeremről az őt érdeklő magokat. Néha akkor is megjelenik, s egyből ideül az ajtó elé, amikor mozgást lát az ajtó mögött, nem nekem kell ajtót nyitnom, s nézegetnem, hogy itt van-e a közelben.
Azért kebelbarátok még nem vagyunk, nagy szánysurrogással távozik, ha véletlenül megmozdulok, s rájön, hogy a kézhez egy test (nagy test) is tartozik. De már kiülhetek az ajtó elé, a lényeg, hogy a kezem közel legyen a talajhoz, s ideugrálva lássa, mi van benne.
Rárepülni még nem mer.
S arra is felfigyeltem, hogy megtalálták az előkertből a háztömb előtti fára átrakott etetőt. Sőt, az imént azt is láttam, hogy a Manci által hátrahagyott macskakaját is megdézsmálta egy kis vörösbegy. Hogy az én haverjaim egyikre volt-e (kettő jár a hátsó kertben), vagy egy másik, nem tudom, fogalmam sincs, mennyi az egy négyzetmérerre eső vörösbegyek száma a környéken.
***
Apám négy évvel ezelőtt pár napig találkozgatott egy angol* íróval, aki a Pán-Európai Piknikről akart könyvet írni. Apu egy csomó anyagot másolt és mutatott neki, tolmács segítségével leveleztek egy darabig, aztán...
(Míg ezt írtam, megint itt ugrált a vörösbegy a bejárati ajtó előtt, s megnézte, maradt-e még kaja a macska táljában. Ajtót nyitottam neki, s kiszórtam pár apróbb darabot, s a bátorságáról úgy ítélem meg, hogy az én egyik haverom volt. Igaz, ugyan, hogy lelkes ugrálása közben laposra ugrálta a dísz ciklámenjeimet, de oda se neki. Felkapott egy kis szárazkaja-darabot, s most azon nyammog valahol.)
... az író igért egy ajándék kötetet a készkönyvből Apunak, de azóta sem jött erről hír. Apámnak ajándékozta egyik korábbi könyvének egy példányát, amely a határok térsadalmi szerepéről szól, 9/11 után, s azt Apu lelkiismeretesen el is helyezte a Piknikről szóló állandó kiállítás egyik ... "vitrinében". ("... ami a legkorszerűbb elvek alapján készült, talán ma a kontinensen nincs is, csak Angliában, ilyen szintű... vitrin", hogy nagyokat idézzek.)
A Piknikről végre megjelenő könyvet most hirdették a hétvégi újságban, ott olvastam róla elemzést, rögvest tovább is küldtem Apunak, ő pedig cserébe átküldte a fotóit, amit az íróról készített még annak soproni látogatása idején. Gondolom, sokáig dolgozott a könyvön, no és közben volt ugye egy pandémia is, ezért jelenik meg csak most, januárban. Megrendeltem, hangoskönyvként is, s majd viszem Apámnak ajándékba 81. születésnapjára. Tökéletes időzítés!
***
Apropó, honnan látom, hogy a bejárti ajtó előtt ugrál a madárka? Oda néz egy padlóig érő ablakunk, s előtte van egy kényelmes fotel, letakarva az iraki esküvői szőnyeggel, az mostanában az alkotó/olvasó sarkom. Ott üldögélek tea és laptop társaságában ha rámjön az alkothatnék. S mint valami függöny mögül leselkedő öregasszony, azt is látom, ki mikor jár el előttünk. Nem mintha érdekelne...
***
Két bekezdés között nagyot haladtam vörösbegy-szelidítésileg: bementem a szobába, s azonnal megjelent, hogy látta, felkapcsolódik a villany. Kiültem az ajtó elé, kinyújtott kezemben a kis maréknyi maggal. A közeli virágtartóra röppent, nézegetett egy darabig, én csendben fagytam, majd a kezemen landolt, de éppen csak annyi időre, hogy felcsippentsen egy magot, s máris ellökte magát s elrepült. Ezt még megismételte négyszer, néha kolibriként állt a levegőben, mialatt én befelé vigyorogtam, mert abban biztos vagyok, hogy hangos nevetéssel végleg elriasztottam volna...
* amerikai, Hollandiában él...
