Leenane hídja

Amikor még eszembe sem jutott, hogy valaha majd itt fogok élni, láttam egy ír filmet, The Field (A legelő) címmel. Az egyik legismertebb ír filmek közé tartozik, két kedvencem is játszik benne, a néhai Richard Harris és az egyáltalán nem néhai John Hurt. Utóbbi - állítólag -, a hozzánk közeli Roundwood falucska egyik kocsmájának rendszeres látogatója volt, mert - jó pár ír és angol hírességhez hasonlóan - családjával Wicklow megyében élt, míg el nem vált, s el nem költözött Angliába. Aprócska érdekesség még, hogy a filmben szerepel Malachy McCourt, aki Frank McCourt, a nagy sikerű Angyal a lépcsőn írójának testvére. Ő szintén írt a gyermekkorukról egy könyvet, A Monk Swimming címmel. (A könyv fura címe onnan ered, hogy Malachy gyermekkorában félreértette az "Üdvözlégy Mária" egyik sorát, mely angolul így szól: "amongst women"...

Ha valaki nem ismeri a filmet, nézze meg, ha teheti, mert sokat elárul az írek földhöz való viszonyához. A filmben a keményfejű, kevés szavú ír paraszt mindent megtesz azért, hogy az általa évtizedeken át bérelt legelőt megvegye, s ezért keresztül gázol mindenen és mindenkin, ha kell.

Amikor kijöttem V.-hez látogatóba, nagyon örültem, hogy első országjáró túránkon elvetődtünk Leenane-ba is, mert hallottam, hogy a filmet a falucska közelében, illetve a faluban forgatták. Sőt, különös örömmel töltött el, filmbolondot, hogy megálltunk annál a vízesésnél, ahol a film egyik fontos jelenete zajlik. Az már csak hab volt a tortán, hogy ott bámészkodtamban a vízből felvetődő lazacot láttam... A vízesés mellett ugyanis van egy kis csatornácska, amin át a vonuló lazacok fel tudnak úszni az ívóhelyükre.

(Yorkshire Mick fotója)

S akkor ott van még, ugye, a The Beauty Queen of Leenane című darab, amit már említettem korábban, s melynek nagy rajongója vagyok.

Leenane kis légypiszok az térképeken, a maga 14 lakosával nem kifejezetten világváros. "Connemara Kapuja", mondják. Csodaszép helyen fekszik, mindjárt ott van a Killary Harbour, mely Írország egyetlen fjordja kitüntető címmel dicsekedhet. Pár száz méterre a falutól a kikötőből hajótúra indul, megmutatják a fjordot: végighajóznak a teljes hosszán, a fedélzetről megbámulhatjuk a lazacnevelő telepeket, a dombokon lévő régi burgonyaültetvények nyomait, az ún. lazy bed-eket. Így hívják a Nagy Éhínség idején elhagyott ültetvények után maradt ágyásokat.

A Leenane-i Kultúrális Központ (mert az is van ám) épületében található a Gyapjú és Birka Múzeum. Egyetlen terem mindössze, de nagyon érdekes. Ha szezon idején látogatunk oda, még a fonalsodrást is bemutatják, megtanítják nekünk. Kedvencem a múzeum kiállítási tárgyai közül egy poszter, amely a különféle birkafajtákat ismerteti, képekkel, rövid leírásokkal. Van köztük egy birka, amelynek mintha kutyafeje lenne, ritka ronda jószág. Az ismertetés utolsó sorában oda is van írva: Népszerűtlen a tenyésztők között.

Egy ismerősöm, aki túrákat vezet Írországban, elmesélte, hogy milyen kedvesek voltak hozzájuk a múzeumban. Amikor a busznyi magyar elözönlötte a múzeumot, és szokatlanul nagy érdeklődést mutatott a kiállított tárgyak iránt, a múzeumban idegenvezetőként dolgozó ír kislány úgy gondolta, érdemes egy kis plusszal meghálálni a figyelmet. Kivitte a magyarokat az épület mögé, rázni kezdett egy vödör eledelt, mire a közeli dombról leözönlöttek a birkák, s rohantak a kaja felé. Csattogtak a fényképezőgépek!

Leenane-ból indul (Louisburgh felé) az ország szerintem legszebb autóútja. Az R335-ös. (Amikor áradoztam róla egy utazási irodának, egy az egyben átvették a mondataimat a brosúrájuk számára :-)) A falut elhagyva hegyek között, folyóvölgyet követve kanyarog. Nagyon szép a táj, akár süt a nap, akár esik az eső, sűrítve kapjuk mindazt, amit az ír táj csak nyújtani tud. A hegyoldalra felkapaszkodott birkák pöttyeit, a hanga liláját, a hegyek közé szorult felhők komor szürkeségét, a hegytetőn átbukó, egyre lejjebb ereszkedő felhőket, a keskeny utacska kanyargását... Ó, valaki fogjon le, mielőtt elragadtatom magam.

Ennek az útnak a mentén található az ország leghíresebb (módfelett drága) pihenőhelye, a Delphi hegyi szálló, és kalandtúraközpont, és fürdő, vagy minek nevezzem. Lehet itt hegyet mászni, horgászni, lovagolni, túrázni, vagy csak henyélni óraszám az épület medencéje mellett (természetes az épületen belül, mert az ír időjárás nem mindig teszi lehetővé a szabadtéri lubickolást).

Na, de amiért meg akartam Leenane-t említeni, az a hét híre. Leenane-nak ismét van hídja! 2007 nyarán egy szokatlanul heves esőzés után a falut kettészelő kis folyócskaa úgy döntött, megmutatja, mire képes, és elsodorta a 150 éves kőhidat, amin még mi is jöttünk-mentünk annakidején. A faluban megállt az élet, a szó szoros értelmében. A falun át haladt ugyanis a szintén népszerű nyaralóhelyet, az északabbra lévő Westport-ot Connemara másik szép városával, a délen lévő Clifden-nel összekötő kétszámjegyű út. Ha valaki autóval akart egyikből eljutni a másikba, óriásit kellett kerülnie. Egy hétig az emberek sem tudtak átmenni a falu egyik feléből a másikba, végül kaptak egy ideiglenes hidat, amin éppen csak elfért egy autó. De ez nem tette jobbá a dolgokat, mert a turisták és turistabuszok többet nem álltak meg a faluban: a parkolóhelyeket ugyanis munkagépek foglalták el, vagy a munkások autói, akik a híd helyreállításán dolgoztak (jó ráérősen). Márpedig a turista elkényeztetett jószág, parkolóhelyet akar, és sártól mentes utat a cipője alá :-) Meg is csappant a múzeum, a falu és a környék látogatottsága.

A híd helyreállítását nem kapkodták el, hiszen csak a héten került átadásra. Hiába, az "ej, ráérünk arra még" típusú hozzállás jellemző az írekre (is).

Az elmosott híd romjai

Az új híd (Keith Heneghan fotója)

Most már azonban helyreállt a rend, semmi sem tarthatja vissza a turistát attól, hogy meglátogassa az országnak ezt a nagyon szép szegletét, és hogy igyon egyet a falu kocsmájában az ír színészek egészségére.

Április 1 - de sehol egy tréfa

Ma reggel a vízvezetékszerelő hívása ugrasztott ki az ágyból. Ugyanis reggelre jó kis fejfájásra ébredtem, így maradtam az ágyikóban, két tabletta zsibbasztott le, úgyhogy hiába adtak nekem fél órát, hogy magamhoz térjek, nem voltam valami üde, mire megjöttek.

Kellemetlen volt, mert nem Dave, hanem Daniel a plumber neve (sorry!), s én le-Dave-eztem. Most hozta magával a vékonyka, aprócska segédjét is, az már jobban odafért a víztartály tetejéhez, mint a plumber maga. Hoztak valami "csodafolyadékot", ami az Oxypic névre hallgat, s állítólag betömi a kisebb lyukakat. Míg dolgoztak, megnéztem, mit írnak róla a neten, elég vegyesek a vélemények ezzel a folyadékkal kapcsolatban, de majd meglátjuk. Ő sem ígérte 100 %-ra, hogy ez megoldja a gondot, de bíztatott, hogy kis csöpögésekkel biztosan elbánik. Bizakodjunk! Most megy a fűtés ezerrel, minden radiátor dolgozik-izzik, a vízhőmérséklet megemelve - este hatig fűtenem kell, hogy mindenhová eljusson ez a folyadék. Tessék drukkolni, semmi kedvem további lyukvadászathoz, esetleg kibontott falakhoz, felszedett padlóhoz.

***

Anna végre írt Kathmandu-ból! Buzgón dolgozik, egy szimpatikus UN-hivatalnok oldalán, aki ragaszkodik hozzá, hogy Annával maguk között is nepáli nyelven beszéljenek. Peadar, a barátja, talált egy remek házat maguknak. Anna mondta, hogy a ház hatalmas, szinte luxus, hogy csak ketten laknak benne, azok után, hogy Dublinban másokkal osztoztak egy házon. Peadar önkéntes munkát keres, hogy hasznosan tölthesse el azt a 8 hónapot, amíg Annával Nepálban él.

Anna és Peadar

Annáék a házuk előtt (ó, azok a növények!)

***

Megjelentek az első paradicsomnövénykék a hajtatóedényben. Nemrég egy cikkből megtanultam, hogy amint lesz 3-4 levele a növénykéknek, a csúcshajtást le kell csippenteni, hogy az oldalsó levelek nőjenek, erősödjön a szár, ne nyurguljon fel a paradicsom. Tavaly ezt nem csináltam meg, s olyanok lettek, mint a krumplicsíra, nem is nagyon bírták a kinti szeles napokat. Mire felkötöztem őket, már jópárat végleg tönkretett az időjárás. Idén már nem fogom ezt a hibát elkövetni.

Amire büszke vagyok még, hogy váratlanul feltűnt egy tigrisbegónia hajtás a cserépben, amibe - egy virágcsokorral kapott - két tigrisbegónia levelet ültettem el, csodában reménykedve. Olyan erőteljesnek tűntek a levelek, hogy először vízbe raktam őket, s amikor megjelentek a kis gyökereik, elültettem őket. Hónapok óta semmi változás, majd úgy egy hónapja mintha fonnyadni kezdtek volna a levelek, s a legutóbbi locsoláskor pedig felfedeztem egy begónia-növénykét az egyik levél tövében. Hurrá!!!

A tigrisbegóniához amúgy kellemetlen élményem kapcsolódik. Pár éve egy alkalommal a Balaton-parton néztünk szállást, s azt választottuk, amit a Földi Útikalauz készítője ajánlott. (Ő ismertetett meg minket a Németh-pincével is, amiért azóta is rendkívül hálásak vagyunk!) A szállás szép volt, kellemes szoba egy hatalmas, többszintes házban, a körzeti megbízott felesége vitte a bizniszt. ("Röndőrdzsip" állt az épület előtt, s az ember előre közölte, hogy neki semmi köze a bizniszhez, mindent a felesége intéz, neki nem szabad ilyesmivel foglalkoznia, elvégre ő körzeti megbízott...).

Késő este felhívott bennüket a szálláson egy ismerősünk, hogy az új kocsijával nemrég indult vissza Írország felé, de a Balaton déli részén fog éjszakázni, rokonoknál, ugorjunk le, nézzük meg őt és az autót. A tó északi oldaláról átautóztunk keleti irányban a délire, s egy benzikútnál megcsodáltuk ismerősünk szép új autóját. Majd heccből, ellenkező irányba körbeautóztuk a tavat. Just for fun. Jó későn értünk haza, hajnali 1 v. 2 óra lehetett már, s a szállás ajtaját bezárva találtuk. Fel sem merült bennünk, hogy kulcsot kérjünk, mondhatnám, megszoktuk, hogy az íreknél nem zárkóznak éjszakára, vagy automatikus adnak kulcsot is. Ostobák voltunk, na. Nem mertük a háziakat felébreszteni, ezért a kocsiban aludtunk, jó gyűröttek lettünk reggelre... 7-kor elmentünk a faluba reggeliért, s visszatérve mi ébresztettük a háziakat. A férfi olyan álmos volt, hogy nem is nagyon értette, honnan bukkantunk elő, miért nem aludtunk a szobánkban. A szobában egy szép tigrisbegónia volt az ablakban, s arról törtem le - a legkisebb lelkifurdalás nélkül, mert nagyon bennem maradt az autóülésben való nyomorgás - egy hajtást, hogy majd hazahozom és meggyökereztetem. Persze, nem maradt meg, de erről a növényről azóta is a balatoni ház előtti éjszakázás jut eszembe. S a kerti tuják alatt titkon elkövetett pisilés.

***

Lakik az egyik közeli lakótömbben egy öreg néni, akit a "lassan ballagó" jelzővel illettem, mert bottal, meg-megállva, kínos lassúsággal, de annál nagyobb elszántsággal jár-kel, megy boltba, templomba. Van egy szép fekete-fehér, habos szőrű macskája is, amelyik néha elkíséri. A néni rendszeresen kihozza a ház melletti füves területre a megmaradt kenyeret, apró darabokra tépve szétszórja a füvön. A madarak imádják. Rendszeresen látni dolmányos varjakat, varjakat, szarkákat és seregélyeket, amint szedegetik fel a kenyérdarabokat. Nemrég felfedeztem, hogy a szarkák a kertünkbe járnak be, a shed tetején lévő itatóhoz (ami csak egy mezei műanyag tál, tele vízzel). Odaszökdécselnek, utánozhatatlan "keccsel", beledobják a kenyérdarabot a vízbe, megúsztatják, majd így megpuhítva szépen megeszik ott a shed tetején. Akartam képet készíteni róluk, de csak egy aprócska fekete-fehér pötty látszik az akcióból a kép közepén.

Tegnap a rádióban azt mondta az okos ember, hogy egész évben kell etetni a madarakat, mert a vonulók rendszerint későn érkeznek meg ahhoz, hogy a mind korábban kikelő helyi kukacokon éljenek. Azt is megtudtam, hogy az etetésnek köszönhetően újra megnőtt a tengelicek száma a városokban, sőt, az addig ismeretlen kis fakopáncs is terjedőben - először Dél-Dublinban látták, onnan terjed el a wicklowi hegyek felé.

Megyek magért.

Narancstorta

Írtam, hogy a múltkor nálunk járt Péter, és sikerült rátukmálnunk a piacról megmaradt tortaszeleteket. A narancstorta annyira nagy hatást tett rá, hogy pár nappal később kérte a receptet, s még aznap este megörvendeztetett az elkészült, tökéletes tortája fotójával!

Mindig úgy örülök, ha sikerült valakit megihletnem, vagy rávennem a sütésre, valami új kajának-süteménynek a kipróbálására. Örültem például, amikor Tony, a kávézóval szemközti iroda mindenese kenyérsütésbe kezdett, miután látta, én hogyan csinálom, s jött az ezer kérdésével. Örültem, amikor kiderült, hogy Dzsusztinak megtetszett egy savanyúkáposztás recept a blogomról. Vagy volt, aki elkérte a kenyérrecepteimet. Ezek olyan dolgok, ami arra sarkallja az embert, hogy újabb recepteket tegyen fel, s megossza tapasztalatait másokkal.

Egyébként elújságoltam a többieknek a piacon, míg a tortáimat szeleteltem a pulton, hogy rávettem egy férfit a sütésre :-) Volt is elismerő mormolás. A legtöbb hölgy férje, fia még egy tojást sem képes megfőzni (vagy nem is akarnak, mert a hölgyek eléjük tesznek mindent).

Péter amúgy nem kezdő, mindig finomakat főzött nekünk, amikor mentünk látogatóba. De mégis, büszke vagyok rá, hogy a narancstortát megsütötte.

A recept egyébként az "Everyday biscuits and cakes" c. ausztrál könyvből származik, amit nagyon kedvelek. Zömök kis könyv, sok tanáccsal, ötlettel. Van egy ausztrál magazin, a Women's Weekly, ami könyveket is ad ki, egy-egy témában, pl. vettem már tőlük nyílt tűzön elkészíthető ételekről szóló kötetet (inkább vastagra fűzött magazinnak nevezném), de vannak kiadványaik egytálételek, muffinok, egyszerűbb torták, csoki torták stb. témában is.

A narancstortához a hozzávalók:

250 g igen puha vaj
2 evőkanál reszelt narancshéj (többet szoktam bele tenni, az erősebb ízek érdekében)
330 g kristálycukor
4 tojás
225 g sütőporos liszt
75 g sima liszt
180 ml frissen facsart narancslé

Tudom, hogy Magyarországon nincs sütőporos (self-raising) liszt, ezért a különböző lisztek helyett próbáljátok elkészíteni 300 g sima liszttel, amihez 3 csapott kkanál sütőport kell tenni. Az én sütőporos dobozán az áll, hogy minden 100 g sima liszthez 4 gramm sütőpor adandó. Sajnos, nem tudom, a magyar sütőpor milyen, de a torta megér egy kis kísérletezést, igen finom!

A vajat a cukrot es a narancshéjat géppel jó habosra keverem. Utána egyenként beleütöm a tojásokat, és simára keverem. Majd beleöntöm a fél adag narancslevet, a fél adag lisztet, és simára keverem. Majd beleöntöm a maradék lisztet-narancslevet, és azzal is jó habosra kikeverem.

A sütőt előmelegítem 170 fokra, ha légkeveréses a sütő, akkor 150 fokra. A tésztát elgyengetem a vajas sütőpapírral kikent-kibélelt formában. Egyszer alaposan odaütöm a konyhapulthoz, hogy ne maradjon benne légbuborék, majd a sütőbe teszem. Kb. egy óráig sütöm, utána fogpiszkálóval ellenőrzöm, hogy átsült-e már. Öt perc hűlés után kicsatolom a formából, s óvatosan lehúzom a széléről a papírcsíkokat. Hagyom rácson hűlni, s amikor hideg, kifordítom egy tányérra, s lehúzom az aljáról is a papírt. Utána visszafordítom, s bőven megszórom porcukorral.

Az eredeti recept szerint ún. glacé icing kellene rá, vagyis 240 g porcukrot kis tűzön elkeverek egy (de inkább kettő) kkanál vajjal, és egy-két evőkanál narancslével. Amikor sima és folyós, ráöntöm a tortára. Szerintem ez a keverék borzasztóan édes, a porcukor kellemesebb, nem lesz tőle geil a torta. Ráadásul a keverék elég soká lesz folyós, hamar felforrósodik, amíg a kávézóban dolgoztam glacé icing-gal, rendszeresen elégettem vele a kezem, míg a cupcake-ek, torták tetejére csorgattam. S nagyon hamar szilárdul!

***

Pétertől kaptam a gyűjteményem első Gordon Ramsay-szakácskönyvét. Nem tudom, fogok-e venni másokat is tőle (elvégre recesszió van, most nem szórjuk a pénzt könyvekre, amikor pl. a Good Food-nak remek weboldala van, ahol régebbi Ramsay-recepteket is lehet olvasni.) Meg kell mondjam, desszertekről szóló könyve övön aluli ütés volt, így a diéta idején, de jönnek majd még idők, amikor újra ehetünk édességet!

Ezzel a sztárséffel sokáig hadilábon álltam. Egyáltalán nem fogott meg. Itt-ott pár részletet láttam műsoraiból, s mondhatom, nem lettem rajongója. Arrogánsnak, nagyképűnek tűnt, mocskos szájjal ágálni egy konyha közepén még nem egyenlő a nagysággal.

Aztán pár hónapja valamiért nem kapcsoltam el a tévét, hanem megnéztem a Kitchen Nightmares c. sorozata egyik részét, mert abban egy Angliában lévő ír vendéglőt akart jobbá tenni (valószínűleg a vendéglő írsége miatt maradtam). Gordon Ramsay-nek nehéz dolga volt: a családi vendéglőt a nem túl hozzáértő mama vezette, a súlyosan alkoholista séf fiával, akinek mindent elnéztek - semmi sem sikerült, minden rossz volt... Aztán jött Ramsay, és nagy meglepetésemre kiderült, hogy normális is tud lenni. Tényleg segíteni akart, aggódott az egyre súlyosabb állapotban lévő szakácsért, ésszerű tanácsokat adott, s valahogy látszott (vagy sikerült elhitetnie velem), hogy nagyon szeretné, hogy a családnak jól menjen.

Később még megnéztem pár műsorát, de továbbra sem azokat, amikben vadul káromkodva sous chef-eket terrorizál, hanem hasonló eseteket, amikben bajba került, rossz éttermeket próbált "megjavítani". S most végiglapoztam ezt a könyvet, s Atkins ide vagy oda, telerakogattam Post-It-ekkel, mert találtam bennük igencsak ígéretes dolgokat.

Továbbra sem állítom, hogy Ramsay-rajongó lennék, nem is fogok vagyont kiadni, hogy a közelben lévő vendéglőjében egyek (hehe, savanyú a szőlő, nem is engedhetnénk meg magunknak), de elismerem a tehetségét. Csak a hirtelen haragja taszít.

Valahogy úgy vagyok vele, mint az Írországban sztárolt esküvő szervezővel, Franck-kel, akinek most kezdődött új sorozata az ír tévében, s aki elég unszimpatikus alak(nak tűnik), de sokat lehet tőle tanulni. Vagyonba kerülő esküvőket szervez meg ritka hidegvérrel, ötletességgel. Nekem esküvőt szervezni eszemben sincs, de azért el kellene lesni azokat a módszereket, ahogy a házasulandókkal együtt dolgozik. Nem rángatózik a szemöldöke, hanem azonnal a megoldáson gondolkozik. Mondjuk, meg is fizetik érte. Nekem a kávézó sürgősséggel leadott rendelései - nyelek, megcsinálom, de igen morgok - még mindig gyomorsavtúltengést okoznak. Pedig szükségem van minden extra fillérre, nem ugrálhatok. Talán majd ha olyan menő leszek, mint Franck, akkor mondhatok nemet, ha úgy tartja az úri kedvem :-)

Amúgy ez volt a mai penzum: Az Elevate-nek logók és kis mobilok, egy esküvőre pedig menyasszony-vőlegény készült. Kopasz, szemüveges vőlegény :-) Sürgősséggel persze, s még extrát sem számolhattam fel, mert megkaptam, hogy hasznuk nincs rajta így sem (hahahaha), és hát most emeltem árat, és hát... és hát...

S kis híján elszúrtam a dolgot. Az Elevate logója eddig egy keskenyedő pirosas csíkos fehér sáv volt. Ki is kavartam a festéket hozzá, de nem voltam biztos az árnyalatban. A laptop-on néztem meg az oldalukat, ott a szín éppúgy lehetett sötét rózsaszín, mint élénkpiros, gondoltam, biztosra megyek, felhívom őket ez ügyben. A nő kissé indignált hangon hozta tudomásomra, hogy a logó az a cég neve, hát ott van az oldalukon, hát nem látom?! (Eddig még mindig a sávot kellett felfestenem a sütikre, úgy látszik, ez nemrégen változott, kár, hogy nekem nem mondta senki rendeléskor.) Elevate-éktől amúgy mindig ez a stílus jön, ugráltatós őrmesteri hangon, igen idegesítőek, akár szendvicset rendeltek, akár sütit, úgy beszéltek velünk, mintha a kapcarongyaink lettünk volna. S mégis minden rendelésükre a volt főnököm hétrét hajol, és az én - khm - farkammal veri a csalánt, s mindent megígér nekik, azonnalra, csak legyen meg minden úgy és akkor, ahogy az Elevate kéri, mert a "legjobb kuncsaftok".

A boiler, a Bowmore és az írek szerencséje

Nem lehetett halasztani tovább, megint kihívtunk egy vízveze-tékszerelőt, mert a boilerben továbbra is esik a nyomás, most már minden 4 napon után kell tölteni, ami nagyon nem tesz jót a rendszernek. A telepen ajánlották egy embert, mondjuk, nem ő volt az első ajánlott, akit megpróbáltam, de ő volt az, aki azonnal reagált a telefonhívásra, s az ilyennel engem mindig meg lehet nyerni. A másik ajánlott nem volt otthon, a telefonját felvevő egyén meg hümmögött-hámmogott, hogy mikor lesz elérhető, gondoltam, talán nem szorul rá annyira a munkára. Így esett a választásom Dave-re, aki jött, mondhatni azonnal. Ahogy gondoltam, valahol csöpög a rendszer, de ne aggódjak, olyan kevés ez a víz, valószínűleg azonnal elpárolog, azért nem találni nyomát. Ja, és minden cső a plafonban megy, nem az oldalfalak között, onnan ereszkedik alá a radiátorokhoz.

Végre volt valaki, aki elmagyarázta, hogyan működik a fűtés. Mondta, van egy folyadék, amely apró lyukak betömésére alkalmas, bele kell önteni a rendszerbe - van egy kerekded fémedényke a csővezeték végén, abba kell tölteni -, s az "megtalálja" a lyukat, s eltömi. Igaz, hosszú órákig járatni kell hozzá a fűtést. A héten visszajön, s megpróbálja ezt a folyadékot.

Nem dumált annyit, mint Anthony, és határozottabban törekedett a probléma megoldására, nem volt egyórás csevegés. Majd meglátjuk. Remélem, tényleg visszajön!

***

A piac nem ment fényesen szombaton, 3 rozskenyerem is megmaradt, s a tortákból 3-4 szelet. Mármint mindegyikből. Amit lehetett, szétosztogattam, hogy ne essünk kísértésbe, de a kenyerek így sem fogytak el. Most V. eszi őket apránként. Ebből is látszik, hogy félszívvel csinálja csak az Atkins-t.

A piaci kávékuckóba szánt süti valami borzalmas lett, ment a kukába, egy amerikai receptet akartam kipróbálni, de nyilván a cup-ok átszámolásával elszúrtam valamit. Mintha homokot rágott volna az ember, cukros gyömbérrel bevonva. Ott álltam, péntek délután 5-kor, még további kisütendő dolgokkal, rágva a körmömet, hogy mit adjak holnap a kávé mellé. Végül az apósütiket áldoztam fel erre a célra. A népeknek tetszett, egy francia család - sosem láttam még őket a piacon - hosszan válogatott, hogy melyik gyereknek milyen süti járjon.

Szombat délután még elkészítettem egy születésnapi tortát vasárnapra, V. egyik kollegája mindig tőlem rendeli a gyerekei tortáit. Este pedig Bernadette-ékhez mentünk, vacsorára voltunk hivatalosak. (Atkins-diéta borult.) Ott megint volt jó társaság, érdekes beszédtémák jöttek elő - most kevesebbet pletykáltunk -, s ráadásul még egy - nekem - új whisky-vel is megismerkedhettem. Michael, Bernadette férje, először szabadkozott, hogy ez egy fura whisky, ezt vagy szereti az ember, vagy utálja, kóstoljam meg, hasonlítsam össze a Glenfiddich-csel, mert talán az utóbbi jobban ízlene, nem olyan borzasztó. Elég hülyén néztem ki, amikor két poharat nyomott a kezembe - s mindenki más borozott. Az új whisky bizonyult a győztesnek, finom, nem túl erős tőzegízzel, hosszú utóízzel... hm....

Az érdekes az volt, hogy először azt mondta, ez egy "Coolmore" nevű whisky. Nem állítom, hogy minden whisk(e)y-t ismerek, de a név nem tűnt ismerősnek, távolról sem. De finom volt, már örültem, hogy felfedeztem valami no-name ritkaságot, amikor megmutatta a palackot, s akkor derült ki, hogy Bowmore-ral kínált. Összekeverte a neveket, Coolmore egy híres lótenyésztő telep Tipperary megyében, nem tudom, mi járhatott a fejében, mielőtt nekem töltött :-)

Megint sikerült marhaságot mondanom, legalábbis az uram szerint. Szóba került az egyik állandó vevőnk, Mr. Creswell, egy kedves, régi vágású gentleman, akinek egyszer egy tortát vittem nyitási időn kívül. Kibukott a számon, hogy V.-vel a "protestant land owner" elnevezést biggyesztettük rá, a nagy háza miatt. Az elnevezés magunk között mulatságosan hangzik, de V. szerint egy ír társaságnak, ahol a legtöbben talán szintén protestant land owner-eknek tituláhatók, talán nem esik ez túl jól. De ma Bernadette megnyugtatott, hogy ezzel a címkézéssel senkit meg nem sértettem, ők is rásütik a bélyeget másokra. Pl. nem sokkal utánam Mavis, ki szintén ott volt a vacsorán, egy illetőt "staunch Church of Ireland supporter"-nek titulált, az kb. ugyanolyan címke, mint a protestant land owner. "Mr. Creswell valószínűleg az is" - mondta Bernadette, aki jót szórakozott a szabadkozásomon.

Kevert összetétel voltunk, a legtöbben a Church of Ireland tagjai, aztán mi, a nem gyakorló és a konyhakatolikus, majd L.-ék, vagyis az angol, szintén "non-practicing" feleség és a nem gyakorló zsidó férj (ő az, akiről már említettem, hogy magyar ősökkel rendelkezik). T., a férj imád vitatkozni, másokat meggyőzni az igazáról. Nagyon sok mindenben nem értek egyet vele, pl. ami a Ryanair kiválóságát illeti. Ő esküszik a Ryanair-re, én pedig nem vagyok hajlandó velük utazni (pedig az uram mondta, hogy milyen olcsón jutnánk el Bilbao-ba...)

Túl sok rosszat hallottam róluk, illetve tapasztaltak a barátaim az érintett reptársasággal kapcsolatban ahhoz, hogy Ryanair-rel utazzak. Ha ez sznobság, akkor sznob vagyok, kérem. S sajnálom, hogy T.-vel vitatkozva nem jutott eszembe az "olcsó húsnak híg a leve" angolul, már ha van megfelelője. Ha repülök, akkor szeretném, ha a pénzemért kellően kényeztetve lennék - nem "buszozni" akarok. S ha gond van, nem szeretek "pitizni" a pénzemért - ismerőseim közül van, aki a mai napig vár jogos kártérítésre, aminek se híre-se hamva. S ha csak meglátom a tv-ben az arrogáns Michael O'Leary-t.... brr....

***

A hétvégi újságban volt egy cikk az ír helyzetről, mondogatják, Izland után Írország lesz a következő, amelyik összeomlik. 5 éve még ez az ország volt az egyik legideálisabb lakóhely, most pedig már a lista vége felé ballag. Nem túl szívderítő olvasmány.

Szakmai titkok (?)

Szakmai "titkaim" kiteregetése következik. Zsuzsi nevű olvasóm érdeklődött az aprósütijeim után. A receptet egy olcsó áruházi amerikai kiszúró-csomag hátáról szereztem, s mivel rosszul számoltam át a mértékegységeket, egészen egyéni sütikeverék született, mondhatnám, hogy az én spéci keverékem. De működik, így - bár később találkoztam a helyes recepttel - megmaradtam a magam változatánál. Semmi speciális nincs benne. Kb. 80-90 aprósütihez az alábbiak kellenek:

200 g puha vaj
200 g kristálycukor
1 tojás
2 evőkanál citrom-, vagy narancslé
500 g sima liszt
1 csapott kkanál sütőpor
1 kk vanília esszencia a jobbikból

Ízesítéshez vanília port használok, amit a Fény utcai piac alsó szintjén, egy fűszeres boltban árulnak, aprócska zacskókban. Ha jól emlékszem, tejpor, valódi vanília őrleménnyel összekeverve, igen finom ízt és erős illatot ad a sütijeimnek. Ez az én titkos hozzávalóm, amiért népszerű a süti.

A liszt és a sütőpor kivételével mindent alaposan összekeverek a géppel, majd belerakom a sütőport és a lisztet, s addig keverem, míg összeáll. Kicsit átgyúrom, fóliába tekerem, s berakom a hűtőbe 2 órára, hogy szilárduljon. Aztán vékonyra kinyújtom (3 mm), kiszaggatom, s 190 fokra előmelegített sütőben 10-12 percig sütöm, míg aranybarna nem lesz. Az első héten ropogós marad, utána már kicsit puhul, de ez nem ront az élvezhetőségén. Dobozban hetekig eláll!

A cukormáz tökéletes elkészítését Nagyné Sőjtöri Etelka tanította meg nekem, Balatonszőlősről. Ő mézeskalácsokkal foglalkozik, profi mester, véletlenül találkoztunk, de a mézeskalácsozás ötletét ő adta nekem, s ő mutatta meg, hogy mennyi ideig kell kitartóan keverni a tojásfehérjét az átszitált porcukorral, ha szép sima mázt akarunk. Addig mindig feladtam a cukormáz készítését, nem voltam elég türelmes. Egy tojásfehérjéhez 140 gramm alaposan (kétszer) átszitált porcukrot adunk, én még pár csepp citromlevet is adok hozzá, s addig keveri nagy sebességgel a gép, míg már nem csöppen le a keverőlapátról. Ez néha hosszú percekig is eltarthat! Néha lusta vagyok, s nem szitálom a porcukrot, de jobb a békesség - később elég bosszantó, ha egy csomócska miatt nem tudjuk kinyomni a színes cukormázat a zacskóból!

A mézeskalácsokkal felhagytam, aprósütiket árulok inkább. Etelkának még tartozom egy nagy-nagy köszönömmel, mert neki (is) köszönhetem, hogy ott tartok, ahol.

A piacon így árulom a sütijeimet (nyolcasával, bezacskózva). Közvetlenül a sütire rajzolom a mintát, nincs rajtuk alapként szolgáló cukormáz bevonat. Ezért is kell sütés-rajzolás után 50-70 fokon őket kicsit megszárítani, hogy a cukormázzal rajzolt minta le ne peregjen. Maga a cukormáz igen hamar keményre szárad, nem tapadnak össze a sütik csomagoláskor, de a hosszú, egyenes vonalak sütőben végzett kiszárítás nélkül néha töredeznek, leperegnek.

A kiszúrók szinte adják a mintát, de van olyan süti, amihez másoktól vettem a kirajzolás módját, pl. a ruha mintáját Peggy Porschen egyik sütis könyvéből vettem (loptam?).

A kávézónak - és ha kész lesz a weboldalam, a remélhetőleg felbukkanó kulcsaftoknak is - már a fenti típusú sütiket szállítom. Vagyis a süteményeket kisütés után lekenem egy hígabb, színes cukormázzal. Citromlével, vagy sima csapvízzel addig higítom a cukormázat, amíg puha ecsettel könnyel felfesthető lesz a sütire, de még nem csepeg le róla. Kiszárítom, majd rájuk rajzolom a mintákat a szintén színezett, de sűrűbb cukormázzal. Ahol szükséges, megrajzolom a körvonalat, majd ugyanolyan színnel, de hígabb cukormázzal, egy kis ecsettel kitöltöm a minta belsejét (pl. a képen a sárga háromszög). A megszínezett cukormázakat kis szendvicses zacskóba töltöm kanállal, a nyakát elkötöm befőttesgumival, a végére vágok egy igen aprócska lyukat, 1 mm-eset, s mint egy ceruzával, úgy rajzolok a sütikre, miközben az ujjaimmal-tenyeremmel egyenletesen nyomom ki a curkomázat a zacskóból. Kis gyakorlással ezt bárki elsajátíthatja, lényeg, hogy ne remegjen a kezünk. A cukormáz színezéséhez a Sugarflair vagy a Bennett's cégek festékeit használom, ezek sűrű, krémszerű festékek, egy kis késhegyni elég ahhoz, hogy 3-4 kanálnyi cukormázat szép élénk színűre színezzek. Magyarországon tudtommal lehet kapni a Wilton cég festékpasztáit, azok is nagyon jó minőségűek, s egy-egy kis tubus évekre elég.

A logós sütiket főleg egy Elevate nevű PR-cég rendeli a kávézón keresztül, most szerdára pl. a saját logójukkal, és Nokia logóval díszített sütiket kell gyártanom. Nekik csináltam a fent látható Bewley's logós sütit. A sárga-fehér-piros süti egy teásdobozt próbál utánozni, nemrég a Bewley's cég egy divattervező nővel terveztetett teásdobozt, annak a bemutatójára kérték a sütiket.

Amint látod, kedves Zsuzsi, nem őrdöngősség, amit csinálok. Csak mázlim van. A Mesterségek Ünnepén a sütijeimnél toronymagasan szebbeket látni, olyan csipkefinom mintákkal, hogy csuda. Csak itt számítanak érdekesnek az én bumfordi sütijeim, ahol még nem ismerik a magyar kézművesek szép munkáit.

Hú, de jót ettünk!

Még múlt hétfőn, az elázós napon jutottam olcsón négy csirke-combhoz. Igaz, hogy a hátgerinc egy darabkáját is rajtahagyták a combokon, de azért megérte értük kifizetni fejenként 70 centet. Ez valami borzasztó itteni szokás, hogy az előrecsomagolt felső comboknál a kis hamisak a combdarab alá tuszkolják a madár hátáról származó maroknyi extra bőrt is, aztán amikor az ember lebontja róluk a felesleget, ott áll 4 vékony izével, ami max. egy éhes emberre elegendő adag... A Tesco-s csirkeszárnyakon mindig rajta van az a kis csontos vég, ettől súlyosabb a doboz, de sok vele a babra... Szóval muszáj a szemet nyitvatartani.

Ezekről is le kellett vágnom a fölös csontokat, de szerencsére még így is elég nagyok voltak a combok. Kettőnknek két estére éppen elég.

Időnként "rátévedek" a Pioneer Woman blogjára-blogjaira - nagyon tehetséges a nő, a fotói nagyon szépek, mindig zöldülök kicsit, ha látom őket. A receptjei olyan igazi nagycsaládnak készülő kaják, 4 gyereke van, mellettük és a háztartás mellett talál időt a blogokra. Bámulatos! Úgy látszik, csak én szúrom el az időmet lusta fetrengéssel. A receptjei kinyomtathatók, de ha csak a blogról tájékozódunk, akkor rengeteg fotó segíti, hogy ugyanúgy készíthessük el a kaját, mint ő. Majdnem minden apróságról van magyarázó kép a főzős blogon. De a minap pl. a zöldségtermesztésről írt, arról, hogyan csináljunk magunknak ún. raised vegetable bed-et, ami azt jelenti, hogy magas fakeretbe földet töltve kis ágyásokat alakíthatunk ki ott is, ahol vacak a talaj.

A minap egész heti menüt tervezgettem. Igen, ilyen is csináltam nemrég, tekintettel a megváltozott étkezési szokásainkra, amit egyébként a hétvégén felrúgtunk, de ez majd egy másik bejegyzés témája lesz. Tervezgetés-keresgélés közben találtam nála ezt a receptet, ő is úgy kapta mástól, én is csavartam rajta egyet - így alakulgatnak a receptek kézen-közön, s boldogan jelentem, az én változatom is finomra sikerült. Először az eredeti receptet írom el, aztán jelzem a változtatásokat.

A recept "Kay párolt csirkecombjai" névre hallgat. Hozzávalók:

3 csirkecomb
3 fokhagymagerezd
3 paradicsom
2 kaliforniai paprika
1 nagy vöröshagyma
125 ml csirkehúsleves
1/8 kk őrölt édeskömény
1 kk paprika
1 kk curry por
1/4 kk őrölt fahéj
1/4 kk só
3 evőkanál olaj
Aki szereti: chili paprika

A két paprikát kimagozzuk, vékonyan felszeleteljük. A vöröshagymát félbevágjuk, és felszeleteljük. A közepes-nagy csilipaprikát kimagozzuk, felszeleteljük. Megmosunk három jó lédús paradicsomot. Ree szabálya a hasonló receptek esetében, hogy egy csirkecombra egy paradicsomot számol.

Lereszelünk 3 fokhagymagerezdet. Egy kis tálkába tesszük. 3 evőkanál enyhe ízű olíva olajjal nyakon öntjük. Hozzáadjuk az édes-nemes paprikát, a curry port, a púpos 1/4 kk-nyi fahéjat, az őrölt édesköményt és a sót. Villával felverjük, amíg illatos keveréket nem kapunk.

Alaposan megsózzuk-borsozzuk a csirkecombokat. Egy edényben 1-2 ekanál olajat forrósítunk, s gyorsan megbarnítjuk a húsokat mindkét oldalukon. Átrakjuk a combokat egy lapos sütőedénybe. Bekenjük őket a fűszerkeverékes olaj felével. A paprika-, hagyma- és chili paprika szeleteket elrendezzük a csirkecombok körül, kicsit rakunk alájuk és rájuk is. Megkenegetjük a zöldségeket is a fűszerkeverékkel. Hozzáadjuk a felkockázott paradicsomot, egyenletesen elosztva a csirkecombok körül. Majd óvatosan alájuk öntjük a csirkehúslét, de ne a csirkecombokra, hogy nehogy lemosódjék róluk a fűszerkeverék.

A 180 fokra előremelegített sütőben sütjük egy órát. 30 perc után kicsit megkeverjük a zöldeket, megfordítjuk a csirkecombokat, s meglocsoljuk őket az edény alján összegyűlt finom lével. Majd újabb harminc perc elteltével teszteljük a húst, hogy átsült-e, s máris tálalható.

Salátával, házikenyér szeletekkel tálaljuk, hogy legyen mivel felitatni a finom levet!

Én 4 csirkecombot vettem, ezért 3 kalifornia paprikát szeltem fel mellé. Mivel szeretjük a csípőset, ezért a hűtőben ráncosodó jalapeno paprikát közül kettőt kimagoztam és vékonyra felkarikáztam. 5 jókora fokhagymagerezdet beleszórtam az aprítógépembe, melészórtam a fűszereket is. Mivel nem volt itthon friss paradicsom (senki sem tökéletes, valami mindig hiányzik a hűtőből) , ezért egy 140 g-os papradicsompüré-konzerv tartalmát raktam bele az aprítógépbe, majd ráöntöttem a 3 evőkanál olívaolajat. Bzzzzz, s máris rendelkezésemre állt egy sűrű, csípős, kissé egzotikus kence, amit alaposan szétkentem a megbarnított combokon és a zöldségeken.

Mivel az egyik kolbászka-csomag lejárati dátuma holnap lett volna, ezért mind a nyolcat beledugdostam a zöldségek közé. Ha így teszünk, ne sózzuk meg a csirkecombokat sütés előtt, mert a kolbászka elég sós. A levesléből 250 ml-t öntöttem a csirkecombok alá, egy leveskockából készült a lé. Olyat használtam, ami csökkentett só tartalmú, de még így is kissé sósnak találtatott a végeredményt, ittuk is a vizeket vacsora után!

Nagyon finom lett! A végén még egy kicsit meggrilleztem a csirkecombokat, hogy színt kapjon rajtuk a bőr, de más trükközésre nem volt szükség. A fahéj furcsán hangozhat egy ilyen keverékben, de nem lehetett igazán érezni, a keverék finom volt, kellően csípős, a fokhagyma sem bizonyult túl soknak... Remek összhang. Talán más húsokra is ki lehetne próbálni ezt a keveréket, finom krémes lesz a pürétől, jól kenhető. Valamikor majd az eredeti változtatot is kipróbálom, mert az jobban felitatható a kenyérrel, az én változatom túl sűrű a "tunkoláshoz".

De most megyek, egy kis fotónézegetésre! Olyan érthetően magyarázza el a fotós trükköket, semmi sallang, csak képek és egyszerű (értsd: az én tyúkagyamnak is érthető) magyarázatok...

Azért előtte még megköszönöm annak az általam ismert, kevésbé ismert, vagy egyáltalán nem ismert hét embernek a figyelmét, aki eddig rendszeres olvasómul szegődött. Köszönöm!