Tényleg hull a pelyhes!

No, ilyen sem történt még az elmúlt 11 évben: az uram hazajött, mert hóhelyzet van.

Egy óra felé felhívott, hogy most araszol vissza a Gyárba kocsival az N11-esen, elvitt valakit a UCD-hez, jelenleg a látótávolság 50 méter, csak felveszi a Gyárban Trisht, és jönnek haza. Mert esik a hó. Kikukkantottam az ablakon, odakint szürke ég, de csapadéknak semmi nyoma. "Itt ötcentis hó van" - mondta, és pedig irigykedtem, hogy dejónektek, jujj és nahát. Délelőtt esegetett valami az égből, de inkább eső volt az, mint hó.

Így aztán hazajött az uram, itthonról dolgozott, egyszer jelentette, hogy le fog állni a Gyár buszszolgálata, ami a Luas-hoz és a DART-hoz viszi a népeket. Néha kinéztem, húztam a szám, micsoda dolog, sehol egy hópehely, Sandyford-ban pedig megállt az élet. S bezzeg ez Mao-n elképzelhetetlen, hiába volt akár 10 centis hó, én akkor is bebicikliztem, vagy beballagtam az Egyetemre, munka volt, még akkor is, ha hazafelé csak zokniban tudtam átevickélni a lefagyott úton a dombon lévő kapunkig, magam után rángatva az elfektetett biciklit. Talán csak a brennbergbányai alkalmazottak mondhatták el, hogy nem tudnak bejönni, mert a busz nem bír kimenni hozzájuk a nagy hóban.

Ötkor Trish telefonált, hogy "esik a hó"! "Hol vagy? - sms-ezett vissza az uram - mert itt semmi sincs." Trish légvonalban talán egy-másfél kilométerre lakhat tőlünk, igaz, a hegyek felé. Visszaüzent, hogy a ház egyik oldalán mintha eső esne, a másik felén már fehérek a pelyhek. "Pelyhek, yeah, right - gondoltam magamban - biztos látott néhány kósza pihét."

Félórával később már a havat sepregettem a tree fern-ről, mert földig hajoltak a levelei - szakadt a hó. Jól betakargattam a friss hajtásait, nehogy elfagyjanak. Mindjárt hat óra, odakint ujjongó, visongó gyerekek fotózzák egymást a sötétben, vakuval, és élvezik a hóhelyzetet.

Holnap reggelre minusz 2-t ígérnek, kiváncsi vagyok, hogyan fogunk szállítani.

A kocsonyakészítés örömei

Megkaptam Macstól az engedélyt, így az ő rally-s beszámolója itt olvasható.

***

Kaptam egy igazolást a fogorvostól, hogy koronáért otthagytam náluk sok pénzt, ami leírható az adóból. Nem a teljes kezelés, tömések, fogkőpucolás, azok nem, de a korona igen. A többit pedig elvileg részben a biztosító állja. Remélhetőleg.

Ma kicsit világvége hangulatom volt, megteremtette a média, mert erősen huhogtak, hogy ma micsoda sokk ült a Dáil-ban (itteni parlament) a TD-k (képviselők) arcán, ugyanis a Taoiseach, vagyis a miniszterelnök bejelentette, hogy 9 % felett van a munkanélküliség. Kicsit elgondolkodtató, hogy mi lesz itt, mert állítása szerint lesz ez még rosszabb is. Ki fog adót fizetni, amikor ennyien állnak oda munkanélküli segélyért, s mindennap hallani, hogy melyik nagy cég dobja be a törölközőt, szűnik meg, küld el embereket. Te jó Ég.

V. mondta a múltkor, hogy ugye, emlékszem még, amikor megjósolt pár dolgot. Megmondta, amikor először rebesgették a recesszió szót, hogy végetért az Aranykor, ami akkor lendült be igazán, amikor mi megérkeztünk. S még jósolt pár dolgot, de ezek ellen kapálódzom, jobb szeretném, ha nem lenne igaza. Nem is írom le őket.

***

A hónak mára itt, a tenger mellett nincs nyoma, de beljebb, a Wicklow-hegységből szép képeket mutattak a hírekben, arasznyi hó van ott, sóhajtoztam is a képek láttán. Hideg volt ma, a madarak sokan voltak az etetőn. Legjobban egy fekete rigó tojónak örülök, ugyanis még gyerekkorából ismerem - vagyis azzal áltatom magam, hogy ugyanarról a madárról van szó. Valami elkaphatta, megtéphette a nyakát kiskorában, mert ott valahogy ritkásabb volt a tolla. Most pedig idejár ez a tojó, nyaka bal felén ritkásabb tollakkal. Szerintem ugyanaz a madár. Talán jövőre több nő ki neki.

Befejeztem a Cornus c. könyvet. Kellemes könyv, sok érdekeset mondott a madarakról, főleg a varjúfélék viselkedéséről, sok, megmosolyogtató, kedves madaras történettel, de nem csinált nagyobb kedvet a madártartáshoz. Úgy értem, Csirke itt tartózkodása és a vele kapcsolatos kudarcom eléggé megmaradt bennem, s hiába igyekezett a hölgy bagatelizálni az etetés, fürdetés, károkozás és folyamatos kakafeltörlés dolgát, ezeket továbbra is nehéz feladatnak tartom. Valamint nincs többemeletes, öreg házam, számtalan helyiséggel, ahol elférnének a madarak. Egy macska, még talán.

***

Tegnap a megbeszéltek alapján visszamentem a hentes bácsihoz. Ott már nagy kék zacskóban várt egy csodás oldalas (elhoztam a felét, nagykanállal eszünk, ugyebár), és annak ellenére, hogy csak négyet kértem, várt még 8 disznóláb. Végül hatot hoztam el, gondoltam, ennyit még be tudok gyűrni a mélyhűtőbe. Ingyen adta a bácsi, alighanem nincs rá kereslet. A sandyfordi hentesnél is ingyen kaptam a velőscsontot egy darabig, aztán már felszámolt érte pár eurót.

Kellemesen elbeszélgettünk arról, hogy a disznóláb milyen finom. Én elmeséltem, mit fogok belőle csinálni, ő elmesélte, hogy régen, amikor az eladandó sonkákat formára igazítva főzték meg, akkor itt-ott melléjük csúsztattak támasztéknak egy-egy lábat, aztán a sonka elkészülése után a disznóláb szolgált lakomaként.

Rémlett valahonnan, honnan, nem tudom, hogy a disznólábat ketté kell hasítani, de mivel a hentes bácsinak nem nagyon ment a dolog, s csak roncsolta azt a lábat széthasítás helyett, így inkább mondtam, ne kínlódjon vele. Akkor még nem tudtam, hogy teljesen szét fog esni az a láb 4 óra főzés után.

Eleddig csak egyszer próbálkoztam kocsonyakészítéssel, de akkor nem dermedt meg a lé, alighanem azért, mert mohó voltam, és túl sok levet öntöttem hozzá. De most erőt vettem magamon, és szorosan követtem a Kóstoló c. könyv leírását. Előtte persze, alaposan végigtapogattam a lábakat, nem maradt ki a szokásos szagolgatás sem. Egészen érdekes és élvezetes volt a disznólábnak azt a részét tapogatni-simogatni, amin járt az állat, a körme mögötti kicsit szőrös, puha részt, mintha egy kissé bőrkeményedős, emberi tenyeret simogatam volna. Utána következett a pörzsölés, gyertyával, mert nem gázos a sütőm. Elég nehézkes volt a dolog. Leforráztam a lábakat, majd megint próbáltam pörzsölni, kapirgálni. A harmadik forrázás utáni kapirgálás alatt már kezdett úgy kinézni az a láb, ahogy emlékeimben, amikor még nagyanyám ténykedését nézhettem csak, a leforrázott disznóhús jellegzetes szagával az orromban.

Nagyi mindig nagy feneket kerített a kocsonyakészítésnek, főleg a húsok pucolásának. Én a harmadik forrázás-kapirgálás után feladtam a dolgot, szagolgattam, és tisztának ítéltem a húsokat. Beleraktam a fazékba, mellé sárgarépa, egy vöröshagyma, jó sok fogkhagyma, és bors, só került. Aztán felforraltam, leszedtem a habját, majd gyöngyözve hagytam főzni 3.5 órán át. Vacsorára megsült a kísérleti kenyér, mire végeztünk az evéssel, a húsok is szépen szétfőttek. Alig bírtam kiszedni őket az edényből, darabokra estek azonnal, hogy hozzájuk értem. A tányérba nem sok került belőlük, gyakorlatilag ott, a konyhapult előtt leszopogattam az érdekes csontokat (milyen sok van belőlük egy disznólábban!). Csak a korábban közéjük rakott lapockahúsból került a tál aljára, arra rászedtem a zöldeket, majd rájuk szűrtem a levet. Végül a bojler kamrácskájában hagytam őket, ott van a leghidegebb a lakásban.

Reggel aztán láttam, hogy a fazék alján maradt lémaradék szépen megalvadt. Ó, az íze! A kamrában keményre dermedtek a kocsonyák, csuda volt, kevéske zsír a tetejükön, rengős, kristályokként széthulló zselédarabok... Ebédkor tobzódtam. Fűszeres Eszter oldaláról vettem a kenyérreceptet, ami még ma reggel is finom foszlós volt. Azt hiszem, ki fogom próbálni a piacra is, csinálok belőle kis vekniket, tojással megkenve, fűszerrel, sóval megszórva, hátha tetszeni fog nekik.

Közben pedig eszembe jutott a macskám, Possum, aki nemsokára 15 éves lesz. Öcsémet kérdeztem a minap, hogy van a macska. Fent él, nagyim házában, a Lővérekben, a pinceablak résnyire kinyitva neki, azon és a pinceajtón be tud menni a folyósóra, ahol a kosara van. Alapon megy a fűtés is az üres házban, nem fázik meg. Apám jár fel etetni - legalább ő is kimozdul kicsit. Possum nagy és nem látszik rajta a kora.

Emlékszem, egyszer hogy megharagudott rá a nagyanyám, mert a macska már akkor is ugyanígy közlekedett a kert és a szobám között, és egyszer kiette mind a 6 tányér kocsonyából a húsokat - ott dermedeztek a kocsonyák a folyosó alacsony asztalkáján, lépésnyire a résnyire nyitott pinceajtótól! Nagyanyám elfeledkezett a macska közlekedő útjáról...

Hull a pelyhes...

Az év eseménye: WRC, Ireland III.

Kis színes: ma délután - két rallybeszámoló megfogalmazása között - elmentem vásárolni, mert kongott a hűtő az ürességtől. A hentes előtt álltam meg éppen, amikor láttam, hogy húzza le a redőnyt, ott a furgonja, menne ebédelni (nem emlékeztem, mikor ebédel). Amikor meglátott, intett, hogy hozzá jövök-e, mert akkor felhúzza a rácsot, és kiszolgál. Csak odatátogtam neki, hogy "köszönöm, de majd visszajövök később". Nem esett még meg velem soha, hogy a hentes (vagy bárki más) eltolta volna a kedvemért az ebédszünetét...

***
No, a második éjszaka a szálláson kissé nyugtalanul telt, mert a többi szállóvendég mulatni ment, majd hazajőve tovább mulatott. V. felébredt rájuk, én a jó fülemen feküdtem, így a sükettel nem hallottam azt, amit ő, mármint hogy lejött a háziúr, és keményen rájuk szólt, hogy mostmáraztán.

6 előtt halkan távoztunk a házból, még elraktam a házról készült ingyenes képeslapot, sosem lehet tudni. Ballyshannon, ahol be kellett jelentkezni, alig 6 percnyi autózásra volt az N15-ös út mellett. Egy bizonyos Abbey Center-ben volt a találkozó, onnan ismerhettük meg, hogy elég sok lakókocsi parkolt a közelben. V. azért odament egy parkoló autóhoz, hogy a bent ülőktől megérdeklődje, hol is az a Centre? Mire feltette a kérdést, a szeme már meg is akadt egy jókora épület homlokzatán, ahol ott ékeskedett a felirat... Negyed 7 volt, egy hivataloskodó hölgy ki is akart hajtani bennünket a hidegbe, mondván, még nincs bejelentkezés, de egy férfi leintette, s így beülhettünk a meglepően tágas színház nézőterére. (Ballyshannon-nak és környékének 4690 lakosa van, Bray-nek 30 ezer, de a bray-i színházterem az egymásba tolható székeivel elbújhatna emellett.) A közösségi ház előterének falán érdekes falfestmény volt, mozihősökről, színészekről, le is fotóztam (előttük forró levessel teli edények láthatók, mert levessel kényeztették az egymás után érkező marsalokat várakozás közben). A tarka, szintén mozis témájú szőnyeget már nem volt érkezésem megörökíteni, pedig megérdemelt volna egy fotót!

7-kor végre megjött a főnök, aki a színpad felé menet kedvesen köszöntötte V.-t, mint személyes ismerőst - Sean volt az, akivel már Carlow-ban is találkoztunk. Mivel nem voltunk tagjai semmilyen motor club-nak, ezért mint extra emberkéket félre ültettek minket, s később hozzácsaptak egy csoporthoz, amelyet egy Chris nevű ember vezetett. Nagy megkönnyebbülésünkre érettebb fickókkal kerültünk egy csapatba, egy Darren és egy Paul nevű emberrel: miénk volt a Donegal Bay-i szakasz 10-es pontja. Chris két jókora nylonzacskót kapott, benne mindennel, ami a pont felállításához szükséges volt. Megint kaptunk sapkát, ami jól jött, mert elhagytam az enyémet (pedig már egészen hozzám nőtt, hiába volt lila-zöld a mintája.) Kajás pakkokat is kaptunk, szendviccsel, csokival, almával és palack vízzel. Valamint burgonyaszirommal, mert az sosem hiányozhat egy ír kajapakkból. Kaptunk szemetes zacskót a verseny utáni feltakarításhoz, instrukciókat baleset esetére, a pont térképét, hogyan kell felállítani az útlezárást és hová kell majd terelni a nézőket.

A 2007-es pontunk így nézett ki, ez már a szakasz vége után volt, itt csak a futam eredményeit közölték a versenyzőkkel és csevegett velük a média. Az időjárás ellenben most is ilyen volt!

Chris-ék Dublin mellől jöttek a rally-ra, egy hatalmas lakóautóval. 7 személyessel. Még sosem láttam ilyet belülről, így amíg a közeli benzinkútnál vízzel feltöltötték a tartályukat, engedélyt kértem, hogy benézhessek. Pazarul elrendezett, kényelmes, kis konyhával, rengeteg tárolóhellyel okosan berendezett lakóautót láthattam. Soha nem ültem még ilyenben, érdekes volt. V., amikor kinyitott a benzinkút, vett nekem újságot, tejet és kávét a termoszba. Utána kis kavargással, de csak eljutottunk a pontunkhoz, ahol alaposan beöltöztünk, s felállítottuk a jelzéseket. Egy T-elágazás nyakában álltunk meg a kocsikkal, lezártuk az utat, felállítottuk a szemetest, a lezáró kötél közelébe raktuk a tűzoltó készülékeket, és a sürgősségi utasításokat, baleset- és tűz esetére.

Aztán vártunk. Az utat 9.09-kor zárták le hivatalosan, akkor végigment egy hivatalos autó a szakaszon. Chris eligazítást tartott nekünk, mit kell tenni tűz esetén, mit kell tenni, ha rendbontó néző jön, hogyan viselkedjünk stb. Utána megint várakoztunk. Egyet kellett értsek velük, ez a legrosszabb a marsalkodásban, a várakozás. Az útlezárás előtt legalább egy, de inkább 2 órával a helyszínen kell lenni! S utána még további 3 óra a futamig. A szél erős volt, de nem volt eső, és a Nap is kisütött! Felfedeztem, hogy a sövény mögött védve vagyok a széltől. Sosem hittem volna, hogy néhány szál sülzanót némi borostyánnal keveredve ilyen remek védelmet nyújthat. Sétára indultam, a sárga mellényemben. Unalmamban a szemetet gyüjtögettem, szívtam magamba a természet szépségét, a friss levegőt, éreztem, egyre piroslik az orrom, az arcom... A vidéki élet gyönyörei... Végül úgy döntöttem, lemegyek a dombról a 9-es ponthoz, tesztelni a Handy Hut-ot (ahogy errefelé a felállítható WC-t nevezik). Közben találkoztam nézőkkel, akiket sikerült eligazítanom, mikor kezdődik a verseny, hová érdemes (értsd: szabad) állni... Hasznosnak érezhettem magam. Visszafelé egy fotós ember jött előttem, aki engedélyt kért tőlünk, hogy hadd álljon be a tiltott zónába, amely egy farmer legelője volt, s az ott lévő birkák miatt nem volt engedélyezve senkinek a susnyában való ácsorgás, csak a fotósnak, ő végül is ebből él, mondta vezetőnk. Én pedig még a dombtetőre is felmásztam, hogy vajon onnan mit látni? Látni lehetett egy egész hajtűkanyart (9-es pont) és több száz méter hosszan utat, ahol majd jönnek az autók, de a dombtető olyan szeles volt, és olyan nedves, hogy lejöttem. A szél egyszer majdnem feldöntött, sikerült egy tehénnyomba lépnem, térdig vizes, sáros lettem, elképesztő mértékben volt átázva a talaj még a dombon is.

Kicsit üldögéltünk Paul-lal a lakóautóban, V. nekik adta a gyömbéres sütijeinket (remélem, meg is ették, nem a kukában végezte), aztán megint várakozás... Végül 12 előtt jöttek a szakaszt ellenőrző autók, a tripla nullás, a dupla nullás, majd a 0-ás, ami már a futam közeli kezdetét jelezte. A fejünk felett több helikopter is megjelent, egyikük ellenőrizte a szakaszt. Aztán hördülés, kipufogó vad durrogása, minden szem az előttünk lévő kis emelkedőre és ugratóra tapadt. Az uram izgalmában felkiáltott, s tapsoltunk, ugráltunk, míg Loeb kocsija elhúzott előttünk - lényegesen nagyobb sebességgel, mint akármelyik ellenőrző kocsi.

Nem sok terelnivaló néző volt, talán 15-en álltak a mezőn, s később páran lejjebb megjelentek, tiltott helyeken (magánterület, veszélyes kanyar stb. volt tiltott zónának kikiáltva). Azon kívül, hogy Chris - mint a rendért felelős - rájuk sípolt, s integetett nekik, hogy húzzanak be a sövény mögé, mást nem lehetett tenni. Míg a verseny folyt, nem lehetett kimenni az útra, nekünk sem, mi is egy legelő kapuja mögött álltunk. Mindenki a maga felelősségére állhat ki nézőként a rally-hoz, nem lehet velük nagyon erősködni, de azért aggódtam, mert nem akartam volna szemtanúja lenni egy balesetnek.

Egymás után jöttek az autók, igen gyorsan, igen hangosan, én pedig számoltam őket az ujjaimon. A lábujjaim ekkorra már a 3 réteg alatt is érzéketlenné váltak, de nem bántam. Sajnos, a recesszió itt is beütött, alig 10 autó indult a WRC keretében, ők voltak a nagy húzónevek, utána jöttek a juniorok, az ír versenyzők, majd a "historics"-nak titulált veterán rally autók futottak le (írek voltak jobbára azok is). Hirvonen-t kitartóan Hurvinyekként emlegettem, nem tudtam megjegyezni a nevét rendesen. V. Solberg-nek drukkolt, de tapsoltunk a cseh versenyzőnek is. De Loeb-öt senki nem tudta legyőzni!

(Akit részletesebben érdekel a dolog, az eredmények, a sztorik, a nyilatkozatok, annak tudom ajánlani a http://www.rallyireland.com/ oldalát. Macs nevű olvasóm is írt a rally-ról, az ő írását belinkelem, mihelyt engedélyt kapok rá.)

Azt hiszem, fél 2 magasságában kezdtük lebontani a pontot, amikor az utolsó ellenőrző autó is elhúzott előttünk, hangosbemondón hirdetve, hogy vége a futamnak. Szépen mindent halomba hordtunk, a tiltott területeket jelző műanyag szalagokat leszedtük, az út szélére raktuk - később onnan gyűjtötte őket be egy furgon. Ajánlkoztunk, hogy előbbre megyünk, a következő pontig, hogy ott is feltakarítsunk, de Chris mondta, ők arrafelé mennek haza a lakóautóval, majd útközben ezt is megcsinálják. Így elbúcsúztunk tőlük, és kis hátsó utakon kiautóztunk az N15-re. Ott már lassú konvojban jöttek az autók a Donegal városában lezajlott futamról, mentek Sligo-ba, a záró ünnepségre.

Az ellenőrző autók távozása 2007-ben

Egy kis háromszámjegyű úton autóztunk Enniskillen felé, mert megint Észak-Írországon át mentünk haza, Armagh-n, Newry-n át (Newry-nál kis dugó volt a bevásárló forgalom miatt). Enniskillen-ben a GPS, a térkép és a városi táblák is mind-mind mást mondtak, így kicsit keveregtünk a városban. Kb. ekkorra fogyott el belőlünk az adrenalin, s lettünk igen fáradtak. Kissé átázott zoknis lábamat szárítgattam, almával-banánnal tartottam V.-ben a lelket. Végül meccset hallgattunk, s minden boszorkányi tudásomat bevetettem, hogy az utolsó 5 percben rúgott két góllal győzzön a Liverpool. Az uram azonnal tökéletesnek könyvelte el a hétvégét.

Tankolás végett keveredtünk le a reptér előtt Swords felé. Rádudáltunk egy dzsip-re, amely belecsúszott a pirosba, s aztán csak nem akart elindulni a zöld lámpánál. A hátul ülő gyerek egyből beintett nekünk. Te jó ég, miféle család az, ahol egy dudálás hallatára a gyereknek (!) azonnal ez a reakciója?!

Ha már arra jártunk, V. a kikötői alagutat választotta, hogy átjussunk a városon, az N11-es úthoz. Még sosem autóztam arra. Fura, ahogy egyszer csak lejteni kezd, megy-megy hosszan, be a Liffey alá - nem olyan meredek, és korántsem olyan sötét és nedves, mint Új-Zélandon a Milford Sound felé vivő Homer-alagút, de nekem így is ijesztő volt az élmény*.

Hazaérve aztán kipakolás, fürdés, mosás, valami vacsoraféle összeütése... lufiként eresztettünk le. Addig az izgalom olyan jó volt, az autók, a munka, este az összefoglalóban a marsalok áldozatos és ingyenes munkájának megemlítése... nézni a képernyőn, hogy mi is ott voltunk ám! S Loeb visszaintett, bizony. Kis hülyeségek, amin majd még sokáig lehet összevigyorogni, értőn, ott voltunk, emlékszel? Mi ketten, marsal és marsalné.

* Kell, hogy legyen valami Új-Zélanddal kapcsolatos megjegyzés itt. 2011-ben ott szeretnénk élvezni a WRC-t. Fingers crossed...

Az év eseménye: WRC, Ireland II.

Nagyon korán keltünk, macskamosdás, irány Sligo, a szervízpark. Itt már én is felajánlottam segítségemet, így V.-vel ketten őrködhettünk a park egyik fontos helyén. Óriási mázlink volt, mert a szervízpark helyszínéül szolgáló Sligo Institute of Technology egyik épületének kiugró szeglete alatt, jobbára széltől, esőtől védve álldogálhattunk. Feladatunk az volt, hogy a kifelé menő (versenyszakaszok felé induló) rallyautók két útvonalát tartsuk nézőktől-járókelőktől mentesen, míg az autók elhajtanak.

Sordo, 2007-ből. Akkor még nem tudtam, ki-kicsoda, csak kattintgattam az uram kérésére

Megint kaptunk - ezúttal rózsaszín! - mellényt, újabb sapkát, karszalagot. Mint kiderült, fémrácsokkal kellett volna majd kordában tartani az egyelőre még ágyában szunyókáló tömeget. Hat órától a reggeli idejéig gyakorlatilag csak álldogáltunk, biccentettünk a jövő-menő szerelőknek, médiásoknak, alig volt ott valaki. Ellenben jöttek az autók! Lefojtott motorral, hörgő-puffogó zajokat hallatva húztak el előttünk alig egy méterre a nagy nevek! V. biztosította az utat, s intett az első autónak - Loeb visszaintett - alighanem csak egy ujját emelve fel a kormányról, de mégis! Aaaaa, már megérte a koránkelés.

Loeb és Elena, villanásnyira, 2007-ből

Nem messze tőlünk egy öreg, harcedzett rally-rajongó állt őrt, ő sms-ekben kapta meg a szakaszok eredményeit - kicsit dumálgattunk, sztorizgattunk a délelőtt során. Társasága sokkal nagyobb élményt nyújtott, mint a nézőként ott álldogáló három takarító hangos kiáltozása, valamint cigizése, köpködése: ők is az autókra vártak, szerencsére hamar megunták az álldogálást, és elmentek máshová hőzöngeni.

Fél 10-kor mehettünk reggelizni. Nem mondtam nemet a full Irish breakfast-ra, sem a gépi kávéra. Kellett a meleg a gyomrunkba. Már volt, hogy az őrhelyünknél lévő reflektorokat tápláló generátor kipufogójánál melegedtem, kevés volt a 2 réteg a lábamon. (Mental note: legalább 4 kell. Attól, hogy az ember épített környezetben álldogál, a hideg még hideg marad! V. hallott két embert beszélgeti, akik a tegnapi +8 fokot "freak heatwave"-nek titulálták.)

Magunkra vettünk még egy réteg ruhát a kocsiból, és megújult energiával mentünk vissza őrködni. Néha szerelők is jöttek (biciklin!), hivatalosságukat számozott lábszalag jelezte. A háttérben Pirelli-s emberek gumikat pakoltak. Megélénkült a nézőforgalom. Sajnos, kissé kellemetlenné tette az álldogálásunkat az, hogy nem nagyon tudtuk, mi merre van, egy ember kis híján le-ork-ozott bennünket, mert nem tudtuk neki megmondani, merre van a belváros. Jött pl. egy fiatal magyarokból álló társaság, nekik is csak félinformációkkal tudtunk szolgálni - nem volt jó érzés. Legközelebb majd tájékozódni kell, mert hiába vagyunk mi csak azért ott, hogy rácsokat emelgessünk ide-oda, ha egyszer világítós mellény van rajtunk, akkor minket kérdésekkel is bombázni fognak. Legközelebb bemagolom a térképet - vagy magammal viszem a brosúrát.

Fél 11-kor segítségül jött a következő műszak. Két kamaszkorú egyént kaptunk társsul, akik véresen komolyan vették a korlátok kezelését, néha még a szerelőkkel is izmoztak, hogy ott márpedig nem mehetnek át. Jajistenem. Amúgy az volt a benyomásom, hogy némelyek nem vesznek minket komolyan. Például éppen toltam a rácsot az egyik szerelő hasába, hogy "just a sec, please", le akartam keresztben zárni a járdát, mert mögöttem ment el hörögve egy rally autó, erre a fickó "It's OK!" felkiáltással simán átment a kocsi előtt. Kaptam el a karját, de lerázott. Hajszál híja, hogy nem csapták el. Lehet, hogy külföldi volt a lelkem, és nem értett angolul, talán az "It"s OK!" volt az egyetlen mondat, amit tudott. De azért a közeledő hörgés felkelthette volna benne a gyanakvást, hogy nem túlbuzgalomból rácsozom ám én ottan.

Az autók dél felé érkeztek vissza, rövid szünetre, hogy aztán alig fél órával később megint elhúzzanak előttünk. Meglepetésünkre a beérkező 1-es autó felől sietős léptekkel közeledett felénk Elena, Sebastien Loab mitfahrere, a fiúk nyitották a rácsot, biccentés, megbámultuk... Jéééé. A VIP-sátor felé ment el, talán teára vágyott? Ekkorra már elég sok ember nyüzsgött az autók és a standok körül. Nem bántam a nyüzsgést, legalább volt mit csinálni. Elbiciklizett mellettünk két szerelő, magyarul beszélgettek! V. rájuk köszönt, az egyik meglepve visszafordult... Hahaha, magyarok mindenhol!

Negyed 2-kor hagytunk fel az álldogálással, rácsemelgetéssel, mint kiderült, joggal, mert már várt ránk az ebéd, csak éppen szólni nem szólt senki. A pelyhesállúak azonnal átrendezték a rácsokat, mihelyt távoztunk. Biztos alig várták, hogy átvehessék a "hatalmat". Leadtam a mellényeket, kicsit szárítkoztunk. (A sapkákat meg lehetett tartani.) Kitöltöttünk egy kérdőívet a rally-ról. Az ebédet kihagytuk, inkább megnéztük a sátrakat, az árusokat, megbámultuk a magyar szerelőket, közben összefutottunk egy magyar sráccal - de igazából haza felé mentünk volna már. Otthon ágybabújás. A házinéni áron alul adta a szobát, mivel nem kértünk reggelit. Hurrá. Majd korai vacsora - megint a Harbour-ban. Az élményt csak a mellettünk ülő zajos, egymást folyamatosan vakuval fényképező társaság zavarta - nem értem, mi a mulatság azon, hogy valakinek az arcába fotózok, majd az orra alá dugom, hogy nézd má', így nézel ki! Majd egy perccel később újra megismétlem a mutatványt. Such fun.

A felszolgálóról kiderült, hogy ő az egyik tulaj. Csevegtünk az ír kecskesajtról (olyan, de olyan kecskesajtos salátát ettem!), valamint a házi kenyerekről. Mint kiderült, kint volt a rally egy szakaszán, szidta is az időjárást rendesen. Biztattuk, hogy másnap a donegali városi szakasz ott fog elmenni az épület előtt, nem kell a szabad ég alatt állnia.

A szálláson már tele volt minden szoba, a hangokból arra következtettünk, hogy csupa fiatal a szállóvendég. Este még megnéztük az összefoglalót a tévében, összepakoltunk, előkészültünk másnapra: végre igazi szakaszon lehetünk kint, az akció sűrűjében!

Az év eseménye: WRC, Ireland I.

Nos, beszámoló következik a rally-ról. Hosszú lesz, valószínű-leg érdektelen azok számára, akiket csak felületesen, vagy egyáltalán nem érdekel a rallyzás, bár remélem, hogy utánozhatatlanul egyedi fogalmazási stílusommal őket is le tudom kötni, hehe. A képek a 2007-es rally-n készültek, most nem fotóztam.

Péntek reggel pakolás, szendvicsek elkészítése, sütik leadása. Nem kapkodtuk el, 9 után indultunk. A kávézóban leadtam a nevetségesen kevés profitot hozó sütijeimet, majd hurrá, kezdődik a hétvége! A helyszín "hátulról-mellbe" való megközelítését választottuk, az északír Clogher felé Newry-n, és Armagh-n át mentünk, főleg a jó minőségű főút megléte miatt. A találkozó a marsalok számára a 2007-ből már ismert Clogher Valley Campsite helyszínén volt, délután 2-kor. Egyfolytában esett, mire odaértünk, a helyi patak már erősen meg volt duzzadva, mindenfelé jókora tócsák. Korán érkeztünk, aluszkáltunk egy órát a kocsiban, míg a tetőn egyre dobolt az eső.

Bejelentkeztünk, megmondták, melyik szekció a miénk, ki ott a főnök. Noha csak V. iratkozott fel marsalnak, mégis mindketten kaptunk rally-s felszerelést: narancssárga világítós mellényt, safety marshal felirattal, kötött sapkát, rally-s logókkal, műanyag csuklópántot, hogy mindenki láthassa, marsalkodtunk a rallyn. Energiaitalt, mely a Monster névre hallgatott. Egy darab, mini méretű vékony gumikesztyűt - gondolom, a szemétgyűjtéshez. Brosúra is volt a csomagban, térképekkel, de kaptunk rendes térképet is, hogy hol kell majd őrködnünk. A WC-ben átvedlettünk, sok-sok réteget magunkra véve, aztán irány a szakasz!

A helyszín Fardross erdeje, erdők-mezők között kanyargó kis utak - néhol fű nőtt középen. Őrhelyünk a 4. szakaszpont volt, egy Y-elágazás, az Ulster-way nevű kirándulóút mentén. Elsőként érkeztünk, két WC-t, egy generátort és néhány reflektort boldogítottunk társaságunkkal. Közelben farmház, aminek kapujában megfordultunk a kocsival - a farmer a tehénistálló ajtajából intett köszöntésül, mögötte tehenek rágcsálták a szénát.

Idővel a szektor felügyelője is megérkezett, lakókocsiban, gyermekével és a többi marsallal. (nagyon sok rally-rajongó választja a lakókocsival való utazgatást a szakaszokhoz: erről majd később bővebben!) Az eső továbbra is kitartóan esett, de nem volt hideg, 8 fokot mutatott a kocsi hőmérője. Beöltöztünk, vártuk az utasításokat, amik kicsivel az útlezárás előtt, délután fél 5-kor meg is érkeztek: az esti szakaszok lefújva! A rendőrség aggódott a túl sok víz miatt az utakon, és a szervezők a tanácsukra lefújták a versenyt. Később kiderült, néhol egybefüggő víz borította a keskeny utakat. Hitetlenkedve vártunk még egy kicsit, reménykedve, hogy hátha, mégsem, de aztán jött a hivatalos autó, kész, vége, ennyi. Leszedtük a jelzéseket, köteleket, összehordtuk őket egy halomba, s nehéz szívvel indultunk a szállás felé. Legalább házigazdáinknak nem kellett későig fenn maradniuk, megérkezésünkre várva.

V. mondta, hogy ha már a mai rallyzás így kútba esett, ajánljuk fel a szolgálatainkat holnap a szervíz parkban. A korai, 5.30-as műszakot választottuk. Kellettünk. Jó korán elmentünk vacsorázni a házinéni által javasolt The Harbour nevű étterembe, Donegal városába, hogy ne legyen gond másnap a koránkelés.

Az étteremről csak felsőfokokban tudok írni. A steak nagyon finom volt, azonnal első helyre ugrott V. steak-listáján. A kiszolgálás remek, udvarias, gyors volt. A hely nagyon kellemes, és ráadásul csupa ír hozzávalóból sütnek-főznek. Csillagos ötös. Ugyanez nem volt elmondható szállásunkról, az Ardlenagh View nevű B and B-ről, mert elég hideg volt, kicsit akadákoskodtak, amikor V. kérte, hogy kapcsolják be a fűtést, a fürdőszoba szellőzőjén húzott be a hideg levegő... A fogadtatás barátságos volt ugyan, de az uram hangulatát nagyban befolyásolták a fal mellett hesszelő pincebogarak. Amennyit lehetett, összeszedtem, de mire visszajöttünk a vendéglőből, feltűnően megszaporodott a számuk. Biztos örültek, hogy végre meleg a szobájuk.

Hétfő reggel, 10 óra

Ma reggel arra ébredtünk, hogy hó borítja a kertet. Majd a rádi-óban már mondták, Angliában megállt az élet, ezen lehetett mosolyogni - jön a hó Oroszországt felől, jujj. A reggeli rutin után kimentem a kertbe, kiakasztani az energy ball-okat a madaraknak, és lesöpörni a havat a tree fern-ről. A felhők elég gyorsan közelednek kelet felől, hol süt a nap és szép kék az ég, hol vaskos fehér paplanból esik valami aprószemű hószerűség. A londoni repjáratok legtöbbjét törölték, és hideg van, széllel, Sally Gap és Wicklow Gap járhatatlan. Helyzet van, mint mindig, ha leesik 1 centi hó.

Milyen jó, hogy mindez nem a hétvégén érkezett meg, a rally idejére.

Csütörtökön még sütöttem a kávézónak, este pedig borzongtam Jamie Oliver malacos műsorán, ami eléggé furára sikeredett. Legalábbis az én ízlésemnek fura volt. Nem igazán tetszett, hogy Jamie úgy viselkedett, mint egy világmegváltó, vagy saját fontosságától elvakított porondmester, fekete öltönyben, selyemszegélyes gallérral, széles taglejtésekkel, sokszor félbeszakítva a beszélő meghívottakat. Nem volt jó, hogy az egyik percben komoly arccal valóban borzasztó dolgokat tálalt elénk, a következő pillanatban pedig hehehe, jajdebüdös ez a kanmalac-stílusú, kissé gyermegded nevetgélés folyt a stúdióban. S azt is elég nehezen hiszem el, hogy mintegy varázsütésre (az ő varázsütésére), a nagy szupermarket-hálózatok majd hirdetni és árulni fogják azokat a húsokat, amiket az angol kevésbé ismer és szeret (lapocka, oldalas?). Jó lett volna látni, hogy miféle háttérmunka folyt ez ügyben, folyt-e egyáltalán. V. szerint Jamie Oliver kedves, haverkodós, "ugyan, segítsük egymás, gyerekek!" stílusa jobban hasznára van az ügynek, mint Hugh Fearnley-Whittingstall általa kissé erőszakosnak tartott kampánya a csirkék érdekében. Szerintem valahol a kettő között van a helyes út, s azért annyit megjegyeznék, hogy nem emlékszem arra, hogy a Tesco képviselője ült ott volna a buzgón bólogató nagyfejűek között, akik határozottan megígérték, hogy mostantól aztán lapocka és tsai is lesz az üzletekben, receptajánlatokkal, szép csomagolásban, angol tenyésztőktől, olcsón... De ez hosszú téma, ami a lényeg, Írországban más a helyzet, szerencsére, és emlékeim szerint a kaják csomagolásán elég egyértelműen fel van tüntetve, hogy honnan jött a hús, nem gond, hogy csakis és kizárólag ír disznóhúst tudjak venni. De majd ma ellenőrzöm a boltban.

***

Az imént jókora pelyhekben hullt a hó, a szél kavarta, csodaszép látvány volt, de ha eszembe jut, hogyan fagyott le a hétvégén a lábujjunk, akkor határozottan úgy gondolom, hogy csakis az ablakon át kibámulva akarom ezt élvezni. Pedig, amikor a Donegal Bay-i sövények mentén sétáltam fel-alá, mint safety marshal, és a csodák-csodájára megjelent Nap melengette az arcom és piros orrom, akkor azt gondoltam, igazán többet kellene kint lennünk, sétálnunk, mert csoda minden bokor, minden vízzel teli árok és minden mező. No jó, most kicsit kimentem, hagytam, hogy - mint Malackénak - meggyűljék a fülem mögött a hó, visongtam egy sort az etetőn lévő madarak megrökönyödésére, majd bejöttem. Tél - kipipálva.