Minden külön válasz, részletezés helyett...

...álljon itt az uram mailje ismerőseinek, barátainak:

"Rövidhír: November 4-én bejelentették a csoportom megszűnését. A tervek szerint összegyúrnak 3 részleget, a MacOffice, a Kids and Entertainment és mi szűnünk meg, helyettünk lesz egy új csoport, ahová 16 emberrel kevesebbet vesznek fel. Mérnökből (mint én), néggyel lesz kevesebb. Mindenkit megpályáztatnak az új állásért, kivéve azt a 3 főfejest, akik túl közel voltak a tűzhöz, nekik már van állásuk az új csoportban pár hete...

Egyelőre önkénteseket keresnek közülünk, akik a végkielégítésért cserébe távoznak, erre a jelentkezés határideje november 16. Ezután eldöntik, hogy kinek az önkéntes távozását fogadják el, és hány további embert küldenek el azok közül, akik nem akartak önként menni. Ez a folyamat december 10-én zárul le, és december 11-től kezdve mondják meg, hogy kire nincs szükség. Az utolsó embernek február 19-én kell leadnia a belépőkártyáját.

Nem izgulok nagyon, remélem, hogy megállom a helyem az interjún kb. 3 hét múlva, és átkerülök az új csoportba. De úgy is fogalmazhatunk, hogy szokás szerint a homokba dugom a fejem, és bízom benne, hogy az odakint csapkodó villámok nem pörzsölik meg a farktollaimat (élénk vizuális fantáziával rendelkezőktől elnézést).

Amint/ha biztos lesz a helyem, küldök egy gyors emailt. Addig is Moni blogján lehet követni életünk apró kicsi rezdüléseit.

UI: Friss hír, hogy az új állásainkat - egyelőre - nem hirdetik meg külsősöknek."

Ennyi. Köszönjük szépen a buzdító emaileket, telefonokat, jókívánságokat. Most kevésbé aggódom, mint 7 éve, amikor még munkaengedéllyel lehetett csak dolgozni, és nemcsak a megélhetésünk, de az országban való tartózkodásunk is függött attól, kerül-e munka az uramnak. Most nincs fogcsikorgatás, nincsenek álmatlan éjjelek. 7 év (12 év) szakmai tapasztalata áll az uram mögött a Gyárban, van kislistája az általa elért eredményekről és sikerekről, így biztos vagyok benne, hogy jó eséllyel indul a mérnöki állásért való interjúkon. Bízom/bízunk a sikerében.

***

Legnagyobb meglepetésemre Trish ma átment az autóvezetési vizsgán. Biztos voltam benne, hogy elsőre nem sikerül neki, mert érzésem (és V. érzése szerint) kissé öregasszonyosan vezet, lassan és körülményesen. Kedves vizsgáztatót fogott ki, ettől is félt, hogy mi van, ha barátságtalan, vagy kedvetlen lesz a vizsgáztatója, hallott elég rémtörténetet, többek között tőlem is. De lényeg, hogy a szakadó eső, egy szabálytalanul eléje hajtó öregasszony, és saját félelmei és remegő gyomra ellenére átment a vizsgán.

A neheze még csak most jön, s - akárcsak én annak idején - már most azon izgul, hogy fog majd most vezetni, úgy, hogy senki nem ül mellette, s javítgatja a hibáit.

***

Botond tegnap átküldött egy szakmai meghívót a Zila Tortaforma bemutatójára, amiért irigy vagyok, mert biztos jó és érdekes lehet magától a mestertől megtanulni a formákkal végezhető munkát. Zsuzsinál olvastam egy ígéretes túrókrémről, azzal fogom megtölteni a piskótakockáimat a Harvest Supper-re.

***

Tegnap szemtanúja voltam, amint a kicsiállat (alias patkány) megpróbálta kifosztani a madáretetőt. Felmászott a bokorra, végigegyensúlyozott az ágon, majd a mancsával (lábával?) megpróbálta leverni a tetejét. (Ekkor rohantam át a fényképezőgépért a dolgozószobába. Mert ezt dokumentálni kellett, minden áron. Sajnos, vad kattogtatás közben valamit elszúrtam - rossz gomb? -, mert nem találom a képeket a gépen.)

Amikor ez nem sikerült, leereszkedett az etetőn, s ott lógva lyukat rágott a műanyag rácson. Ott eszegetett, amikorra már elmúlt az ámulatom, és dühösen kinyitottam a kertajtót. Leesett a bokorról, s villámgyorsan eltűnt a szomszéd felé. Most már meg vagyok róla győződve, hogy a bokrok ágain át mászva jut be a kertbe, mert a másik bokor ágain felfutva tűnt el. Ez nem elég, lyukat ásott a komposztedény alá, ott, ahol a legvékonyabb volt a komposztedény köré szórt kavicsréteg. Meg kellett erősíteni.

S hogy mennyire igaza van a könyvnek, miszerint ragaszkodnak a szokásaikhoz, s ugyanakkor járják be a környéket minden alkalommal. Ma lesben álltam, s valóban, akárcsak tegnap, ma ugyanabban az időben megjelent. Először a megerősített komposztnál próbálkozott, majd felmászott a bokorra. Csak éppen a rosszra... Végignéztem, amint a vékony ágon végig egyensúlyozva keresi az etetőt, majd a szinte földi hajoló ágról leesve, járt egy kört, majd megint megpróbált felmászni az etetőig - de megint a rossz bokron át, holott korábban megnézte, hol az etető.

Lassan Konrad Lorenz-i magasságokba emelkedem ezzel a megfigyelgetéssel, de most már dühít, hogy kifog rajtam... Amúgy ma már a gépet is sikerült megfelelő erővel és a megfelelő helyen nyomkodni, így van kép bizonyságul.

A kicsiállat a hátsó bokron. Az elülsőn az etető.

Be fogok szerezni egy fémrácsos etetőt, és egy jókora vödör patkánymérget. S ez az utolsó képem a kicsiállattal folytatott csatározásról, mert az uram undorodik tőle, fúj, képes vagyok ezzel foglalkozni? S különben is. Pusztuljon.

Hír

Az uram csoportja (a Gyár Game Studios nevű részlege, kb. 60 fővel) megszűnt. 16 embertől várnak önkéntes távozást. Utána a többieket átcsoportosítják. Ha nem jön össze a 16, vagy nem az a 16 jelentkezne, akikre ők gondoltak, akkor dec. 10-én megmondják, kinek kell mennie.

Kedves Emese és Laci!

Nos, igen, még mindig vigyázzban ülök, sőt, a szokottnál is jobban kihúzott vállal. Mert csak egyenes háttal megy az ülés. Valamit rosszul csináltam az éjjel, mert hajnalban arra ébredtem, hogy piszkosul fáj a hátam, s csak hanyatt tudok feküdni, párna nélkül, de az is eléggé kellemetlen. Felkelésig hol el-elbóbiskoltam, hol azon malmoztam, vegyek-e be fájdalomcsillapítót, vagy ezért a kicsiségért talán nem kellene... Lustálkodtam volna még, de ma muszáj volt kelni időben, mert az uram ma vitte Böhömöt a szereldébe. A kipufogó pedig sehol.

Tegnap este már elért Athlone-ig, kérdés, ma elér-e ide?

Az uram enyhén szólva is feszült volt munkába induláskor, hogy hol a kipufogó, a szerelde lefoglalva... Ráadásul - ami még több okot ad a feszültségre - ma még lesz egy kellemetlen össznépi míting is a Gyárban. Itt van ugyanis a nagyember a központból, valami főfejes, aki majd megmondja, hogy elbocsátások vagy összevonások, vagy megszűnések lesznek-e... Még a míting időpontját sem tudja, csak az ilyenkor szokásos pletykák jártak tegnap körbe, találgatások, ijesztgetések.

Lehet izgulni.

Én pedig igyekszem nem venni nagy levegőket, hogy ne érezzem úgy minden alkalommal, mintha valaki durván marokra fogná a gerincemet a lapockáim alatt. Próbálok visszaemlékezni, emeltem-e nehezebbet a szokásosnál (nem), csapott-e meg huzat (nem), és megütni sem ütött meg senki, és elalváskor is kedvenc pózomban voltam, attól csak nem fájhatok? V. szerint túl sok vacak és párna van a fejem alatt, az a baj. Szerintem csak indokot keres, hogy a kék kockás cicababámat kirúghassa az ágyból.

Másik eset, hogy öregszem. Egyre többször fordul elő a hajnali felébredés, álmatlanul forgolódás, amin jól felbosszantom magam, mert nekem minden alvással tölthető perc roppant fontos :-)

Aztán elolvastam Erika bejegyzését, és eldöntöttem, hogy igaza van, nem engedek a körülményeknek, jó nap lesz ez a mai! A kipufogó csak megjön, s elviszem a szereldébe, a nagyember pedig majd megmondja, mi lesz, s ha esetleg állás nélkül maradna az én egyetlenem, akkor - saját felajánlása! - elküldöm sütit árulni Ranelagh-ba.

Tehát akkor most mély lélegzet - na jó, nem olyan mély -, s megyek sütizni, alkotni, sürögni, forogni! Majd ilyenekre gondolok, mint ez a kép, emlékkép, Bilbaóból (a flickr-ről csórtam). Pontosan itt ültünk, ezeket ettük, itt nevetgéltünk és élveztük az életet.

Máris jobb!

Bray bemutatkozik

Ma is vigyázzban ülök. Ugyanis nem jött meg a csomag. Végül délután az uramnak sikerült egy ún. tracking number-t (kb. online nyomon követhető csomagszám) kifacsarnia a cégből. Ami szerint tegnap este 8-kor még Angliában ült a csomag...

Így ma is a lakásban leszek, időnként frissítve a weboldalt, hátha mond valami bíztatót a csomag útjáról...

Megjött a levél a biztosítómtól, hogy valued customer-ként legyek szíves fizessem be Focis következő évre szóló biztosítását. Nagy meglepetésemre és elégedettségemre ugyanannyi, mint tavaly. Azt vártam, emelkedik. Sokfelé huhogtak erről, hogy számos biztosítócég emeli idén a prémiumot, én is vártam az emelést. Többre számítottam.

***

November elsején volt a napja, hogy három éve élünk Bray-ben. Gondolkodtam, mit tudok a városról. Keveset. Kénytelen vagyok könyvekhez és weboldalakhoz fordulni segítségért. Ír neve: Bré. 35 000 lakosának köszönhetően városi ranggal rendelkezik, a legnagyobb város az országban. Mármint town. Az íreknél van town, és van city besorolás, city-ből természetesen akad nagyobb is, Galway, Limerick, Cork például. De town-ként Bray a legnagyobb.

A középkorban az angolok által uralt és irányított terület, az ún. Pale határán helyezkedett el. Így nem véletlen, hogy az első, itt letelepedett földesurak is angolok voltak. Volt egy kisebb vára is, de lerombolták, csak egy utcanév, a Castle Street emlékeztet arra, hogy valaha ott állt egy vár/kastélyszerűség. Rebesgetik, hogy anno, 1649-ben Cromwell - akit minden írnek szívből és jó okkal gyűlölnie kell - útban Wexford felé, itt töltött egy éjszakát.

1854-ben Dublintól Bray-ig hosszabbították meg a korábban csak Dun Laoghaire-ig (akkoriban Kingstown) nyúló vasútvonalat, így az eddig is itt nyaraló nagyvárosiak még nagyobb tömegben kezdtek Bray-be járni pihenni. Bray - nem utolsósorban Dublinhoz való közelsége, no és a szép tengerpartja miatt - hivatalosan is az ország legnagyobb tengerparti nyaralóhelye lett. Mérföld hosszú, szépen kiépített promenádján nagykalapos, fehérruhás hölgyek sétálgattak, esernyők alá rejtve arcukat a Nap, és hódolóik tekintete elől. Ekkor virágzott leginkább a város. Az ír Brighton-ként emlegették. 1945 után a második világháború nyomorát feledni vágyók tömegestől jöttek ide nyaralni, már nemcsak az országból, de Északról, Wales-ből, sőt, még Angliából is. A homokos tengerpartot pár éve kaviccsal emelték meg, töltötték fel, így eltüntek a partra levezető lépcsők.

Azóta sajnos alaposan megkopott a fénye, s a tengerparti rész elég leharcolt képet mutat. Sok az angolos elnevezésű utca - naná -, itt-ott találunk még szép házsorokat, de a legtöbbjük felújításra vár. Főutcája a mai, modern forgalomnak keskeny, gyakran van dugó, lassan hömpölygő forgalom, szinte a nap bármelyik szakában, de különösen reggel, amikor iskolába viszik a gyermekekeket, és délután, amikor kirajzanak a diákok. Valamint este, amikor hazajön a bejárók tömege. Ja, és napközben, amikor az emberek vásárolnak... A várost átszelő utcákra most terveznek buszsávot, egyelőre el nem tudom képzelni, hová akarják tenni, nincs hely, hacsak széjjelebb nem lökik a házakat az útból...

Az összes ismert nagy áruházlánc képviselteti magát a városban. Van Dunnes Stores (kettő, egy élelmiszeres, és egy ruhás-lakberendezéses), Tesco, Superquinn is, utóbbiak remek , illetve jó parkolási lehetőséggel is rendelkeznek, míg a Dunnes nem. A Superquinn évek óta tervezi, hogy a város déli részén, a Southern Cross nevű nagy út mellé, egy volt ipartelepen áruházat emel, de ez a terv folyamatosan halasztódik. A Southern Cross nyugati végében lévő telepen található a Woodies, ahol kertünkhöz, lakásunkhoz vásárolhatunk kiegészítőket. Akinek a főzés a hobbija, az Anvil-ban talál remek dolgokat, edényeket, kiszúrókat, fazekakat. Amúgy vegyes képet mutat ez a bolt, valóságos kis aranybánya.

Idén, a karácsonyi szezonra a város kereskedőinek anyagi segítségével a város önkormányzata fedett jégpályát szeretne üzemeltetni egy régóta elhanyagolt építési terület helyén. A belépési díj a hírek szerint elég drága lesz, de nagy forgalmat várnak tőle az érdekeltek.

A városka mozija pár éve megszűnt, a hiányt - csak művészfilmekkel - a kultúrális életet biztosító Mermaid Arts Center próbálja pótolni. A modern, kétszintes épületben kávézó, egy színház/vetítőterem, és két kisebb kiállítóterem várja a látogatókat. Az épület előtti téren nyaranta ingyenes koncerteket tartanak.

A városka déli határát jelző Southern Cross nevű főút keleti végében található az egyik legnagyobb turistalátványosság, a Kilruddery House, a Brabazon család tulajdonában. A család 1618 óta él itt. Jelenlegi ura a 15. Earl of Meath. Be kell vallanom, még nem jártunk itt, pedig néha egészen vonzó programokkal csábítja a látogatókat. A kávézóját is ki kellene próbálni...

A városkában található az ország híres "filmtelepe", az ír filmkészítés központja, az Ardmore Studios, ahol számos híres, vagy kevésbé híres filmet forgattak, illetve innen intézik az írországi helyszíneken való filmezést. Hadd ne soroljam fel az itt megfordult hírességek nevét (a mellékelt weboldalon megtalálhatók), akiket a remek helyszínek (és az alacsony adó) csábított ide filmezni.

Bray jelképe a már messziről jól látható, a város déli részén található, meredeken kiugró, 241 méter magas domb, illetve a tetején álló kereszt, amelyet 1950-ben emeltek. A domb a Bray Head névre hallgat, a tetején, a fűcsomók és a hanga alól kibukkanó csupasz gránittömbök csodás látványt nyújtanak naplementekor, az aranyló fényben. Jól kijárt ösvény vezet fel meredeken, a domboldalon, a kereszt tövéhez. A domb tövéből indul a népszerű, 8 km hosszú sétaút, mely Greystones-ig vezet a tengerparti sziklák oldalában. Az elmúlt években számos partomlás, sziklaomlás miatt folyamatosan újítgatják fel, illetve helyezik át az ösvény vonalát, ezért mielőtt bárki nekiindul, érdemes rákérdezni, hogy egyáltalán nyitva van-e... Idén áprilistól hivatalosan zárva vannak, de ismerőseim mesélték, hogy azért az ösvény járható*. Érdeklődéshez álljon itt a turista hivatal telefonszáma: 01 - 286-6796, infobray@eircom.net

(Utólagos információ: 2009. okt. 23-tól ismét nyitva az ösvény!)

Bray nyaranta egy igen híres fellépőket felvonultató dzsessz fesztivállal, és a Summerfest nevű, 6 hétre elnyújtott, vurstlival színezett megmozdulással csábítja a népeket a városba. Ingyenes koncertek, evezősverseny, légibemutató, gyerekprogramok, színesen kavargó zsibvásár fogadja a partra lemerészkedő érdeklődőket. A promenád közepén, egy négyszögletes, fehér épületben található a National Sealife Centre, amelynek medencéiben sokféle halat, cápát, rákot csodálhatunk meg, s ha szerencsénk van, megnézhetjük a ráják etetését. A promenád északi végében található a Harbour Bar, melyet a Lonely Planet pár éve az ország legjobb kocsmájának kiáltott ki. Ha valaki arra jár, és látja a kocsma bentlakó macskáját, Cinders-t, bagusgassa meg helyettem is! Innen pár lépésre van maga az aprócska kikötő, ahol jelentős hattyúkolónia él.

A városban számos híresség él: Sinead O'Connor, gondolom, őt nem kell bemutatni, Paul Coulter, ír énekes és dalszerző, valamint a 2007-es Booker irodalmi díj nyertese, Anne Enright. Bray-ben született kedvenc komikusunk, Dara O'Briain.

A városba befutó DART (az itteni HÉV) ablakaiból jól látni a városka egyetlen Mortello tornyát, amely az 1980-as években Bono tulajdonába tartozott. Egy ideig a városban lakott az ismert ír filmrendező, Neil Jordan. Ő azóta a jóval előkelőbb Dalkey-ba tette át lakóhelyét.

Közepesnek nevezhető kávézó több is található a városban, főleg a várost átszelő utcák, és a Quinnsborough street mentén. Kiugró minőségű éttermet egyet tudok csak ajánlani. Mivel ott három olasz(os) étterem/fagyizó/deli található, ezért csak "olasz háromszögnek" tituláljuk az Albert Avenue és a Strand Road (promenád) kereszteződését. Itt, a promenád közepe magasságában, a National Sealife Center épületével szemben található a Campo di Fiore étterem (íme, egy kritika a helyről). Nagyon jó a kaja! Ha csak egy gyors falatra van időnk, vele szemben ott az olasz deli (a vendéglő üzemelteti), ahol finom paninit ehetünk, s nem kell otthagynunk egy vagyont. A kiszolgálás ráérős, de le lehet ülni, van pad is az épület előtt.

A tengerparton lévő Barracuda nevű étterem, korábbi nagy kedvencünk (óh, az a szték!), amelynek ablakaiból a hullámokat lehetett csodálni, sajnos, nemrég tönkrement. A Porterhouse nevű kocsma teraszán kellemes körülmények között sörözhetünk. Itt és a mellette lévő Tower bisztróban kocsmakaját szolgálnak fel, ne várjon senki Michelin-csillagos minőséget, de éhen senki nem marad.

Hm.... mit hagytam ki?

Rosszkedvünk tele?

Most vigyázzban ülök itt, s várom, hogy végre megérkezzen Böhöm új kipufogója. Igen, még mindig csak a "megérkezésnél" tartunk, mert kellő fejtörést okozott az uramnak, hogy melyiket, honnan, mikorra rendelje meg... Állítom, egy nő nem hezitál ennyit első randira való kiöltözéskor, mint az uram az autóhoz való alkatrészek megrendelésekor. Holnap - elvileg - megérkezik a rugó a felfüggesztéshez, s szerdán - remélhetőleg - Böhöm Ambrose-ék kezébe kerül, és alaposan megjavítják.

Aztán, amikor már nem kell a csengőre fülelnem, kertészkedni fogok. Megint feljöttek a kis gazok a terasz kövei között, és az elmúlt hetek szelei, nagy esői alaposan felforgatták a kertet - minden tele lefújt levelekkel, elhervadt szárakkal, megfeketedett paradicsomszárakkal. Van, amit vissza kell vágni, van, amit téli pihenőre kell tenni. De ami kissé aggasztó, hogy a szeptemberben ledugott gumóim itt-ott már bújnak ki a földből, cserépből. Nem korai ez kissé? Február végén kellene megjelenniük, nem november elején!

Biztos jót fog tenni a friss levegőn való kapirgálás, mielőtt még megérkezik a mára igért nagy eső. S talán kiveri a fejemből a gyászos gondolatokat, amelyek elég sűrűn teszik tiszteletüket. Kivételesen nem a bevételem, hanem a jövő aggaszt. A kormány mindenféle megszorításokat, fizetéscsökkentéseket tervez a közalkalmazottaknál, azok pedig sztrájkkal fenyegetőznek, és megy a huzavona, hogy szabad-e egyáltalán olyanok fizetését csökkenteni, akik a kórházakban, baleseteknél, tűzeseteknél teljesítenek szolgálatot?

Pár hete kaptam egy szívhez szóló levéllel, és öntapadós matricákkal telepakolt borítékot, amelyben a közalkalmazottak kérik a támogatásomat. Rakjam ki a matricát, jól látható helyre, netán a kabátomra, jelezve, hogy nem értek egyet a kormány javaslataival... Hm. Én valahogy úgy gondolom, hogy mindenkinek fel kellene kötni a gatyát most, és áldozatokat hozni annak érdekében, hogy túléljük ezt a nehéz időszakot. Persze, az ő szemüket az szúrja, hogy a visszaesést okozóknak nemigen lett üresebb a zsebük, míg a kisemberek egyre rosszabbul élnek. Kérdezősködtem a piacon, mi a véleményük erről a többieknek. Sheila, aki kórházban dolgozik, azt mondta, a nővérek nagyon is jól keresnek, ne vegyem be a dumát, miszerint rosszul fizetik őket. Bella azon háborgott, hogy ez az "öntapadós" kampány mennyi pénzt vitt el, s az honnan volt? S a szakszervezti vezetők a saját zsíros fizetésüket védik. Olive pedig úgy gondolta, hogy észre kellene vennie ezeknek az embereknek, hogy még van munkájuk, míg más munkanélküli segélyért áll sorba. Még az örökké optimista, és humorosan fogalmazó Scott is lehangolt, komor emailt küldött havi olvasmányként.

Világvége érzet van.

A múlt héten annyit huhogtak a rádióban, hogy akarva-akaratlanul eszembe jutott a "winter of our discontent" kifejezés, Shakespeare-től, amit "rosszkedvünk tele"-ként fordítottak magyarra (szégyen és gyalázat, nem emlékszem, hogy ki) a III. Richárd c. darab első sorában. (Főleg azért is jutott eszembe, mert véletlenül megláttam a polcon John Steinbeck hasonló című remek könyvét.) Rosszkedvünk tele, elégedetlenségünk tele. Fogadást is kötöttem magammal, vajon mikor süti el egy ír politikus ezt a kifejezést az elkövetkező hónapokat jellemezve? Nem kellett sokáig várnom, két órával később egy monoton hangon nyilatkozó nagyembertől el is hangzott a winter of our discontent. Sztrájkokkal fenyegetőző közalkalmazottak, nyögvenyelősen működő intézmények, szigorú költségvetés, a sz*rból az adózók pénzével kihúzott bankok, elégedetlenkedő emberek, távozó külföldiek, bezáró gyárak, üresen kongó irodahelyiségek, eladatlan lakáshegyek... Megfakult Emerald Isle?

Lesz itt balhé bőven.

Ami minket illet, nem aggódom. Vagyis próbálok nem aggódni. Noha a múltkor az áruházban már hosszabban megálltam a leértékelt, "reduced to go" árukat tartalmazó polcnál, húsért, hogy valahogy csökkentsem a bevásárlás végösszegét, kiderült, hogy nálunk a helyzet már (még?) nem olyan vészes. A nyári padlófogás után lassacskán sikerül(t) visszakapaszkodnunk a felszínre, nem utolsósorban az uramnak hála. Remélhetőleg a karácsonyi megrendelések, esküvői torták majd végleg helyrebillentik a családi kassza egyensúlyát, s kezdhetjük tervezni a jövő áprilisi hazautat. Ami egyben nyaralásként is szolgálna, megállókkal, látnivalókkal útközben. Fingers crossed. Már szép listám van, hogy miket fogok készíteni karácsonyra, s tegnap kötött-varrt puha kis állatfigurák fotója felett is elgondolkodtam. Talán ezeket is meg tudnám csinálni... Torták, mézeskalács házak, mézeskalács hópelyhek, celofánba csomagolt mézes-karácsonyfák, habkarikák, feliratos, arannyal lefújt csillag alakú sütik... rengeteg a lehetőség!

***

Nem is meséltem még, hogy hosszú idő után bemerészkedtünk Dublin belvárosába, hogy az Irish Film Center-ben megnézzük a Katalin Varga c. filmet. Az ugráló, szemfájdítóan pattogó kameramozgás idegesítő volt, de maga a film tetszett. Fura és kicsit gyomorszorító volt magyarul énekelő kislányt látni a filmvásznon :-) Lehettünk tucatnyian az esti, 9 órás előadáson. Amikor kijöttünk az épületből, felnéztem, s ismerős szót láttam meg. Jókora fekete betűkkel PINTXO felirat díszlett egy közeli épüket falán. Rángattam az uram karját, nézd csak, ott, csak nem....? De igen. Egy tapas/pintxo bár volt ott, mint kiderült, több éve nyitva vannak már, de mi nem járunk sűrűn a belvárosban, így nem vettük észre. Vigyorogva mentünk be, fürkészve a pultot, keresve az ismerős falatkákat... Egyetlenegy árválkodott csak egy tálon, meg is kérdeztük a pincért, ez az egyetlen pintxo maradt csak? Utólag, a nyitvatartási időt nézve nem is volt meglepő, hogy nem volt több, fél 12-kor zárnak, s mi 11-kor mentünk be. Inkább amolyan borbár ez a hely, mint igazi pintxo bár, sötét, gyertyafénnyel van megvilágítva, üvegpolcok, szorosan egymáshoz szorított asztalok... de azért a kaját kipróbálnám egyszer, van-e olyan fantáziadús és finom, mint Bilbao-ban, az óvárosban? Biztos csodálkoznának, ha nemes egyszerűséggel, baszk szokást követve a padlóra dobnám a fogpiszkálómat evés után :-)

***

Az uram megtanított, hogyan kell letölteni a képeket a fényképezőgépéről, így végre felrakom azt a kettőt, amit már régóta szerettem volna megosztani, eredetileg még a régi blogon. Az első fotón, a még kisméretű húsvéti kaktuszom cserepe tövében ott látható a kis szőrös látogatóm, a másodikon pedig a három gyermeke, amelyek közül egyet magam tettem el láb alól, a másik kettő csontvázát pedig a borostyánágak alatt találtam meg, a kert falánál, jóval később. Enyhe lelkifurdalással nézem a képet most, de tényleg nem örültem volna neki, ha a kertemben növekedik fel a legújabb patkánynemzedék. Sorry....