Helyzetjelentés

Most elvileg sütiket kellene dekorálnom, és gulyáslevest kevergetnem, a limonádéhoz lereszelni a citromok héját... de inkább itt pöntyögök. Az uram még nem jelezte, hogy jön haza, tehát elvileg van időm később is megcsinálni a megcsinálandókat.

A madaraim száma megfogyatkozott. A zöldikék két hétre eltűntek (biztos nyaraltak valahol), aztán csak kettő tért vissza az etetőre, az ideges fajtából, azonnal elrepülnek, mihelyt az ablakhoz lépek. Mi lehet a beteggel? A szürkebegy rendszeresen jön, múltkor megmutattam V.-nek, milyen szép, barna rajzos a háta a madárnak. Királykát is láttam! Kicsike madár, élénk sárgás-pirosas csíkkal a fején, olyan szép volt! A fenyőcinke igen agresszív, néha elhajtja a többi cinkét az etetőről - kicsi a bors, de erőszakos? A vörösbegy rájött, hogy ha odaül arra a kis rúdra az etető nyílásához, akkor ki tudja csipegetni a magok közül, ami az ízlésének megfelel, nem kell arra várnia, hogy a cinkék mit vernek le neki. Mert a cinkék kiszórnak mindent az etetőből, ami nem nyeri el a tetszésüket, ezeket a magokat aztán a gerlék (4 db) eszik fel. A gerlék is. Néha jön egy-egy veréb, és egy-egy szarka is, éppen a múltkor nézhettem végig, hogy a szelíd tekintetű gerle miként veri el az etető közeléből a szarkát. Nemrég Konrad Lorenz egy réges-régi könyvében olvastam egy történetet arról, hogy a gerletojó miként szedte ízekre a gerle hímet - hah, még hogy gyöngéd, kis madár, "szerelmes gerlepár" stb. Agresszió lakik a szürke tollak alatt kérem, agresszió. Ijesztő volt nézni, hogyan támad. Pedig egyből riadtan pislog, amint kinézek rá, máskor pedig támad, és széttárt szárnyakkal verekszik.

A Michaelmas daisy virágzik, a zsidócseresznye elhagyta a leveleit (a szél besegített), és piros lámpásai is szanaszét szórva hevernek a kertben. A japán juhar szintén kopaszodik. A ciklámenek belendültek, a muskátlik egy kivételével szép nagy virágokat hoznak. Maggie utolsó virágait hozza. A fern még mindig kitartóan pöndöríti az új leveleit. V. mindig csodálattal emlegeti, hogy mekkora. A szobába visszahozott (visszamentett?) húsvéti kaktuszom - valószínűleg hálából, hogy végre behoztam az örökösen szakadó esőről - virágozni kezdett. A fokföldi ibolyák szintúgy. Nagy meglepetésemre az amarillisz is virágzik, életében először öt virág nyílik egyetlen száron! Az orchidea elhullajtotta utolsó virágját is, azt gondoltam, most akkor szünet, így több, mint egyéves folyamatos virágzás után. Yeah, right. Új levelei tövében már ott bújik a következő virágok szára.

Sajnos, Dingle felől se kép, se hang, újra írtam Mr. Murphy-nek, hogy hát izé, lenne-e olyan szíves válaszolni. Nem akarok nyomulni, ha annyira akarja a házaimat, nyomuljon ő. Idén a Gyárban is meghirdetem a házaimat, sok a gyermekes dolgozó, a piacon is vehetek fel újra rendelést (tavaly nem vettem, csak kettőt, külön szívességként, fű alatt, hiszen a kávézónak voltam elkötelezve).

Végre-végre kaptam olyan szert, valami hipós löttyöt, ami lehozza a falról a penészt. A múltkor már megpróbáltam letörölni a falról néhány foltot, higított mosogatószeres vízzel, de nyoma maradt. No, ma egy vadonatúj szivaccsal felvértezve lefújtam a régi foltokat. Vártam egy percet, gondosan visszatartva a lélegzetemet, majd kifúj, töröl. LEJÖTT! Még szerencse, hogy mosható a festék. Sehol egy szürke pötty, sehol semmi elszíneződés a folyadék nyomán. Siker! Most már csak meg kell várni, amíg a borzalmas szag is eloszlik, és akkor ismét örülhetünk a tiszta falnak.

Egész héten bolond volt az idő, fájt is a fejem. Vagyis csak úgy tompán fájogatott, de így még rosszabb volt, mintha rendesen bedurrant volna. Vasárnap, ugye, szép napos idő volt, utána egész napos eső. Majd megint napsütés, aztán erős szél, most megint fenyegetőznek mindenféle nagy esőkkel, a szél miatt nem jár néhány komp, a bejárati ajtó előtt száraz levelek gyűlnek... Közben pedig nincs is annyira hideg, 14-16 fok, pulcsiban ki lehet menni az utcára, még nem kell kabát, csak kora reggel, vagy este.

Megyek, befejezem még a munkát, mert ebből a csicsergésből nem élünk meg. A színházról és a mai perec-kísérletről majd legközelebb.

Kedves Emese és Laci!

Yessss! Ma kaptam mailt Sean Murphy-től, a Murphy's Ice Cream egyik tulajdonosától, hogy igen, még mindig érdeklik a mézeskalács házak, és majd jó előre szóljak, mikor akarom meglátogatni a mintapéldányokkal októberben.

Diadalüvöltésekkel körberohangáltam a lakást, kicsit lengettem is a karjaimat a levegőben, ahogy tizenéves rockerek szokták koncert alatt, aztán lehiggadtam, és mentem dolgozni. Majd meglátjuk, mi lesz.

Daphne is kért egy tortát szombatra, hogy megköszönje a neki dolgozóknak, hogy a SelfBuild kiállításon vezették a standját. Ez a kiállítás múlt hétvégén folyt le. Ha egyszer nyerünk a lottón (fat chance), elmegyünk Daphne-hoz, és rendelünk tőle faházat :-) Legalábbis ezt beszélték meg V.-vel egyszer. Igen szép finn faházaik vannak, elfogadható áron, ha az ember meg tudja venni a hozzávaló telket, akkor kb. ugyanott van árban, mintha Dublinban venne egy házat, kis telken, szomszédokkal (www.logart.ie).

Dr. O'Brien (igen, így írják) felesége is hívott, hogy ugye, nem felejtettem el a tortát, amit rendelni akartak, és ugye-ugye, ráérek. Hogyne. De az már biztos, hogy nem veszek fel több rendelést, szeptember 27-ig tele a naptár. Utána pedig Susan lányának esküvője, közben színházi fesztivál... Sűrű napok jőnek.

***

Maggie, a rózsám egy ilyen virággal ajándékozott meg. Az illata igen édes, erős, ha jövök-megyek, vagy csak úgy, megállok az ajtóban, szagolgatni. Remélem, a többi bimbó is kinyílik majd.

***
A kenyér, jelentem, jó lett. A kérge finom, kellően megdolgoztatja a rágóizmokat, de nem túlzottan. V. nagyon boldog volt vele, bár mondta, ízre érezni, hogy nem teljesen fehér kenyér. A vekni maga hatalmasra sikerült, és hála a méretének, most három napig ezen élünk. Felvágottal, retekkel, harsogóan lédús paprikával, finom ír vajjal - remek. Tegnapelőtt pl. vacsorára olyasmit ettem, amit tíz éve nem: kacsazsíros kenyeret, sóval, hagymával, paprikával.

Hozzávalók:

10 g friss élesztő (vagy 7 g szárított, de a könyv szerint a friss mindenképpen jobb eredményt ad, én szárítottat használtam, és a kenyér óriási lett, és finom)

600 ml langyos víz, 550 g spelt liszt, 3 kkanál tengeri só és kb. 350 g kenyérsütésre alkalmas liszt

Az élesztőt a víz felével simára kell keverni egy tálban. Hozzá kell adni 300 g spelt lisztet, és megint simára keverni. Nedves konyharuhával letakarva félrerakjuk 24 órára, mialatt habos lesz és szürke színű. Utána átrakjuk a keverőgép nagy táljába, hozzáadjuk a maradék spelt lisztet, elkeverjük, majd annyi lisztet adunk hozzá, hogy lágy, nem tapadós tésztát kapjunk. Nekem elég sok lisztet kellett hozzá adni...

A géppel gyúrjuk 5-6 percig, ha ragadna, adjunk hozzá evőkanalanként még lisztet. Utána nyirkos konyharuhával takarjuk le, és hagyjuk állni 3 óráig, amíg duplájára dagad. Takarjuk ki, gyúrjuk át, s ha még mindig túl lágy lenne, és nem tartaná a formáját, akkor adjunk hozzá még lisztet. Én legalább 100 g lisztet adtam még hozzá, többet nem mertem, ami hiba volt, a veknim elég lapos lett, és alaposan elterpeszkedett a tepsin.

Lapogassuk cipó formájúra, és tegyük át a lisztezett tepsire. Lazán takarjuk be, és hagyjuk kelni, amíg dubplájára nem dagad: ez másfél-két órát is igénybe vehet. Én másfél óra után raktam sütőbe, mert már attól féltem, lemászik a tepsiről.

Melegítsük elő a sütőt 220 fokra, hintsük meg a kenyeret lisztettl, és süssük ezen a hőfokon 20 percig. Utána csökkentsük a sütő hőmérsékletét 200 fokra, és süssük tovább a kenyeret 15 percig. Kopogtassuk meg az alját, ha szépen kong, készen van. Rácson hűtsük ki.

***

Ez pedig itt egy kép Padraig kislányának 2. születésnapi tortájáról. Amint látható, nem volt bonyolult, a virágokat, dekorálást egy óra altt befejeztem. Most hosszan tudnék értekezni arról, miként esnek a t. szülők túlzásokba, pl. nem emlékszem, hogy a szüleim a születésnapomon valaha is szabadságot vettek volna ki, mint Padraig tette most hét közepén, de mindegy, nincs gyermekem, nem tudom átérezni, stb., V. is mondta, a szülőknek lesz a torta, mutogatni, nem a gyermeknek, de azért mégis túlzásnak érzem. Bár Padraig elég idős, a lányai késői gyerekek, biztos ezért a felhajtás.

Valami fantasztikus fények voltak odakint az égen kora este, minden aranysárga volt, közben esett, és jókora szivárvány fénylett az égen. Jó nap volt, előre sütöttem, még ki is vasaltam, s megálltam, hogy ne tartsak hosszú tea-és kávészüneteket.

***

Amikor a tévé mondta, hogy tűz van a Csalagútban, kicsit aggódni kezdtem. Mindig a lehető legrosszabbra gondolok. Boldogult au-pair koromban Londonban olvastam egy novellát Graham Greene-től, amiben arról írt, mi lesz majd, ha megnyílik az alagút, és terrorcselekményt követnek el egy vonaton. S hogy ez a terrorcselekmény hogyan befolyásolja az angolokat, akik szeretik országukat bevehetetlen szigetnek tekinteni és akkor ott van ez a köldökzsinórszerű cső, ami összeköti őket a kontinensel, támadhatóvá téve őket... Annyira tetszett a novella, le is fordítottam, nem volt hosszú, két oldal talán. Merev, nagyon amatőr volt a fordításom, nem is mutattam meg senkinek, de örök emlék abból az időből, amikor még nem használtam nap mint nap az angolt, s mereven ragaszkodtam a szó szerinti fordításhoz (jajj).

Így amikor a hírekben a Csalagutat emlegették, egyből az jutott eszembe, hogy jaj, terroristák...

De szerencsére nem. "Csak" egyszerű baleset. Remélhetőleg el tudják oltani hamarosan, és megkezdődhetnek a helyreállítások, mert jövő szeptemberben ismét tiszteletünket tennénk arrafelé.

Amikor először mentünk, a csurig megpakolt Böhömmel, akkor az út remekül sikerült. Kora reggel átkompoztunk Wales-be, és V. vigyorogva döngetett át Anglián, kihasználva Böhöm erős motorját, a sebességet, amely még így, alaposan megpakolt kocsival is élvezhető volt. Rejtélyes okokból Dover-t állította be úticélként a GPS-en, még jó, hogy figyeltem, s szóltam neki, hogy a Csalagút bejárata Folkestone-ban van, khm, please, talán itt kellene lefordulni az főútról. A bejárat ("állomás", hehe) jó messze van a tengertől, az ember egy parkolószerűséget lát csak, kis WC-épülettel. Emlékeim már homályosak, de rémlik, hogy egy, az utazást szervező cégtől kapott kódot kellett csak bepötyögni egy automatába, akkor mehetünk csak át a kapun, és kapjuk meg a papír-jegyet. A kapunál először életemben enyhén szólva is rasszista megjegyzést tettem az automatánál előttünk szerencsétlenkedő indiai családra, akik kocsijából fura, hangos zene dőlt, ezért V. elég hallhatóan morgott valamit, én pedig rászóltam, egy rokonát idézve: "Ne ingereld a vadakat."

Annak örültünk inkább, hogy eggyel korábbi vonattal mehettünk át Calais-ba, ahol a szállásunk várt. Izgatottan vártam a vonatra való felhajtást, el nem tudtam képzelni, hogyan is megy ez. Hosszan kellett kanyarogni mindenféle keskeny utakon, a visszapillantóra akasztott nagy jeggyel, át bukkanókon, lassan elhajtva felettük, ahol kamerák megnézték az autó alját. Végül egy széles peronra hajtottunk, mely mellett hatalmas, szigorú külsejű, kisablakos vagonok álltak, s V.-nek be kellett hajtani egy ilyenbe Böhömmel. Ott sorjáztak előttünk az autók, egy bácsi integetett, hogy mehetünk, bearaszoltunk a vagon oldalán, majd lépésben, a nagyon is keskeny vagon belsejében, amíg csak utol nem értük az előttünk lévő kocsit. Annyi hely van csak, hogy egy-egy ember elfér a parkoló kocsik mellett, a buszoknak, kamionoknak nyilván másféle elrendezésben van részük. Akkor meg kellett állni, ablakokat letekerni, előttünk leeresztettek egy fémajtót, ilyen ajtó ereszkedett le minden 3-4. kocsi után - biztonsági berendezés, tűz esetére. A fémajtók kétoldalán keskeny, nehezen nyíló gumiperemű ajtócskák, az embereknek, V. alig bírta volna magát átpréselni egy ilyenen. Az uram éhes volt, így elmentem keresni valakit, aki felvilágosítással tudna szolgálni, hogy hol a büfékocsi.

Büfékocsi! Igen, ezt kerestem, oda is mentem egy hölgyhöz, aki furán nézett rám, de azért kedvesen mondta, hogy a jegyvételi irodánál tudok venni ennivalót, de büfékocsi, az nincs. Fogalmam sem volt, hol az iroda, így csak bólogattam, és észre sem vettem, hogy éppen előadtam "falusi kislány Pesten" c. magánszámomat. Büfékocsi? Fáradt agyunkkal egyikünknek sem jutott eszébe, hogy az út, amiről azt hittük, hogy másfél órás, jóval rövidebb. A jegyet néztük, indulás-érkezés = másfél óra. Az eszünkbe sem jutott, hogy ja, közben előreállítjuk az óráinkat egy órával... Visszamentem a kocsihoz, beültem. S bámultam a vagon falán lévő plakátokat, ahol nagy betűk hirdették, hogy Franciaország mindössze 35 percre van, ugorjon kocsiba, menjen, élvezze a... 35 perc?! "Te, V., itt azt írja, 35 perc... " Szinte hallható koppanással leesett, hát persze, itt a legkeskenyebb a Csatorna, mi is tartana másfél óráig? V. könyvébe merült, én - mint mindig - kellő izgalommal, majdhogynem ugrálva az ülésen (egyre növekvő klausztrofóbiával) próbáltam nézelődni, a kicsi ablakokon át, aztán végre elindultunk... Rémisztő volt, egy csöppet. Látni nem lehet sokat, odakint sötétedett, aztán egyszerre csak föld alatt volt a vonat, néha felvillant egy-egy elsuhanó lámpa, és az emberrel mindössze a füle pattogása tudatta, hogy most mélyebbre megy, gyorsabban, fel-le, lassabban... s mielőtt még unalmassá vált volna a dolog, már ott is voltunk, Calais-ban, 35 perc, nahát...

Azóta is, ha eszembe jut ez az út, muszáj teliszájjal röhögnöm, mit adtunk elő, bezzeg visszafelé már rutinosan hajtottunk a vagonba... mondhatni...

(Ha valaki nem ér rá, vagy nem akar a tervezgetéssel, kompösszehangolással kínlódni, akkor annak jószívvel ajánlom a www.drive-alive.co.uk nevű céget. Megéri.)

Kedves Emese és Laci!

Ebben a hónapban rekord bevételem lesz a piacon. Egyrészt, mert öt szombat esett bele, másrészt, mert többen nyaraltak, és őket helyettesíteni kellett. Vagyis készíthettem-árulhattam olyasmit, amit máskor másvalaki csinál, mondhatni, más monopóliuma. Szeptember első hetében is csinálok majd ilyesmit, pl. piskótát, amit eddig más csinált. Valamint megígértem Olive-nak, aki a biocsirkét árulja, hogy megveszek tőle hetente egy-egy megmaradt csirkét 14 euróért (ha megmarad, mert legtöbbször elfogy mind a 25), és csinálok valami csirkés kaját, körettel, szépen elrendezem alutálcán, és árulni fogom. Ha nem kel el, az lesz az ebédünk, V.-nek és nekem.

Nagy meglepetésünkre, tegnap nemcsak Mavis 8 palack limonádéja, hanem az én 8 palackom is elfogyott. Kérték, ezután is csak csináljak ennyit. Odamentem Elsie-hez, és mondtam neki, hogy múltkor alig félóra gondolkodás után jöttem rá, honnan is ismerős a fia. Erre elújságolta, hogy Stanley ma este és hétfőn is szerepel egy kétrészes ír tv-filmben, ami egy nagy port kavart orvosi botrányról, illetve egy perbe fogott nőgyógyászról szól, aki nők tucatjait operálta meg feleslegesen, kivette a méhüket, tönkretette őket egy életre. "Guess, who plays the gynecologist?" - kérdezte mosolyogva. Mesélte még, hogy az orvos áldozatainak tartottak egy privát vetítést, s ők áldásukat adták a filmre. Meglepődtem, mert meglehetősen friss az eset, még én is emlékszem, miket írtak az újságok a drogedai Dr. Neary-ről. Valamint megkaptam Bernadette-től a Margaret Merrill-t, jó 70 centis rózsa, ígéretes bimbókkal a tetején. A Maggie névre hallgat. Most éppen a kertben élvezi az utolsó napsugarakat, az etető alatt, oda még éppen besüt a nap. Ami egyre korábban megy le, múltkor meglepetve jöttem rá, hogy már fél 9 körül sötétedik. Hiába, itt az ősz. Mennyire örülök neki! Ez az izzasztó, hol hűvös, hol meleg, hol szaunás idő nem a kedvencem.

Anna eléggé késve esett be a piac ajtaján, beszélt Olive-val és Betty-vel, aki a piac elnöke, és szóban közölte velük lemondását. Nem lesz többé tag, a karrierjére koncentrál. Lemondó levelét én fogom felolvasni a legközelebbi piaci meetingen. Alig tudtam vele váltani pár szót, mert sietett tovább, a szüleihez, de megegyeztünk, hogy majd ír, hogyan válik be az új munkahelye, és ha V.-nek véget ér ez a hajtós időszak (megjegyzem, most is dolgozik), akkor eljönnek Paidar-ral, a barátjával hozzánk egy vacsorára.

Amikor kezdett lecsengeni a vásárlók rohama, Clarissa Pilkington, a megrendelések pultjánál dolgozó idős hölgy, odaintett magához, hogy kérése van. Tudnék-e előadást tartani az Irish Countrywomens Association (http://www.ica.ie/) egyik helyi csoportjának a karácsonykor hagyományos magyar ételekről? Szám tátva maradt. Tettem egy célzást a nem tökéletes angolomra, mire arcon nevetett, hogy ne vicceljek már, és ugye, elfogadom a felkérést, amiért 50 eurót fizetnének. Fél-háromnegyed órát kellene beszélni, és számítsak sok fura kérdésre.

Mit mondjak, az agyam meglódult. Ott helyben, azonnal. "Szokásokról is beszélhetek?" -kérdeztem. Mivel némileg másképpen ünnepeljük a Karácsonyt, mint az írek. "Természetesen." - hangzott a válasz, s olyan izgatott lettem, mintha csoportkísérésre kértek volna fel. Kavarogtak agyamban az ötletek. Mentem Minához, ebédet venni, az éppen autóvásárlást végző Trish-nek és V.-nek, akik reggel mentek a Trish által végre kiszemelt Fiestáért, Carlow-ba. Minánál baromira lassú volt a kiszolgálás, sehol a gyors kezű kínai lányok - akiket V. folyton zavarba hozott a "double shot latte, no foam" kérésével -, helyettük csak Mina és egy láthatóan kezdő leány igyekezett ellátni a négyasztalnyi vendéget és engem. Kicsit beszélgettünk, aztán siettem haza, s mivel a Bray-be vezető úton hosszasan állt a dugó, magamnak kezdtem mondani angolul a kis karácsonyi előadásomat. Annyi ötletem van! Habcsók, beigli, szaloncukor, Mikulás-csomag (tudom, nem tartozik szigorúan a Karácsonyhoz, de adhatnék a tagoknak egy-egy kis csomagot, karácsonyi finomságokkal). Már Paprikáéknak is írtam, mikor jön meg boltjukba az első karácsonyi szállítmány, mert az előadást december 9-én kell megtartanom. Ígértek puszedlit, marcipánt finomságokat, de még nem tudták megmondani, mikor jön az első adag. A mézeskalácsot meg tudom csinálni magam is... Előtte vasárnap be is tudnék vásárolni, vagy még az előtt egy héttel, biztos vagyok benne, hogy a Mikulás-csomagok azért megjönnek időben, hogy az itt élő magyar gyerekeknek legyen mit rakjon a cipőjébe a Mikulás.

Talán felállíthatnék egy aprócska fát, biztos kapok cserepeset a kertészetben, feldíszíteném, ahogy mi szoktuk, csinálok habcsókot, amit nagyanyám mindig rakott a fára, mesélek majd a szaloncukor történetéről, talán kapok Szamos-féle finomat, és beiglit, amit felszeletelnék, raknék minden asztalra, kóstolónak...

Nem vagyok normális, tegnap csak ez járt a fejemben, még a délutáni szieszta is csak nehezen sikerült, minden piros-arany-zöld volt a fejemben. Trish alig ment el ebéd után - sajnos, az autóvétel az utolsó pillanatban meghiúsult, nem akartak engedni egy fillért sem az árból -, V. is követte, ment dolgozni a Gyárba, egyedül maradtam, és csak járt a szám, itt beszéltem hangosan, próbáltam összeállítani, miről milyen sorrendben beszéljek. Lapozgattam a Köhnemann kiadó Culinaria sorozatának magyar konyháról szóló kötetét - az angol szöveg összeállításában segíthet, ha kell, bár tudok én beszélni... Legfeljebb megkérem Trisht, nézze át a szöveget, ne maradjon bent valami nyelvtani gubanc.

V. azt mondta, eljön, és meghallgat.

Would you like to have some frogs?

... vagyis: "Nem akarsz pár békát?" - kérdezte Bernadette a piacon, miután kielemeztük, hogy kissé árnyékos és nedves kertünkben milyen élőlény érezné még jól magát - a páfrányon kívül. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy apró helyes békák fognak ugrálni a teraszon, de aztán nemet mondtam, mert a mi kertünk falatnyi, nincs benne víz, mint az övében (szép kis tava van a kertük egy rejtett zugában), valamint szerintem kaja sincs nekik elég. Hacsak a legyeket, darazsakat és a néha felbukkanó meztelencsigákat nem számolom. Bár a komposztedényben igencsak élénk élet folyik, de mégsem akarom kitenni a békákat semmiféle nehézségnek. Így békamentesek maradunk.

Bernadette egyébként jól behúzott a csőbe, pár hónapja mutatott nekem egy rózsakatalógust, kérdezte, melyik tetszik. Azonnal rávágtam, hogy a Margaret Merrill nevezetű. Olive, piaci kollégáim egyike, sokféle rózsát nevel a háza körül, és a piaci kávézóba szombatonként mindig ő hozza a virágokat, hogy legyen valami szép az asztalokon. Ott volt szerencsém először a Margaret Merrill-hez. Fehér, nagyvirágú, erős, édes illatú rózsa, valami csoda. Bernadette csak bólogatott, s pár hete szólt, hogy van számomra egy Margaret Merrill-je, szóljak, ha hozhatja. Belesápadtam, mert az ilyen rózsacsodáktól tartok, nincs elég nap a kertben, nem értek a metszéshez, csak megpusztul szegény... Mire ő legyintett, ne hagyjam magam megijeszteni, a rózsanevelést szeretik bonyolult és külön tudománytként feltüntetni a művelői, de nagyon egyszerű. Úgyhogy jövő héten egy Margaret Merrill boldog tulajdonosa leszek.

Már tudom is, mit fogok neki csinálni cserébe: egy csokoládétortát (az sokáig eláll, s csak ketten vannak rá a férjével), virágokkal, madarakkal és békákkal díszítve.

***

Kiderült, az uram érzékeny a darázscsípésre. Nem allergiás, de érzékeny. Péntek este éppen a Myles rendelte tortákat díszítettem, amikor jött az uram a dolgozó felől, hogy jaj, megcsípte valami, nézzem, dagad, piros, fáj... A karja szőrzetén ergy potrohmaradék volt, ebből gondoltam, darázs lehetett, amit ijedtében lecsapott a karjáról. Méhfullánk bent maradt volna. Hamar, elő a könyvet, mit kell csinálni, hideg víz, ecet, fertőtlenítős lemosás - erre jó az itteni univerzális szer, a TCP, aminek a szaga ugyan fertelmes, de kelésekre, csípésekre hatásos szer. (Bár legutóbb az aftáimmal szemben nem hatott.) Uram magából kikelve kutatott a tetem után, de nem találtuk meg. Ijesztő módon fel volt zaklatva, de én csak városi neveltetése rovására írtam ezt - utál minden repülő rovart, mindent, ami zümmög, dönög, cikázik. Már emlegettem eleget, egy évet töltött gyerekként Irakban, volt hol megutálnia a legyeket. Próbáltam tortamutogatással elterelni a figyelmét, de nem sikerült, majdhogynem hisztisen reagált.

A dagadás nem múlt el, sőt, egyre nagyobb lett, piros folt vette körül a sebet - ami ráadásul be is gennyesedett. Ez már aggasztott egy kicsit. Velem ilyesmi nem fordult elő. Uram bőre furán kemény a pirosodás területén, ma már zsibbadásra is panaszkodott. Riadtan küldtem a dokihoz, de csak délutánra kapott időpontot, meglátjuk, mi lesz. A sebtiben felkutatott infók szerint akár egy hétig is ilyen lehet a keze, adnak rá antihisztamint, kenőcsöket, netán antibiotikumot, ha elfertőződne.

Azt hiszem, ezentúl csak akkor hagyom nyitva az ablakot, ha egyedül vagyok itthon, és mielőtt hazaér, alaposan körbenézek, nincs-e valami repülő bizbasz a lakásban. Érdekes módon nem hallott sem zümmögést, nem is látta a darazsat, amelyik - egyesek szerint - így, közeledvén az őszhöz - fáradtan vonszolhatta magát a számítógép asztalon elterülő számos vezeték, vicikvacak között, amikor az uram rárakta a karját.

***

Tegnap Jennie és Myles is küldött egy-egy sms-t, hogy a Food and Wine kajamagazin versenyén Innovation kategóriában első lett a kávézó. Örvendeztem. Darren pár hete emlegette, hogy nevezték őket a legjobb vendéglő címére, kérdezte is, megyek-e a díjkiosztóra. Majd megveszem az új számot, hadd lássam, ki mit nyert. Szép kiállítású lap ez, sokféle témát érintenek, borokat ismertetnek, vendéglőkritikákat, recepteket közölnek, de ha választani kell, még mindig a Good Food angol magazinhoz húzok inkább, főleg, mert remek weboldala van, ahol a régi számokban megjelent receptek között lehet válogatni (http://www.bbcgoodfood.com/). A Food and Wine (Ireland's food and drink bible, mondja a címoldalon egy szerény sor) havonta jelenik meg, az ír kajamagazinok közül valóban a legszínvonalasabb, nagynéha megveszem, ha találok benne érdekeset (itt nem kapják le az ember fejét, ha az újságosnál ráérősen átlapozza a magazint). Nyár közepén vettem meg az egyik számot, mert a magyar boltokról írtak benne. Innen tudtam meg, hogy kettő is van belőlük Dublinban, a Paprika és a Gulyás Corner. A Paprika szélesebb választékkal rendelkezik, valahogy profibbnak tűnő a bolt, a helyiség is, a Gulyás Corner-nél azonban könnyebb parkolni, és nekünk közelebb is van. Amikor elmentünk megnézni, elég nehézkesen találtuk meg - rosszul emlékeztem rá, melyik utcában van -, de amikor megtaláltuk, alapos bevásárlást csaptunk. Nagyon pici bolthelyiség, a környék eléggé le van harcolva - egy részeg bácsika feküdt nem messze a kövezeten, körös-körül tanácsi lakásokra hasonlító épületek. Nagyon drágák a bolthelyiségek, amióta nézegetem az ingatlanügynökségek oldalait, konyhát keresve, már tudom, milyen sokat kell lerakni az asztalra, ha valaki boltot akar nyitni. Erre futotta, lényeg, hogy megnyitottak. Alaposan felpakoltunk Erős Pistából, erős paprikából, rétestésztából és túróból. Került a kosárba még kovászos uborka (az a finom lé! mind megittam, szenvedtem is utána), kolbászfélék. Néha azért jólesik hazait enni, és támogatni a honfitársakat. A vasárnapi lágytojásom elképzelhetetlen Édes Anna vagy Erős Pista nélkül!

Egyedül a borboltban nem voltunk még. Mivel az is van. Még online is lehet rendelni tőlük: http://www.hungarianwine.ie/. Nagyon remélem, hogy a bray-i Cafe Bar Deli nevű vendéglőben látott/ivott Tokaji fehérbor tőlük származik.

A magazin lapozgatása közben beütköztem egy képbe: jé, narancstorta. Nézem a cikket: jé, hiszen ez a kávézó narancstortájának a képe. Amit ezúttal citromtortaként sütöttek el. Soha nem volt citromtorta a kávézóban, de a recept, amit volt főnököm megadott, azt írta le. A sűrűn sütött narancstortájuk képének kíséretében. Hm.

***

Uram üzent, lemondta a doktort, mert munkája van, mégpedig sok. A hétvégét is átdolgozta, vasárnap 3 felé lett tele csak a hócipője, addig bírta. 9-re ment. Vigaszképpen csináltam neki egy gyümölcsös tortát, egy ámerikai szakácskönyvből. A mértékegységek átszámításával megszenvedtem, ahány online átszámító oldal, annyiféle érték, nem voltam róla meggyőződve, hogy a jót választom. Így történhetett, hogy a dekorálás végére kifutottam a málnás tejszínhabból, így a szép, elvágólag elhelyezendő habrózsák helyett gyümölccsel pakoltam tele a torta tetejét. A képen nem látszik (naná, hogy nem), de a torta hátuljára sem jutott már habdekor.

Ez pedig itt imádott páfrányunk, igazi tree fern, Dicksonia antarctica, azt hiszem, látszik rajta eléggé, hogy remekül érzi magát nálunk. Amolyan örök emlékeztető az új-zélandi útra. Kétlem, hogy akkora lesz, mint azok, amelyeket ott láttunk, de elég rohamosan fejlődik, gyakorlatilag amióta megvettük, egyfolytában hozza az új - s látványosan nagy - leveleit. Néha elérzékenyülve megsimogatom őket...